nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

SZÚNYOGKIRÁLY ÉS TÁRSAI

 

 

A legszebb csúfnevek az Avasban nem az én falumban, Kisgércén voltak, ebben a nagygérciek vezettek. Nálunk csak ilyen gúnynevek voltak: Pinkler – így hívták a pislogó reb Jankev Lájbot; Kucsa – így csúfolták reb Ávrom Jichakot; Szerekuc családnak nevezték a hátuk mögött Ávrom bácsiékat. Ezeket a neveket nem is igen értettem, de a nagygérciek, azok mesterek voltak a gúnynevek ragasztásában. Volt egy szép, fekete zsidó lány a faluban, ezt Fufának titulálták, ami nyilvánvalóan cigány név, aztán az öreg Kártyás Makszit Tökalsónak keresztelték. De a legszebb és legtalálóbb csúfnév mégis a reb Jaszelé volt, ezé a hosszú, szikár rongyszedőé, akit Szúnyogkirály néven emlegettek hétköznapokon. Az volt ugyanis az általános szabály, hogy a csúfnevet szombaton és ünnepeken nem szabad használni, ilyenkor a rendes nevükön szólították egymást az emberek, úgy ahogy a Tórához hívják.

Sok szép csúfnevet tudnék még elsorolni a falumból meg a szomszéd községekből, amit mind afféle kis zsidók viseltek, amíg éltek, és ha emlékük fennmaradt, úgy még haláluk után is. De hát egészen másról akarok most beszélni. Ez a Szúnyogkirály csak azért tartozik ide, mert ő volt a nagygérciek esze, és éppen a nagygérciek dolgát akarom feleleveníteni.

A szomszédos falunk zsidói egészen mások voltak, mint a mieink. A járatlan embernek nem tűnt fel a különbség, kisgérci-nagygérci zsidó, azt hitte, egyforma. Holott ez óriási tévedés, mert a kisgérci rongyszedő, házaló, drótos, tojásszedő, zugkocsmáros, bőrkupec egész más fából volt faragva, mint a nagygérci. A kisgérciek egész egyszerűen egyetemi professzorok voltak a nagygérci amhórecekhez képest. Apám minden szombaton reggel a sáchrisz előtt valóságos előadást tartott Bismarckról, a Rotschildokról, Hirsch Móric báróról, Eötvös Károlyról. A világpolitikáról beszélt nekik, és még egy kis Tóra-magyarázatot is mondott néha. Ezek a mieink úgyszólván a pozsonyi jesiva tudományát és iskoláját kapták apámtól sáchrisz előtt, és szinte a fővárosi lapok vezércikkeinek gyönyörét élvezhették. Hol voltak ehhez képest a nagygérciek, akik csak Turcon hallhattak valami zsidóságot, és világi műveltséget legfeljebb a szatmári piacon nyerhettek. Elég, ha anynyit mond az ember, hogy még a legokosabb emberük is csak a Szúnyogkirály volt, a zugkocsmáros, aki talán Rásit sem tudott rendesen, Gemorát pedig legfeljebb ha két lapot tudott, azt is Bájcát, a Tojások Könyvének első két lapját.

Nem, egy ilyen tudatlan társaság nem vehette fel a versenyt a kisgérciekkel, akiket nem egészen alaptalanul ,,falramász” népeknek csúfoltak tehetetlen dühükben.

De aztán volt még valami, egészen súlyos különbség a két falu zsidósága között. Kisgércen mindenki tarsolyában vagy lehávdel táleszbájtlijában hordta a meggazdagodás marsallbotját. Tiso Beav böjtje után megkezdődött nálunk a szilvakampány, és abba apám belevette a legkisebb zsidót is. Nem napszámosnak, nem bérelt embernek, hanem társnak.

A kisgérci emberek átmentek Turcra, Nagygércére, Halmiba, sőt Szatmárra is, és azt mondták:

– Aztán, remélem, most utoljára hoztam ezeket a dögbőröket, mert nagy üzletbe fogtam, és ha az Ájberster megsegít, akkor ilyen csipi-csupi dolgokkal nem foglalkozom többé.

– És milyen üzlet legyen az, reb Áncsel?

– Milyen üzlet? Csekélység. Reb Sije gércerrel vagyok közös társ szilvaüzletben.

Az azután mellékes, hogy meggazdagodtak-e vagy sem a kisgérciek ezeken az üzleteken, de el lehet képzelni azt a büszkeséget, azt a reményt, ami kebleiket az őszi ünnepeken át, sőt, azon is túl, egészen a leszámolásig dagasztotta. Tessék elképzelni, hogy egyszer mégis beüt az üzlet. Hogy a szilva nem szárad le, hogy a lekvár nem kap oda, hogy a szilvóriumból egy liter sem kozmásodik el, hogy a gazdák olcsón adják a szilvát, hogy megbolondul a lekvár vagy a szesz ára és felszalad: íme, mennyi lehetőség és mennyi boldog izgalom, amit igazán csak a pénzes kereskedő és vállalkozó érezhet.

És ezekben a gyönyörökben minden kisgérci zsidónak része volt jóformán, Tiso Beavtól egészen Sánu Rábuig.

Hát ez az főként, ami rájuk az előkelőség bélyegét sütötte, ezért hordták fenn az orrukat, ezért beszéltek félvállról a lekinceiekkel, a nagygérciekkel, sőt még a kányaháziakkal is.

Ősszel az egész Avas apró zsidósága irigyelte a kisgércieket azért a szerencséért, ami, ha nem is lépett be hozzájuk, de szilvapirosodástól kezdve egészen az első füstölt húsos paszulyig ott ólálkodott, ott vigyázott, ott állott őrt a küszöbökön, mint Eljenuvi Pészáchkor a pitvarban.

Na és most rátérek Szúnyogkirály szerepére. Az előrelátható volt, hogy a szomszéd községek nem maradnak az irigységnél, és egyszer mégis megpróbálnak valamit.

Hát meg is próbálták.

Egy szép szlichesz napon átjön hozzánk Szúnyogkirály, a nagygérciek esze. Szépen sólemet köszön apámnak, és nagyon alázatosan, nagyon meghatva kezdi mondani, hogy milyen remek szilvatermés van Nagygércén. Micsoda nagyszerű dolgokat lehetne csinálni. Milyen biztos üzlet. A nagygérci zsidóságnak végre egyszer egy életben alkalma volna fellendülni. Mentse meg reb Sije a községet. Ilyen micvije nem lehet soha többé. Adasson a bankjából a zsidóknak egy kis pénzt, jótáll érte az egész falu zsidósága, három vagy négy hónap múlva vissza lesz az egész pénz kamatostól, és reb Sijét áldani fogja az egész khile.

– Na és ha belebuktok? – kérdezte apám, nem is annyira aggódva, mint elérzékenyülve, mert a nagy alázatosság mindég a gyöngéje volt.

Szúnyogkirály dicsérni kezdte a nagygérci fákat, hogy milyen egészségesek, nem engedik lehullani a szilvát, míg bottal le nem verik róla. Dicsérte a nagygérci gazdákat, hogy majdnem ingyen adják a szilvát, végre is apám enged:

– Hát jól van. Egyetek ti is abból, amiről azt hiszitek, hogy csupa méz. Hanem aztán, ha morajr lesz, keserű torma, akkor magatokat okoljátok. Vegyetek három váltót, mind a társak írják alá. Így csináljuk itt is. Szerdán hajnalban legyetek a Népbank előtt Halmiban. Megkapjátok a pénzt. Bli néder, és ha valami közbe nem jön...

Nem mondom, a kisgérciek körében némi lehangoltságot keltett az eset. Most már ezek a nagygérciek is szilvavállalkozók lesznek? Hogy fognak ezek hencegni... és mivel érdemelték meg ezek a faragatlan senkik azt, hogy így felemelkedjenek? Ha legalább egy rendes ember volna köztük, egy igaz ember... egy olyan, aki vagy tudós, vagy jámbor, vagy igaz... aki miatt például elhárult volna a vész Szodomáról és Gomorráról. Talán köztük él egy Lamed Vuvok, a harminchat világfenntartó közül, akit, persze, nem lehet tudni...

Szerdán hajnalban, mikor megérkezett apám fekete kocsijával, már ott guggoltak a nagygérci zsidók a Népbank előtt. A kisgérciek részéről reb Áncsli ült apám kocsiján a bakon, a kocsis mellett, hogy tanúja legyen a történelmi pillanatnak.

Leszáll apám a kocsiról, bemegy a bankba, utána tódulnak remegve és lázasan a nagygérci zsidók. Hamar előkerül a pénztáros meg a könyvelő, és elfoglalják helyüket a rácson túl. Apám is ünnepélyesen bemegy a rács mögé, és azt mondja a helyzethez illő komolysággal:

– Lássuk a váltókat.

Reb Áncsli a sarokban lélegzetét visszafojtva izgul, a nagygérciek a döbbenetes pillanatok félelmét élik.

Szúnyogkirály kiveszi a váltókat.

Apám vizsgálja őket. Megrázza, ablak felé tartja, kisimítja, aztán bólint.

– Kapjátok a pénzt.

Felszabadult sóhaj. Apám kezében már zizegnek az ezresek, mikor egyszerre a gonosz angyal, a halálangyal, vagy talán a sátáni fajzatok egész csapata, mely ott leskelődik minden ember válla mögött, hogy lecsaphasson, egyszerre arra csábítja a Szúnyogkirályt, hogy megszólaljon:

– És mondja csak, reb Sije, milyen kamatot fogunk fizetni?

Apám arcát vérhullám önti el. Megsértve felel, a bankókkal a kezében:

– Milyen kamatot? Te rongyos! Te senki! Te éhenkórász! Ti koldusok! Kamat? Hát a ti firkantásotok, a ti macskakaparásotok talán jó valamire? Hát lehet rajtatok behajtani valamit? Te hatökör!

Aztán erőt vesz magán. Abbahagyja a mérgelődést, Meghiggad. Megy a vonat, végezzünk.

– Nyolc percentet fizettek.

De hát a gonosz ott ül a Szúnyogkirály nyakán. Már megfogta a nyakát, csavarja, nem ereszti. Csiklandja és uszítja, és a szerencsétlen Szúnyogkirály még egyszer megszólal:

– Azt hallottam, hogy a Vármegyeinél hét és fél percent a pénz.

Apám először ki akar rohanni a rácsok mellől, hogy agyonüsse ezt a vakmerőt. Ezt a barmot.

De aztán megtorpan, és vészes nyugalommal visszateszi a pénzt a pénztáros elé, visszanyújtja a váltókat a kis ablakon:

– Lehet, fiam. Hanem hát akkor menjetek a váltóitokkal a Vármegyeihez.

És már jön is kifelé, már elköszönt a hajnalban felkeltett pénztárostól, főkönyvelőtől, már fenn ül ridegen a fekete kocsin. Reb Áncsli könnyedén szökik fel elöl a bakra, nagy, kaján káröröm villan gúnyos mosolyában, melyet a nagygérciek felé küld, akik letörve sompolyognak ki a bankból, és akik között, úgy látszik, még sincs ott a harminchat világfenntartó közül egy sem.

 

 

Ez a szomorú története annak, hogy a nagygérciek ma is szegény emberek, hogy még csak őszi reményeik sincsenek, hogy a kisgérciek hordozzák egyedül táleszbájtlijukban továbbra is, talán még ma is, a meggazdagodás marsallbotját.