AB ESSE AD POSSE

1. Az átvétel — a folyamatosság hérakleitoszi sztüxjéből nézve — nem más, mint Kronosz Hermésze. Hiszen az átvétel — Hermész — őt, Kronoszt vetíti ki és valósítja meg, őt képezi le és őt absztrahálja, őt konkretizálja és őt generálja, őt: az Időt.

Az átvétel önállóságot kap az idő keretében, és létezéssé válik. A Philosophus pedig — az, aki funkciókat gyűjt és létezéssel telíti őket — a lét burkából kiugrasztja az alkotás filozófiáját: „Kronosz önpusztítása a létezés vergődése a lét szorítójában: míg a lét mindig van, a létezés nem önmagában van, hanem hordozójában, az alkotásban; a lét angyali nyugodtságában örök, a létezés állandóan elpusztítja magát, hogy az (alkotásban fennmaradhasson.”¹ A Philosophus — a tett peripatetikusa — nem áll meg az összefüggő, de testetlen láncolatnál —: az önmagából kilöttyintett absztrakció szintjén. Az átvétel creatio continua lesz. És mivel cselekvő — ergo értelmes — alanyt kell fölhajtania az erkölcsi kopást szenvedő funkció számára, mindenek alanyául az állandó teremtő átvétel filozófiáját posztulálja, mely filozófiát természetesen ő maga, a Philosophus művel, de melynek ennek ellenére nem ő az elindítója és fönntartója, hisz amaz — a filozófia s az ebbe foglaltatott átvétel, tett és alkotás — a Philosophustól függetlenül, magamagáért van.

Hermész Kronosz rapszódosza. A fafejszéből egy pillanatban lesz aranyfejsze. Ám a fafejsze Kronosz parancsára nem lesz aranyfejszévé. Hermész nélkül Kronoszról egyenként lepattogzik a jelen-múlt-jövő csöndes poézise, s az idő az átvétel értelmét elveszítve kérlelhetetlen, és ostobaságában sötét fátummá válik.

Mindeme Hermésztől való függésen Kronosz az önnön Lakóterületén is belterjesülni képes causa suival, a földarabolt tettel segít. „Az élet lényege nem a biológiai ív, nem a nemzedékek egymásutánja, hanem az értékek önálló egymásutánja, amelyben minden kor létrehozza a maga idejét. Az időt kvantummá csomósítja a tett,  tetten kívül nincs tudatos idő.”² De vajon nem elégeli-e meg Hermész a nehéz szerepet? Remélhetőleg: nem. Nem, mivel „más esélyünk nincs, csak az alkotás. Minden, ami önmagunkká tesz. És csak az tesz önmagunkká, amivel hozzájárulunk korunk arcának alakításához.”³ S ezzel a kör lezárult. A kapcsolat junktim lett, mert az (is) volt. Az idő mégiscsak fátum.

Persze a Philosophus ismer olyan kort is, amelyben az átvétel nélküli Idő volt (valaha) az úr: az idő mindenhatóságának és differenciálatlanságának éráját.⁴

És ismeri a Philosophus azt az érát is, melyet Uranosz Kronosz általi megcsonkítása nyit meg: a pillanat szoborszerű megmerevítésének végtelen térfogatú éráját. Azt, melyen már mit sem segít a zeuszi tett: Kronosznak, a Görbeeszűnek a természetellenes legyűrése. Eme éra Uranosz megcsonkítása folytán az egyediség cellájának a levegőjévé válik. Azzá, melyben az Enyészet egyedisége tenyészik. Mindez azért, mert a megcsonkítás rítusával egyetemben Kronosz „az idő tudatából kiölte a jelenlét tudatát, az értékadó vágyat, a teremtő erőbe vetett hitet”. Mindez azért, mert Kronosz „úrrá tette a mát a világ fölött”⁵.

Mihelyst Hermész Kronoszt mint megismerendő tárgyat, id est, mint objektumot szemléli, szerepe tulajdonképpen a „Philosophus” — azaz a tiszta, origóbeli szubjektum — hatáskörével esik egybe. Ebben az esetben — a megismerés nagy pillanatában — Kronosz épp a „philosophiával”, a reflexió termékével esik egybe. Hogy miről gondolkozik a Philosophus in sensu largo a teremtés kozmikus pillanatában? Az objektumról, az örök tárgyról, mely azért van, mert gondolták, hogy legyen. A szubjektum — amely egyelőre semmi — a létezést gondolva létrehozza a létezést. A Philosophus ezenmódúlag megteremti a philosophiát, a tárgyat, a külsőt és Kronoszt. Kronosz pedig abban a pillanatban azonosul a philosophiával, midőn az alkotás aktusa — a szubjektum objektumra való irányulása — úgymond „elejét veszi”. A philosophia az idő maga lett. S az Idő vegytiszta philosophia. Kronosz — a philosophia — ezennel Hermésztől — a Philosophustól — determinált, mert (mint mondja Spinoza egyik levelében) nem az akarás függ az akarattól, hanem az akarástól az akarat.

Mindazonáltal Hermész nem viselkedik tirannoszként Kronosszal szemben. Mindazonáltal Hermész leképezi Kronoszt. A létezés átvétele — Hermész — magától értetődően is magába öleli. A létezés kegyelméből — a szükségszerűségből — kifolyólag? Korántsem. Hanem Hermész „kegyelméből” — a véletlenből — adódóan.

2. Az átadás-átvételben megbújó tett valójában épp az ellenpólusa a minden emberségéből kiforgatott Kronosznak. A tett az emberi logosz — a Philosophus-Hermész — letéteményese. Ugyanegy értelem hajtja végre Kronosz rehabilitálását éís Kronosz megcsonkítását. Hisz Zeusz-Kronidész értelme lényegében Hermész, a Philosophus értelme: a bölcsesség tettben való szintetizálásának rezonja.⁶

Ennek szellemében az átvétel mint funkció minden időre alapozó rendszer alapszerkezete lesz. A forma Kronosz javára játszik. A szubsztancia viszont a Hermészére. S vajon mennyiben áll az a spinozai sarktétel, miszerint a szubsztanciális forma merő képtelenség?...

Az egyensúly — a hellászi harmónia — ezennel megszületett. Kronoszt Hermész egyensúlyozza. Ámde rövid ideig. Kronosznak nem felel meg a demokratikus kiegyenlítés. Neki hegemónia kell, s ennek érdekében harcba veti véghelyzetekre tartogatott csodafegyverét: a túlvilág nélküli halált. Minden efelé tart, memento ergo mori örömben és búban egyaránt. Hisz az érzelmeket par excellence ki lehet játszani ennek az ügynek. „Hát nem látod, a természet milyen éltet ígért nekünk, midőn úgy rendelte, hogy az újszülött csecsemő hangja a sírás legyen?”⁷ „Nemde a születésnek már előcsarnokában sír a csecsemő, fájdalommal kezdvén meg életét?”⁸

Khioszi Prodikosztól, a szofistától való átvétel nem véletlen Senecánál. Nem csupáncsak a megtestesült átvétel fizetetten és lepénzelt prókátorára — a kordovai Bölcsre (Averroes) — vall e passzus. Nemcsak a mundus vult decipi, rajta hát, decipiatur iskolapéldájára utal. Hanem a halál etikai befolyásának kreszcendójára elsősorban.

Seneca az ellene emelt kifogások⁹ ellenére sem téved, midőn a kereszténység felé leadott haláltánc-jelzéseket fölerősíti. A kereszténység majd az örökkévalósággal tromfol a nagy polcra fölültetett Kaszásnak. Meg a theatrum mundival.

3. Vajon a theatrum mundi nem a törzs legfontosabb idóluma-e — folytatódik az egyházatyák „logikus” korának letűntével a kételkedő párharc. Hisz ha úgy áll a dolog, hogy a színház Nézőjével — Hermésszel — végleg leszámolhatunk, akkor sutba dobhatunk mindenféle morálfilozófiát, s a gyakorlat elméleti szabályokba kötött arzenálját ócskavas gyanánt elárverezhetjük a legelső renaissance-ban. Kronosz győzedelmeskedett Hermész felett, s ezenképpen minden lesz előtt csak egyvalami áll: az örök és szellőzetlen van mocsara. No de: vajon?

„Ha a bizonyítások szükségesek, akkor szükségesek az alapelvek is.”¹⁰

„Ámde alapelveink tulajdonképpen azt határozzák meg: mi az igazságos és mi az erkölcsös.”¹¹

Önként értetődik, hogy a morál javára bekövetkezett ilymérvű pálfordulás a theatrum mundi igazára adja a voksát. Avagy a Hermészére, ha úgy tetszik. Sőt. Egyfajta Kronosz felé való közelítést is tetten érhetünk: Seneca a morális tett határait a törvényszerűség törvényes kivételéig csiszolja: „...nincs olyan erkölcsi tett, melyet akaratunk ellenére vagy kényszerítetten követünk el. Minden erkölcsi tett akaratlagos”¹² — szögezi ki Seneca a keresztény etika kérlelhetetlenségének kapujára.

Mindennek ellenére eme akaratlagos erkölcsi tett szükségszerű, avagy véletlenszerű?

A philosophia megkerüli a választ.

A jónak-rossznak az akarat képezi ugyan a tettleges fundamentumát, az áhítatos erénynek viszont a mérséklés.¹³

S emiatt eljutottunk addig a pontig, hol Kronosz és Hermész a hésziodoszian harmonikus aranyérában megkülönböztethetetlenül összemosódik. A kereszténység a halál jelszavára örökélettel replikázva visszaállítja ama elveszett paradicsomot, melyet kereszttel a mellén hiába keresett a Közel-Keleten az európai középkor.

Ám e nagyon mélynek tetsző vákuumban — az egyensúly nagyon-nagyon mély mozgásának csöndjében — már mocorog a szintézisbe időzített tézis: a valamin túl lévő diszharmónia. „Minden erény mivolta a kiegyensúlyozottságban áll. A kiegyensúlyozottság pedig egyfajta határt föltételez.”¹⁴

4.                     Az etika hegemonikón.

A retorika kenyér, a dialektika ököl.¹⁵

És:                  Szókratész nem EMBER (I);

Szókratész ember (II);

                                                                  tehát

Szókratész nem Szókratész (III)

(l. a sztoikusok)

Továbbá:       Si A est, B est (1)

Atqui              A est               (2)

                                                                  ergo

Est igitur        B                     (3) (l. Boethius)

Az etika semmit sem bizonyít.

Az etika állít. A lehetőséget mint döntetlent exponálja. Szókratész azért nem Szókratész a sztoá szerint, mert egyrészt Szókratész ember, másrészt mert Szókratész ember. S mindez bizonyítatlanul áll előttünk (Si A est, B est / Atqui A est / / Est igitur B), hisz egy ,,ha”val palackba zárható Párizs.

Az etika nem vezet le, mert nem vezethet le semmit. Hisz mihelyst észokok vezérletére bízná magát, már nem etika lenne, de logika és filozófia.

Az etika csak mint adottat mutathatja be magát, s amennyiben ezt a tilalmat áthágja, önmagát szünteti meg, akarva, nem akarva.

A „határokon” túl tehát bizonyítás nélküli állítás található. Hermész nélküli Kronosz éis időtlen átvétel: terméketlen hegemonikón.¹⁶

5. „Az istenség [...] benned van. Nincs istenségtől idegen erényes ember.”¹⁷

A benső oltárra emelésével Philosophus-Hermész megteremti azokat a kedvező föltételeket, amelyek egy introverzióra alapozó erkölcsi rendszer hatalomátvétele számára előkészítik a tartalomdús talajt. „[...] a lélek nem bízhatja rá magát másra, mint önmagára.”¹⁸ Avagy kicsoda, ha nem az emberi lélek annak tudója: mi van az emberi lélekben?

Ám valóban kevésen múlik, hogy a lelkiismeretre való keresztény építés nem válik az univerzális enyészet — Kronosz — prédájává. De szerencsére az időbeni függőség közel áll ahhoz, ami mindennek ismeretelméleti alapja: a mássághoz — azaz Hermészhez.

S megint kísért az egyensúly, ezennel a nihil köntösében: „[...] tanácsaink a dolgokhoz idomulnak, a dolgok pediglen változnak, sőt, szét is hullanak [...]”¹⁹.

A gyakorlati morálfilozófia lelkiismeretének impulzusaira hallgat.

„A filozófia kontemplatív és aktív: szemlél és cselekszik.”²⁰

„Az élet pedig harc.”²¹ Erkölcs és világ, Hermész és Kronosz között. S „az ember [...] csupáncsak amiatt méltó a dicséretre, ami az övé”. Ez pedig édeskevés. Bár a lelkiismeret egyfajta pszeudodivinitás-szerepre tett szert, a morális cselekvés középpontjában mégis a dubito áll, mely csak néhány kivételes alkalommal esik szinkronba a lelkiismerettel. Az ember magáénak mondhatja öntudatát, melyet néhol lelkiismeretnek nevez, néhol léleknek, néhol meg a Szentlélek képében Istennek. És magiáénak mondhatja a rációt, az ész-eszközt, a gondolatot, a dubitót, A harcért nincs nagykereszt, se bojt, se hadisegély: a harc „ingyért” van, hitelből és segedelemből.

Módszerében az erkölcs az átvételre összpontosít. Az átvétel mássága — Hermész — biztosítja az erkölcs állandóságát is: a nyitott örökkévalóságot. Mindez a tett által. Mivelhogy az átvétel maga is a tett talajában gyökerezik. A tett pedig, mint láttuk, az etika humuszában. És a tett nem más, mint Kronosz.

A létezéstől a lehetőségig érkeztünk.

Ab esse ad posse. Hermésztől Kronoszig.

Hogy min jártuk meg eme utat?

Az átvétel mitológiai járművén: a morál Illés-szekerén.