A PRÓZAIRODALOM LEGFRISSEBB FEJLEMÉNYEIHEZ

„A szellem az elmében lakik, de az érzelmek s az életerő rendelkezik a kulcsa fölött; a külvilág dolgai szemünkön és fülünkön át hatolnak belénk, de megértésük kulcsa a nyelvi kifejezés.”

Liu Hszie (kb. 465 — 521): Az irodalom szíve és faragott sárkányai (A szépség szíve. Régi kínai esztétikai írások. Bp., 1973, 161.).

A műnemek olykor vérre menő kártyacsatájának közepén a műfajtromfolás oly színdús legyezőt tereget a kibicelő teoretikusok elé, hogy azok, bár kissé hivatásszerűen, de mindenképpen elnémulnak. Helyesen cselekszenek, mivelhogy a műnemek között dúló gerillaháború forgatagában ködös, rossz emlékű térségek nyilatkoznak meg még a legavatottabb kutatók előtt is: zsombékos, fogalmi zuhatagok és megkülönböztetési zsákutcák új-daidaloszi hadrendje.

Míg a lírát illető bő tapasztalatok szerint — s emitt a bő jelzőt a szó „megerjedt” értelmében használom — az utóbbi, kronometrált idődarabon mutatkozó költészeti fölhozatalunk válogatott ékkövekkel rakott — mondhatni: gazdag —, s ennek folytán minő más lehet, mint örvendetes, míg a költészet a ráció dúsította szintetizálás legösszetettebb képi kozmosziába szabadul — gondolok itt Szőcs Gézára és íróbarátaira —, addig a próza, mint mennyiségi aktus és mint minőségi megjelenés, természetéhez és hivatásához híven ugyancsak higgadtan, kimérten lépdel az avantgarde után, többnyire a vakmerőbb arcélű líra immár kidöngölt ösvényén. A próza „leventéi”, miért, miért nem, távolról sem vetekedhetnek a költészet fényes páncélzatú lovagjaival, s eme száraz tény, immár mint „metahatás”, sokuknak szárnyát szegi.

Eme immanencia-kitörés — „hangrobbanás és varázslat” —, mely a fiatal lírát annyira átbarázdálta, s mely kivágta magából a (sárga)rezet, a prózaműnem jelenségileg alapvető, fixált határai között nem arathatott túlontúl érett sikereket.

A tudatosabb próza nagyon is tisztában van azzal, hogy toldozott-foltozott gondolatokkal nem lehet élni. Egy-egy ritka-tollú prózaművészünk által kibélelt irány (lásd Vári Attilánkat, Váradi B. Lászlót és a többieket) csupán ösztökélő és megtermékenyítő hatású lehet az irodalom „sarkköribb” berkeiben. A menetzászlók nem követhetőek, s ami gyászosabb, nem is festhetők át más címerállatra a plagizálás közel ólálkodó veszélye nélkül.

Mélyebbre hasítván az ÚJ és MÁS úgymond föltoluló anyagát, az összetevőire szétszedett minőség a tagadás s ezzel párhuzamosan az elhatárolás tényét is magába dobozolja, sőt! a minőségi határgátat követő minőségre is rugalmasan utal. A kronológiai hogyanból kerekedik ki az a viszonyítási alap, melyről minőségünk jobb megvilágításban és érdemlegesebben szerepelhet. Semmi esetre sem egy vagy más, kétesebb illetőségű, avagy rokonszenvesebb, éppen forgalomban lévő, avagy magát eleve szabályokba nem szedő, de akaratlanul is merev falú, werbőcziánus poétika fedezékéből. A botcsinálta ajzószerek vagy gyatrább esetben a mintamértékek rabszolgai követése csöppet sem hajtja előre az irodalom „malomkövét”, legföljebb csak annyi haszonnal járhat, hogy ki-ki megőrölheti rajta a maga kis búzáját, föltéve, ha van mit. Egy bizonyos: nem a filozófia üti valósággá és kiáltja ki az újat ex nihilo és ex cathedra. A realitás isteni fricskája indukálja a profetikusabb ihletet, de lényegileg az újhoz fikarcnyit sem tesz hozzá a filozófia, s nem is kisebbíti meg emezt: pusztán a terítékre helyezi. Hogy ezt követően miféle boncolók gyanánt szereplő boncok, miféle halottkémek, avagy mifajta zsémbelődő gárdaorvosok aprítják miszlikbe a filozófia által műtőasztalra emelt újat, az már nem a bölcselet dolga.

A bölcselet részéről ez az esztétikai koordinátákból nemesnek minősíthető gesztus (a fölemelés majdan fölöttébb hálás és kifizetődő ceremóniája) nem más, mint az új létének gondolatpászmás dobogóra való állíttatása, egyfajta ráció általi megvilágíttatás. A minduntalan nyújtódó rövidlejáratok kavalkádjában az új föltérképezésében a bölcselet egyik részföladatát is megjelölhetjük. Ebben a kontextusban a filozófia az új tudománya.

A filozófia-orientációjú műbírálat némileg megnyirbálja a művelődéstörténet által megidézett és szükségszerűen rögzítődött autonóm szférák nagyvonalú kiteljesedését. Mihelyst ez az ágazati segítségnyújtás valamilyen módozatban egyik vagy másik cselekvési rezerváció rovására megy, menten nyomatékos vizsgálat alá kell venni a szóban forgó diszciplínák egymásbani, interdiszciplinárisnak álcázott, ám valójában kártékony éltcsapásait.

A bölcselet és a műbírálat egybevetési viszonylatában a metszéspont az okítás kérdészónájában lelhető föl, s az okítás módusza képezi azt a minőségileg más objektumot, amely elválasztja a kettőt egymástól.

Az esztétikai pallérozást célzó kritika konkrét okítás mellett teszi le a garast, a filozófia ellenben elvont okítást tűz ki maga elé.

Mindazonáltal a megfejtett szó „dragonyosai” — fiatal gondolkodóink — hol tengerészgyalogosokként, hol űrpilóták gyanánt szerepelnek rendfenntartó, avagy rendteremtő erőkként.

Hazai fiatal filozófiánk más ágakkal szemben tanúsított donor jellege korántsem holmi elhomokosodott műbírálatnak nyújt segédkezet, hanem annak a reményét is csatolja az elmondottakhoz, hogy az elméleti gondolkozás kisvártatva közművelődésünk osztandója legyen.