nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

NAGYAPÁM – NAGYANYÁM

 

 

Szegény tata mindig könnyezett, mikor rég elköltözött nagyanyám szóba került. Halottakról való megemlékezés idején, meg a nagy ünnepek előtt, mikor elment Halmiba a sírjához, felújult benne az emlék, sóhajtott és fájdalmasan mondta:

– Nagyon szép volt, nagyon fiatalon halt meg. Mindig gyászolni fogom.

Egyszer, egy régi nyáron, behívott szegény tata az ebédlőbe. Reggeli imádság után volt, de az imaszíjak még karján, fején voltak.

Előtte volt kinyitva a nagy imádságoskönyv, és sokáig nem bírt szólani, fojtogatta a sírás.

Aztán igen mélyről, igen nehezen megszólalt:

– Negyvenéves volt anyám, nagyanyád, mikor meghalt. Én húsz. Ötven éve gyászolom. Fájt, hogy olyan fiatalon halt meg. De most már kilencvenéves volna, ha élne. Hát istenem... kilencven év, az szép. Szép életkor. Én is hetven lettem. Most már nem fog úgy fájni, mert a mai napig kilencven évet élt. Szép, igen szép életkor. Ma halt meg... kilencvenéves korában. Ebbe bele kell nyugodni.

 

 

Erről a kilencvenéves nagyanyámról akarok írni, aki negyvenéves korában halt meg, fiatalon. Meg a nagyapámról is, akivel ott élték életüket a hegyek között, a kis faluban, ahol én is születtem.

Nagyapám – ahogy tata mesélte – Miskolc vidékéről került a szinérváraljai híres Horovitz rabbihoz. Jófejű gyerek volt, és a híres rabbi azt írta dédapámnak, hogy ne legyen rá gondja. Ott tartja magánál, amíg megemberesedik, míg kinöl a szakálla meg a bajusza, aztán majd meg is nősíti. Gondoskodik valami rendes családról, ahova benősülhet.

Dédapám azt írta a rabbinak, hogy cselekedjen úgy, ahogy az isteni sugallat parancsolja.

Nagyapám szakálla még ki sem serkedt rendesen, mikor a szent tudományokban már ősz szakállú tudósokkal is felvehette a versenyt. Mondta is a nagy rabbi neki:

– Na fiam, veled már nem vallanék szégyent, ha a reménybeni apósod felkérdezne.

Mert hiszen az nagyon szép, hogy a nagy rabbi ajánlja a fiatalembert, de azért úgy illik, hogy az após is vizsgáztassa kissé a férjjelöltet.

Hát aztán elkövetkezett ez is egyszer. A batarcsi reb Rivn írta a rabbinak, hogy válasszon ki neki egy jófejű, rendes fiút, aztán küldje el hozzá, mert Mirjam leánykája immáron tizenöt esztendős, és nincs értelme tovább halogatni a dolgokat. Két évig tartja a vejét, hadd tanuljon tovább, aztán beveszi az üzletbe. De kétezer tallért külön is ad neki.

Ez fényes ajánlat volt. A rabbi csak annyit mondott a fiatal jelöltnek – mármint nagyapámnak, mert neki szánta a fényes partit –, hogy pénteken reggel indulnak. Azt már illett tudni, hogy hová.

Fel is ültek azon a régi pénteken egy lőcsösszekérre, és poroszkáltak szépen, lassacskán a lovak az úttalan avasi dombokon, át a községeken, amíg csak...

...amíg csak a falunk határába nem érkeztek, úgy déltájban. Már éppen le akartak szállani, etetni a lovakat meg elemózsiázni, mikor az egyik kottyanónál nagyot zökkent a szekér, és szétment az egyik kerék.

Jámbor emberek voltak, belenyugodtak az Isten rendelésébe, leheveredtek a fűbe a község határában. A kocsist meg beküldték a faluba, csináljon valamit a kerékkel.

Aggasztóan múlt az idő, a kocsis nem jött. Késő délután lett, közeledett a szombat. A kocsis nem jött. Kétségbe voltak esve – már amennyire szabad istenes embernek kétségbeesni. De mi lesz a szombattal? Itt a szombat, és a szinérváraljai nagy rabbi meg egy istenfélő talmudista ott vannak egy ismeretlen falu határában, hegyi ösvényen, erdő szélén.

Na végre megjött a kocsis, hozta is a kereket, de már alkonyodott, lement a nap. Istenkísértésnél is több elindulni, hiszen biztosan beleutaznak a szombatba, amit mégsem lehet.

A nagy rabbi úgy döntött, hogy nem lehet továbbutazni. Be kell menni a faluba. De oda is már csak gyalog szabad.

Felkerekedtek, a rabbi meg nagyapám, és mentek le a dombról, be a faluba. A szekér meg utánuk a kocsissal.

Beérnek a faluba. Kérdik az embereket: merre lehet itt egy jó zsidó családot találni? Azt mondják az emberek: válogatni nemigen lehet, mert csak egyetlen zsidó gazda lakik a faluban. Már ez is gyanús volt a rabbinak. Mi az, hogy zsidó gazda? Talán boltost vagy kocsmárost akartak mondani? Miért mondták, hogy gazda?

Megmutatták az emberek: amott az a zsindelyes ház, ott lakik az egyetlen zsidó gazda.

Bemegy a rabbi nagyapámmal a tágas udvarra, lát ott teheneket, lovakat, aprójószágot az udvaron. Lát egy fehér inges, fehér alsónadrágos embert is, mokány pipával a szájában, leborotválva szépen, csak éppen zsidót nem lát egyet sem.

Megszólítja a rabbi a hajadonfős, őszbe csavarodott hajú, csizmás, fehér alsónadrágos béresgazda formájút, hogy ugyan mutassa meg a zsidót, mert azt keresik.

Igen barátságosan válaszol a gazda, hogy ő volna a zsidó, mindjárt fel is veszi a szűrnadrágját, mert szombaton ünneplőbe szokott öltözni.

Elképed a rabbi, és jókedvre hangolódik nagyapám. Ilyen zsidót még nem láttak.

Kiderült aztán, hogy se boltja, se kocsmája. Még csak bőrökkel sem kereskedik. Szánt, vet, gyümölcsöskertje van. Hát bizony: jártassága a szent tanban a lehető legfogyatékosabb. Egyre-másra még emlékezik homályosan, valahogy csak ünnepel szombaton... csak akkor megy szombaton a mezőre, szántóra, ha nagyon körmére ég a munka.

Rettenetes dolgok derültek ki.

Még a gyertyagyújtást sem csinálta senki a házban. Már sötét volt, a rabbi csak faggatta a zsidót, aki igazán gazda volt.

– Hát a feleséged is ilyen... ilyen zsidó?

– Már régen meghalt a jó asszony. Akkoriban, persze, más volt.

Áll tanácstalanul az éjszakában, a szombati éjszakában a rabbi, meg áll nagyapám is. Most már ő is megszomorodva.

Derék fiatal fehérnép jön oda hozzájuk. Tessékeli őket a házba, ahol már ég a faggyúgyertya. Nem az ünnepi, megáldott gyertya, hanem csak ami éppen a világosság miatt van.

Bemennek a házba. A paraszti öltözetű lány igen szép. Nagyapám minden szabály ellenére is rajta felejti a szemét. De hát most mégsem erről van szó.

– Ez a lányom – jegyzi meg a tagbaszakadt zsidó gazda, éppen csak hogy megbontsa a nagy csendet.

Ilyen szombatja sem volt még a híres szinérváraljai nagy Horovitz rabbinak.

Ételhez nem nyúl, sem ő, sem a fiú. Hogy volna szabad enni abból, amit most főzött ez az Istentől elszakadt lány. Meg is parancsolja a rabbi, hogy ne merjenek dolgozni, főzni, tüzelni szombaton.

Azok szegények a lelküket odaadnák: a zsidó gazda is, a lánya is. Szörnyen szégyellik magukat.

– Itt mindent elölről kellene kezdeni – mondja a rabbi rettentően elkeseredve.

Csak pénteken leszakított gyümölcsöt esznek, aludttejet fogyasztanak, a többi minden bűnben fogant ebben a házban. Semmihez sem szabad hozzányúlni egyébhez.

Meg van zavarodva a gazda. Roppant restelli a dolgot a gyönyörű, nagydarab leány. De hát mit lehet itt tenni?

És másnap, a szombat, a szent szombat délelőttjén egyedül imádkozik a nagy rabbi, csupán éppen a fiatal talmudistával, Tóra nélkül, gyülekezet nélkül. Rettenetes.

Valamit csinálni kell, meg kell menteni ezeknek a szerencsétlen elkárhozóknak a lelkét – ezt beszélik egész szombat délután a fiatal talmudistával.

– Talán ide kellene küldeni egy öreg, szegény talmudistát, hadd tanítsa őket... igen, de mi lesz a vágatással?

– Talán olyat, aki vágni is tud? Olyat kell. Persze. Hiszen ezek tisztátalan ételeken élnek.

A két bűnös, az apa meg a leánya, mint akiket tetten értek, megszeppenve és lesütött szemekkel járkálnak ideoda.

Már megtennének mindent, le vannak leplezve. Lesik, mit dönt felőlük az öreg, meg a fiatal tudós.

– Majd én beszélek velük – mondja a fiatal tudós, és félrehívja a zsidó gazdát, és beszél vele. A lánnyal nemigen illik beszélni, azzal az apja vált néhány szót, biztosan a fiatal tudós üzenetét viszi neki.

És hát szombat eltávozása után még mindig teli van a rabbi lelke aggodalommal és bánattal.

Szomorúan és fejcsóválva búcsúzik a szerencsétlen eltávolodott gazdától.

A fiatal tudós arcán azonban keménység és határozottság és mégis égi nyugalom ül.

– Talán te is gondolkoztál valami megoldáson? – kérdi a rabbinus a fiatal talmudistát.

– Gondolkoztam – feleli nagyapám.

– És mit gondoltál?

– Azt gondoltam, amit a rabbi, hogy meg kell menteni őket.

– Ez biztos – mondja ősz szakállába a nagy rabbi.

– A dolog igen egyszerű.

– Éspedig?

– Éspedig az, hogy elveszem a zsidó gazda lányát. Batarcsra, reb Rivnhez most már más fiatalemberrel menjen a rebbe.

Ezen nem lehet változtatni.

Nagyapám pár hét múlva tíz zsidóval érkezett a gazda udvarára, és rendesen, zsidósan elvette a gazda lányát.

Nagyanyámat, az én szép, derék, fehér nagyanyámat, aki negyvenéves korában halt meg, és mégis kilencvenéves lett drága apám szívében.