nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
A PRÓBAINAS

A PRÓBAINAS

Nagy meleg van, az utcákon alig-alig lézeng járókelő, az is munkanélküli. A dolgozó emberek pállott szagú irodákban vagy olajos gépek mellett ontják a verejtéket. A született munkanélküliek parancsolgatásuk fáradalmait tengeri fürdőkön és a helybeli strandokon pihenik ki. Hűsítőket szürcsölnek szalmaszálon, fagylaltot szopogatnak, mások a homokon napfürdőznek, s megállapítják, hogy mégiscsak borzasztó ez a hőség.

Jóska, a próbainas is verejtékezik. Egész nap festéket őröl, kitakarítja a tyúkketrecet, fát visz a konyhára, később enyvet főz, délután udvart söpör, este a disznóólat takarítja ki, vacsora után smirglizi a villákat. A mesterné nagyságos asszony és kisasszony leánya kint ülnek a viráglugasban, kimerültek az egésznapi strandolásban.

Másnap reggel azért újra nekivágnak a strandolás gyötrelmeinek. A próbainas is elölről kezdi a tegnapit. Járdát söpör, öntözi a virággruppokat, sorbavesz mindent, amit tegnap abbahagyott... Sehogyan sem tetszik neki a szobafestő és mázoló mesterség. Ez már az ötödik, ami nem tetszik. Volt már cipész, bádogos, asztalos, lakatos. De milyen különös, ezeknek a mesterségeknek az alapfogásai mind-mind cipőpucolással, mosogatással, udvarsöpréssel és krumplihámozással kezdődnek. Tart ez reggel öttől este tízig-tizenegyig, vasárnap pedig délután kettőig.

Jóskának sehogyan sem akar ez a fejébe menni. Előbbi gazdáit is azért hagyta faképnél, mert sehogy sem értette, hogyan függ össze a lakatgyártás a krumplihámozással. De itt Mezei úrnál kitart, ha törik-szakad. Nem szeretné, hogy az édesapja megint szemére vesse: tekergő akarsz maradni? Dehogyis akar, bár azt sem érti, minek kell ahhoz mesterséget tanulni, hogy azután munkanélkülivé váljon. De hát apja, anyja csak jobban tudja, mi célja van az egésznek.

Kitart hát. Utóvégre valahol csak kell dolgozni, amíg lehet. De azért egy kis szabad idő se ártana. Unja, rettentően unja ezt a mesterséget. Jó volna legalább estefelé fürödözni a Szamosban, ott a Németek pallója alatt, elkószálgatni a mozik elé. Legalább a kiakasztott képeket szeretné megnézegetni, mert belülkerülni majd csak akkor lehet, ha valahogy beüt az a nagy csoda, amiről külvárosi munkásemberek sugdosódnak maguk között.

Az egyik ilyen vágyakozásoktól sejtelmes estén, mikor a disznók alól kitakarítja napi disznólkodásuk eredményét, bátran szembenéz a szikár képű, sárga ruhás Mezei úrral, a város leghíresebb szobafestő mesterével, aki éppen bosszúsan dörmög amiatt, hogy az egyik disznója éhségsztrájkba kezdett.

–   Mezei úr kérem, szíveskedjék elengedni engem fürödni.

Mezei úr ötvenéves, húsz éve önálló iparos. Keze alatt legalább ötven inas tanulta ki a „mesterséget”. Óriási tapasztalatokkal rendelkezik az inasok nevelése terén. Bevált módszerének azt tartja, hogy az inasokat mindig szem előtt tartja, különben nem válik belőlük ember. Ezért Jóskát apáskodva kezdi dorgálni:

–   Fiam, ne gondolj te fürdésre, amíg mesterséget tanulsz. Ha éppen víz kell, tartsd a fejed a csap alá. Érted, fiam? Neked álmodban is csak tanulásra kell gondolnod.

Ezzel máris hátat fordít a fiúnak, s elmenőben jut eszébe:

– Kend meg a talyiga kerekét. Holnap homokot hozunk a kiskertbe meg az ösvényekre.

Jóska nagyot nyel, s másnap jobban áhítozik a Szamos víz után, mint valaha. Addig töri a fejét, míg kisüti, mily módon nyerhetne egy kis szabadságot. Hazatérve a homokkal, izgatott, siralmas ábrázattal áll mestere elé, aki éppen rózsákat vagdos a lugasban, s bukétába gyűjti.

–   Mezei úr kérem, délután hat órára tessék elengedni. Édesanyám nagybeteg, szeretném látni utoljára.

–   Úgy? És te azt hiszed, anyád jobban lesz a te nézésedtől?

–   Mit lehessen tudni. Lehet, hogy nem lesz jobban, de azért mégis látni szeretném, hátha meghal.

Oly gyászosan mondja ezt, hogy a mester végül is beleegyezik.

Jóska boldogan vágtat le a disznók mellől a Szamos partjára. Kissé zakatol ugyan a lelkiismerete, amért ilyen hatemeletes füllentéssel segített magán. De azért sietve dobálja le a festékes, firnájszszagú ruháit, s belé a Németek pallójáról a legmélyebb vízbe. Pár pillanat múlva már víz alá buktatja pajtásait, iszappal dobálózik, s birkózik, peckelődik.

Öreg este kap észbe, hogy hiszen már régen vissza kellett volna térnie mesteréhez, akinél bennlakásra fogadták fel. Vizes gatyára húzza fel a nadrágot. Nagy rémületére, ahogy belép a kapun, édesanyját pillantja meg, ott ül a mester mellett a rózsalugasban. Arca lángba borul, mintha valami lobogó tűz felé hajolna. Alig dadog rémületében valami kezitcsókolom-félét. Édesanyja szemrehányó tekintete előtt mellére bukik a feje. Már nem egészen biztos abban, hogy Szamos-víz csepeg-e még vizes gatyájából, vagy már egyéb is.

–   Hát nem süllyedsz el, Jóska? – förmedt rá a mester.

–   De igen, Mezei úr.

–   Aki hazudik, lop is – kezd belé a mester egy végeszakadatlan erkölcsi pirongatásba, aminek az a vége, hogy sohasem lesz belőled ember, Jóska.

Jóskát azonban jobban bántja édesanyjának szégyenkező pirulása. Azért jött szegény, hogy megbeszélje Mezei úrral a beszegődtetés feltételeit. Sóhajtva kérdi:

–   Hol voltál, Jóska, hát így állod te a próbát?

–   Nem bírtam már ki Szamos nélkül.

–   Miért nem kérezkedtél el, fiam?

–   Kérezkedtem, de nem engedtek – dünnyögi halkan és megkönnyebbülten. Észreveszi édesanyja szemében a felvillanó haragos fényt, amint odafordul az elvörösödő mesterhez. Az egy darabig idegesen fészkelődik, majd kijelenti:

–   Most az egyszer megbocsátok, ha megfogadja, hogy jó fiú lesz ezután.

Jóska megfogadja, de azért magában továbbgondolja, hogy hiszen jó fiú volt ő eddig is.

Másnap a mester egyik disznaja kevesebbet eszik a tegnapinál is. Mezei úr Jóska nagy örömére elhatározza, hogy vevőt kerít rá. Nem kínlódik vele. Jóska helyesel neki, s reméli, hátha megszabadul a másik kettőtől is. A disznóól-takarítást egyáltalán nem tartja a szobafestőmesterséghez tartozónak.

Nem volt azelőtt dolga disznókkal. Tehát nem sejti, miért olyan nagy baj az, ha a disznók nem esznek, őreá a mesterné váltig azért panaszkodik, hogy mily nagybelű. Korábbi próbamesterei is folyton szemére vetették nagyétkűségét. Csoda-e, ha Jóska arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a disznókat többre becsülik az inasoknál?

Harmadnap reggel aztán némi elégtétellel jelenti, hogy a disznó most már az orrát sem üti belé a moslékba.

–   Most már mindegy, Jóska fiam – mondja a mester, aki aznap szintén a strandra készülődik. – Túladunk rajta. – Mikor jól felpakolózva már útra készen áll nagysága feleségével és kisasszony lányával, oktatni kezdi Jóskát. – Hallod, te fiú. Ebéd után idejön az utcaseprő. Az megveszi a disznómat, ha megtetszik neki. Dicsérjed, magasztald előtte.

Jóska készséggel megígéri. Ebéd után aztán tényleg jelentkezik az utcaseprő. Feleségével állít be, aki nagy hasát tolja maga előtt, amint csizmás, napégette arcú embere után végigdöcög az udvaron. Embere nézi a disznót erről, nézi arról, koszos szalmakalapját is megemeli hozzá, s tenyerével törli izzadó homlokát. Jóska látva elégedetlenséget kifejező hunyorgatását, heves áradozásba kezd:

–   Nem jár rosszul vele a bácsi. Csendes, jó disznó ez és szép. Tessék megnézni, milyen jól áll neki az a fekete csík a hátán.

–   Sokat eszik-e? – kérdi az asszony.

–   Ó, ez éppen szegényembernek való, áldott, jó disznó. Kétnaponta is alig eszik valamit.

–   Igazán mondod? – fordul meg elpisolyodva az utcaseprő, s szeretettel veregeti meg a Jóska vállát.

–   Becsületszavamra – lángol a Jóska arca boldogan.

–   Köszönöm, fiam. Derék gyerek lehetsz te, ha nem vagy tökkelütött – mondja az utcaseprő kétértelmű mosollyal. A zsebéből meg előkotorász egy kisebb papírpénzt, s az ámuló fiú markába nyomja, Ez azért, hogy máskor is pártold a magunkfajtákat. Ne hagyd, hogy becsapjanak bennünket... Na, mi megyünk is egy házzal odébb. Hm – néz még egyszer a disznóra –, tényleg jól áll neki az a fekete csík.

Reggel Mezei úr felemelt ököllel ront neki Jóskának. Dögönyözi, ahol éri.

–   Te nyomorult bitang. Mit mondtál azoknak az embereknek? Hogy merészeltél elárulni? Ki az isten haragja kért rá, hogy...

–   De hiszen én égig magasztaltam, Mezei úr.

–   Vesztél volna nagyanyádban.

–   De hát mi egyebet mondhattam volna, mester úr?

–   Azt, hogy eszik, te állatsereglet, te, te...

–   De az hazugság lett volna, Mezei úr – dadogja a fiú földre roskadva egy ökölcsapástól. – Mezei úr mondta nekem, hogy aki hazudik, az lop is.

Az újabb ökölcsapás alól kibújik a mester szétterpesztett lába között, a kezében tartott cipőt bevágja a nyitott konyhaajtón, s egy ugrással az utcán terem. Onnan kiáltja vissza:

–   A maga hasznára szabad hazudni, mi?... Vegye tudomásul, minden fiúnak elmondom, micsa mester maga. Egy se fog beszegődni magához, azért én jótállok.

Hazarohan a szüleihez.

–   Mi lesz belőled, Jóska, ha így folytatod? – kérdezi az anyja, mikor megtudja, miért ért véget fiának ez a próbainaskodása is. – Nem kell így nekivadulni.

–   Hát ne vadítsanak.

–   Sehol sem tűrnek meg, ha így viselkedsz.

–   Megvadítom a többieket is, akkor majd megtűrnek.

Édesanyja már csak nézni tudja. Nincsen több érve.  Nézi, nézi, hova kalandozik el a tekintete. Összeszorított ajkai mögött milyen súlyos szavak bújnak meg? Milyen bajt idéznek még a fejére, ha egyszer mind kimondja, amit igazságnak tart?

–   Küzdelmes életnek nézel elébe, fiam – sóhajt fel az édesanyja.

–   Hát akkor küzdeni fogok – kapja fel a fejét Jóska dacosan, s a tekintete az előbbinél is messzebb kalandozik.

(1933)