SZÉP GYERMEKKOR

Alighogy a negyedik elemiből letettem a vizsgát, apám durva kezével megsimogatta az arcomat, rám nézett szürke szemével, és azt mondta:

–   Fiam, egyelőre nem mész többet iskolába. Nem bírom keresettel.

–   Jó – feleltem én, és arra gondoltam: milyen jól kijátszom magam a nyáron. Aztán nem tudom, miért, de úgy éreztem, hogy apám, amint a kezét a fejemen felejtette, megérezte a gondolatomat, mert a homlokán összefutottak a ráncok, s nagyot sóhajtott. A sarokba nézett, vastag bajusza alól fáradtan buggyantak ki a szavak:

–   Anyád egy hét múlva lefekszik, és te kell hogy pótoljad az ő keresetét. A vasalószéntől tegnap is roszszul lett. Beszéltem már a pallérral, és megígérte, hogy felvesz a kőművesekhez vizet hordani. Muszáj, fiam, ezekért a kicsikért – és mészrágta kezeivel az öcséimre mutatott.

Én valami büszkeséggel kérdeztem:

–   Hát már nagy vagyok, édesapám? Jaj, de jó, biza megyek akkor, ne féljetek! – fordultam maszatos öcséim felé. – Keresünk mi nektek kenyeret.

A nagyobbik öcsémnél még fél fejjel sem voltam magasabb.

Apám elmosolyodott, de azért mintha haragudott volna valakire, mert a foga összecsikordult:

–   Vasárnaponként kimegyünk az erdőre – biztatott –, ott majd kijátszhatod magad.

Hétfőn beálltam a munkába, és cipeltem a vizet. A nap égetett. Meztelen lábamat felmarta a malter. A tégladarabok megsebezték talpamat. Az állásról láttam a nyáriruhás urakat, akik könnyű fehér cipőkben sétáltak az árnyékban. Láttam a mi háziurunkat is, és nagy vágyat éreztem, hogy sima, kopasz fejére köpjek. Úgy éreztem, hogy ha megtehetném, mindjárt nem fájna úgy a lábam.

Öcsém és én nagyon haragudtunk a háziúrra. Sohasem engedett bennünket az udvaron játszani. Télennyáron bent kellett hogy üljünk a sötét pinceszobában. A mosókonyhából állandóan behallatszott, hogy a csapból csepeg a víz. Nagy, girbegörbe, májas alakú, vastag cső volt a szobánk plafonján. Reggelenként ezen a csövön zúdult át bugyborékolva az egész ház mocsokja.

Tíz lakója volt a háziúrnak, ezeknek mind parancsolt. Öcsémmel sokat tárgyaltunk erről, és abban állapodtunk meg, hogy a lakók mind egy szálig marhák, amiért engedelmeskednek neki. Öcsém azonban hirtelen ezt kérdezte:

–   Mi is marhák vagyunk?

–   Nem! – mondtam én. – Édesapánk nem marha.

Öcsém azonban tovább kételkedett. Este tehát előadtam a dolgot édesapámnak.

–   Marhák vagyunk vagy nem? – kérdeztem.

Édesapám meglepetten nézett rám, s csak későre felelt.

–   Nem! Azok nem olyan türelmesek, mint mi – mondta.

Ezen az éjjelen alig tudtam aludni.

*

Negyedik héten vasárnap felpakolóztunk, és mentünk az erdőre. Édesanyám a karján vitte az új gyereket. A szoknya lötyögött rajta. Az arca olyan sárga volt, mint a szobánk fala.

Ahogy kiértünk a szőlő alá, repülni szerettem volna, úgy hatott rám a levegő. Az erdő látványa ismeretlen érzéseket ébresztett bennem. A dombok virágoktól tarkálltak. A rigók füttye csiklandozta a fülemet. Az öcsémmel együtt nyargalásztunk a fűben. Sokat hallottam beszélni a szabadságról, és ott kint a dombok között azt hittem, itt a szabadság.

Anyám kifáradt.

Apám jelt adott a letelepedésre.

Valami bekerített gyümölcsös szélén leheveredtünk a fűbe. Jókedvűek voltunk. A kisebbik öcsém fel-felug-  rott, és hangosan kiabálva ide-oda szaladgált. De egy-  szer csak ordítozást hallottunk, és az öcsém rémülten  rohant vissza, s félénken dugta szőke fejét édesanyám-  hoz. Egy mezőpásztor jött felénk, hosszú nyelű fejszéjét  félkézre fogva. Kemény vonásain harag látszott. Édes-  apám mosolyogva nézett feléje, és úgy láttam, mondani  akar valamit. De a pásztor csúnyán káromkodni kezdett:

–   Az anyjuk úristenit, keljenek fel innét – és a fej-  széje nyelével rávágott édesapám karjára. Ordított: –  Hogy mernek itt járni a más helyén? Mind letapossák a  füvet – és emelte megint a fejszét.

Édesanyám sikoltva ugrott elébe.

–   Gyilkos!

Apám tehetetlenül állt. A jobb karja úgy csüngött, mint valami rongy. Én pedig elkezdtem ordítani a pásztorra:

–   Gyilkos, rabló! Ne üssön minket, mit vétettünk mi magának?

–   Takarodjatok innét! – ordította a pásztor, mit sem törődve velem.

–   Fiam, gyere, menjünk innen! – kiáltotta anyám sírva, aztán térdre vetette magát, és a kezét összetéve átkozódni kezdett.

Isten szerettem volna lenni, hogy ott helyben bosszút álljak a pásztoron.

A pásztor megijedt az átkozódástól. Kérlelni kezdte apámat:

–   Miért járnak a más helyén? Én pásztor vagyok, és muszáj, hogy goromba legyek. A múltkor is levontak a fizetésemből, mert össze volt taposva a fű. Ne átkozzon, asszonyság – fordult anyámhoz –, nekem is vannak gyermekeim.

Apám csak ennyit mondott:

–   Nézze ezeket a gyerekeket. Azt hiszem, a fejszéjivel két hétre kiütötte a szájukból a kenyeret. Szegény ember vagyok, akárcsak maga. Minek bántjuk egymást?

–   Gyere már, Péter, ne beszélj vele – kiáltotta anyám.

A pásztor csüngő karral sokáig bámult utánunk. Az arca meglágyult. Nem tudom, miért, de sajnálni kezdtem. Apám levetette a kabátját, a karja annyira megdagadt, hogy az ingujját fel kellett hasítani. Szomorúan mentünk hazafelé. Rútnak találtam az erdőt, a rigó füttye mintha azt kiáltotta volna: itt nem szabad járni. A bárányfelhők fejszés pásztoralakokat öltöttek, hogy minket kergessenek. Dühödt voltam.

–   Nincs igazság mondtam apámnak. – Minket mindenütt csak kergetnek.

Otthon apám vizesruhába csavarta a karját.

–   Na, fiam, pár hétig te leszel a családfenntartó – mondta nekem.

Én pedig akkor éjjel vastag széndarabbal végigosontam a házon, emeletről emeletre, és mindenütt felírtam a falra: „Lázadás.” „Lázadás.” A kapu alatt pedig letéptem a falról a házirendet, és a helyére odaírtam: „A házigazdának Tilos a Bemenet.”

Másnap a házigazda kilökött bennünket az utcára.

(1932)