LESZÁMOLÁS
Késő délutánra járt az idő. A pihenő földek fölött, ameddig csak a szem ellátott, sűrű köd terpeszkedett. Az országút mentén a fák dermedten, mozdulatlanul fagyoskodtak. Zúzmarás ágaikra néha cinegék tértek pihenni. Ilyenkor finom jégpor szitált az útra, majd a madárkák, meggondolva a dolgot, fürgén felrebbentek, és elnyelte őket a ködtenger.
Valamivel később magányos varjú ereszkedett le az egyik jegenyefára, a csőrét odafente az ághoz, aztán rekedten, mint egy iszákos kántor, károgott egyet. Majd a fejét a város irányába fordította, és igen okosan fülelt a közelgő szekérzörejre.
A távolban egyre inkább sötétült az út. Egy alak körvonalai tűntek elő. Megsárgult báránybundában, földre sütött szemmel baktatott. Bal karján hosszú nyelű balta. Mögötte nagy, csontos ló lépegetett zúzmarától fehéren. A szekéren nyírfa volt, amit Vasile eladni vitt be a városba, de a vásár nem sikerült. Vasile azért ment olyan lehorgasztott fejjel. A lova is, mintha osztozni akarna gazdája bánatában, szintén kedvetlenül lógatta a fejét.
Amint így fogyasztották az utat, egyszer csak disznósivítás és dobogó lábak lármája vegyült a kerekek egyhangú recsegésébe. Majd kiáltás hallatszott.
Vasile megfordult, de ekkor már vágtatva meg is érkezett hozzá a disznó. Lábára kötél volt hurkolva. Az állat egyenesen a szekér alá szaladt, és a kötél valahogy belegabalyodott a hátsó kerék egyik küllőjébe. A disznó lihegve nyugodott meg.
Vasile hamarjában azt hitte, valami farkas rémítette meg az állatot, és ezért fejszéjét készenlétbe hozta. De ekkorra már kifulladva és igen haragosan megjött a disznó gazdája is. Görcsös botjával elkezdte döfködni a disznót. Aztán letérdelt a kerék mellé, és kiszabadította a kötelet, de a disznó igen fáradt volt, és nem akart mozdulni. Az ember rászólt a szekeresre:
– Hajts arrébb, frátye, hogy ezt a dögöt elindíthassam. Az imént, míg rágyújtottam, hát megszökött tőlem, mert valamitől...
A szó megakadt a torkán, mert amint Vasile szeme közé nézett, látta, hogy a szekeres senki más, mint az ő halálos ellensége a faluból. Még tizennyolcban haragudtak össze, és majdnem megbicskázták egymást azon, hogy melyik különb, a román-e vagy a magyar. Ő Vasilénak beverte volt a fejét, aztán előkerült a bicska is, de a csendőrök már ott voltak, s őt láncra verték, az őrsön számlálatlan huszonötöt sóztak a fenekére, ráadásul pedig még ült is néhány hónapot. De megígérte, hogy Vasilét egyszer agyonveri. Azóta kerülték egymást.
És most itt vannak szemtől szembe. Semerre egy árva lélek, csak a varjú figyeli a két embert, akik cövekként merednek egymás viharos szemébe.
Vasile görcsösen szorongatta a fejsze nyelét. Sós János pedig a fütyköst markolászta. Azonban valahogy ott belül a koponyájukban nem akaródzik vihar támadni. Inkább keserűség émelyíti a szájukat.
Vasile a rossz vásárra gondolt és arra, hogy otthon hiába várja három aprósága, hogy a fa árából puliszkának valót vigyen, s esetleg még ő sem érkezik már haza, mert ezzel a magyarral most le kell számolni, és ki tudja?...
Sós, amint a másikat figyelte, lassan felemelkedett térdeplő helyzetéből. Nagyon szeretett volna most valahol igen távol lenni. Néhányszor megpróbált ugyan dühbe jönni, de nem ment a dolog. Közben még az is eszébe jutott, hogy most a faluban a községi választásokra a gazdag magyarok összefogtak a gazdag románokkal. Az összefogást olyan ivással ünnepelték meg, hogy másnap a tisztelendő úr majdnem lefordult a szószékről, annyira kábult volt.
Már jó néhány perce néztek farkasszemet. Mind a ketten azt várták, hogy a másik kezdje a támadást.
Sós egyszer csak meggondolta magát. A botot nekitámasztotta a szekérnek, és mintha a világon semmi tennivalója nem volna, térdéről kezdte leverni az út porát, pedig nem is volt az úton por, hanem csak fagyos göröngy.
A jegenyén ülő varjú türelmetlenül egy ággal lennebb szökött, és a csőrét megint odafente. A szitáló zúzmara a Sós nyaka köré permetezett. Egyszerre pillantottak fel a varjúra.
Sós elég hibás románsággal szólalt meg:
– Ez, úgy látszik, dögre vár!
Vasilénak villant egyet a szeme, és ő magyarul felelt vissza:
– Melyikünk lesz a dög?
Kis elgondolkodás után Sós elrúgta a botot a szekér mellől, majd lépett egyet, s megint románul szólt:
– Frátye, én nem haragszom. Béküljünk ki. Lám, a gyapjasok a faluban kibékültek egymással. A román és magyar urak közösen akarják kézbe venni a község kormányát, hogy kifacsarjanak minket, mint egy citromot. Velük tartsunk haragot! Velük kell nekünk leszámolni.
Vasile bal kezébe fogta a fejszét, és előrenyújtotta a jobb karját.
Sós belecsattantotta az ő tenyerét úgy, hogy a varjú ijedten repült föl és sírta el magát: kár... kár...
– A fenét kár – mondta Vasile, majd odaszólt Sósnak: – Te is eladni vitted a disznót?
– Igen, de nem kelt el. Pedig ugyancsak sok éhes van a városban is.
– Hát fagyoskodó? – szólt Vasile. Majd folytatta: – Éppen ideje, hogy a nép megbékéljen egymással, hogy annál inkább lerázza a hátáról az ingyenélő kullancsokat.
– Úgy bizony – felelte Sós.
– Csak új vezér kell a falusi szegénységnek – mondta Vasile.
– Majd csak kerül. A városi munkások értik a módját – okoskodott Sós.
Így haladtak hazafelé, hol románul, hol magyarul diskurálva.
Fölelevenítették egymás előtt a múlt torzsalkodásait, és rájöttek arra, hogy ezekből csak a gazdagok húzták a hasznot.
Leszámoltak...
(1932)