nyomtat

megoszt

Sánta farsang
MARKOVITS RODION

TÖLGY

 

 

Anyánk, amíg csak élt szegény, mindig siratta Jóskát. Ha rosszalkodtunk, azt mondta nekünk, soha jobb gyerek nem élt a földön Jóskánál, a hat gyerek közül egyik sem hasonlít Jóskához. Aztán azt is mindig emlegette, hogy milyen szép gyerek volt Jóska, meg hogy legokosabb volt a világon. Ilyenkor elszomorodtunk, magunkba szállottunk, fogadalmat tettünk, hogy meg fogunk javulni, hogy figyelni fogunk a kisasszonyra, hogy tanulni fogunk az iskolában. Jóska lett volna a mi bátyánk, ha életben marad, de meghalt szegényke hathetes korában. Első gyerek volt a háznál, és első fiúgyerek, utána jöttek a lányok mind a négyen. Mi ketten, fiúk, csak a lányok után érkeztünk. A lányok mesélték, hogy amíg csak ők voltak, anyánk gyakrabban emlegette Jóskát, és sokat sírt. A szakácsné meg a juhász azt mesélték, hogy amíg mi ketten, fiúk, nem jöttünk, addig apánk nagyon mérges természetű volt, csak akkor nyugodott meg, mikor végre mi is a világra jöttünk.

Ettől kezdve anyánk már nem sírt, de azért mindig emlegette Jóskát. Apánk most már nem harapdálta a száját, nem pirosodott el a homloka, hogy a lányoknak egyszerre négy pár lánycipő kell, hanem azt mondta büszkén: A fiúknak is kell hál’ istennek két pár harmonikás lakkcsizma.

Jóska ott pihent az udvarunkon. Először volt a konyhakert, azután jött a lucernás. A lucernás után jött egy sor szénakazal, és a szénakazlak után, a patak felé lejtő dombon, ott volt a kis Jóska sírja. A kis Jóska fejfája egy tölgy volt. Erről a tölgyfáról akarok beszélni.

Amíg csak egészen kicsinyek voltunk, nem mondták nekünk sem a nagyobbacska gyermekek, sem a szakácsné, sem a juhász, senki. Játszogattunk a sír körül, a tölgyfa körül, de biztosat nem tudtunk.

Mikor aztán egy kicsit megnőttünk és elkezdtük a tanulást, akkor a nagyobbacskák kivittek bennünket és megmondták, hogy itt van a tölgyfa alatt eltemetve a kis Jóska, és vár bennünket, de most még nem mehetünk hozzá, csak majd ha megnövünk. Ha elvégeztük minden dolgunkat a földön, akkor fogunk itt vele találkozni.

Nekem is így mondták el a nővérek. Ez olyan ünnepélyes volt, olyan, mint egy szép, szomorú mese mindég az első iskolanapon. Így ígértük ezt meg az öcsémnek, négy nővérem és én, de nem tarthatjuk be szavunkat, mert öcsém Olaszországban maradt, és más temetőben pihen.

Ekkor azonban még nem tudtunk mindent, mert azt csak akkor mondták meg, amikor még nagyobbra nőttünk. Nekem az egészet akkor mondták meg nővéreim, mikor az első osztályba iratkoztam. Szeptember elsején, mikor már a kocsi be volt fogva, és a tornác előtt állott, azt mondta édesapám:

– Vigyétek le, lányok, öcséteket a kis Jóskához, elmondhatjátok neki a tölgyfát.

A lányok kézen fogtak és elvezettek a lucernáson át a kertbe, egyenesen a kis Jóskához. Itt megállottunk és közrefogtuk bátyánkat, de úgy, hogy a tölgyfa is benne volt a körben. A tölgyfa már akkor szép, magas, sudár fa volt, jól elhagyott bennünket a növésben. Már nagy lombja volt, és az ágain kedves makkok ültek, de gubacs, amiből a tintát csináltuk, még nem termett rajta. (Ámbár lehet, hogy termett rajta gubacs is, de mi még addig nem vettük észre, hogy gubacs is terem rajta.)

Szóval, így körbeállottuk a fát meg a sírt, és akkor Ilonka nővérem elkezdte:

– Ez a fa itt a kis Jóska sírján a kis Jóska. Apa ültette a sírra, és a fa a kis Jóska okossága és lelke. A tölgyfa ága: a kis Jóska, meg a levele, meg a makkok rajta, az a kis Jóska reggelije. Anya meg apa úgy akarják, hogy ők a kis Jóska karjában pihenjenek... a kis Jóska karjában. Ha meghal anya vagy apa...

Itt nem lehetett tovább folytatni, mert mindnyájan kezdtünk sírni. Ilonka is sírt, de aztán abbahagytuk egy kicsit a sírást, és Ilonka nővérem tovább mondta:

– ...majd akkor le kell vágni a tölgyfát, és deszkát kell belőle csináltatni... ebből lesz a koporsója anyának meg apának, majd ha meg fognak halni szegények, akkor övék lesz a deszka, és ők is a kis Jóska karjában fognak pihenni. Ámen.

Így mondta Ilonka nővérem kis vékony, lányos hangján, és mi mind megint elkezdtünk zokogni, a nagyobb lányok is, átöleltük a kis Jóskát, a tölgyfát és simogattuk. Ettől kezdve egészen másként néztem a fát, de ettől kezdve tudtam, hogy másként nézi mindenki a tölgyfát, érezni lehetett, hogy ezt nem úgy nézik, mint más erdei tölgyfát. Az egész udvaron, a faluban is mindenki tudta, milyen sors vár a tölgyfára.

Múltak az évek, a tölgyfa még sudárabb, még terebélyesebb lett. Olyan roppant erős lett a tölgyfa, hogy nem volt párja az egész határban, de azért az emberek csak annyit mondtak, mikor meglátták:

– Ez, szegény, csak törekszik a magasba, csak gyarapszik, nem tudja a sorsát...

Büszke, nagy, hatalmas tölgy volt, méregzöldek voltak a levelei nyáron, télen szigorúan meredtek meztelen ágai az égnek. Ha vendégek jöttek a városból, első szavuk az volt:

– De gyönyörű, vidám, szép tölgy ez amottan, igazán nagyon gyönyörű, csupa élet.

Mi gyerekek csak összenéztünk, nem mondtunk semsemmit, csak nehéz lett a szívünk.

Tanultuk az iskolában, hogy a tölgyfa az erdő büszkesége, és századokig elél, a gyerekek mind jegyezték, csak én nem jegyeztem, nekem kihullott a könny a szememből a papirosra.

Még Halmiban is tudták a tölgyfa dolgát, egyszer beteg volt édesanyám, kijött Liptay Béla körorvos, azzal köszöntött be:

– Már az országútról figyeltem a házuk táját, egyszer csak megláttam a tölgyfát... na gondoltam: hál’ istennek még idejében jöttem.

Aztán megvizsgálta anyámat, és csak annyit mondott:

– Levelezni fog az a tölgyfa még tíz esztendő múlva is, nincs semmi baj.

Úgy mentem a háborúba, hogy előbb elbúcsúztam a tölgyfától. Kimentem a kert végébe, és túl a szénakazlakon, a patak felé lejtő domb élén, megállottam a tölgyfa alatt. Felnéztem a dús, zöld lombjára, egy pillantást vetettem hatalmas törzsére, aztán megmondtam neki hebegve, ijedten, suttogva:

– Halálra vagy ítélve...

A fa nem mozdult, csak tovább szikráztak a reménység zöld színében az élet zamatával terhes levelei. Keményen, ridegen rászóltam:

– Halálra vagy ítélve!...

Itta tovább boldogan a napsugarat, meg sem rezzent, egy levele sem mozdult, százezer levele közül egyetlen egy sem moccant, nem változott el a színe egyetlen levélnek sem a százezer közül.

Ez csakugyan a kis Jóska, gondoltam, és most az jár az eszében, hogy ha meghal anya meg apa, ő fogja ringatni őket karjaiban.

Így én is egészen erősen, egészséges lélekkel búcsúztam otthonról, és elmentem a háborúba meg más meszsze tájakra.

Csak sokára jöttem vissza. Ahogy jöttünk a kis kocsival, sok esztendő után, a határban azt mondtam a kocsisnak:

– Állj meg!

Felállottam a bőrülésre, és kutattam szememmel a fát, nem láttam sehol. A piros tetejű házunkat láttam, a magazint is, de a tölgyfát nem láttam. Pedig már tavasz volt, és a zöld lombkoronának messzi el kellett volna látszani.

– Mehetünk – mondtam a kocsisnak, és visszaültem, sokáig sírtam, aztán azt kérdeztem:

– Tizenhatban, ősszel vágták ki a fát?

– Tizenhatban, ősszel – mondta bánatosan a kocsis.

Lassította a lovakat, aztán hátrafordult, és még azt mondta:

– Majd én megmutatom a többi deszkát. A magazin padlásán van a maradék deszka, annyi, amennyi éppen kell...

Apám otthon az ablakhoz vitt, azt mondta:

– Máskor innen olyan vidám volt a kilátás... A szép nagy tölgyfát látta az ember...

Megöleltem apámat, és együtt szomorkodtunk. Nagy sokára aztán én szólaltam meg:

– Tudom, még azt szeretné mondani apám, hogy a többi deszka a magazin padlásán van...

– Ezt... ezt – felelte fojtottan apám, és akkor felkeltünk, kimentünk a tornácra és sokáig hallgattunk.

...Szeles, havas decemberi éjszaka volt, a községi bíró csuromvizes szűrben és csupa sár bocskorosan jött hozzám a városba. Levette a süvegét hosszú hajáról, és azt mondta, jó szerencsét, csak rekedten és kínosan így szólott köszönés helyett:

– Ma délután lehoztuk a deszkákat a magazin padlásáról...