Nagyurak

Részlet

Három királya fogyott el az országnak tíz esztendők alatt, s most negyedikül a sorban nem maradt más, mint Anjou Martel Károly fia, az ifjabbik Anjou Károly: Caroberto. A rákosi választógyűlésen a nagy bárok közül az Abák, Ákosok, Csákok, Borsák s valamennyi püspök és papok mellett a kunok, a budai, szepesi és erdélyi szászok s a vármegyék nemességének jó része királyának ismerte el és kiáltotta ki az Anjout.

De a gyűlésen nem volt ott a kőszegiek, trencséni Mátyus úr és az erdélyi vajda, együtt e három: akkor az ország nagyobbik fele.

Ezeknek hódolását meg kellett vásárolnia a királynak. A kapzsi trencséninek tehát a tárnokmesterséget, a kőszegi Henrik úrnak a szlavóniai bánátust adta; mire ezek is vállalták a királyt és a békességet. László vajdával azonban külön kellett alkudoznia, mert az ő kezében volt a korona... Esztendeig tartó nehéz alkudozás volt az, és a vajda csak akkor csapott fel, amikor észrevette, hogy ha nem adja ki a koronát, az egész országgal szemben egyedül marad most:

– Mind e ragadozó farkasok koncot kaptak, ezért mind egyek most, s erősebbek, mint én. Várni kell hát, amég megéheznek... S én várhatok...

Ezt gondolta a vajda és hát – engedett. Kiadta az országnak a koronát, de a király keze írását és pecsétjét vette, hogy vajdaságában nem háborgatja és nem látja meg kezében némely királyi jószágokat és jussokat. Mire végül ő is hódolt és vállalta Anjou Carobertót.

*

Alig egy esztendővel ezután, egy kora tavaszi napon a nádor üzent Szatmárból, Asszonypatakáról Csicsó várába. Kérdeztette: „Vajon ott-é a vajda, s ha ott, megvárná-é, amég megkeresheti? Lovakat akarna vásárolni a csicsói ménesből.”

A vajda Csicsón volt akkor, s visszaüzente: „Csak jöjjön ám a nádor, mert lóval is, szíves barátsággal is várja.”

*

Öt nap múlva a várba érkezett Borsa Kopasz úr, a nádor, s vele számadótiszt, úrfi-inas, csatlós és hét csikós. „Nem uraskodni jöttem a vajdához s nádorul, hanem komámhoz, s köpeckedni” – mondotta, amikor összeölelkeztek atyafiságosan a vajdával, és azután csak nézték egymást kis ideig szó nélkül, merthogy már régen látták egymást. A vajda hosszú, derék ember, hosszú orcájú és hosszú orrú, nagy, szürke szemű és szép, piros-barna bőrű. De már öregedő, háta kicsit hajlott, szakálla-bajusza deres, és hátrafüsült haja is az. Borsa úr inkább kicsi és száraz ember, sárga orcája széles, apróka, fekete szilvamagszeme csillogó, és orra, mint a karvalyé.

– Menjünk be a házba, uram s komám. Gondolom, talán falás étel és egy ital bor jól fog esni – szíveskedik a vajda.

– S egy kis beszélgetés is – toldja a nádor.

– Az Ámádé fiakról, gondolom.

– Éppen azokról…

*

Ülnek egymással szemben a vastag toronyfalba vágott ablak szorosába épített kőpadokon. Közöttük kicsi cserefa asztal, az asztalon kézügyben egy-egy ónkupa. A házban hűvösség és csendesség. És csendes a nádor hangja is, ahogy mondja:

– Talán tudod, uram: kicsiből kezdődött. Szinte csak tréfának indult. S lám, mi nőtt ki belőle!… Kassán mikor jártál?… Gyermekkorodban? Akkor nem tudhatod: szép, nagy község az; öreg Béla király jóvoltából kulcsos város. Sűrűn a házak, a boltok rakottak drága portékával, fűszerszámmal, posztóval, gyolccsal, bőrrel, gyapjúval és selyemmel-bársonnyal is. A pincék borral. Népe számos, pénzen hízott polgára posztógúnyában feszít, és aranyos lánc a nyakában, asszonyukon selyem suhog. Nyála csorgott e városért Ámádé úrnak.

– Gondolom s elhiszem. Többet érhet az húsz falujánál.

– E Kassa ötvennél is. Próbált is velük mindent, hogy az ő uraságát vállalják a királyé helyett. Ígért és fenyegetett: vámolt, zálogolt, megállította a vásárosokat, sarcolta őket s a városba bé se eresztette. Hidakat szedetett fel. S ha valaki panaszolt, csapatta, tömlöcöztette… Mind nem használt semmit. A polgárok nem ijedtek meg, inkább megbokrosodtak: oltalmazták magukat s vakmerőn visszaütöttek. Lám, ezek a koszos, semmi népek, szurkos papucsosok, csipás takácsok, gethes vargák, hasas kalmárok, puffadt uzsorások! Na!

– S a végén öreg Ámádét összeaprították. Így hallottam.

– Várj csak! Még nem! Hadd mondom el szép rendben, mi történt tovább… Hát csak megunták az Abák a sok bakalódást e hitvány néppel, s most ősszel, Katalinkor, mind a fiak hatan, s apjóstól, fegyveresen, fölös darabontokkal s fényes nappal reámentek a városra avval, hogy szökött szolgáikat keresik a polgárokon. Vásáros nap volt, a piacon árusok, sátorok, szekerek, sűrűn a nép… A darabontok megbolondultak; reá a sátorokra, reá a boltokra, de még inkább a borospincékre. S ez lett a vesztük. Mert elszéledtek, és sokan megittasodtak. A polgárok pedig hirtelen fegyverre kaptak, s ahol megfoghatták, leverték és leütötték őket s megkergették. S hogy akkor az Aba urak is kardot vontak, reájuk támadtak, velük megharcoltak és győzedelmeskedtek… Sokan estek el a tusakodásban, katonákban és polgárokban is, de elesett öreg Ámádé úr és nyomban meghalt. Két fiát megfogták és tömlöcözték, a más négyet úgy verték ki csúfosan a városból, s darabontostul. Így történt ez, valóságosan.

– Nem okosan történt…

– Igaz! De nagyobb baj is lett még ebből. Merthogy a polgárok panaszt tettek a királynál az Abákra, az Ámádé fiak is apjuk meggyilkolásáért a polgárokra, a király a polgároknak adott igazat: a gyilkolás vádja alól felmentette őket; az Ámádé fiakat azonban fegyveres támadásban, rablásban és fosztogatásban vétkesekül elítélte, s a polgárok minden károsodását reájuk bírságul kivetette. E gyalázatot tette az Ámádékkal ez eszevesztett király; mire az Ámádé fiak megtagadták királyukat és ellene fegyvert fogtak.

– És segítőül kapták maguknak a trencsénit. Tudom. S most e két nagy farkasnemzetség megeszi a királyt…

– Nem tudhatod. Van segítője a királynak is.

– A kunok.

– Azok is. De másik is, akiről te még nem tudhatsz… Tehát a király persze hirtelen elvette Mátyustól a tárnok mesteriséget s azt a megholt Henrik bán Miklós fiának adta, másik fia: János, lovászmester lett, a harmadik püspök. Most hát a kőszegi had a királyt segíti.

– Nem Henrik bán e Henrik fiak! Mátyus úr kisujját sem érik meg.

– Igaz! De legalább nyugton ülnek és nem marnak bele Caroberto véknyába. Hanem így most futhatnak tőlük e királyhoz mások: Zalából, Somogyból, Vasból. Apró bárócskák, régi megnyomorított nemzetségek: szabadulásért, stallumért, jószágért, ígéretért.

– Hiszem! De tovább, mert e sem igen elég.

A nádor azonban nem folytatta tovább. Szemét összehúzta, s a vajda szeme közé nézett. Úgy kérdezte aztán, nagyon csendes hangon és akadozva:

– Mondd, komám, s ne titkold: üzent-é neked a király?

– A király?… Hogy üzent-é?…

– Tudni akarnám: vajdájának üzent-é mostanában?

– Úgy! – s kicsit elmosolyodott a vajda. – Ezt akarnád tudni?… Hát igen – üzent.

– Parancsolta-é zászlódat? Vagy a hadak felülését? Avagy ígért-é valamit?

– Nem parancsolt s nem ígért semmit. Csak üzente: tartsam véle a jó békességet…

– Csak ezt?… S te?

– Visszaüzentem: a békességet tartom, s ha úgy akarná: két jó vajdai zászlómmal vigyáztatom Ungot és Zemplént.

– Úgy!… Hát vigyáztatod! Csak vigyáztatod…

*

… Borsa úr kupája után nyúlt, ivott egy kortyot. De nem folytatta beszédét, hanem elfordult és nézett ki az ablakon, a dombokra, melyeknek taréját most bearanyozta a hanyatló nap, és le a völgyre, akire már reáborult a hegyek árnyéka. Szép, szelíd csend és békességes nyugalom ült a hegyeken és völgyeken, és a sötétedő égen aranyosan lángoló, apróka, vidám bárányfellegek. Valahol juhok kolompja szól, és bárányok bégetnek bánatosan, s mintha valahol messze leányhang is dalolászna…

… Koppan a kupa az asztalon, és belereccsen a csendbe a vajda hangja:

– A táncolás hát megkezdődött, ezt tudom én is. De tovább alig valamit. Te azonban nádor vagy, s ott a szomszédban.

Kopasz úr megrázza magát és visszafordul a vajda felé:

– Az Ámádék kezdték, s fenn Sárosban királyi várakat hódoltatnak. Gondolom, ezt te is tudod még. Mátyus úr folytatja lenn a Dunánál: cseh zsoldosai Budáig nyargalásznak.

– S a király?

– Sáros várát próbálgatta, de onnan elverték, mire a Szepességre húzódott.

– Okos. Ott a láncsásokat maga mellé kaphatja.

– Erre gondolsz?

– Azok szívesen cserélnék vissza az Abák szolgaságát a király szabadságával. S ezt most megtehetik.

– De megkeserülhetik a cserélést, azt is tudhatják. Nahát!… Az Ámádé fiak különben most Kassát szorongatják, s Mátyus úr is indított oda segítő hadat.

– S ha Kassa elesik?

– Kassát nem bánnám. Jó leckéje lenne az a nagyra puffadt polgárnak. De Kassával esne az egész felső ország. S ki tudja, hogy még mi minden?…

Megint hallgat a két úr s nézegeti és méregeti egymást. Nagy sokára a nádor szólal meg:

– Arra gondoltam, ha e farkasok győznének, igen megnőne étvágyuk s mindent felfalnának. Mindent! Érted?

– Mátyusra gondolsz?

– Reá, s nem az Ámádé fiakra. Éppen Mátyusra, kit már ma princepsznek szólítanak. Ha győzne, mit gondolsz, kinek szólíttatná magát?

– Pedig azt mondád: verik a királyt.

– Még nem verték meg. Kassa erős vár. Népe makacs, s a király biztatja. Kemény és nagy falat az, meg lehet rajta fulladni… Az Abáknak nemrégen fogát csorbította… S hát most akarnám, hogy ne verjék le a királyt… Nádora vagyok…

– Igazság!… S én meg vajdája. Ha szorulna, én most segíteném…

– Csakhogy el ne essék, édes egy komámuram. Hogy éppen csak el ne essék… Király maradjon, a korona az ő fején, de ő a mi markunkban.

– Éppen így! Hogy ne boríthassa a kötést, akit nekem adott maga nevével és pecsétjével…

Egymásra nézett a két nagyúr: király nádora és vajdája, és szemük egymásra kacagott. Úgy gondolták, hogy értik egymást. Aztán ittak, és az ital most jobban esett, mint az előbb…

… Kinn valahol kisharang csendül, élesen és hosszasan.

– Angelusz – mondta a vajda, és az urak meghajtják fejüket és keresztet vetnek. A vajda feláll:

– Páterünk gondosan számon tartja az időt. Érzem, hogy éppen megéheztem, s gondolom, hogy te is, komám. Az estebéd vár.

– Mehetünk. S hajnalban a lovak dolgában is végezhetünk.

– Hiszem: megegyeztünk abban is…

Egymásra mosolygott a két nagyúr, kedvesen…