nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

A SZÜLŐK SÍRJA

 

 

Apai nagyszüleim a halmi temetőben nyugszanak, anyai nagyszüleim szamosszegi sírdombok alatt pihennek. Ilyenkor – Jeruzsálem pusztulásának böjtje és Ros Hasonó között – minden évben elment édesapám, meg szegény mama is, a szülők sírjához, úgy, ahogy azt minden érző és rendes zsidó cselekszi. A szamosszegi utazás volt a szebb, mi gyerekek egész évben versenyeztünk, hogy ki kísérje el mamát Szamosszegre. Hajnalban indultunk a kis fekete kocsival, útközben kétszer állottunk meg etetni. Egyszer a Vörös-kocsmánál, Szatmár előtt, egyszer meg Mátészalka határában. Mi gyerekek hideg csirkehúst kaptunk és dinnyét, a kocsis még pálinkát is, a lovaknak meg leakasztották a lepedő szénát, ami hátul duzzadt a kocsiláda helyén. Estefelé befutottunk Panyolára, onnan már csak egy puskalövés volt Szamosszeg. (Szegény mama szokása volt, hogy mindig puskalövéssel mérte a távolságokat. )

Útközben kétszer mentünk át a Szamoson, mégpedig hidason, amit ma már inkább kompnak neveznek. Ez is nagy szórakozás volt nekünk, gyerekeknek. Estére megérkeztünk Béni bácsiékhoz, ahol nagy öröm lett, mikor berobogott a kocsink. Másnap reggel szegény mama igen elszomorodott, és bátyjával, Béni bácsival elmentek a szüleik sírjához. Minket, gyerekeket, nem vittek, így mi nem tudhattuk, mi történt a temetőben. Nekünk, gyerekeknek, az egész nagy, szép kirándulás volt, de mama igen szomorú volt egész idő alatt, és mikor hazatértünk megint, apánk nagyon gyöngéden megölelte mamát, simogatta és azt kérdezte:

– Beszéltél velük?

Mama csak intette, hogy igen, szólni nem tudott a sírástól, apánk pedig picit könnyezve annyit mondott:

– Akkor minden jól van.

A tata szülei Halmiban pihennek. Láttam is egyszer szép, rózsaszínű márványsírkövüket. Ide meg apánk ment el minden évben, úgy, ahogy szokás és illendő. Av hó kilencedik napja és az újesztendő ünnepe között.

Nagyapáék az én szülőfalumban éltek, Kisgércén, de nem voltak ott eltemetve, mert akkoriban ők voltak az egyetlen zsidó család a faluban, és ezért zsidó temető nem volt. Mesélte is egyszer édesapa, hogy nagyanyámat még szabad volt átvinni Halmiba, mikor meghalt, de aztán valami törvényt hoztak, vagy valami ragály volt – lehet, hogy a nagy kolera –, és nagyapám koporsóját egy szénásszekérbe rejtették, mikor temetni vitték. Akárhogy, de mégis sikerült szegény nagyszüleimnek, és egymás mellett maradhattak holtukban is.

Később aztán a falunkban telepedett le a három Tréger testvér, Ávrom Jichak, Salamon és Jankev Lájb, vagy ahogy kissé gúnyosan elferdítették a nevét: Jákefráke. Aztán a drótos reb Icig meg egy bizonyos Makszi nevű kártyás ember. Ezeknek egész sereg gyermekük született, meg sok gyerek volt Ávrom bácsiéknál is, nálunk is volt két gyerek.

Egyszer, mikor apám felült nyár végén a kis fekete kocsira, és indult kéveruveszra a szülők sírjához, és körülgyűlték a zsidók, és kívántak mindenféléket, és megkérték apámat, hogy adassa át az üzenetüket szüleivel – akikkel ma találkozni fog – az ő halottaiknak, egyszerre azt mondja reb Icig:

– Reméljük és bízunk benne, hogy a mi gyermekeink már mehetnek kéveruveszra.

Apánk szeme megnedvesedett, leszállott a kocsiról, megrázta Icig kezét, és azt mondta biztatva:

– Isten hallgasson meg. Reméljük, hogy így lesz, és itt, ezen a napon, mikor szüleimhez megyek, ígérem, hogy hozzásegítlek benneteket.

Ismét felült a kocsira, és mikor kigördült a kis fekete „hintó”, s az egész zsidóság felszabadultan kiáltotta utána: – Kérje nekünk is bocsánatukat! –, megérzett, hogy valami nagy kő esett le a szívükről.

Apámat, anyámat kivéve ugyanis, a mi falunk zsidóságában senki sem gyakorolhatta a szülők sírjánál való imádkozásnak, a szülők sírja látogatásának erényét. Senki, apámon, anyámon kivül, nem sírhatta ki magát a szülők sírjánál, nem meríthetett erőt és vigaszt a szülők sírjának kegyelméből. Mert messziről jött koldusok voltak ők, mikor odakerültek. Ki tudja, hol, mely távoli megyében vagy talán külországban maradtak el apjuktól, anyjuktól? Ki tudja, hol, mily irtó távolságban, elérhetetlen messzeségben domborultak a hantok, melyek mellől elűzték őket, melyek alatt szüleik nyugodtak? Talán már kisgyermek korukban szakadtak el szüleiktől, talán nem is tudták, hol nyugszanak a szülők.

És így nem mehettek kéveruveszra, nem hullathattak tisztító, felszabadító könnyeket a szülők sírja fölött. Ha talán tudták is, merre vannak a drága hantok, de hogy juthattak el oly messzire a bőrökhöz, a gubadarabokhoz, a repedt fazekakhoz, a hátikashoz, a fütyülőhöz, a csekély napszámhoz ragadt koldusok?

De talán majd a gyermekek.

Igen, a gyermekek, azok most már egészen biztosan. Reb Icig kivette a tehetős reb Sijéből a szent ígéretet, hogy temetőhöz juttatja őket.

Akkor aztán itt fognak pihenni ők valahol a határban, gyermekeik között, és ha a Rabajnaselajlam megadja, hogy elnyughatnak: a gyermekek már jöhetnek sírjukhoz kéveruveszra.

És boldogan ragyogtak fel a szemek a barázdás és szakállal benőtt arcokon, az asszonyok főkötős homloka alatt, gyönyörű volt elgondolni: gyermekeink részesei lesznek a kéveruvesz malasztjának; ott fogunk pihenni a négy szál deszka között, és minden évben eljönnek hozzánk a gyermekek, és kezükben a Mane losn nevű imagyűjtemény, és körüljárják a temetőt, és megállanak sírunk mellett, és szólnak az Égi Atyához miattunk, és szólnak hozzánk, és mi szívükhöz küldjük szülői szeretetünk túlvilági sugarát.

Máris büszkén, egyenesen, igen peckesen jártak a falu gyalogútjain a kisgérci zsidók, szívükön melengették a nagy reménységet.

És akkor meghalt minálunk a kis Jóska, hathetes korában, és édesapa odatemettette az udvarunkon a nagy kertünkbe, a domboldalra.

Szép domboldal volt ez, szilvafákkal volt beültetve, és egész délután oda sütött a nap.

A temetés után pedig elkezdtek a falubéli idősebb zsidó emberek, zsidó asszonyok oda járni, és tisztogatták a sírt meg a környékét, és kaszálták a füvet, irtották a gyomot, kivágták a bokrokat nagy helyen. Apámnak jólesett a gondoskodás, és köszönte az embereknek. Azok ragyogva válaszolták:

– Készítjük a jövendő szállásunkat.

Apám megütközött.

– Hogyhogy? Csak nem akartok ti is ott feküdni? Ez az én udvarom, az én kertem.

– Reb Sije megígérte...

– De nem ígértem a saját udvaromban. Majd kaptok egy szép helyet. Ezt magamnak akarom és a családomnak.

– Ezt meg kell beszélni, reb Sije, nem hagyjuk magunkat kinullázni.

A zsidók meglehetősen felindulva távoztak.

Apám még másnap összehívatta a zsidókat, kivezette őket a falu határába, ott volt egy szép nagy domboldal, és azt mondta:

– No, mit szóltok ehhez? Ez ellen csak nem lehet kifogása senkinek.

Gyönyörű domboldal volt ez a Pinyigáré alatt, egy tölgyfa is volt rajta, de a zsidók csak vonogatták a vállukat.

– Ezt adom – mondta édesapám határozottan, és eljöttek a napszámosok, megvonták az árkot, úgy, ahogy azt édesapám mutatta.

Csak éppen reb Jánkel mert annyit mondani:

– Ilyen messze a családtól...

Elégedetlenül, elkeseredve jöttek vissza a faluba, és egészen szótalanok, komorak lettek. Sötét felhő borult a szemekre, amelyek mélyen benn ültek a szakállas arcokban és a főkötős homlokok alatt. Egyszer egy szombati Tóra-olvasás után reb Ávrom Jichak kifakadt:

– Kár volt minket idecsalni a faluba, ha reb Sije halálunk után kiüldöz bennünket.

Apám csak ennyit mondott indulatosan:

– Engem nem lehet erőszakolni.

Komolyabb lépések is történtek.

Édesapám kihívatta a rabbit, felavattatta a bészájlamot, márminthogy az új zsidó temetőt. És a véletlen is segítségére volt, mert egy hétre rá éppen a falunkban halt meg egy szombati vándor, akit oda is temettetett.

Ez aztán végleg elrontotta a helyzetet. Pár szombaton minyen sem volt, összebeszéltek a zsidók, nem jöttek imádkozni a templomba, melyet apám adott nekik, Tórával, sófárral együtt.

Múltak az évek, a feszültség a temető miatt tartott tovább. Öregedtek már egyesek, de nem halt meg senki. Reb Icig például már egészen öreg lett, és őszintén megmondta apámnak:

– Én már mehetnék, reb Sije. De ha arra gondolok, hogy kimenjek abba a faluvégi temetőbe, elmegy minden kedvem.

Reb Icig azonban mégis meghalt egy napon. Dermedt ijedtség szállta meg a zsidókat. És nincs is sok idő.

Hét gyermeke és az egész zsidóság eljött édesapámhoz. Legidősebb fia, reb Duved Hers, apám elé merészkedett, és mélyen megtörve mondta:

– És hátha reb Sijének a túlvilágon is szüksége lesz ránk? És hátha, mint Lévi törzséből származónak, a túlvilágon majd öntenie kell a vizet a kóhénok kezére, mielőtt dichenolni kezdenek? Miért ne legyünk ott a közelében szolgálatára, ha esetleg szüksége van ránk? És reb Sije meg miért szaladjon a falu túlsó végére táleszban és kitliben, hogy reb Ávrom Jichaknak a vizet a kezére öntse? Illik az egy reb Sijéhez, szaladni a falu egyik végéről a másik végére kitliben?

– Erre, fiam, csakugyan nem gondoltam – mondta apám megrendülve –, menjetek, ássátok meg a sírt, de hagyjatok nekem is helyet a kis Jóska mellett.

...kimentek a zsidók, és tisztes távolban megásták a sírt reb Icignek, ott a kertünk végében, a gyönyörű domboldalon.

...és aztán még sok sírt ástak, mindet tisztes távolban, előbb a kis Jóskától, aztán szegény anyánktól, aztán apámtól, mind ott a kertünk végében, a gyönyörű domboldalon.

...és most mind ott vannak a régiek, és szegény jó apámnak nem kell táleszben, kitliben a falu túlsó végére szaladni, mikor a túlvilágon előáll reb Ávrom Jichak és készül a kohaniták áldását énekelni.

...és így őszidőn mind ott vannak a gyermekek a domboldalon, és kezükben a Mane losn, és körüljárják a temetőt, és beszélnek a szülőkkel, és kisírják magukat szüleik sírjánál. És panaszkodnak és esedeznek és imádkoznak és tisztító, felszabadító könnyeket hullatnak szüleik sírja felett.

...a gyermekek, íme, mehetnek már kéveruveszra, mehetnek már közöttük, mellettük nyugovó szüleik sírjához, és erőt és vigaszt is meríthetnek a szülők kegyelméből, nem úgy, mint a szegény szülők, akiktől megtagadta ezt a sors.

...és adja Isten, hogy az unokák is mehessenek kéveruveszra.

 

 

...és van egy nagy temető a kisgérci határban, nagy zsidó temető, ahol nagy kényelemben csupán egyedül alussza örök álmát egy szegény szombati zsidó, egyedül bírja az egész temetőt, a többiek mind odasereglettek a kertünkbe, odagyűltek apám, anyám mellé, csakúgy, mint régen.

Ugrás az oldal tetejére