JÉZUSKIÁLTÓ

Kiss Lászlónak

Ősz közeledtével Toró Vencel nehezen szánta rá ma gát, hogy aláereszkedjék a Városba. Nem volt ínyére a  kora esti visszaút. A levegő elnehezedett; karcolta, csípte  tüdejét. Hat előtt azonban nem mehetett: a Makk Hetes  estére nyitott. Rosszul látott pedig. Hiába kapkodta fejét,  a sötét bokrok összeborultak a kaptató ösvényei fölött, el takarták a csúcsbeli óriáskeresztet, mely után tájékozód hatott volna. Sokat bizonytalankodott. Rettegett, hogy el véti a rövidítést – szégyenszemre kerülővel jut haza.  Visszanézni mégsem volt elég bátor: vacsora– vagy moz donyfüstök lódulnának utána. A vasút fölött húzódik a  régi temető – odáig nyúlik a szőlős. Mikor elérte, fel lélegzett: mintha elébe jött volna. Eligazította az illat.  Megállt. Kenyeret, gyufát hozott a kocsmából. Fél kéz zel előkotorászta kedvenc kereplőjét, megpörgette, és újra  megindult.

A Jézuskiáltó Város felőli oldalát ő vigyázza. Valami kor a hegy másik fele is hozzá tartozott. Ott ugyancsak  ő száguldozott, riogatott, őrködött. (Később az „alsó kele tiek” mást szerződtettek, a gyenge hozam miatt Torót  okolták.)

Kunyhaját még együtt építették a szőlősgazdák. A  helyet ő választotta: verőfényes oldalon, reumája és az  éberebb felügyelet kedvéért. Mire a Makk Hetesből meg tért volt, a cölöpöket megöntötték munkaadói. Lámpáik  fénye jól látszott a temetőkertből – alig rügyeztek a bok rok. Azt hitte, kilátó is lesz. Holott földmunkát spóroltak  a lábas házzal: nem kellett teraszt vájni az oldalba, s azt  elegyengetni. Hiába panaszkodott, hogy a kunyhó húz,  nem tartja a hőt! Az építmény kérlelhetetlenül zöldellt  (a festéket az építők nagy kedvvel keverték), senki sem  törődött az ő sirámaival.

Belenyugodott, mert üres konzervesdobozokat, drót– és  kötéldarabokat, befőttesüvegeket és érdekes alakú színes szilánkokat menekíthetett alája. A hosszúkás házikó „ka csalábai” ellen nem volt többé kifogása.

A szükség tevékennyé tette. Bútorzatot ácsolt: asztalt,  széket, priccset – mind X–lábút. És kis polcot az ablak  fölé. Arra pakolta kedvenceit. Légypiszkos menetrendje  érvénytelen volt; a csapos sózta rá a kocsmában, mond ván, hogy pár perces eltérések neki nem számítanak.  Egyetértettek. Vakfoltos halvásdobozának fedelét felnyit va tartotta, mert tojásdad volt és fényes: rámául szolgált  egy keményhátú, megsárgult fényképnek. A fentieken és  a szegen kívül, melyre felöltőjét akasztotta, egyéb nem  volt. Elkészült a belső munkálatokkal, és – elsőként a  határban – konzervdobozokból forgó madárijesztőket  szerkesztett; meglévő kereplői mellé különböző sípokat  faragott. A tőkesorok közé őrhelyeket álcázott. Higgadtan  járt–kelt, vagy „fedezékbe” vonult, s onnan vizslatott. Oly kor átnyargalt a keleti oldal felső felébe. Sípolt ott is ki tartóan, nehogy mulasztással vádolják. Különösen a szélső  sorokat féltette, mert megfigyelte: rámenős gazdák ezeket  nézegetik, ha bágyadt őszidőben, szüret előtt felszuszog nak kunyhójáig vagy tovább – úgymond áhítatból –, a  kőkeresztig. Idejekorán felfedezte látogatóit, még mielőtt  nekiindultak volna a kaptatónak. Bárki volt az illető, Toró  visszasietett kunyhójához, és rácsukta ama képre a pléh fedelet. Menetrendje maradt a helyén. Ha bizalmatlan  volt vendége iránt, a hőmérséklettől függetlenül magára  vette felöltőjét, hogy zsebébe rejthesse a féltett dobozt.  Egyébként szalmazsákja alá szokta csúsztatni.

Örült, ha működtek madárijesztői. Ellenségeinek te kintette a madarakat. Főleg a varjakra haragudott, melyek  a virágzó Vágóhíd szeméttelepére gyűltek. Rajokban ér keztek a hulladékra – röptük árnyékfelhőket rajzolt a  szőlősre. Erősebb szélben károgva menekültek, elűzte őket  a bádogzaj. – A legénységeteeek! – hujogtatott ilyenkor  Toró az aljba. Ha az állomáson tolattak, vagy hosszabb  szerelvény haladt át, merészebbeket is üvöltözött. Döghiz lalónak titulált mindenkit. A varjúseregért a Várost hibáz tatta: fekete hadaikat az ő vágóhídjuk csalogatta a vidékre,  mégis tőle kérik számon a pusztítást!

Felindultságát óvatosan a menetrendhez igazította, ke serűségét átlag egyperces sirámokra szabdalta. Kb. ennyi  idő alatt kocogott odébb a vonat. Messzelátóval többen  leselkedtek a csőszre. Megfigyelték, hogy csillogó fémtár gyat szorongat, melyre időnként rámered, de hogy mit  kiáltoz, szájmozgásáról nem tudták leolvasni. Soha sen kinek sem sikerült megtudnia. Rámenősen faggatták pedig,  valahányszor feltűnt a Makk Hetesben. Rosszkedvében azt  válaszolta, bő gyerekáldást kíván a szolgálatos kalauzlá nyoknak; jóban, hogy a mozdonyvezetőt élteti, mert bi zonyára születésnapja van. A felcsattanó röhögésből rend szerint kisomfordált. Utóbb hahó!–n kívül egyebet nem  rikoltozott a szerelvényekre; ezt láthatóan skandálta. A kí váncsiak restelkedtek: azt hitték, gúnyolódik velük. Néha  hátat fordított a Városnak, és úgy állt, hegynek fel, mint ha meg sem látta volna a kígyózó vagonokat, nem hallotta  volna a mozdony füttyét. Bármily kockázatos volt – hisz  akárki felosonhatott az ösvények egyikén, megközelíthet te a szőlőst, és kedvére garázdálkodhatott –, előfordult,  hogy aláereszkedett, egész a vágányokig. A düledező sír kövek egyikének támaszkodott, és – mondják – egy régi  pléhdobozra meredve maga elé mormogott, mintha meg békélt volna a varjakkal.

A pályaőr rendszeres vendége volt a Makk Hetesnek.  Sokáig remélte, hogy Toró egyszer melléje telepedik. He lye egy sarokasztalnál volt; oda csak ketten ülhettek vol na. A pályaszakasz, amelyre felügyelt, a Jézuskiáltó alatt  húzódott, de a forgalmi irodából is rálátott a domboldalra.  Holtidőben nyomon követte Toró cikázásait. Felismerte  faágakkal álcázott őrhelyeit, megfejtette a csősz taktiká ját. Felfigyelt a kezében villogó fémtárgyra, de nem tud ta megállapítani, mi lehet. Látta az öreget üvöltözni, ké sőbb dünnyögni a járatokra; hallotta, amint a kocsmában  ugratva faggatták, valahányszor lesomfordált némi ke nyérért és gyufáért. (Nem emlékezett, hogy egyebet is  vásárolt volna a vén Toró.)

A háromhúszas teherről nyílt pályán legurult egy bá doghordó. A pályaőr észrevette, hogy aláhengeredett a töltésen: megakadt a drótokban, és megpengette őket. Talán  figyelmeztetőül, hogy szétesik. Karbid volt benne. Toró  szimpatizánsa senkinek nem szólt róla; az esetet a szolgá lati naplóba sem jegyezte be. Váltás után nem indult  nyomban a Makk Hetesbe – szokás szerint ott töltötte  délutánját és a kora esti órákat. Találomra választott egy ösvényt, és nekiindult a hegyoldalnak. „Beborult; éjsza kára esni fog. A karbidnak nem szabad megáznia” – ez  lesz mentsége, ha Toró tolvajnak vélné. Csörtetett, csap kodta a leveleket; attól félt, gyanúba keveredik, pedig a  szőlő még alig pirult. Fütyölni kezdte az O, sole miót,  feljebb pedig a Mint az szép hímes patakrát. Számított  rá, hogy Toró hagyja előrenyomulni, kitapasztalja tüntető  hangosságát, és csak ha tetten éri, csap le rá; érezte,  hogy figyeli. Meg–megállt, kifújta magát. Hátba szúrta a  kánikula.

A csőszház hirtelen bukkant föl a karók mögül. Kö zelről nagyobbnak tűnt, és oly reménytelennek, mint az  ő magányos kocsmai vacsorái. Mire megfordult, hogy visz szanézzen a Városra, az öreg is előkerült. Kimagyarázko dott neki. Toró csak pislogott és izzadt, bár ingujjban  volt. Tetszhetett neki az ajánlat, mert a pályaőr háta  mögé bökött: – Ott lakom... (Ezt meghívásnak szánta,  de meghiúsult. Egyikük sem mozdult.) Elgondolkoztak, de  nem volt több mondanivalójuk. Mielőtt visszaindult vol na, a vendég megcsodálta a kilátást. Tekintetével a for galmi irodát és a Makk Hetest kereste. Az öreg utánaszólt:  – Szedhet szőlőt, csak ne a szélső sorokból!...

Aznap Toró kétszer is aláereszkedett, de nem járt a  Makk Hetesben, pedig elfogyott a kenyere. Kis pihenők kel felmenekítette a kihasadt hordót, majd visszatért az  elgurult darabokért. Besötétedett, mire mindent bizton ságba helyezett. A pályaőr ajándéka foglalkoztatta. Le kötelezettnek érezte magát; töprengett, hogy kellőképpen  viszonozta–e. Kacatjaiból fészket rakott a hordónak a  kunyhó alá, csorba üvegeket drótozott egymáshoz, hogy  sorfaluk eltakarja. Jobban örült konzervdobozgyűjtemé nyének, mint valaha. Dicsérte magát, magasztalta gyűj tőszenvedélyét, melynek ezúttal nagy hasznát veszi. A  sáncból kikapart karbiddaraboknak apró pléhdobozokat keresett. Legalkalmasabbnak a paradicsomszószosakat  vélte; képlékenyek voltak. Beléjük szorított egy–egy kar biddarabot, és feltöltötte vízzel. Hosszú spárgát zsírozott  gyújtózsinórnak – elért kunyhajáig. Megvárta, hogy há romnegyed tizenkettőkor elmenjen a személy, és a küszö bön ülve meggyújtotta. Amint a láng elszaladt, kézbe  vette és felnyitotta féltett dobozát. Tartott a Várostól,  mégis ki kellett kísérleteznie a varjak újabb ellenszerét  – sürgette az idény.

Záróra előtti elkeseredettség tombolt a Makk Hetes ben, mikor Toró először robbantott. A Hegyről jön – ri koltozták a szilajabb vendégek. Borgőzös erejükből any nyira futotta, hogy felugráljanak s az ablakhoz furakod janak. Megválik reggel, mi volt – okoskodtak szemfor gatva. Helyrebillent a csend; visszatelepedtek, nyúzni az  utolsó nótákat. A pályaőr felriadt álmából. Rosszallotta a  csősz sietségét. Várhatott volna holnapig – dünnyögött, s  a fal felé fordult. Álmában az ő gondatlansága miatt sik lott ki a háromhúszas teher. Izzadtan ébredt, és még min dig nem volt reggel.

A Város hozzászokott Toró robbantgatásaihoz. Akadt,  ki rosszallotta a csősz merészségét, de a gazdák pártját  fogták. Enyhíti a hőség unalmát – mentegették. Küldött ségük titokban felkérte az érintettet: a békesség kedvéért  tartsa tiszteletben a délutáni csendórát, és az éjszakát is  csak végső esetben zavarja. Toró mindenbe beleegyezett.  Naponta kétszer erőszakoskodott a varjakkal, számon tar totta a vonatjáratokat, de le a temetőig, a vágányok kö zelébe többé nem jött. Hahózott odafennről, settenke dett őrhelyei között, priccsén vagy egyetlen székén ülve  merengett a megsárgult képen. Esténként egyre nehe zebben vette rá magát, hogy bemenjen a Városba. Köze ledett az ősz. Mikor mégis megtette, a Makk Hetesből  kenyéren s gyufán kívül spárgát és kisebb konzerveket  vásárolt. Főleg paradicsomszószt, de bébiételeket is.

A pályaőr továbbra is egyedül ült kocsmai helyén.

Megérett a szőlő. Szüret után a gazdák várják Toró  jelentkezését. Ha nem kell őrködnie, a kőkereszt tövé ben gubbaszt. Élvezi a vénasszonyok nyarát, vagy naphosszat a Városban csatangol. Sorra veszi megbízóit. Min deniküknél ebédel egyet, mielőtt a hó lehullna. Aznap  kapja meg jussát – nagyrészt terményben –, és megál lapodnak jövőre. Megtömik átalvetőjét befőttekkel, zöld séggel, savanyúsággal – ő hallgat.

Idén senkinél sem jelentkezett. Elbújdosott!... – tré fálkoztak egyesek. – Nem elég szegénynek a varjúhad,  Vencel napja is túl hamar van! Akármilyen serény az  esztendő, ezen a vidéken még mustot sem ihat neve nap ján!... Többen ígérgették aggódó asszonyuknak, hogy ha  véget ér a betakarítás, fölmennek a hegyre...

A Makk Hetes az őszi munkák idején sem vesztette el  vendégeit. Felelőse a téli időszámításhoz igazította a nyit vatartást; roppant megértőnek mutatkozott. Jobban figyelt  vendégeire, mint nyáron: hasznáért feleségekkel, az otthon  melegével versenyzett. A dobkályhától nem sajnálta a fát.  Katyustaváról megfogadott két bogárhátú öregasszonyt;  estebédre pacallevest, hagymás pörköltet, sör mellé és az  erőshöz apró fasírtokat szolgáltatott fel. Levette a „do hányozni tilos!” feliratot. Mentegetőzött, hogy új borig  csak hétvégekre futja a régi készletből. Kárpótlásul el nézte a hangoskodást. Söröskorsók tucatjával maga egyen súlyozott az asztalok között – kedves vendégeinek nem  kellett a pulthoz fáradozniuk. Türelmüket igénybe vet ték a ház körüli teendők, a betakarítás – hagyta őket  kedvükre vitatkozni.

Napok óta a csőszről folyt a szó. Bárhol rejtőzködik,  előcsalogatja a vénasszonyok nyara. A keleti oldal gazdái  közül többen azt latolgatták, ideiglenesen átkérik magu kat délutáni váltásba, hogy meggyőződhessenek Toró hol létéről. Biztosra vették, hogy a szőlősben bóklász. Aggód tak egészségéért, mert olcsóbb csőszt – hetvenkedhetnek  a kiugrottak – nem kapnak. Termésnap után megjárják  a hegyet – szögezték le. Mikor egy este Toró megjelent  közöttük, hálálkodva méregették: fáradságos úttól kímélte  meg őket.

Az öreg arca megnyúlt, sápadtságát őszi szeplői sem  vidíthatták föl. Csak napozott – nyugtázták elégedetten.  Nem vették észre, mennyire legyengült. Meg–megtámasz kodott az asztalsarkokon, míg elért a pályaőr mellé. Leült.   

Asztaltársa két személyre rendelt teljes menüt. Körülöt tük lábadozott a kocsmazaj: ők ketten szótlanok marad tak: Felhajtották az erőset, aztán ettek. Sokat és mohón.  Nem néztek fel, míg be nem fejezték. A pályaőr fizetett.  Különösen előzékeny volt velük a kocsmáros – bizalma  jeléül felszólítás nélkül cserélgette asztalukon a korsókat.

Nem sokkal záróra előtt Toró közelebb húzta székét  társáéhoz. Halkan, rekedten magyarázott. Tétova keze fel fellebbent az asztallapról, majd alábukott. Távolról jól lát szott, hogy felöltője zsebében szorongat valamit. Gyorsan  és túl feltűnően rakta a pályaőr elé. Mindenki látta a  halvásdobozt az asztalon – vakfoltos volt, piros pöttyös,  megkoptak rajta a cirillbetűk. Senki nem mozdult, míg a  pályaőr fel nem nyitotta s arcát el nem lapította a lát vány...

Kézről kézre járt a megsárgult fénykép. Cöccögték a  fiatal nőt, furcsállták öltözetét, ám megjegyzésekkel nem  bátorkodtak.

A felelős örült a nyugalomnak. Rápillantott ő is a  képre, aztán szelte tovább a szilárd füstöt, hordta–cse rélte a korsókat. Megüzente feleségének, hogy túlórázik.  Figyelt a vendégek intéseire: legtöbben a sarokasztalhoz  irányították, csak azután hívták magukhoz. Elsőnek a pá lyaőr ocsúdott fel. Tiltakozott a potya ellen, és figyel meztette Torót, aki nyomban követelte tulajdonát. Meg nyugtatták, és kiokoskodták, hogy az elmaradt Vencel napot ünneplik – sértés a sört visszautasítani.

Másodszor is körbejárt a pléhdoboz. Toró már nem fe szengett; hátrább rukkolt székével. Kérdezgetni kezdték,  honnan a kép. Nem jött zavarba. Kitűnt igyekezete, meny nyire szeretné maga is tudni. Az volt csak bizonyos, hogy  mióta a csőszház áll, a polcon tartja...

Úgy érezte, többet elárult a kelleténél. Kezet fogott  a pályaőrrel; véget vetett a sörrendeknek. Felállt – visz szavárta a képet.

A konyhai gőzből időközben előkászálódtak a katyus tavi vénasszonyok. Kendőjüket csettintve tolták hátra –  fejbőrük visszaverte a neonfényt. Vizslatva kaptak a hal vásdoboz után. Kivették belőle a képet – horgas ujjaikon fennakadt a törékeny nőalak. A karton remegett, míg  fogatlan szájuk feketén sustorgott.

–     Leontii–na – nyihogták kórusban. Szörtyögtek köz lésük fontosságán, míg rá nem jöttek, hogy érthetetlenek.  – Ugron Leontina, a Malmos – magyarázták vinnyogva.  Felbőszültek, hogy az öregebbje készülődni kezdett s nem  törődött velük. – Őszülsz – csattogtatták Toró felé he gyes állukat –, és fel sem ismered a dédanyád!

A pályaőrnek feltűnt a csősz sápadtsága.

Vonatfütty hasogatja a ködöt. A szálkás esőre mord  felhők terülnek. Beteg bendő – roskad a hegy. Nem lát szik az óriáskereszt.

Hegynek fel Toró többször elvétette a rövidítést. A  szél csípős volt és füstös: fél hét körül járt – elment a  munkásjárat. Végül csak elérte a szőlőst. Megállt. Felöl tője zsebében kis konzervek. Egyenként hajította le őket a  völgybe.

–     Hizlaljatok dögöket! – mormogta, és bement a  házba. Átvetette a mestergerendán a kötelet.