nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
A TEHÉN

A TEHÉN

Éppen egy esztendeje múlt Katalin-napkor, hogy az öreg Csiporné lánya, az izmos barna Lukrécia egy tarka kendőbe pakolta azt a holmit, amivel cselédnek szoktak indulni azok a falusi lányok, akiknek nincs mit aprítani a tejbe. A legények meg oda vannak katonáskodni, s mikor onnan szabadulnak, ők is beállnak cselédnek, úgyhogy nincs idejük és módjuk feleségül venni a lányokat, mert az már régi dolog, hogy hiába áll össze két cseléd, a kettőjükből nem telik ki egy úr, hanem még több lesz a cseléd.

Lukrécia is ilyenfajta volt. Az apja a molnárnál cipelte a zsákokat, az anyja pedig a papnál volt mindenes. Ő meg elindult a városba. A félszemű Tódor is éppen ment, hogy pénzzé tegyen egy öreg kocát, ezért beleegyezett, hogy a leány vele menjen a bivalyszekéren. Csiporné elkísérte őket a faluvégi pléhkeresztig, ott megcsókolta Lukréciát, és szipogott, ahogy egy anyához illik. Aztán sokáig bámult a homályba vesző szekér után. A pléhkereszt alá térdepelt, szemeit ráemelte a bádogkrisztusra, amit éppen olyan soványnak és meggyötörtnek festettek, mint bármelyik román paraszt, és így rimánkodott: ,,Őrizd meg őt, hogy el ne üsse a vonat vagy egy bolond motor, és nehogy kiessen az én édes lányom az ablakból, mikor pucolja. Rendelj neki egy jó gazdát, és uram Jézus, mához egy évre hozd vissza őtet, s legyen neki egy kis pénzecskéje, hogy vehessünk öregségünkre egy tehénkét. Fogadom neked, hogy háromszor kilenc hetet fogok böjtölni.”

Mikor felemelkedett, egészen világos volt. A lehajtott fejű Krisztus nagyon vigasztalannak tetszett.

Az év eltelt. Csiporné a háromszor kilenc hetet betartotta. Minden tojást, amit a két sárga tyúkja tojogatott elvitt a papnak, az pedig hetenként eladta a falusi boltosnak. Közeledett karácsony, Csiporné pedig várta, várta a lányát. Szentül hitte, hogy a kilenc heteknek meglesz az áldásuk.

Szombat este az öreg Csiport a malomból szekéren hozták haza. A derekában megszakadt valami a zsákok cipelésétől. Napokig jajgatott az ágyban. Csiporné hiába kenegette ráncos kezével, a szentelt víz nem használt.

A száraz, nagy ember mondogatta is:

–   Hagyj el már! Az én derekam csak a négy szál deszka között fog kiegyenesedni, azon az Isten sem segít.

–   Ejnye, ne beszélj már, vén létedre békülj ki az Istennel. Nemsokára eléje kerülsz.

Csipor legyintett, a pipája után nyúlt. Az öregasszony parazsat vitt neki. Aztán a kicsi háromlábú székre kuporodott fonni. Meg-megnyálazta a fonalat. Kint heves szél zörgette a szalmafedeleket. Csiporné Lukréciára gondolt s a tehénre. Aztán megszólalt:

–   Viszket a tenyerem.

–   Köpjél bele – felelt kurtán az elgondolkozott Csipor. Aztán nehézkesen a fal felé fordult.

Künt egyre haragosabbá vált a szélvihar, a vaksi ablak eresztékében megzörrent az üveg. Távolról néhány kutya versenyt üvöltött a széllel. Reggelre hólepedő terült a falura. Néhány régi kerítést szétcibált a szél. A korhadt keresztet kitörte, s a bádogjézus befordult arccal a hóba.

–   Ez rossz jel – mondta Csiporné sápadt urának, aki kétrét görnyedve próbált járni, de az nemigen sikerült neki. Nyögve ült le megint, aztán fáradtan mondta:

–   Oda az erőm, a télen fel fogunk fordulni éhen. Ez a rossz jel. Azt a keresztet a papod megint lábra állítja, de engem a malmos nem fog eltartani. Eddig jó voltam neki, de most ide sem küld, hogy lássa, mi van velünk. Kivámolta belőlem az erőt, s ezzel kész.

–   Ne keseregj – mondta a felesége. – Lukrécia az ünnepre biztosan hazatér. Hoz ő pénzt, meglásd. Aztán veszünk majd egy tehenet. A papunk megígérte, hogy ad helyet a pajtában.

Csipor szája szögletén mosolyféle vergődött:

–   Úgy. Te azt is a papnak vinnéd, mint a tojásokat, nekünk pedig nincs mit enni. Ravasz ember ő. Tudja, hogy az a tehén sosem fog megbornyúzni, amelytől nekünk tehenünk lehetne. Hát mit gondolsz, a városban a cselédek annyi pénzt keresnek, hogy azon hálnak? Te évek óta nyalod a papék talpát, hát miért nem lett abból egy fia jószág is? Még azt is neki hordtad, amink volt.

Most is három disznót ölt. Ott voltál, és még csak bőrt sem adott a fáradságodért. Hiába, a pap is csak olyan,  mint az én molnár gazdám. A templom pedig, mint a malom, az egyikben magot őrölnek, a másikban lelkeket. Vámot szednek itt is, meg ott is. Tudd meg, hogy az egész világ egy rossz malom.

Csiporné keresztet vetett, mert még így kifakadni sosem hallotta az urát. De nem szólt, csak arra gondolt, hogyha majd megjön Lukrécia, és pénzt hoz, akkor megjuhászodik ez az ember.

A napok nehezen, gyötrő lassúsággal múltak. A faluban készültek a karácsonyra, meszelték a házakat kékre meg sárgára.

Szombaton délután Csiporéknál egyszer csak megkopogtatták az ajtót. Az öregasszony éppen puliszkát kevert.

A csendőrőrmester nyitott be, mögötte pedig egy lesütött fejű nőszemély. A két öreg szívdobogva nézett a csendőrre. Az eléjük taszította a nőt, s csak aztán szólt:

–   Itt a lányuk, a városból hazatoloncolták, mert az utcákon csavargott, és valami munkástüntetésbe keveredett. Legyen gondjuk, hogy jól viselje magát.

Mikor a csendőr elment a öregasszony még akkor sem tudott szólni, csak Csipor mondta:

–   Ülj le, beszélj, mi történt veled.

A lány egyenesen az apja szürke szemébe nézett.

–   Nem kaptam helyet napokig, hiába álltam a cselédpiacon. Aztán az egyik délelőtt jöttek a munkanélküli gyári cselédek, és kiabálni kezdték: „Munkát, kenyeret!” Hát mi is segítettünk nekik.

Kicsi hallgatás után még megkérdezte:

–   Ez csak nem bűn?

Dehogy – mondta az apja. – Ha nincs mit őrölni és rossz a malom, hát akkor új malmot kell csinálni. Azok a városi munkások valami affélében törik a fejüket.

Csiporné csak hallgatott, hallgatott, és nézte a lesoványodott Lukréciát, aki a batyuját kipakolva, egy féloldalas ócska játéktehenet vett elő.

–   Ezt az unokatestvérem fiának hoztam. Az első gazdámnál szedtem ki a szemétből. Most úgyis karácsony van, jó lesz neki angyalfiába.

Csiporné erre sírva fakadt.

(1932)