nyomtat

megoszt

Pontos idő. Novellák
Medgyesi Emese
AZ UTOLSÓ VAGON

AZ UTOLSÓ VAGON

Vacsorára megérkezem. Micsoda meglepetés!... Nem számítanak rám. Utolsó percben kezdtem csomagolni – kapkodva szuszakoltam bőröndömbe az apró ajándékokat. Remélem, senkiről sem feledkeztem meg. Kifulladva érkeztem a megállóba; persze akkor már bántam hirtelen készülődésemet. Latolgattam, hogy magamban szilveszterezzek. Tömött villamosok zörögtek el mellettem – megadóan visszafordultam legénylakásom felé. A jelzőlámpától mégis visszarohantam a mentesítő járathoz. Zötyögés közben átszabtam gondolatban a rendelkezésemre álló perceket: átszaladok az úttesten... nagy kerülő az aluljáró... Végső esetben potyázom, hogy a pénztárnál se veszítsek időt... Vakon bíztam a vonatok késésében. Ám hasztalan ugrottam le elsőnek a villamosból – életveszélyes lett volna nekivágni az autórengetegnek. Mire felbukkantam az aluljáróból, döccent és indult a szerelvény. Szaladtam, de elbátortalanodtam. Mégis szerencsém volt: segítő kezek elkapták csomagjaimat – így már sikerült fölugranom az utolsó vagon lépcsőjére. Teljesítményem lenyűgözött: nevetségesen esetlen szoktam lenni. Az elégedettségtől nagyobbakat szuszogtam a kelleténél. Elállingáltam valameddig a folyosón, aztán bevonultam az utastérbe. Ülőhelyre gondolni sem mertem. Percek múltán figyeltem csak fel arra a töpörödött anyóra, aki a szemközti ajtó mellett, a sarokban kucorgott. Mondikált vagy dalolt? Időnként felé néztek az utasok. Mosolyogtak, vagy a fejüket csóválták. Senki sem telepedett melléje. Én boldog tanácstalansággal topogtam az egyedüli szabad hely előtt, melynek hátlapja hamvasan tündökölt a portól: nem akartam összekenni magam. A mozgékony kis öregasszony rám villantotta csupasz ínyét. Barátságosan, ám érthetetlenül kotyogott valamit. Mozdulataiból értettem meg, hogy feláldozza bő szoknyájának felém eső részét: letörölte nekem a padot. Köszönetül biccentettem.

Közben a keskenyvágányú teljes sebességgel vágtatott. A nagyvilág felé döcögtünk. Hamarosan megülte lelkünket az egyhangúság: vonatunk összefolyt a tájjal. Mindent átfestett és lehangolt a szürkület. Bámultuk a szakadt hófoltok között ridegen kuporgó házakat – kéményeikből laposan lopózott a füst. A csupasz tájon meghalt az élet: maga a gyanakvás gomolygott közöttünk.

Eszembe jutott, hogy nincs jegyem. „Hátha szemmel tart valaki?” – feszengtem a gondolatra. Éreztem, hogy vigyorgok.

–     Jó kedved van! – csapott térdemre a keszeg termete ellenére nagyhangú öregasszony. Tört hangsúllyal, de nagy jóindulattal beszélt hozzám, egyenesen az arcomba. Mintha varázsigéket is mormolt volna – nem értettem minden szavát. Társalogni akart. Nehéz dolga volt; megsajnáltam. Miért pont neki sikerült volna szóra bírnia? Lehetetlen különcnek tartanak: sótlan, szerencsétlen fráternek. Anyókámnak imponált hallgatásom. Kudarcának dacára többször és percekig fürkészte profilomat. Mikor lehunytam szemem, csakhogy szabadulhassak szúró pillantásától, dudorászni kezdett valami régi bölcsődalt.

Egyébként hármasban szunyókáltunk. Szemközt, az ülésen, két vagányos, kortalan alak dőlt a külső karfákra. Szimmetrikusan helyezkedtek, egymást támasztva. Villanygyújtáskor, emlékszem, mintha rebegett volna pillájuk. Feltételeztem, hogy ráláttak egymásra. Hecc... játszanak... vagy potyások – mint én. Furcsállottam, miért egyedül engem tüntetett ki fürkésző figyelmével az öregasszony: ezek ketten jóval rejtélyesebbek voltak, mint én, és egész idő alatt hallgattak, mint a sír. Amikor a cukorkaárus megállott előttük, és óbégatva utolsó szopókáit ajánlgatta, őrangyalom ráripakodott. Anyó kizárólag miattam szállt síkra, az én álmomat féltette. Az öreg nyigócás méltatlankodva hadonászott utolsónak mondott rudacskáival: az ő áruja eladó!... A lehangolt csendben egyre súlyosabban koppantak szavaik. Kamaszos kedvvel vitázott az árus – élvezte férfias fölényét. A vénasszony egyre tehetetlenebbül berzenkedett. „Jóérzés...”, „higiénia...” – ha jól értettem, efféle elvontságok hiányát olvasta a dacból sem tágító öregre. Holott mint elcsúszott állkendő lebegett a vádlott télikabátján valami fehéres fodrászlepel, másrészt a háttérben neszelő utasok között akadtak bőven vásárlók, akik a forrongó hangulatban ingerülten licitáltak, ám a duett nem figyelt rájuk, elmerültek a vita sodrában. Az öreg egyszer csak sarkon fordult, és a hozzá legközelebb állók kezébe nyomta a kérdéses szopókákat. Paprikavörösen távozott – azt sem várta meg, hogy fizessenek.

Anyóka úgy vélte, ő győzött. Nyomban megenyhült. Felállt, sétálgatott, magyarázkodott. Készséggel idézgette az elhangzott replikákat. A hitelesség kedvéért a széksorok közé penderült, és akivel tehette, bizalmaskodott. Meglepett, hogy kevesebb érthetetlen szót használt. – Mondtam én! – lihegte körbe, ahogy kipillantott az ablakon. – Tíz éve ezzel az olcsó trükkel szabadul árujától!... Mindig az utolsót árulja, és közben tömve a szatyra! – rikácsolta magánkívül. Lehetetlen volt föl nem „ébrednem”. Az öregasszonyt fölvillanyozta éberségem, és most már rosszallóan nézett szomszédainkra, mert ők mímeltek tovább. – Sebaj! – dörzsölgette elégedetten a kezét, és bátorítólag csapott a vállamra, mielőtt az ablakhoz lépett volna, hogy apró manóarcát kíváncsian az üveghez nyomja. – Amott megy! – rikoltotta a dűlőútra fölkapaszkodott kupecre mutogatva. Felkacagott: – S a kezében másokat lóbál!... Ú-ja-kat!

Azt hiszem, más is haragudott az öregasszonyra: megrontotta az utazás unalmának és áhítatának örömét. Vagonunkba befészkelte magát a nyugtalanság; elképzelhetetlen lett a csend. Mormogás, langyos zaj terjengett: legjobb, ha kibeszéli magát ilyenkor az ember. Elemózsiás zacskók zörrentek a félsötétben. Irigyen neszeltünk a boszszantó bájjal hetvenkedő fiatalok élénk csoportjára. Jómagam eladdig nem sokat törődtem velük. Fiúk-lányok… Játékos bizalmasságuk, egymás iránti közvetlenségük megejtő volt, csak hamisnak tűnt. Az én korombeliek már nem fetisizálják a nincstelen fiatalok feltétel nélküli közösködését – minket, ugye, megmérgezett a „magántulajdon”... Különösen valami Zsigát, heccmesterüket kényeztették. Neki vihogták vagy dörmögték vicces megjegyzéseiket a fiúk, és neki nyafogtak a lányok. Őt dorgálták, hogy „jaj, milyen vagy!”, „hülye” vagy, ne izélj!”. Az elemózsiából is őt kínálták először. Ültömből jól ráláttam csoportjukra. Megállapítottam, hogy nagyszerű fickó. Az ajtó mellett ült, akárcsak én, s bár helye nem volt kifejezetten „központi”, rutinosan irányította a többieket. Idősebb... Tapasztaltabb társainál – méregettem.  

Szemügyre vett ő is alaposan. Farkasszemet néztünk, majd mindketten azt az erősen szőke hajú, magas fiatal férfit bámultuk, aki a jobbközép „páholy”-ban, a kismamák és gyermekek számára fenntartott padon mozdulatlanul ült. Kesztyűs keze élettelenül csüngött. Arcát eltakarta a sapka. Poros, sötét ruhája oly idegen volt! Megmagyarázhatatlan, miért társítottam szemközti szomszédaimhoz. Határozottan tudtam, hogy ezek teszik az alvást, ő viszont komolyan ült. Később tudatosodott bennem a hármuk közötti hasonlóság alapja: környékünkön napok óta havazott; tartós, kemény hó telepedett a vidékre, ami lefagyott, az ő bakancsaik talpát mégis ujjnyi sár magasította. Mintha lepényen járnának – undok, fekete alátéten.

Már alig láttunk valamit: a félhomály újabb csendhullámot hömpölyögtetett felénk. Kilométereken keresztül hallgattunk. Számítgattam, mikorra érkezem haza. Lassan lemorzsolódott az út egyharmada. Úgy véltem, ha minden jól megy, elérem a csatlakozást.

Kántálók közeledtek vagonunk felé. Kurjongattak, messziről kiabálták újévi jókívánságaikat. Nem fogom hallani a csíptető zaját... Félsötétben pláne mögöttük orozkodhat a jegykezelő...

Még mielőtt pislákolni kezdtek volna vagonunk fáradt villanykörtéi, felálltam, és úgy tettem, mintha zsibbadt lábam dörzsölgetném. Az öregasszony segíteni akart: ugrott, hogy megmasszíroz. Kétségbeesetten szabadkoztam. Néhányan megmosolyogtak; a fiatalok röhögtek. – Nincs jegy a zsebedben – figyelmeztetett anyó váratlanul bizalmasan. S mintha csak az én kétségbeesésemet énekelné ki, hirtelen kendős fejére szorította kezét, és éles hangon siratni kezdte szülővárosát. – Vááá-rosom, vááá-rosom – vajákolta oly nagy átéléssel a háborús dalt, hogy azt hittem, ezután megfeledkezik rólam. Miért épp ezt a siratóéneket juttattam eszébe?! Holott gazdag repertoárral büszkélkedett. Osztatlan sikert aratott. Megtapsolták. Én azonban kimenekültem a folyosóra. Néhányan kíváncsian pillantgattak utánam – az arcomat fürkészték. Többek között Zsiga is. Dühöngtem, mit érdekli őket az én véleményem.

Lassítottunk. Percekig tempósan töfögtünk, pedig – ismertem a terepet – messze volt még a jelzőlámpa. – Biztos a mozdony, az vacakol – vélte vacogó szomszédom, egy bekecses ember. Ekkor már sikoltó, hosszú fékkel vánszorogtunk. Káromkodó pályamunkások füttyszava kísért. Nemsokára megálltunk. Türelmetlen utazók, főleg a messze igyekvők azonnal kipattintották az ajtókat, de mert hiába kérdezősködtek, hogy miért nem megyünk, gyorsan cukkolni kezdték egymást, hogy vonaton ér bennünket az éjfél. Öklüket koccantgatták poharak gyanánt, és jókívánságaikat harsogták. Nőknek-férfiaknak egyaránt tetszett a megjátszott éjfél.

Körülöttünk mint kietlen senkiföldje nyúlt el a táj. Abból az irányból, ahol a távoli fényszennyeződés nyomán valamely települést sejthettünk, két alak bukdácsolt a mezőn át. Úgy tetszett, alig mozognak; furcsán ugrálgatva közeledtek felénk. Nem értem, miért húzódtam közelebb az ajtóhoz. Utóbb bánhattam – sajgó hátam sokáig őrizte a két türelmetlen leszálló, a benti poros, alvó szomszédaim öklének nyomát. Egyszerre ütöttek, szó nélkül. Nemcsak engem... sokan álltunk útjukban. Az alsó lépcsőn kucorgókat egyszerűen lelökték. Leugrottak, körülnéztek. Egyikük hátrament, megkerülte a vagont. Morogtunk: zúgolódtak a sértettek. Felröppent egy-két bátortalan fenyegetés is, de csak megjegyzésszámba ment. Jókor érkeztek a felénk igyekvők: nekik köszönhetően méltóságteljesen felejthettük el megaláztatásunkat.

Izzadt, vigyorgó legények voltak a jövevények. Örültek a váratlan alkalomnak: húsz kilométernyi gyaloglás várt volna rájuk. Egyikük nagybőgőt szorongatott, melyet mint táncpartnerét ölelgette, hegedűt a másik. Lagziból jöttek, és szilveszteri mulatságba igyekeztek. Csorgott róluk a veríték, mégis egymás szavába vágtak, amint a dicsőséges futamot részletezték, az országúttól a töltésig. Szellemesen adogattak, ugratták egymást. Körülálltuk őket. Idősebb, bekecses szomszédunk becsukatta a folyosó- és csapóajtókat, majd mindnyájunkat figyelmeztetett, hogy ezek ketten megfázhatnak, húzódjanak be az utastérbe. Parancshoz illő határozottsággal beszélt. Nyomban felajánlottam a furcsán eltávozott alvók helyét; eszembe sem jutott, hogy időközben mások el is foglalhatták volna... Kivágódtak hirtelen a csapóajtók: mogorváink viszszaszálltak. Még inkább a szemükbe húzták nagykarimás művészkalapjaikat, melyek alól végignéztek bennünket, aztán hátat fordítottak nekünk, és nézték a havat – csendbe burkolóztak.

Bekísértem a muzsikusokat. Időközben leszerepelt az öregasszony – már unatkozott: rettenetesen megörült nekünk. Mint vendégeit ültette le a legényeket. Kiráncigálta csíkos átalvetőjét az ülés alól, és hosszan kotorászott benne. Engem cinkosan megfenyegetett, aztán mindhármunk kezébe vastag szelet házikenyeret és arasznyi szárazkolbászt nyomott. Az utasok között elterjedt a hír, hogy azok ketten visszajöttek. Eladdig mindenki csak alva látta őket, a végállomástól utazók is. Mindnyájuknak feltűnt mély álmuk. A „galeri” csintalanabb lányai csípős megjegyzéseket kockáztattak a rovásukra – ezért sopánkodott néhány középkorú nő, valamint a kövérkés hivatalnok az új generáció gátlástalanságán. Zsiga némi habozás után latbavetette vezéri tekintélyét, és elhallgattatta rajongóit. Majszolva figyeltünk. Hármunk csodálkozó arckifejezése fölvillanyozta az öregasszonyt. Láttam rajta: eposzi beszámolóra készülődik, de mint figyelmes családanya, kímél, egyelőre nem akarja megzavarni táplálkozásunkat. Uzsonnánk azonban hamar elfogyott, és akkor meg kellett hallgatnunk. Megköszörülte torkát, mély lélegzetet vett és magyarázni kezdett. Nagy feneket kerített az esetnek; azt hitte, amit ő mond, az a legfontosabb... Méghogy valamennyi utas közül ő szállt volt föl leghamarabb a vagonba!...

–     A kis pionííír! – morogta csúfondárosan Zsiga. Figurázó próbálkozása hatástalan maradt: mi kosztosok valami álszent rémülettel figyeltük a vén nótafa beszámolóját.

–     Ők azonban már itt voltak... – mesélte meglepetését az öregasszony.

–     Mind a hárman? – kérdezett rá valamelyik kotnyeles. Anyóka elbizonytalanodott: – Háát... ő... ő már akkor aludt – mutogatott a sapkás, poros alak felé. – Társait akkor pillantottam meg a túlsó vagon folyosóján, amikor betolták a vonatot a csarnokba.

–     Felugorhattak... – jegyezte meg valaki. Az öregasszony gondolkozott. Rám nézett, és úgy válaszolt, mintha engem cáfolna:

–     Nem hallottam lábdobogást... sem ajtócsattanást...

Határozott kijelentésén illedelmesen elmerengtünk. Nagyszerű mesélő volt a mami, pedig törte a nyelvet. Beszédének dallama idegen – nem volt idevalósi. A kíméletlenségig hosszú hatásszüneteket tartott; kereste a szavakat. – Honnan pottyantak?!... Nem érdekelt... Őt sem... – bökött a két „páhollyal” odébb szunyókáló szomszédunkra.

–     Halkabban! – kapott észbe a nagybőgős legény. – Hátha ébren van.

Az öregasszonyt nem lehetett lecsendesíteni. – Jó annak az alvókája! – bizonygatta fennhéjázva. Felállt, és csontos ujjával merészen megböködte a hosszúhajú sapkást. Csakugyan nem mozdult.

–     Így ült végig... Először melléje telepedtem le... Kötöttem... Énekeltem... Megmondtam, mennyi a nyugdíjam... hogy mire költöm... Mindegy volt neki... A felszállók közeli ismerősöknek véltek volna... Vagy nem?! – nézett körül.

Egyszerre válaszoltak; csivitelve a lányok, okoskodva a hivatalnokféle és fontoskodva a műszőrbundás nagyságosasszonyok. Aztán hirtelen elhallgattak, pedig ekkora hangzavarban nem hallhatták a folyosóajtó kilincsének kattanását, vagy ha igen, csakis nekem kellett volna megrémülnöm, hogy jön a kalauz! Bekukkintottak hozzánk a visszaszállt mogorvák, de szó nélkül visszacsukták a folyosóajtót. Zsigával összenéztünk.

–     Húzok egyet – ajánlotta jókedvűen a nagybőgős. Többen helyeseltek, pedig kár volt bátorítani: rettenetes falsot fogott. Igaz, rajtam kívül senkit sem zavart. Anyó ütötte lábával a taktust és hadonászott: rendelésre biztatta az állva utazókat. Rockos, kopogó foszlányokkal csatlakoztak a fiatalok. Kedélyesen ingatta fejét, és egy-egy ismerős fordulónál bekapcsolódott a kishivatalnok is. Többször nyílt a folyosóajtó: aki csak tehette, közelebb húzódott hozzánk. Mellém furakodott bekecses ismerősöm – boldogan izzadt az ülőpad karfájához préselten. Egyre szorosabban álltak körülöttünk. Azzal vigasztaltam magam, hogy hasonló tömegben nem kényelmetlenkedhet a Kalauz – hasznomra válik a zsúfoltság... talán egy kis szerencsével mégiscsak megúszom...

Annyit néztem az órámat, hogy végül nem tudtam, mikor lódultunk újra neki a hátralevő útszakasznak. Sejtettem, hogy elszalasztottam a közvetlen csatlakozást... Úgy éreztem, legalább két napja utazom.

–     Micsoda szilveszter! – suttogta a fülembe egy mellettem álló ismeretlen férfi. Bocsánatkérően tette hozzá: – Tudja, a meghitt hangulatot kedvelem...

Nem emlékszem, ki csendesítette le a duhaj mulatozókat. Gondolom, a kintrekedtek közül lehetett valaki. Körülöttem fokozatosan csitult a jókedv; muzsikásaink rövidítettek, meg-megugratták a szólamokat, habár kitartottak: becsületes tusst húztak, és csak azután pillantgattak kérdőn az ajtóhoz közel álló hangulatrontókra. Valaki felröppentette a hírt: azok ketten, azok a marcona lökdösődők az imént kiugrottak a robogó vonatból.

Néhányan kikémleltünk: a tökéletes sötétség ellenére megállapíthattuk, hogy állomás nincs a közelben. Anyókánk átérezte a meggondolatlanok tettének kockázatát. Örült, hogy kedvére sápítozhatott. Áá-tól az úú-ig jajgatva skálázott, és hányta magára a kereszteket. Gyorsan felnyitotta az étkezőasztalkát, hogy legyen min lekopognia háláját saját testi épségéért, aztán sorra köpködött bennünket, szívéhez nőtt legközelebbieket. Óvott a rontástól. Rajtunk derült az egész vagon.

–     Az ember könnyen meghalhat – leckéztetett –, minek az életet kockára tenni?!... Ugyi?!...

Jókora távot haladtunk már. Percek múlva Zsigának eszébe jutott, hogy fel kellene rázni a poros öltözetű, sapkás alvót. Felállt a helyéről, és engem nézve közeledett ama középső rekeszhez. Később megértettem, hogy megérezte: egyformán gondolkozunk. Sáros bakancsuk, elhanyagolt külsejük alapján mindketten úgy véltük, együvé tartoznak. Azt hittük, e szegény alvó komisz tréfa áldozata – megszöktek előle társai.

–     Hallja!... – szólította tétován. Semmi válasz. Öszszevillant a muzsikások tekintete; látszott rajtuk: örömest zenebonát csapnának. – Atyafi! – hajolt a sapkával egy vonalba Zsiga. Megpróbált bekukkantani az ismeretlen arcába.

–     Az ilyen hétalvót fel kell rázni – vélte szuszorászva a nagy csomagjai miatt kényelmetlenül szorongó hivatalnokféle. A bekecses úgy-úgyokkal helyeselt.

–     Egészséges! – védte felcsattanva az öregasszony, mintha sértést kellene megtorolnia. – Leelkem!... – segített aztán gyengéden szólongatni, pedig épp ő böködte oly kíméletlenül, amikor a sapkás álmának mélységét bizonygatta.

Az ébresztő kudarca mindannyiunkat türelmetlenné tett: csüggtünk az ismeretlenen, majdhogy ki nem löktük a vonatból. Társainak távozása elfeledtette velünk a szorongást, hogy lekéssük az otthoni szilvesztert – neki szurkoltunk, hogy térjen minél hamarabb magához. Közben vagonunkba érkeztek a kántálók, de egyelőre hallgattak... Zsiga megrázta, majd maga felé rántotta az ülő alakot. Gondolta, a lendület magához téríti. Csakhogy a merev test meglódult, teljes súlyával az állók felé dőlt. Sivítoztak, és elugráltak előle az asszonyok; az ülők felugráltak helyükről. A szőke férfi fejéről lerepült a simléderes kötött sapka. Tátott szája levegő után kapkodott, úgy merevedett meg. Arca szederjes volt és zilált. Most vettük csak észre: kesztyűs kézzel, behajlított ujjaival mintha meg akart volna kapaszkodni valamiben...

Azt hiszem, a vészféket a bekecses húzta meg. Közel állt hozzá, és ő volt a legmagasabb. Összevissza borultunk – én előreestem. Közénk repültek apró csomagjaink. Első gondolatom az volt, vajon a nálam levő készpénz futja-e a büntetésre. Ha ankét lesz, elcsípnek... Mint potyás, eleve gyanús vagyok... Nem emlékszem pontosan, kik álltak a közvetlen közelünkben, mindenesetre elhúzódtak, az ajtó felé igyekeztek. Hümmögő és szörnyülködő emberek tűntek fel mellettem. Kíváncsiskodók menete hömpölygött át a vagonunkon: topogtak egy keveset, aztán továbbálltak. Nagy részük leszállt, és a talpfákon toporogva találgatta az áldozat kilétét és a gyilkosság okát. Pánik, esztelen tolongás nem volt. Az utolsó vagon körül ácsorogtunk a legtöbben.

Ráérősen csellengtünk, mintha megfeledkeztünk volna a szilveszterről. A halál szorongatóan tisztes nyugalmat parancsolt ránk. Halkan beszélgettünk; kis csoportok alakultak és rebbentek szét, ha már nem volt több szörnyülködnivaló. Csak a kalauz száguldozott fel-alá a vagonok mellett hivatalához illő komolysággal. A rendkívüli eset kétségbe ejtette. Idegességében üresbe csettintgette jegycsípőjét, elemlámpája pedig úgy imbolygott a nyakában, mint viharban a vészjelzés.

–     Azt hittem, vicc... Újévi tréfa az a fék... hogy semmi az egész... – hebegte nekem panaszosan. – Ha ez nincs, majdnem idejében érkezünk... Idejében, érti?!  – bizonygatta.

Előhozakodtam neki a magam gondjával, de a csatlakozás említése ingerültté tette – azt hitte, vállalatának mulasztásait ostorozom. Szerencsére hozzánk lépett a bekecses.

–     Meg kell várni a rendőrséget! Egy órába is beletelhet, míg járgánnyal idáig hajtányoznak – jelentette ki. Becslésének helyességét a kalauz szapora főbólintása igazolta. – Intézkedni kell, megszervezni a tanúkihallgatást! Minden perc számít!... – magyarázta. – Ki tudja, mi vezet majd nyomra. Figyelmeztetem, hogy magát kötelezi az egyenruha – tette hozzá nyomatékkal –, hiszen felelős beosztású tisztségviselő!

Megrémítette, de nem akarta elveszejteni az ijedt vasútit. Felfedte neki kilétét – jelenleg városi tisztviselőként dolgozik, de rendőrtiszt volt, meglehetős tapasztalattal.

    Ahogy gondolja... Csak rendelkezzék az elvtárs...  – egyezett bele mindenbe a megrémült kalauz.

–     Beszállás! – harsogta a szomszéd felém fordulva. Úgy éreztem, hogy kiszemelt, valamiért megjegyzett magának. Eszembe jutott a vándor cukorkaárus. Bezzeg ő megúszta a vesztegzárat – hamar leszállt. És bizonyára túladott már utolsó darabjain...

Visszatessékeltek a vonatba. Mindenki a korábbi helyét kellett elfoglalja. A bekecses sorra járta a vagonokat. Felszólított, játsszuk újra az utat! Megfenyegetett, hogy a legkisebb változtatás bajba sodorhatja az engedetleneket. Büntetőjogi felelősségünket emlegetve vélt a lelkiismeretünkre hatni. Az áldozatot végigfektettette a padon. A vele szemben levőt, amire ültömből éppúgy ráláttam, mint Zsiga, leüríttette, és maga telepedett rá. Megfigyelni. Szembekerültünk egymással, mint az ellenfelek.

Feszélyezett karvaly orrának ideges rángatózása – mintha folyton szaglászna – és apró szemének szúró tekintete. Egyelőre csak ült újonnan nyert kiváltságos helyén. Csak ő és az eredeti helyéről elűzött hivatalnokféle ültek máshol. Nekem mégis úgy tűnt, kevesebben vagyunk, megcsappant az állva szorongók száma. Figyelmeztetni akartam a bekecsest, aztán mégse tettem. Ehelyett magam is seregszemlét tartottam. Észrevettem, hogy mindnyájan gyanakodtunk. Akinek volt némi tartaléka, elkeseredett falatozásba kezdett. Hirtelen én is megéheztem. Ránk nehezedett a csend, melyet olykor megtört a muzsikások kesergése. Óbégattak, hogy eddig a faluban lehetnének... Várják őket... Oda a banda becsülete...

Anyóka döbbenten ült mellettem. Melléből olykor fölszakadozott egy-egy rekedt sóhaj. Petyhüdt ajka mozgott – magában beszélt. Ismét sok érthetetlenséget szörtyögött. Kezét oda-odakapta horpadt szájához – szörnyülködött szegényke.

Igazam volt: többen utaztunk ebben az utolsó vagonban. A bekecses határozott és kissé ingerült utasítására a kalauz ímmel-ámmal újrafésülte a szerelvényt... Ismételten ellenőrizte a jegyeket... Potyásaitól megint csak legombolta a sápot, mintha nem is ő egyezkedett volna velük, és az utasok segítségével végül is korábbi helyükre toloncolta az utolsó vagonokból elmenekülteket. A bekecses exfelügyelő az ellenőrzött szakaszon szigorúan lezáratta az ajtókat. Megfordult a fejemben, hogy előreszököm, jelentkezem a kalauznál. Kimagyarázkodom, nem hagyok neki időt a gyanakvásra. Azt reméltem, nem szállt le mindenki az erős kezű, kedves ismeretlenek közül, akik csomagjaimat elkapták és fölsegítettek a mozgó vonatra. Késésem és a rohanás lesz az alibim... Sejtettem, hogy ennek hiányában gyanúba keveredem – szerencsétlen potyás vagyok, akiről nem tudhat a kalauz, mert az első ellenőrzés során nem jutott el hozzánk az utolsó vagonba. Csak lesznek tanúim – biztatgattam magam. Nyugtalanságom egyre nőtt. Többször felálltam, és kiszédelegtem a folyosóra. Zsebeimet tapogattam, mint a vérbeli dohányosok. Valaki megszánt, és megkínált egy szűrő nélküli, erős cigarettával. Tüzet is adott – rá kellett gyújtanom... Bár ne tettem volna: köhögni kezdtem. Láthatták, hogy kocadohányos vagyok. Épp velem szemben szorongtak a kántáló kamaszok. Nem tudták, hova húzódjanak. A kalauz vagy a bekecses utasítására vártak. Vigyorogtak ügyetlenségemen.

–     Hol szálltatok föl? – kérdeztem tőlük könnyes szemmel, két köhögésroham között. Szánalmas lehettem, mert egyszerre többen és komolyan válaszoltak. – Ahol úgy bedől a szerelvény... Falunkbeli a cukorkás – segítettek emlékezni, látva, hogy mit se mond számomra a magyarázatuk.

–     És maga? – viszonozták érdeklődésemet. Megmondtam, elég kelletlenül.

–     Onnan jönnek a legtöbben – bólogattak. Semleges válaszuk feltüzelt; azt hittem, kétségbe vonják állításomat.

–     Oda szól a személyi igazolványom! – bizonygattam hevesen. Furcsán méregettek. Köpcös, koravén legényke torkollt le megvetően:

–     Mit idegeskedik?!... MI nem kételkedünk! – hangsúlyozta a többes számot.

Igaza lehetett. Elszégyelltem magam. Zavaromban a falra szerelt hamutartó tetejét babrálgattam, míg a kis tartály tartószege ki nem akadt. Ünnepi pantallómat megszürkítette a hamupernye – okkal bámultak a ténfergők.

Majdnem egy órája álltunk meg. Gondoltam, perceken belül megérkezik a vasúti rendőrség... Szinte kívántam az ankétot, csakhogy indulhassunk. Tervezgettem, hogy ha csak ünnepek után hallgatnak ki, bőröndöm aljáról esetleg előkotorászom bankóimat, hátha sikerül vállalkozó kedvű magántaxist találnom, aki még éjfél előtt hazaröpít. Anyámra gondoltam: állítólag engem sirat éjfélkor, mert gyermekei közül – bámész hajlamom miatt – én vagyok a legszerencsétlenebb...

 Odabenn az utastérben megint én kerültem anyó figyelmének a középpontjába. Észrevettem, hogy tettrekészen sóhajtozik mellettem; legalábbis beszélgetni akart. Hirtelen eszembe jutott, hogy korábbi elbeszéléséből nem derült ki, végül hogy lettek a szökevények közvetlen szomszédaink. Hiszen csak azt bizonygatta, hogy régóta jóval őelőtte fölkapaszkodhattak, és hogy az áldozat már akkor aludt. Megkérdeztem, mikor ült át a mostani helyünkre és miért. Megismételtette, hangosabban. A bekecses felénk nézett, érdeklődve, de nem jött közelebb.

–     Válaszoljon! – sziszerésztem dühösen anyónak. Elvigyorodott. Akkora szájat tátott, hogy felelet helyett újabb siratóénekre számítottam. Sokára felelt, és előbb keresztet vetett. Rekedt hangja valósággal reszelte a várakozás csendjét – válasza nem maradhatott titokban.

–     Mielőtt te fölszálltál volna... Mert éreztem, hogy mellém kell ülnöd. Nem akartam ott középen maradni – terhes nőknek, kisgyermekeseknek át kellett volna add a helyett... A szőke aludt, vagy már halott volt – susorászta –, őt nem zavarhatták volna. Miattad ültem át – szögezte le ellentmondást nem tűrő határozottsággal.

Megdermedtem. Talányos, de érthető válasza elgondolkoztatott. Percek múltán kaptam észbe, mit is fecsegett!... Féltem, valakik cinkosává tesz, ha meg nem cáfolom: – Maga nem tudhatta, hogy jövök. Indulás előtt egy órával döntöttem el, hogy hazautazom.

–     Mindenki egyformán gyanús – intett le a bekecses, mert elértette félelmemet. Kajánul hozzáfűzte: – A potyások pláne... És heherészni kezdett, majd folytatta: – Mivel igazolják, hol szálltak fel?! Tapasztalatból tudom, meg kell szorítani az embereket. Okos vallató mindent kiderít. Az ijedt tanú például cinkosszámba mehet – nézett az öregasszonyra. – Gondolja meg, miket beszél! – tanácsolta hátborzongató jóindulattal.

–     Végül hárman ültek magával szemben? – sietett Zsiga az anyóka segítségére, hogy elüsse a hajdani felügyelő fenyegetésének élét.

–     Iiigen – válaszolta ingerülten az öregasszony –, volt úgy is! – Izgalmában akkorát csapott csontos kezével a saját keszeg combjára, hogy csak úgy csattantak téli rokolyái.

–     Mikor a végállomáson betolták a szerelvényt, anyó a hullával szemben ült. Az előbb pedig úgy mondta, azok ketten a folyosón voltak – foglalta össze a bekecses. – Hagyja csak, elvtárs, mindenki egyformán gyanús, nem győzöm eleget hangsúlyozni!... – sandított rám. – Maga meg ne okoskodjék, hallja?! – vetette oda az ifjúnak.  

–     Ott-ott – sápogta szeppenten anyó –, és mielőtt más is jött volna, intették, hogy jöjjek át ide. Ők az utolsó pillanatban ültek le, mielőtt valaki fölszállhatott volna. Lökdösődve értekeztek; nekem csak mutogattak... Beszélni nem hallottam őket – szipogta.

–     Sok csomagja van? – kérdezte erőltetett mosolylyal a bekecses.

–     Az átalvető és az a két nagy – mutatott állítólagos régi helyének csomagtartójára. Félelmében elpityeredett. Nem ismertem rá – mintha nem is ő danolászott volna az út elején. Többé nem volt kedve beszélni. Csomózott zsebkendőjét felváltva nyomogatta ráncokba ágyazott szeméhez és beesett szájához. Összevissza beszélt, sopánkodott. Közrefogták, és pátyolgatták az asszonyok. Mi férfiak csak várakoztunk megkövülten. A hajdani felügyelő most kezdte elemében érezni magát, s ellentmondást nem tűrő modorban kifejtette, hogy alighanem az öregasszony lesz a koronatanú. Bár az is lehet – fűzte hozzá –, hogy tévútra vezet az a töpörödött emlékezete...

Míg beszélt, oktatóan szánkáztatta fel-alá a hangját, és engem nézett.

Odakinn feltámadt a szél. Nagy, puhány hópelyheket lapított az ablaküveghez. – Még betemeti ezt a luxusgőzöst – nyafogta a kövérkés hivatalnok. – Hangja oly vékony volt és oly kétségbeesett, mint egy kisgyereké. Vihogtak rajta a lányok, de Zsiga nem csendesítette le őket.

Észre sem vettük, hogy éjfél van. Amikor a mozdony sípolni kezdett, a kántálók megrázták csengős botjaikat, és éltették az új esztendőt, bennünket, az egész világot. Mindenki összevissza kiabált; elemózsiás zacskók pukkantak, csengettyű- és kereplőhanggal vegyes ostorcsattogás, veszett gajdolás hallatszott. Tombolt az egész lezárt vonat... Az ünnepi lelkesedésben meg sem hallottuk a vasúti rendőrség érkezését. Azt sem vettük észre, hogy megmozdult velünk a szerelvény – lassan vontattak a legközelebbi város rendőrőrse felé.

A folyosóajtóban egyszer csak megjelent a kalauz. Üresbe kattogtatta jegycsípőjét, és a muzsikásokhoz vágta a sapkáját: rosszallotta, hogy mi akkora csendben vagyunk itt az utolsó vagonban.

–     Hát itt mindenki hallgat?!... Húzhatnátok! – rikkantott a muzsikásokra – sze‘ újév van!... Ami volt... a tavaly volt... – magyarázta akadozva a bekecsesnek mint legtekintélyesebbnek. Más szabad hely nem volt a vagonban, leült hát melléje. Elemlámpájával sorra az arcunkba világított, jó hosszan, hogy hunyorogjunk.

–     Hu-huú! Sü-kü-tü-kü-ss! – sustorgott rejtélyesen, mielőtt bejelentette volna, hogy utasították, hirdesse ki: a célállomásig nem áll meg a vonat – mindenki ott fog leszállni. Fölveszik adatainkat, de nem tartóztatnak, utazhatunk tovább, szabadok vagyunk.

–     Nyomozás csak az ünnep után lesz – oktatgatott bennünket kába vigyorral. – Mit szólnak hozzá?! Addig minden gyanúsított hazamehet, elvtársak!... Sőt: minden gyilkos és minden áldozat is – röhögött. – Különben van magának jegye? – hajolt közelebb hozzám. Még kacsintott is, mintha csak tréfálna.