LOCUS

Adott pontból tekintve a fogalmak átgyűrűződése egyetlen síkban fekvő láncsornak tetszik.

A föllépő viszonylagos keménységet a szemszög többé-kevésbé merev, kronologikusan csomópontszerű lecövekelése szüli: a fixatív jelleg, mely való igaz, hogy valamelyes rendet állít föl a történések és hatások liános, összekuszált bozótjában, mégis — még ha a dialektika rejtőszíneiben is jelentkezik — kilóg alóla a metafizikus lóláb.

Ám ennek a sematikus, kódexmásoló módszernek is megvan a maga rezonja. Hisz nélküle jóvalta vastagabb lenne az információ-kozmoszban hánykódó káosz. Nélküle megcsappanna megállapítási százalékarányunk, s a lényeg kicsapódását célzó ítéleti zónánk is tetemes megkisebbedést szenvedne.

A hagyomány, minden számítással egybevágóan, szükségszerű módon eljut arra a pontra, ahol fölgyűl, fölhalmozódik és megsűrül. Lassanként átvált masabb, majd más minőségbe, ahol már nem egyetlen, de megszámlálhatatlan új menetet metsz az ismeretlen plasztikus testébe.

Nem két egymással farkasszemet néző irányulás csihi-puhijában segédkezünk. Nem két vérre menő profi arénajátékát szemléljük. Hanem egymást kölcsönben kiegészítő, egész-rész/rész-egész folyamatok dialektikus fázisváltozását.

Egy valós elfogadása (és posztulálása): arkhé. Az egyféle valóságkategóriába sorolandó elemek minőségileg határozzák meg az illető valóst. A minőség kulcs, meghatározó jegy, egyfajta realitásbillog: a valós az összetevők minőségi eredője mentén mutatja meg magát.

A minőség a létezésből következteti, származtatja magát, s egyféleképpen a lét sem más, mint minőség.

A fogalom minősége: dialektikája.

Ez pedig semmiképpen sem egysíkú.

Egy (és a) tény mintegy átérlelődik a korokon.

A létrejövés pillanatában még egyetlen síkban fekszik.

De ez a sík lesz a többi végtelen sík alapanyaga.

S mindezen síkok közegén egyvalami átsüt: a tény.

Hisz minden értelmezés leképez egy síkot: a mű pontegyüttese az egyenes mint lánc — ezeken a síkokon húz át.

Korba ágyazott meghatározását és meghatározottságát egy művelődéstörténeti pont mind jobban és jobban elveszti idővel. Mintegy vért veszít. Lekopik róla az első máz, a létrejövés magzatburka. Az illető kor öntőformája pedig minden szempillantással egyetemben lazul, végtére pedig széthull és összetöredezik. A mű létrejötténeik konstellációja a feledés (sorsszerű iróniába mártott) spongyájával letöröltetik, s a mű körött hézag, űr keletkezik, mely váltig tágul, mélyül, növekszik. Eme űr képezi azt a nyitott teret, amely telítődhet.

A test, a mű, a tény ottmarad az egyetemes jelen által kíméletlenül kisulykolt értékesszenciák színképhálózatában. A jelenből történő értékmérés alanyaként. S ennek következtében tökéletes szinkronban áll Anno Domini zéta, alfa hó omega napján egy Veit Stossarány és teszem egy Fra Angelico-angyal.

A műalkotás közvetíti az értelmező közt mindazokat a fölismerhető jegyeket, amelyek őbenne foglaltattak. S ezzel párhuzamosan, a kifelé irányuló hatásokkal egyidőben, a mű jelenlegi hatóerején túlmenően, az általa elnyelt — azaz a lényeg által „bekebelezett”, egyelőre rejtett, de lehetőségükben jelenvaló — hatások fölgöngyölítésének műveletére is nyílik remény.

Az összes értelmezések alkotta kisugárzási terület a locus alapanyaga.

Ami ellenvetés esetlegesen fölmerülhet, az a mozgás mint megtartó ellentmondás kontójára írható. Vajon nem zúzza-é össze a mozgás egyetemessége a locus kártyavárát?

A locus esetében viszont: az alap kikészített, statikus arculatához a fölépítmény lefátyolozott dinamikája adódik hozzá. A mozgás csupán az alapra gyakorolhat  (akár megsemmisítő) hatást. A fölépítmény marad, a fölépítmény örök, hatás, címzett és mozgás nélkül is.

A hatáskibocsátó közeget tárgyhoz illő szóhasználatban egyfajta ,aura' veszi körül, mely nagyobbára az adó s az adó birtokának folyománya.

Eme holdudvar nem más, mint a befogadó által tanúsított létezés, mely a befogadási folyamat szövődményeképpen szavatolódik ilyenné vagy olyanná. A mű (tény) sugarai — ezek tudomásulvétele — szabják meg azt a mozgászónát, amelyben a korpusz, a fölhalmozott exegézisanyag összegyűl.

A kiváltó pozitív létezése — azaz a kiváltott létezése plusz a hatás — nem határozható meg kielégítő módon „az” előzményekből. Hisz az előzmény sem egyéb, mint következmény. Valami csak akképpen nyer létezést, ha létezést ad valami másnak.

Módszerileg sem az indukció, sem a dedukció nem részesedik nagyobb előnyben egymáshoz mérten. A műből indukálom a locust, s a locus bármely „tájékáról” visszakövetkeztethetek a műre. Ami elesik: nem indukálhatok és nem következtethetek a végtelenségig hátra. S a jelennél sem előrébb.

Így a locus egyik határa a jelen, másik határa: a mű.

A „pontok” (a tények) minden egyes momentumban átöröklődnek. Nem a múltból a jelenbe, hanem a jelenből a jelenbe.

Egyfelől tehát egyféle jelenidő-állandósítás s az ebből adódó téraszimptóta-csigarendszer kiépítése megy végbe, másfelől pedig az elemek elidőtlenedése következik be.

Természetesen mindennek főként a múlt issza meg a levét.

A múlt mint irreális és kézzelfoghatóan non-egzisztens mozgásközeg kiiktatódik az egyetemes most ellenében.

A jelek kapcsolódási sémái a költői eszmetársítás tárgykörébe illő exegézisbe szűkíttetnek ezenképp. Itt belép az esztétika, s ilyen miliőben magától értetődően az esszéisztikus stílus vív ki magának elsőbbséget.

Nincsenek fontos és nincsenek a latban kevésbé sokat nyomó, lényegtelen történéseredmények. Minden van, ami úgymond „volt”. Ebben az impériumban voltaképpen az egyetlen szál valódi, „mondható” — azaz állandó jelentéstartalommal való — ige székel: a van. Mert mit jelent a jelen?

A nyelv érdekes módon tartalom és jelenség összepárosításából bontja ki sokfonatúságában egyfogalmú ordóját, belegyömöszölve ebbe úgy a külszíni megnyilatkozást, mint a belvizekben bujdokoló lényeget, az egészet az aktualitás keretébe tanácsolván.

A nyelv n-edik csatornája, az, mely nemcsak a megjelenés és az elmúlás között lévő köztest adja, de amely a kép mögöttit is magához delejezi, voltaképpen az aktualitás megosztottság nélküli, legelső terminusát jelenti ki. Midőn a nyelv már nem egyszerű mimesisvoltában operál, midőn a nyelv már nemcsak több-kevesebb valósághűséggel bíró „teste” a logikának, hanem efölé emelkedetten a gondolkozás „lelke” is egyszerre, úgy, hogy a már egyenesen a nyelvben világra jött kapcsolódások végeláthatatlan duzzasztógátja lesz (a nyelv), akkor nemződik gyakorlatra az n-edik csatorna, a locus stíluseszköze.

Mi maradt e körvonalazás határain kívül? Minden, ami itt nem jelent meg, és minden, ami itt grafikai képet öltött.

Hisz minden, ami van, végtére is „nincs”, s minden, ami „nincs”, utóvégre: — lesz.