Ezeket a meséket akkor írtam,
amikor meggyűltek bennem és
kikívánkoztak. Mind neked írtam
ezeket a meséket.

Az ígéret és a becsület meséje

Egy fiú egyszer könnyelmű ígéretet tett, és nem tudta beváltani. A lány nem akarta megbocsátani neki; de a fiú ezt mondta:

- Minden ígéret könnyelmű, amelyik két szempár találkozásából nő ki, és a legnagyobb könnyelműség ezeket az ígéreteket teljesíteni.

De a lány nem hallgatott reá, hanem ezt mondta: - Aki nem váltja be az ígéretét, az a becsületét veszíti el.

- Nálad hagyom a becsületemet - mondta gyorsan a fiú -, hadd legyen minden kincsem nálad. Nálad hagyom, mert az én becsületem csak szentebbé válhat azáltal, ha te őrzöd. Nálad hagyom, mert tudom, hogy nálad inkább az enyém.

Ezt mondta a fiú, de a leány most sem hallgatott reá, hanem azt kérdezte:

- Meg tudnál élni a becsületed nélkül?

A fiú azt felelte: - A kettőnk becsülete betakar bennünket.

És nem váltotta be a könnyelmű ígéretét. Mert nem akarta, hogy a leány visszaadja a becsületét. Mert érezte, hogy a leány jobban meg tudja őrizni becsületét, mint önmaga. Mert érezte, hogy ez közelebb hozza őt a leányhoz.

És a leány azóta féltőn őrzi a fiú becsületét.

November 26-án

Az árvácskavirág meséje

Az árvácskavirág nagyon várta a napsugár üzenetét. Megszokta már, hogy a reggeli szellővel a nap is a fülébe súgjon, s fájt neki, hogy a nap haragos fellegek mögé bújt, és nem gondolt vele. Egy bő reggeli harmat után elküldte az illatát a Naphoz, hogy megkérdezze:

- Nap, szeretsz-e még engemet?

Az illat fölszállott a levegőbe, de kósza felhők szétsodorták. Az üzenet nem jutott el a Napig.

Másnap a színét küldte föl az árvácskavirág a Naphoz. Akkor nedves ködök szállottak a völgyre, és elvették a virág színét.

A harmadik nap új bimbó feslett az árvácskatövön, s a kis virág a szerelmét küldte föl a Naphoz.

A szerelem áttört a ködök testén, átbújt a fellegek között, és rászállott a Napra. És a fellegek szétoszlottak, és a ködök meleg esőkké váltak; a Nap szembe tűzően tapadt a kis árvácska-virágra, és a kis árvácskavirág boldog volt.

Október 2-án

A toll meséje

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány. Ennek a leánynak volt egy íróasztala, s az íróasztalon egy tolla. Ott hevert a toll valahol a beszáradt tinta közelében.

A leány nem szerette a tollat addig, amíg szerelmes nem lett. Nem törődött vele. Észre sem vette. De amikor a tavaszi nap ereje fényességet lopott a szemébe, és vágyakat írt az ajkára, a leány megbékült a tollal, és megszerette a tollat.

Néha olyan vörösen kelt föl a nap! Olyan volt a napszem, mint a Szerelem, amiből hiányzik a csók, és vágyja a csókot. A leány belenézett a tűzgolyóba, és tűrte, hogy égesse a szemét a nap. Úgy érezte, mintha a szerelmese nézne reá, és megremegett.

Ilyenkor leült az íróasztalához, és kezébe vette a kis fekete tollat. Megmártotta a tintába, és írni kezdett. Minden szerelem naplóval kezdődik.

- Ma találkoztunk, és megtudtam, hogy ő is szeret - barázdálta néha a sorokat a toll, és érezte, hogy valami megvonaglik a leány szívében. Akkor születtek meg az örömkönnyek.

- Meghalnék, ha nem szeretne - feketültek meg máskor a betűk a fehér papíron. És a toll akkor azt érezte, hogy a leány szívébe belehasít valami.

Csak egyet nem írt soha a toll. Levelet. Mikor végigsimogatta a kék erezetű halvány papírt, megborzongott, és nem engedte, hogy a leány vele írja meg a szívéből feltörő, simogató, meleg szavakat.

A leány sohasem írt levelet azzal a tollal. Mikor maga elé tette a levélpapírt, mindig kicserélte azt a tollszemet új, hideg, büszke, fényes, idegen tollszemmel.

November 25-én

A hajszálak meséje

A fiú szerette, ha beletemethette a fejét a leány kibontott, selymes hajába. Szerette csókolgatni a hajszálakat, mert a hajszálak megsimogatták az ajakát. Néha lehunyta a szemét, és akkor úgy érezte, mintha az egész élete reásúlyosodnék arra a pillanatra, és az a pillanat mégis könnyű, mint a napban megcsillanó hajszál.

A hajfürtök körülfonták az arcát, és egészen a szívéig értek. A fiú úgy érezte, hogy úszik a hajtengerben, és partot ér. Beletéved hatalmas rengetegbe, és a fák is mind hajszálak. És hajszálak a távolból idecsillanó patakok is, a napból szétáradó sugarak is, és ő nem keresi a kivezető utat a hajerdőből, hanem végigfekszik a fák alatt, és betakarja magát selymes, kábító illatú, puha, meleg hajszálakkal.

November 26-án

A távolság meséje

A fiú, aki olyan nagyon szerette a leányt, egy szürkülő este a nagy fák alatt sétálgatott. Homályos, félénk árnyékok lopóztak a szívébe; a fiú a szürkülő estén a leányra gondolt, akit olyan nagyon szeretett. Még sohasem tartotta a karjaiban, és még sohasem kívánta annyira a csókját, mint azon a szürkülő estén.

Amikor lehullott előtte egy korán sárgára száradt falevél, belehasított a szívébe a távollét kínja. Ez a legédesebb szenvedés! Ez a legkeserűbb boldogság! És akkor maga előtt látta szerelmének hatalmas áradását, amint kiömlik a vágyó szemekből, és a szemhatárra ereszkedik. Maga előtt látta a mérhetetlen vizet, a szerelmet.

Két partja átérte a végtelenséget. Habjaira fellegek ereszkedtek le megporlott páracseppekből. S benne úgy összeforrott a két szív, az ő szíve és a leány szíve, mint a bezárult kagyló.

Egyek voltak minden távolságon keresztül. Egyek voltak oly elválaszthatatlanul, mint mikor két patak, két találkozó völgy szeméből lecsurgó könnypatak összeomlik.

És akkor beledöbbent a szívébe a kérdés: Miért köt minket kétfelé két különágazó sors, ha olyannyira egyek vagyunk?

Ez volt a kérdés, mely a vihart hozta a völgyek fölött. A patakok megdagadtak, és kiléptek medrükből. Haragvó, szennyes hullámokkal söpörték végig a partokat, és iszappal hordták meg a rétet. De a két összeömlött patak akkor érezte meg, hogy őket a vihar még szorosabban összefűzi, mint a mosolygó nap.

November 26-án

A fehér ruhácska meséje

Amikor egymást olyan nagyon megszerették, a leányon egy tavaszi kis fehér ruhácska volt. A fiú nagyon megszerette a kis fehér ruhácskát.

Néha megtörtént, hogy elakadtak a száján kitétovázó szavak, mert a fehér ruhácska a szemébe vakított.

Néha megtörtént, hogy forró vérhullám öntötte el az arcát, mert a fehér ruhácska reásugárzott, és reáöntötte a melegséget.

Nagyon szerette a fiú a fehér ruhácskát.

De a nyárra könnyű ősz következett, és az őszre hidegre váltó tél. A leány félretette a tavaszi kis fehér ruhácskát, és bársonyos barna ruhába öltözött. A bársonyruhácska is meleg volt és hívogató.

S a fiú mégis szomorú volt. Csak akkor melegedett föl a tekintete, mikor a leány hajában egy fehér szalagocskát pillantott meg. Az a fehér szalagocska őt a tavaszi kis fehér ruhára emlékeztette.

November 26-án

A száj és a szem meséje

A lány még sohasem mondta ki ezt a szót: szeretlek. A szívéből fölsugárzó szavakat a szemébe rajzolta, s csak a szemében kínálta a szerelmet.

A fiú megfogta a remegő kis kezet, s azt mondta:

- Szeretlek, kívánlak, vágylak. És hallani akarom, hogy te is szeretsz, kívánsz, vágysz.

De a leány ajkai némák maradtak. Csak a szemei beszéltek:

Szeretlek, kívánlak, vágylak. A tiéd vagyok.

A szemek tűzőn tapadtak a fiúra, s a fiú látta, hogy onnan a szerelem árad feléje. De makacs volt, s újra azt mondta:

- Szeretlek, mert te is szeretsz. Mondd azt, hogy te is szeretsz!

De a leány most is hallgatott. Összeszorította a száját, s nem engedte ki az áruló szavakat. Csak a szemei égtek visszafojtott szerelemben.

S a fiú azóta sohasem kereste a leány száját. Csak a szemét, az égő szemeket. Makacs kis száját nem csókolta, mert a száján nem látta a szerelmet. De remegett a nézéséért, a pillantásáért, amely perzselő és boldogságos volt, mert a szemében a szerelmet látta.

November 27-én

Az erős ember meséje

A fiúnak egyszer eszébe jutott, hogy erős akaratú, vasból öntött, acélra kovácsolt emberek le tudják győzni magukban a szerelmet. Mert az erős embereknek a szívük is kemény. S a szerelem csak a gyönge szívűek fölött hatalmas és nagy úr.

Elment hát az erős emberhez, és megkérdezte:

- Hogy lehet megölni a szerelmet, erős ember?

Az erős ember azt felelte:

- Napfényre kell hozni, mert a napfény minden szerelmet megöl. Amíg elzárod a levegő és a világosság elől, addig meg nem szabadulhatsz tőle. Ki kell űzni a szívből, ahova elrejtette magát, a szájon keresztül a szabad levegőre. Bele kell kiáltani a világba. Hadd koppanjon meg a szavak testén, és nyúljék el hosszú mondatokban. Csak így ölheted meg a szerelmet.

- Nem tudom megtenni - válaszolta szomorúan a fiú. - Nem tudom napfényre hozni a szerelmemet. Sokkal erősebben beleásta magát a szívembe, mintsem azt én olyan könnyen kiűzhetném.

Az erős ember megrázta a fejét, mikor ezeket meghallotta, és azt mondta:

- Gyönge vagy, mint minden szerelmes szívű. De segíteni fogok rajtad, mert nagyon szenvedsz. Felelj a kérdéseimre, amelyekkel a szerelmedet akarom előhívni.

A fiú lehajtotta a fejét, és megadással várta a kérdéseket. Akkor égette a szívét a legkíméletlenebbül a szerelem.

- Nagyon szereted? - kérdezte csöndesen az erős ember.

- Nagyon szeretem - felelte csöndesen a fiú, és be kellett hunynia a szemét, mert megszédült. - Úgy szeretem, mint ahogy eddig még soha senkit nem szerettem. Reszketve, remegve, erős kívánással. Ahogy a gyermekek szeretnek legelőször. Ahogy az összeroskadtak szeretnek legutoljára. Belekapaszkodva, kétségbeesetten. Nagyon szeretem, nagyon szeretem.

Kis párafelhő sűrűsödött a szája elé. Fehér, tiszta páracseppekből. Az volt a szerelme, amit az erős ember előhívott a szívéből. De jött a második kérdés:

- Mást szeret? . - és az erős ember belenézett a fiú szemébe.

- Engem szeret - mondta csöndesen a fiú, és újra be kellett hunynia a szemét. Nagyon szeret engemet. Úgy csüng rajtam, mintha minden pillanat utolsó pillanat volna. Lopva néz reám, és rajtam felejti a szemét. Nem adja ide a kezét, hogy megsimogassam és megmelegítsem, de amikor az enyémben felejti: remegő és forró. Nem engedi a száját, de látom, hogy száraz, és kívánja csókomat. Nagyon szeret, nagyon szeret.

- Miért akarod hát megölni szerelmedet, ha te szereted őt, és ő is szeret téged? - kérdezte hirtelen az erős ember, mikor ezeket meghallotta. - Azért, mert olyan tiszta és fehér, hogy még a te kezed érintésétől is fél? Mert nem adja oda a száját, hogy lehervasszad? Hogy nem akar kiégni mámoros pillanatokban?

Ezt kérdezte az erős ember, és a fiú nem tudott megfelelni reá. Ez a kérdés még nem tornyosodott soha eléje. Miért akarja megölni szerelmét? Miért akarja?

A kis párafelhő gyorsan visszaszaladt a fiú szívébe. A szerelmet nem tudta megölni a napfény.

November 27-én

Az őszinteség meséje

A leány jobban szerette volna a fiút, ha nem lett volna bizonyos a fiú szerelmében. A fiú néha azért szerette olyan nagyon a leányt, mert nem hitt a szerelmében.

A leány azt mondta önmagának:

Ha megmondanám, hogy szeretem, és odaadnám az ajkamat, hogy megcsókolja: kihűtném a szerelmét.

A fiú azt mondta önmagának:

Talán jobban szeretne, ha eltitkolnám a magam szerelmét. Talán jobban kívánna, ha nem mutatnám, hogy én is kívánom őt. De nem tehetem, hogy eltitkoljam, nem tehetem, hogy ne mutassam, mert ez méltatlan volna a szerelmemhez.

És a fiú ezután is hiába kérdezte: Szeretsz-e?

A leány azután sem mondta neki: Szeretlek!

Nem adta a fiúnak a lelkét. Nem mutatta meg a fiúnak a lelkét. Mert nem érezte, hogy mögöttük az elválás settenkedik. Nem érezte, hogy így nem kapcsolódhatnak a lelkeik egymásba, és könnyű vihar szétsodorhatja őket.

November 29-én

A közelség meséje

A fiú tudományokkal foglalkozott, és néha keveset gondolt a lányra. Csak akkor reszketett benne a szerelem, amikor levelét kapta, s mikor találkozott vele. Benne a közelség élesztette a tüzet.

Mikor az első hó lehullott, azt kérdezték tőle a szállongó hópelyhek:

- Nem érzed, hogy hideggé válik a szíved, mikor elfelejtkezel róla?

A patak jégtakarója azt kérdezte:

- Nem félsz attól, hogy elveszíted?

A zúzmara azt kérdezte:

- Mi lesz veled, ha elveszíted?

A fiú kezére ültette a szállingó hópelyheket, és ezt válaszolta. Válaszul ezt kérdezte:

- Miért veszíteném el őt?

A zúzmara azt felelte:

- Mert kevés benned a szerelem.

A jégtakaró ezt válaszolta:

- Mert túlságosan hideg vagy.

A fiú végighallgatta a tél gyermekeinek a beszédét, és mosolyogni kezdett. Szomorúan és egykedvűen. Majd azt mondta a tél gyermekeinek:

- Lehet, hogy elveszítem. De nem azért, mert néha nem gondolok reá. Nem azért, mert hideg a szívem. Hanem azért, mert amikor mellette vagyok, erős bódulással kívánom őt, és ezt nem titkolom el előle. Azért fogom elveszíteni őt, mert a közelségében nagyon szeretem.

A tél nem értette meg a fiút.

Ezt a mesét az őszinteség meséjének is el lehetne nevezni.

El lehetne nevezni az őszinteség tragédiájának is.

November 29-én

A meseíró meséje

A meseíró ritkán írt mesét a leány szerelméről. A maga szerelmét százszor is mesékbe teljesítette; a maga fájdalmát ezerszer is szavakba bontotta; a maga kis boldogságait tízezerszer is belemosolyogta kis mesékbe. Csak a leány szerelméről, fájdalmáról és boldogságairól hallgatott. Mert nem akarta a leány szerelmét, fájdalmát és boldogságait máshonnan látni, mint a leány szeméből.

A meséi gyakran megkérdezték: - Miért nem engeded, hogy a te kedvesed szerelme is mesékbe ömöljék át?

Az egyik azt mondta:

- Én a szeméről szeretnék beszélni.

A másik így szólt:

- Én a könnyeit szívnám magamba.

A harmadik:

- Én a szerelmébe takarnám be magamat.

A negyedik:

- Én a csókja ízét akarnám ajkamra írni.

Így beszéltek a mesék, amelyek még nem születtek meg. De a meseíró nem hallgatott rájuk. Hanem azt mondta az elsőnek:

- Nem engedem a szemét, mert elhomályosodik benned. Nem engedem a fényességét. 

A másodiknak azt mondta:

- A könnyei elömölnének melletted. Te nem kerülhetnél a könnyei sodrába.

A harmadiknak azt felelte:

- A szerelméből nem jutna neked, mert az ő szerelme csak engem takarhat be.

A negyediknek pedig szomorúan válaszolta: - Nem ismerem csókjának ízét. Én sem ismerem a csókjának ízét. Még nekem sem adott. Nem adhatok neked sem belőle.

És a meseíró nem írt mesét a leány szerelméről, fájdalmáról és boldogságairól. Csak a maga szerelmét szövögette mesékbe. Csak a maga fájdalmát sírta mesékbe. Csak a maga boldogságaiból csillogtatott meséket.

November 29-én

Az őszi nap meséje

A fiútól egyszer megkérdezte az őszi este:

- Miért mondtad meg a leánynak, akit szeretsz, hogy nem tudsz nélküle élni?

A fiú azt felelte:

- Mert úgy érzem, hogy nem tudok nélküle élni.

Az őszi este tovább kérdezte:

Miért mondtad a leánynak, hogy kívánod a csókját?

A fiú felelte:

- Mert kívánom a csókját.

Az őszi este elfeketedett és éjszakává vált. Szétterjedt benne a sötétség. Mindent elfödött.

Akkor a fiú azt kérdezte az őszi éjszakától:

- Lehet-e szent az a szerelem, amelyet alakoskodással kell megfakasztani?

Az őszi éjszaka azt felelte:

- Nem lehet.

A fiú tovább kérdezte:

- Lelkek találkozása-e az a szerelem, ahol a lelkek elfödik egymás elől legőszintébb vágyaikat?

Az éjszaka azt felelte:

- Nem az.

És lassan hajnallá derengett. Árnyakat nevelt félénken fölsugárzó fényességből. Az ég aljára fénycsíkokat rajzolt.

Akkor a hajnal megkérdezte:

- Akarod-e, hogy égjen, perzseljen az ajka, amikor az ajkadhoz ér?

A fiú azt felelte:

- Akarom.

A hajnal tovább kérdezte:

- Akarod-e, hogy mindig jobban szeressen?

A fiú felelte:

- Akarom.

És várta a Napot, hogy valamit megkérdezzen tőle. Várta a fölemelkedő Fényt, a világosságot, hogy valamit megtudjon tőle. És amikor a Nap elugrott a látóhatár széléről, megkérdezte:

- A lelke-e vagy a csókja?

A nap mögött fölzúgott a hajnal:

- A csókja!

A hajnal mögött fölzúgott az éjszaka:

- A lelke!

De a Nap semmit sem felelt. A Nap nem tudott válaszolni a fiúnak. Az őszi Nap.

November 29-én

A szépség és a mélység meséje

A fiú megszerette a leányt, mert szép volt. A fiú a szépséget szerette meg benne. Azt mondta tehát:

 - A lelkét szeretem.

És igaza volt, mert a leányban a Szépség a lélek. A leány szemébe, ajkára, gondolataiba, szeszélyeibe a Szépség adja a lelket. A szépség beszél belőle, és a szépség lát.

A fiú a leányban a szépség után vágyott, de az emberben mást keresett. Az emberben nem a szépséget kereste, hanem a mélységeket. A gondolat és az érzés mélységeit. Mert az emberbe a mélységek ágyazzák a lelket.

S voltak a fiúnak pillanatai, amikor a leányban is meg akarta találni az embert. Mikor arra gondolt, hogy megkeresi a leányszívben az emberszívet, a mélységeket. Voltak ilyen pillanatai. De nem volt elég bátorsága hozzá.

Mert attól félt, hogy elveszíti a Szépséget. Találkozik az emberrel, de elveszíti a leányt.

December 1-én

Az el nem küldött levél meséje

Nem tudta tovább tűrni a szeszélyeit. Levelet írt neki, és elbúcsúzott tőle:

Most is szeretlek, és tudom, hogy most is szeretsz. De el kell válnunk, mert betegek vagyunk. A szerelmünk beteg. Nem adtak a szíveink a szerelmünknek olyan egészséget, mint amilyen egészsége van a faggyal dacoló fának.

Ha mernéd szemembe mondani, hogy szeretsz, nem hagynálak el. Ha nem ígérnéd meg, hogy a szívedet mutatod meg nekem, de engednéd, hogy meglássalak közelről, nem hagynálak el. Ha nagyon szeretnél, úgy, ahogy én sem szeretlek, nem hagynálak el.

De így el kell válnunk. Sírni fogsz utánam?

Én is szeretnék sírni, de nem tudok. Nem tudok sírni, mert attól félek, hogy te már tegnap megírtad nekem ezt a levelet, és mára már azt kérded: vajon sírok-e utánad?

(Meg kellett volna várnom a leveledet. Így nekem nem jut a könnyekből. Mert a dac elfojtja a könnyeim útját. Meg kellett volna várnom a leveledet.)

.Ezt írta a fiú abba a levélbe. De nem küldte el. Várt vele.

December 6-án

A hideg levelek meséje

A leány nagyon hideg levelet írt, mert nem merte papírra bízni a szívét. Talán nem is volt szíve, csak csillogó szemei voltak.

Mikor a fiú maga elé terítette a halványkék ívecskéket, a sorok úgy meredtek eléje, mint ledöntött szálfák. A sorok nem zenéltek, nem izzottak, nem vallottak szerelmet. Egykedvűek voltak és bántók.

Ezeket a leveleket nem a leány írta. Ezeket a leveleket a sok ezer esztendős múlton nevelkedett Szemérem írta.

December 7-én

A szakítás meséje

A fiú sok könnyén erős elhatározás fogant. Szakítani fog a leánnyal. El fogja felejteni a leányt.

Mikor a könnyek ásta csatornán besuhant szívébe a kemény határozat, megroskadott, de nem bánta. Hanem rajzani kezdettek előtte az előre látott képek:

Meg fogom mondani neki, hogy nem akarom többé szeretni. Meg fogom mondani neki, hogy már most sem szeretem. Nem fognak meglágyítani a könnyező szemei, amelyekkel reám fog nézni. Mert sírni fog, tudom, tudom. Nagyon fog fájni a szíve, mert minden reménye összeomlik egy kimondott szavamra. Sírni fog, tudom, tudom. És jobban fog szeretni, mint azelőtt. Jobban fog szeretni, mint valaha. Talán boldogok leszünk.

Mikor idáig értek a fölrajzott képek, akkor tudta meg a fiú, hogy ő sohasem akart szakítani a leánnyal.

December 13-án

A szomorúság meséje

Akkor volt a fiú a legszomorúbb, mikor az elválásról gondolkozott. Mikor azt hitte, hogy el kell felejtenie a leányt.

Pedig megígértem neki, hogy mindig szeretni fogom. A szememmel és a kézszorításommal ígértem meg neki.

Ezt mondta magában a fiú, és még jobban elszomorodott. A napsugaras égre gondolt és a fákra, amelyek virágjukban vannak. És az őszre gondolt, amely elhervasztja a virágokat.

Megígértem, hogy mindig szeretni fogom. Ő is megígérte nekem. A szemsugaraival üzente, hogy mindig szeretni fog.

Ezt mondta újra a fiú, és most még szomorúbb lett. Látta a kis virágoskert lehervadását. A kisírt szemeket; az ajkakat, ahonnan megszökött a vér. Látta a szomorúságot, amelynek alján meg-megcsillant a remény.

Hátha szeret? Megígérte, hogy mindig szeretni fog.

De ezt már olyan halkan, olyan bátortalanul mondotta, hogy maga sem hallotta. Azért volt olyan szomorú, mert ezt sohasem tudta meghallani.

December 14-én

A szerelem és a meggyőződés meséje

Egyszer egy leány arra kért egy fiút, hogy szerelméért mondjon le a meggyőződéséről. Cserében egy csókot ígért a fiúnak.

A fiú ajkán érezte a leány csókját, de nem mondott le a meggyőződéséről. A leány megkérdezte:

- Több neked a meggyőződésed, mint a szerelmed?

- Minden a meggyőződésemen alapszik - felelte a fiú -, még a szerelmem is. Ha azt elhagynám, minden, ami rajta nyugszik, összeomlanék.

- A szerelem fölötte áll minden meggyőződésnek - mondta újra a leány. - A szerelem nem meggyőződés, hanem bizonyosság. Szent bizonyosság, amit a meggyőződés nem tud megadni.

A fiú most sem hitte el, s a leány újra kérni kezdte:

- A te meggyőződésed úgy emelkedik föl tehozzád, mint nehéz terhekkel rakott vándor. Míg érzékeiden keresztül eljut a szádig, amellyel hirdeted, minden lépcsőfokon megáll, és vár és pihen. S ha nem bírja a vállára súlyosodó terhet, elhagy belőle. Mire fölér a fejedig, mindent elhagyott. Neked csak azt adja meg, ami a legkönnyebb volt. A szerelem a szemen keresztül talál utat a szívedbe, s a szív minden terhet elbír. Akkor bír el a legtöbb terhet, mikor összeroskadott, s a szerelem nagyon megpróbálja a szívet. A szerelem mindent hoz, amit a vállára raktak, sőt többet annál, mert hozzáteszi az ő biztatását is. Azt adja neked, ami a legnehezebb. Ami a legértékesebb. Ha tőlem kérnék a meggyőződésemet cserében a szerelmemért, én gondolkozás nélkül odaadnám.

Ezt mondta a leány, s miközben ezt mondta, kicsengett a hangjából a meggyőződés.

Október közepén

A cica meséje

Volt egyszer egy kis foltos szőrű, fekete cica. Mint minden jó nevelésű cica - s ebben igazán nem különbözött a többi cicától -, ő is nagyon szerette kis asszonyát, aki neki minden reggel meleg tejet adott, s aki ezért meg is érdemelte, hogy szeressék. Mondom, nagyon szerette. Ölébe húzódott, és hozzádörgölődött. Ránézett villogó szemeivel, s néha meg is szólalt; cicanyelven mondott neki valami kedves, meleg, hízelgő bókot a szeméről, a szájáról és puha kezéről, de a kis gazdasszonya nem értette meg a cicanyelvet, s csak azt kérdezte:

- Mit akarsz, kis cicám?

A cica még egyszer megmondta, de a leány most sem értette meg. Hanem ahelyett magához szorította, és azt kérdezte tőle:

- Jaj, édes kicsi cicuskám, mikor jön már?

Ezt meg a cica nem értette. A leány persze értette. Neki nem is kellett megmondania azt, hogy ki az, aki jönni fog, mert ő nagyon jól tudta ezt. Különben is nem azért kérdezte meg a cicától, hogy megértse, sőt válaszoljon is rá. Csak azért kérdezte, mert már nagyon szorította a mellét a kérdés. Csak azért kérdezte, mert magának tette fel a kérdést, és azt akarta, hogy ne csak a szíve tudjon róla, hanem a fülével is hallja.

A cica leugrott az öléből, és elszaladt. Az ajtó kinyílt, és belépett rajta egy fiú, akit a cica csak pár napja ismert, de máris haragudott reá. Azért haragudott reá, mert a fiú is haragudott reá. A fiú meg azért haragudott reá, mert mikor leült a kis díványra a leány mellé, mindig odatolakodott, és bosszantotta őt azzal, hogy a leány őt simogatta.

A fiú most nagyon szomorú volt. Leült a leány mellé, és hallgatott. A leány meg magához hívta a cicát, és simogatni kezdte. Néha ránézett a fiúra.

A cica boldogan ugrott föl a leány ölébe, és dorombolni kezdett.

- Látja - mondta erre a fiú -, a cica most is komolyan gondolkozik azon, hogy elmenjen.

A cica nagyon meglepődött, és csodálkozni kezdett.

Hogy mondhatja ez a fiú azt - kérdezte magában -, hogy el akarok menni? Eszem ágában sincs. Nagyon jól érzem magam itten. - S újra dorombolni kezdett.

- A cica nagyon komolyan gondolkozik azon - folytatta a fiú -, hogy ne menjen-e el. Mielőtt felugrott volna az ölébe, az járt az eszében, hogy egyáltalán fölugorjék-e.

A cica most már igazán nagyon meg volt lepődve. Már éppen meg akarta ezt mondani a fiúnak, amikor a leány megszólalt:

- A cica nem akar elmenni. Miért akarna elmenni a cica?

A fiú azt felelte:

- Mert nem tudja bizonyosan, hogy szeretik-e. Nem tudja bizonyosan, hogy vajon mindig fogják-e szeretni. Fél attól, hogy egyszer fájdalmasan fog csalódni, és akkor összetörik a szíve.

Mikor a cica ezt meghallotta, igazán nem állhatta meg, hogy meg ne szólaljon. Azt mondta:

- Ne mondj ilyeneket, te bolond fiú. Egyáltalán ne beszélj az én nevemben. Kikérem magamnak, hogy az én nevemben beszélj!

A fiú azonban félreértette, és azt mondta:

- Látja, már sír a cica. Úgy látszik, nagyon szenved. Bizonyosan el fog menni.

A leány erre magához szorította a cicát, ránézett a fiúra, és azt felelte:

- A cica nem fog elmenni, mert nem engedik. Miért menne el a cica, amikor szeretik, és amikor semmi oka nincs arra, hogy elmenjen?

A cica nagyon megörült, hogy kis gazdasszonya úgy kitalálta a gondolatát. Örömmel tűrte, hogy becézzék, és már nem haragudott a fiúra sem. Mert a fiú, aki eddig sohasem szerette őt, simogatni kezdte, és ránézett a cicára, és azt mondta:

- Bolond is volna, ha elmenne. Ha nincs oka reá, miért is menne el?

A cica visszamosolygott a fiúra, s dorombolni kezdett. Megnyalta a leány kezét, és szerelmesen nézett reá. Mondani akart neki valamit, de inkább elhallgatta. Mert az jutott az eszébe, hogy úgysem értenék meg azt, amit mondani akarna.

Október közepén

Az elszáradt szegfű meséje

Amikor a leány utána ment, hogy leszakítsa, a szegfű illatosabb volt, mint valaha. A leány nem vette észre, hogy egy árvácskavirág mellől szakítja le.

Keblére tűzte, és maga után hívta a fiút. A szegfű visszanézett az árvácskavirágra, s fájdalmas sóhajtások törtek elő a szívéből.

- Illatos szegfű - mondta a leány -, jöjjön, és vegye el.

A fiú ránézett a szegfűre, és hívta:

- Piros virág, vérvörös virág, szerelem virága.

A szegfű szerelmes volt az árvácskavirágba. A szegfű nem hallgatott a fiúra.

A leány újra megszólalt:

- A szájamba veszem a szegfűt, mert onnan nem meri elvenni. Elmeri a szájamból venni?

A fiú újra hívta a virágot, de a szegfű most sem vette észre a fiút. De a szél meglengette az árvácskavirágot, s elhozta a sóhajtását. A fiú megrészegedett az illattól, s nem tudta, mit tesz.

Szeretlek - mondta a szemével, s a szemében több szerelem volt, mint a szegfű illatában. A szegfű engedte, hogy elragadják a leány szájából. Csak egy kicsit lett sápadtabb. Mert érezte, hogy a fiú sohasem engedi vissza az árvácskavirághoz. Érezte, hogy sohasem fogja az árvácskavirágot viszontlátni.

S azóta egyre sápadt, egyre fehéredett. A fiú kis szalagot kötött reá, s eltette emlékbe. De sohasem engedte hozzá az árvácskavirág illatát. S a szegfű elszáradt, mint az őszi falevél.

A legszebb tavaszidőn száradt el a szegfű, mert elszakították a szerelmesétől.

December 16-án

Az egyedüllét meséje

A fiú egészen egyedül volt a szobában. Valahonnan távolról orgonaszó szűrődött át a falakon. A melódiák fölemelték a fiút, aki össze akart roskadni.

Egészen egyedül volt. Csak a szeme előtt nőttek föl újra az ezerszer kigyomlált emlékek. Az a késő júniusi délelőtt! Az a forró augusztusi nap! Az a szomorú októberi este! A fiút körülvették az emlékek, mint bűnöst a bírák. - Milyen egyedül vagyok - mondta a fiú, és szavai megkoppantak a falakon.

- Nem vagy egyedül - izzott a késő júniusi délelőtt, s odatévedt a fiú szeme elé. Én vagyok benned a forróság, a véred.

- Nem vagy egyedül - lángolt a forró augusztusi nap. - Én vagyok a véredben a láz.

- Nem vagy egyedül - keseredett el a szomorú októberi este. - Én vagyok a véredben a méreg.

A melódiák körülöntötték az emlékeket, és a fiú eltakarta a szemét. Olyan nagyon egyedül érezte magát! Minél több emlék sereglett eléje, annál erősebben érezte szomorú, bús egyedülvalóságát.

December 17-én

Az alázatosság meséje

Azt a fiút nagyon sok leány szerette, de ő nem szeretett csak néha és csak egyet.

- Milyen gőgös, milyen büszke - mondották a leányok, akik szerették őt, és akiket ő nem szeretett. És ő hallotta ezeket, de hiába hallotta.

- Milyen boldog lehet az, akit szeret - mondották máskor a leányok, akik őt szerették, és akiket ő nem szeretett. - És milyen szerencsétlen - tették hozzá szomorúan, de nem azért, mintha sajnálták volna azt a leányt, akit az a fiú szeretett.

Mikor megismerték azt a leányt, akit az a fiú szeretett, odamentek hozzá, és azt mondták neki:

- Irigyelünk téged, de nem kívánkozunk a te helyedbe. Nagyon szomorú és boldogtalan lehetsz.

A leány nem értette meg, amit a többi leányok neki mondottak. Hanem így szólt hozzájuk:

- Azt teszi, amit én akarok. Azt akarja, amit én mondok. Nagyon szeret engem!

A leányok nem hitték el neki, hanem a szemébe mosolyogtak. És azt mondták neki:

- Nem mondhatsz igazat. Az a fiú nagyon gőgös és nagyon büszke. Mindenki rabszolgája, aki szereti őt. És te szereted őt.

Ezt mondották a leányok, de nem volt igazuk. Mert annak a fiúnak rabszolgája volt mindenki, aki őt szerette, és akit ő nem szeretett. De az a fiú is rabszolgája volt annak, akit szeretett. Mert nem ez vagy amaz az úr és a szolga. A büszke és az alázatos. Hanem a szeretet az, ami rabszolgává tesz. Ami alázatossá tesz.

December 17-én

A sötét utcák meséje

Nagyon szerette a sötét utcákat. A sötét utcákban rápislogó fáradt ablakszemek jóságosak és hívogatóak voltak, s ő betakarózott azzal a gondolattal, hogy a kivilágított ablakok mögött őt várja valaki selymes, puha szavú leány. Aki régóta várja őt. Aki az övé egészen és egyedül az övé. Nagyon szerette a sötét utcákon elkóborolni, s járni maga szőtte álmok szőnyegén, mert így nem érezte olyan nagyon szomorú egyedülhagyottságát. Így nem hasított a szívébe olyan kíméletlenül az, hogy reá senki sem vár a pislogó ablakszemek mögött.

A sötét utcákban minden este megfürdött. Kellett neki ez a lelki megfrissülés, mint a virágnak a reggeli harmat.

Ha egyszer a sötét utcák kilöknék magukból, vagy kialudna az utolsó pislogó ablakszem is a sötét utcákban, belezuhanna az egyedülvalóság tátongó mélységébe, mint akit már nem tartanak őriző kezek.

December 21-én

A kielégületlenség meséje

Úgy fájt a lelke mélyén a kielégületlenség, mint ahogy a föl nem szakadt könnyek fájnak. Ahogy az ajkak mögött a mosolygás fáj. Ahogy az el nem mondott szavak fájnak. Lecsendesíthetetlen tenger volt a lelke, mert megfeküdte az örök viharok anyja: a kielégületlenség.

Éhes, faló vágyak törték a lelkét. A napfényért, a beteljesülésért. És ő nem tudta ezt megadni nekik, mert az élete, jaj, meddő tájak felett vezetett, ahol nincsen napfény és nincsen beteljesülés. Lelkében fájtak a vak szemek a látástalanságért, de ő nem adhatott nekik látást. Lelkében sajogtak az érzéketlen kezek a nem érezhető sebek kínjaiért, de ő nem áraszthatott reájuk életet. Nem engedhette ki a vágyait lelke börtönéből.

A szája kicserepesedett a csókért, de messze volt a leány, akinek ajkán tüzet fogjon a vágya. A karjai égtek, mert szerette volna puha, meleg leánytestekre fonni, de nem látta a leányt, akire gondolt. Ajkára ültek a vágyak, és karjaiba szaladtak a vágyak, de nem tudtak meghalni a vágyak csókban, ölelésben.

Keringtek testében a vértanú-vágyak, akiknek a halál szent beteljesülés. S az elkéső halál, jaj, mindennél kínosabb.

Végigfájtak szemén, száján, karjain és mellén. Olyan volt az élete, mint a nagy, havas hegyek között meghúzódó völgyeké. Onnan támadtak a viharok.

Olyan volt az élete, mint a megnyíló mélységek. Jaj, a mélységeket nem lehet betölteni.

Lecsendesíthetetlen tenger volt a lelke, mert megfeküdte az örök viharok anyja: a kielégületlenség.

December 22-én

A nyár meséje

Azt a fiút már több tavasz megpróbálta. De minden tavaszára nyár nélkül köszöntött a tél.

Nem akart már több tavaszt, több lehervadást. Kivágta a szívét a testéből, és a lelkébe zárta. Azt hitte, hogy így nem érnek el hozzá a megejtő vágyak, amiket a szem és az ajak rajzol a szívbe.

S a vágyak a lelkén keresztül is megtalálták az utat! Álmában lopózkodtak a szívére. Szívére ültek, mint nehéz álmok. S reggelig pirosra festették az arcát.

- Valakit nagyon kívánok - suhantak ki a száján a vágyak.

- Valakit meg kell keresnem - mondta, és még egyszer nekiindult az új tavasznak. Nem is a tavasznak. A nyarat kereste. Mindig a nyarat kereste.

December 22-én

 

Ezeket a meséket sok boldogsággal és sok fájdalommal írtam. A magam boldogságából és a magam fájdalmából. De mind neked írtam ezeket a meséket.

A kézirat meséje

"Be szépen elterveztem egy este, hét esztendővel ezelőtt, a petróleumlámpa sárga fényében s a szép szavakra leső leánybarátom biztatására, hogy a világot, egyszerre virradván, mint fogom körüljárni. A piros abroszra az ujjammal még térképet is rajzoltam, a nagyvárosok helyét a hüvelykemmel nyomkodván meg. Vajon hitte az a lány, hogy komolyan beszélek, s vajon komolyan beszéltem-e?" - így ír Balázs Ferenc a Bejárom a kerek világot százhuszonharmadik oldalán, ahol a készülődésről beszél, hogy született és hogyan érlelődött a világ körüli út gondolata.

Tetszetős fogás volna, ha most azt írnám: az olvasottakon fölbuzdulva, elindultam megkeresni a "szép szavakra leső leánybarátot", hogy a szerzőről meséljen. A vak véletlen vezetett el hozzá, egy reprodukálható Balázs Ferenc-fénykép kutatása közben.

"Az a lány" - aki komolyan hitt a Balázs Ferenc szavában - ötven esztendő múltán immár nagymama. Marosvásárhelyen él, lánykori nevén Kuti Ilus. Amikor elmondtam, mi járatban vagyok, majdnem sírni kezdett. Egy szempillantás alatt előhozott mindent, fényképeket meg levelezőlapokat, amelyeket annak idején a világ minden tájáról küldött neki Balázs Ferenc. Ami még megmaradt, a háborúban el nem veszett.

- Ennyi volna. Voltak még dalok is, mert Balázs Ferenc saját verseire néha zenét is komponált. Szép, tiszta, modern dalokat. Sajnos a kották mind elvesztek. Hanem mutatok még valamit!

Egy gondosan csomagolt, apró, megsárgult kötetet vett elő: "Írta és kézzel másolta, fűzte és kötötte Balázs Ferenc." A külső borítón az állt: Mesék. Alul a dátum: 1921. A második oldalon, vagyis a címoldalon: "Ezeket a meséket sok boldogsággal és sok fájdalommal írtam. A magam boldogságából és a magam fájdalmából. De mind neked írtam, ezeket a meséket." A kötet összesen 108 oldal, tartalma 25 mese.

- Hogyan maradtak rejtve fél évszázad óta?

Sohasem érdeklődött senki itt Balázs Ferencről, nekem meg annyira személyes és fájdalmas emlék minden, ami őhozzá fűződik, hogy nem beszéltem róla senkinek. Arra nem is gondoltam, hogy az emléken kívül más értékük is lenne. Amikor írta őket, 1921-ben, tavasszal ismerkedtünk meg a szülőfalumban, a Nyárád menti Szentgericén. Balázs Ferenc húsz, én tizennégy éves voltam. Azt hiszem, nálunk Szentgericén ismerkedett ő a faluval tulajdonképpen. Városi fiú volt, kolozsvári születésű. És édesapja ott volt postatisztviselő tizennyolcig. Szentgericén mindent meg akart tanulni, tudni akart mindent. Az üvegestáncot meg a húsvéti didergést, a hajnalozást, a fenyőág-tevést, amik akkor még mind élő szokások voltak a faluban. Szeretett vitatkozni arról, hogy mit érhet el saját erejéből a falusi ember. Rengeteget olvasott és mesélt rendkívül színesen. Igaz, később mindent a saját erejéből ért el, idehaza is meg a nagyvilágban is. Ezért voltak a tapasztalatai is sokkal érdekesebbek. Nem is tudom, hány nyarat töltött nálunk mint légátus. Ebből az ismeretségből, ebből az első nagy szerelemből lett ez a könyvecske. De persze ez mind az utazása előtt történt. Amikor készült Oxfordba, azt akarta, hogy én is menjek Angliába tanulni. A szüleim hallani sem akartak erről! Rengeteget írt aztán mindenfelől nekem. Unitárius teológiai hallgató volt, amikor megkapta az oxfordi ösztöndíjat, s a kétéves angliai tartózkodása alatt olyan tökéletesen megtanult angolul, hogy még egy hetvenoldalas kis könyvet is kiadott ott, sőt már eredetileg angolul írt meséket is közölt az ottani lapokban. Vásárolt egy használt biciklit, s ezen bekalandozta egész Angliát, áthajózott Belgiumba, a Rajna mentét, Hollandiát is bekarikázta. Éppen készült már haza, amikor újabb meghívást kapott a kaliforniai unitárius teológia igazgatójától. Így még további két esztendőt tölthetett - most már Amerikában is. Tovább tanult itt is és nyaranta pincérkedéssel, almaszedéssel, járdasepréssel, de főleg hangversenyek adásával annyi pénzt gyűjtött össze, hogy vehetett magának egy ócska Fordot. Sokáig őriztem egy plakátját "Francis Balázs Hungarian Singer and Composer" . Az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig megnézhette Amerikát, aztán következett Japán, Korea, Kína, India, járt Gandhinál, Rabindranath Tagorénál, Dardzsilingban Csoma Sándor sírjánál, s Bagdadon, Izraelen, Egyiptomon keresztül jött haza, ahogy ő írta: "megtalált önmagába visszahúzódni".

Mikor hazajött, nemsokára érkezett utána amerikai menyasszonya, Christi. Balázs Ferenc örökké egy székely faluba vágyott, hogy a benne megnőtt világnak legyen a Székelyföldre szakadt polgára, s hogy, hogy nem, az Aranyos menti Mészkőn kapott parókiát. Ott éltek Christivel, ott épített templomot, ott próbálta megvalósítani a falu idő előtti nagykorúsítását, az úgynevezett mészkői négyéves tervet, de csak az lett belőle, hogy őt ragadta el idő előtt a halál. Azt hiszem, 35-ben jártam náluk Mészkőn, akkor már nagybeteg volt. Fájdalmas volt látni a szép Ferit, akiben annyi energia volt, aki még annyi mindent tudott volna tenni, olyan leromolva! Boldogan mutatta az új mészkői paplakot meg a templomot. Nekik szegényeknek otthon semmijük sem volt. Ma bizonyára meg lehetne menteni. Talán akkor is meg lehetett volna . Talán ha nem ragaszkodik annyira a nyerskoszthoz.

Még maradt annyi ideje, hogy megírja A rög alattot és a Zöld árvízet, mészkői küzdelmeinek életrajzi és regényes beszámolóját. A hatodik mészkői év végén már a rög alatt nyugodott ő is, barna kopjafájára csak ennyit írhatott: Balázs Ferenc pap 1901-1937.

Az utóbbi években cikkek és megemlékezések többször idézték meg a Balázs Ferenc alakját. De mintha műveire rögöt dobtunk volna! Újrakiadásukra 1937 óta csak várnak az olvasók. Hogy túlságosan pazarlóan bánunk irodalmi örökségével, arra talán bizonyíték ez a kis könyv is. Reméljük - csak a kezdet. Ez a 25 mese egy tiszta szerelem gyermekien őszinte mesés elbeszélése. Csorbítatlanul megőrzött kerek egész. Abból az időszakból való, amikor Balázs Ferenc a Tizenegyek között - Tamásival, Maksay Alberttel, Kacsó Sándorral, Jancsó Bélával, Kemény Jánossal - az irodalmi nyilvánosság elé lépett. A romániai magyar irodalomnak a legelső kéziratai közül valók a Mesék.

Elindult velük egy író, egy irodalom - a mi irodalmunk.

E kötet huszonöt meséjéből mindössze négy jelent meg a szerző életében az Előre című rövid életű lap hasábjain. Halála után ugyancsak az Előre nevet viselő országos napilapunk közölt Balázs Ferenc meséi közül hármat. A többi most kerül először nyilvánosság elé. Eredetijüket 1972 decemberétől a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai-könyvtár ritkaságai között őrzik.

1973

Marosi Ildikó