PRÓBAFELTÁMADÁS A BÁBLERAKATBAN

Kirúgnak, tudtuk, ki fognak rúgni, amint kitátjuk a szánkat. Mégis elmentünk. Körülöttünk ezer gyerek meg egy-két gondos, teli szájjal ásítozó szülő. Az első sorba váltottunk jegyet, hallgattuk a gyerekzsibongást, amely teljesen körülfolyt, s vártuk a kezdést. Hirtelen kialudt az első sor lámpa, alig volt időm odasúgni, hogy: lelőni az első sort! s valami üres ércességgel megszólalt a gong. Egymásra vigyorogtunk, s egyszerre bőgtük el magunkat: EEEEEEEEEGY!...

Néhány nappal azelőtt mentünk el a bábszínház raktártermébe, ahova Kardos hívott, hogy megnézzük „évek termését”, ahogy ő mondta. Az ajtó fölé valaki odaszellemeskedte egy rajzlapra:

D                     V

   I                 Í

      A          L

         D   A

HULLABABÁKNAK ÉS HULLANEKED

Bent sápadt neoncsövek szórták a fényt, az összehúzott nehéz bársonyfüggönyök között csak pengényi napsugár vágott be, a vékony fényben kavargott a por, s olyan szag csapott meg, mintha ornitológiai szertárban jártunk volna.

—     Ezeket egy időre most eltemettük — mondta Kardos, a bábos —, de ha jön az új generáció, megint elővesszük őket. Tudjátok, csecsemőnek minden vicc új...

—     Titeket mikor váltanak már, vén manusz? — heccelődött Kövérszász, s egyértelmű, bajusza alól kipödört vigyorral korcsolyáztatta pillantását Kardos kopasz fején.

—     Hja, fiam — változtatta sipítósra hangját a hasbeszélő — sz’ejsze még téged is én hülyítettelek hátulgombolós korodban. Gondolod, nem bírok ki még néhány nemzedéket?

—     Pedig hogy „szeretnélek téged ezek között látni!” — mutatott körül Dani a polcra tett vagy fölaggatott bábokon.

—     Tetszenek, mi?

—     Hiányos a sor.

—     Na, ne mind izéljetek! — legyintett Kardos. — Nézzetek gyorsan körül, aztán fizetek fejenként egyegy deci rumot.

—     Emmár döfi — indultam körbe a polcok mentén. — Mármint a rum. Különben eléggé lehangoló látvány ez a báb-aggmenház...

Összevissza csámborogtunk a teremben, és nagy felfedezéseket tettünk. Az elsüllyedt világrész, dörmögte Dani. Csak most, hogy külön-külön is szemügyre vettük a bábokat, fedeztük fel a régi ismerősöket: megroggyanva ültek a polcokon, vagy idétlenül lecsüggesztve fejüket, lógó végtagokkal, ernyedten forgolódtak a huzattalan teremben a zsinegeken. Micimackó, Miki egér, Donald kacsa, aztán sorban az egész veteményeskert: Paprikajancsi, Réparezső, Vinettavera, Döblecdöme, Retekrózsi... és Jancsijuliskák, mindenféle boszorkányok, hatalmas mészfehér Hófehérke a maga hét törpéjével, ronda pofájú tündérek, törökbasák, egy egész dinasztia király, János vitéz...

—     Na mi a’, vén hazudós — lépett Kövérszász egy magábaroskadt Háry Jánoshoz. — Itt végezted te is?

Megbökte a felakasztott mellét, mire az bólintott egyet, csak a kopasz Kardos recsegte hátulról:

—     Miénk minden feltámadás, az angyalát! miénk minden feltámadás!

Dani találomra levett a polcról egy kézbedugós bábut, kezére húzta, de csak a fél felét tudta mozgatni, a feje erre-arra lóbált.

—     Paralízises — legyintett s visszatette, majd a farmerébe törölte poros kezét: — A franc essék belé!

—     Paralízises a te kezed — dohogta Kardos, s már mozgatta is a babát.

—     Rontod így a hatást — morogta Dani. — Tedd le, dögöljön tovább!

A terem közepére húzódva forgolódtam körbe, s hiába próbáltam ellegyinteni a kellemetlen érzést magamtól, valami távolra úszott, s most élettelenül elém dobódó világ hevert a polcokon, csüngött a köteleken, meg valami alig elkezdődöttnek s hirtelen félbeszakadtnak a fojtogató emléke, szánalmasan nyakatekert pózokban, kifacsart végtagokkal.

—     Látjátok — mondta boldogan, a természetes hangján Kardos —, ezt a sok élettelenséget keltjük mi életre, amikor akarjuk. Csak bedugom a kezem a fenekükbe, s máris: — Én vagyok a Micimackó! — brummogta valahonnan a hasából.

Kövérszász a bajusza végét rágta, Dani idegesen ropogtatta nyakát, tördelte ujjait. Már annyit forogtam körbe, hogy menetelni, lengeni kezdtek előttem a bábuk, bambán, festett vigyorral arcukon bámultak, úgy tűnt, kicsit sunyin, kicsavart végtagjaikat lóbálták felém a kötélről.

—     Na, tetszik? — kérdezte mézédes hangon Kardos, émelyítő volt, mintha az undorra csábítana. — Mennyi örömöt szereztünk volt nektek ezekkel, ugye?

—     Vagy nem ezekkel, vagy nem nekünk — dörmögte Kövérszász. — Valami megromlott azóta...

—     Van benne valami undorító — mondtam alig múlt keserűségemet nyelve. — Valami olyan, mint amikor az elárvult anyatejet lötyögteted a fokos-üvegben, s arra gondolsz, hogy magad is boldogan nyelted egykor azt, aminek látása most csak a hányingert löki a torkodba, mert senkinek sem kell...

—     Hagyd a francba! — legyintett tehetetlenül Dani, mint aki szívesen vigasztalna, de nem akar hülyeségeket gügyögni. — Majd nyeled a rumot, a Kardos rumját.

Még nézelődtünk, próbáltuk szoktatni magunkat a látványhoz, Kardos kajánul húzódott meg a sarokban, s az a pengevékony napsugár épp hosszában metszette ketté, hunyorogva állta az éles fényt, s akkor mindhárman tisztán tudtuk már, hogy előre elhatározott szándékkal hozott ebbe a hullakamrába. Arra gondoltam, hogy a dolgok se nem szomorúak, se nem vidámak, csak olyanok, amilyenek, s csupán hangulatunktól színeződnek félelmetessé vagy lehangolóvá.

A por kavargott az egyetlen fénytölcsérben, vágyam támadt, hogy szétrántsam a függönyöket, de Kardos, mintha a hatást féltené, ijedten rám szólt: — Nem, nem szabad!

—     Vén tróger! — pödörte bajuszát Kövérszász, mint aki ért mindent, de azért a függönyöket békén hagytuk.

—     Semmiféle összhatást nem szabad elrontani — vihogta Kardos. — Sem a bábszínházét, sem a halottak napjáét. Ez a függönyhúzogatás itt olyan lenne, mint halottak napját rezesbandával ünnepelni... Vagy virágvasárnapkor művirágot árulni az utcasarkon.

—     Esetleg művirágvasárnapkor pünkösdi rózsát — ugratta Kövérszász.

—     És a szomorú felnőttek hangulatát egy kis friss levegővel rontani — motyogta Dani.

—     Olyan szépen álltok itt — röhögött Kardos —, hogy nem csodálnám, ha ezek megtapsolnának benneteket. Na, mit szólnátok hozzá, ha kórusban kezdenének tapsikolni?

Hatásszünetet tartott.

—     Én úgy képzelem — folytatta —, hogy hirtelen elvesztenétek a fejeteket, s elkezdenétek körbe-körbe rohangálni, keresni a kijáratot, de a Damm-zár bekattant, én meg röhögnék, innen ni, a hasamból, s ezek itt mind velem hahotáznának. Így, ráznák a fejüket, bolondul táncolnának összevissza és visonganának, mint a szurdokba tévedt szelek, hánynák végtagjaikat, és...

Lekapott a polcról egy bábut, s vadul játszatni kezdte, hogy csak úgy vonaglott a kezén.

—     Na, ha ezt mind egyszerre csinálnák, berezelnétek, mi? — röhögött eszelősen.

—     Hülye! — mondtam, hátat fordítva neki, és szétrántottam a függönyöket, majd köhögve menekültem a porfelhőből.

Erős fény árasztotta el a termet, a por hömpölygött, majd lassan elhevert, ráült az élettelen, kificamodott bábukra, belepte vigyorukat.

Hunyorogtunk. Kardos csendesen rángatta össze a függönyöket, köpködött, igyekezett minél kevesebb port verni.

Indultunk.

—     Jó volt, mi? — vigyorgott Kardos, a bábos.

—     Szegény kisgyerekek porosodó, akasztott illúziói — szabadult fel a költő Daniban.

—     A szemfényvesztés arzenálja — mondta a prózaibb Kövérszász.

—     De az övék a feltámadás, a koronkénti feltámadás! — intett vissza az ajtóból Kardos. — Csak nem nektek támadnak fel.

Kint sokáig poroltuk magunkat valami elfojtott undorral, s csodálkoztunk, hogy nem bomlik ki porfelhő a ruhánkból. Az első talponállóban leöblítettük torkunkról is a port, s két pohár után Kardos már azon kesergett, hogy ezek a mai gyerekek másak, jól nevelten ülik végig az egész cirkuszt, nem szólnak közbe, nem kérdeznek, olyan cinkos-némán nézik az előadást, mint akik megegyeztek abban, hogy még egykét évig kibírják, aztán már csak moziba kell járni. Sokszor úgy érzi, nem hiszik el a mesét, nem is akarják, pedig ő most is olyan szívesen elhinné, ha illene, ha nem ő csinálná. Még csak azt sem kiáltják a gongütésre, hogy: eeeeeeeeegy...

Ittunk. Dani a gyerekéről, Kardos a gyerekkoráról áradozott, Kövérszász lelógó bajuszát sodorgatta hurkaujjai között; újból rám jött a mostanában igen gyakori érzés: távolodtam a környezettől, láttam, vigyoruk lassan a bábokéhoz hasonlóvá oldódik, s valahol ott lengtek már kifacsarodott tagokkal az emlékezet levegőtlen raktártermében, mert gyorsan még néhány évet öregedtem, számban megdohosodott a rum íze...

Aztán kivártuk az első előadást, amikor Kardos nem volt ott, megvettük a jegyeket a legelső sorba, hallgattuk a gyerekzsibongást, amely teljesen körülfolyt, s vártuk a kezdést.

Hirtelen kialudt az első sor lámpa, alig volt időm odasúgni, hogy — Lelőni az első sort! — s valami üres ércességgel megszólalt a gong.

Egymásra vigyorogtunk, s egyszerre bőgtük el magunkat: EEEEEEEEEGY!

Körülöttünk ijedten csendesedtek el a gyerekek. Vártuk a hatást. Jó hosszú szünet következett, aztán valaki megint rávágott a gongra. KEEEEEEEEETTŐŐŐ! bőgtük könyörtelenül.

Kevés idő múltán egy mellékajtón beosont egy kisöreg, aki éppoly kopasz volt, mint Kardos, csak mostanra a legszigorúbb ábrázatát öltötte fel. Nagyon udvariasan megkért, ne zavarjuk a gyerekek szórakozását, távozzunk. Ám amikor az ajtóig értünk, felbátorodott a hátunk látványától: — Piszkok! — köpött ki utánunk, mire a hahotázó gyereksereg hirtelen elhallgatott, mintha megsejtettek volna valamit.