SZÉNA A SZALMÁVAL

Magas, illatozó szénakazlak kúpjai emelkednek a házak fölé. Érett körte, de még sokkal több kékülő szilva tarkítja a gyümölcsfák lombját. Hűvös van, mintha villanykörte lógna a nap helyén. Az udvarokon mag után kóborló tyúkok és irtózatosan hápogó rucák totyognak. Egy-egy emberi kiáltás is belecsattan a lármába, de a hangon megérzik, hogy nem a szolgák, béresek keserűséggel teli szájából fakad, hanem a tyúkoknak, hatökröknek, tele magtáraknak s a szolgáknak parancsoló gazda öblös torkából. Szétterpesztett csizmás lábakkal, az egyik kézzel a zsebben, a másikkal meg ide-oda kalimpálva dobálja a rendeleteket. A szolgák nyögnek, lihegnek, orcájukon verejték csillog.

Akárcsak a tornácokon álló pörlekedő nagygazdák alakja, az úton át hosszú árnyékot vet az új templom terméskőből emelt tömege. Keskeny, színes ablakai gúnyos szemekként tekintenek a falu alsó végére, amit szelíd patak határol. Ahogy erre leereszkedik a falu, a házak összelapulnak, az emberek is görnyedtebbek. Itt nincsenek takarmányhegyek, majorság sem igen kapirgál. Közel a patak mentén a tavaszi árvizek emlékét sínylik az udvarok, mert az áradás nem törődve a telekkönyv jelölte határokkal, ötödik-hatodik szomszédba hordva a kerítéseket, összedűtve az istállót, csűrt, elsöpört mindent, ami mozdítható. Itt szomorú, elnyújtott hangon rikolt egy-egy mezítlábas asszony az egyinges, maszatos gyerekekre, akik közül néhánynak már a mellében zörög a gyerekhalál. Hiszen soknak még éjszaka is csak egy fedél, falak nélkül, az otthona. Vagy húsz ilyen házféle látható, pedig már a sovány kukoricarengeteg felől hűvös őszi lehelet sóhajt, mesélve a közelgő tél fagyos borzalmairól.

Most az út megelevenedik, vagy hat-hét agyonviselt csizmájú és bakancsos férfi kerül elő. Soványak, sárgák. Az egyik átkiált a szemben levő oldalra, ahol a kerítés úgy-ahogy áll még, de mögötte egy összerongyolt házrom komorkodik. A fáradt kiáltás ismétlődik:

–   Hé, koma, jössz-é már? Mi indulóban volnánk.

A koma válasz helyett kilép az elkerített nyomorúságból, villogó tekintete végigmustrálja a másikokat, kalapját fennebb taszítja a fején:

–   Indulhatunk, lássuk, miért hívat a román tanító. De amennyiben a gyermekekről lesz szó, hát megegyeztünk a mondókán, ugyi.

–   Igen, te csak fújjad, koma, mi meg bólogatunk rája jó nagyokat – mondta az, amelyik kiáltott. Egy másik azonban aggodalmaskodott:

–   De hátha baj lesz belőle.

–   Aki fél a víztől, az ne kívánja a halat – lépett előre a koma elszántan. A többiek abból megértették, hogy aki fél, az ne jöjjön. És elindultak. Többé nem beszéltek egész úton, de homlokukon barázdák jelezték, hogy bent a koponyában szántanak a gondekék. Mi lesz a télen? Hajlékaik romokban, újabb gyerek az asszony hasában. Gyermek, aki olyan gyorsan növekszik, mint a burján. Eledel, ruha, iskola kell nekik, és még hagyni is kéne valamit rájuk, hogy ne koldus módra induljanak neki az életnek.

Amint így haladtak lefelé, a nagygazdák udvarairól a bőség tolakodott eléjük. Tehénbőgés, malacsivítás és trágyaillat kóborolt a légben. Mintha mindent idehordott volna fel az árvíz. Az adó és más egyéb, ami a szegényt fosztogatja.

Némi várakozás után beengedte őket a tanító. Az arcuk elsötétedett, amikor megpillantották, hogy a csendőrőrmester ott pöffeszkedik egy székben, s hosszú csizmás lábait szétvetve nyújtja maga elé. Szürke szeme bűnkutatóan meredt az emberekre. A tanító íróasztala mögött trónolt, jól fésült fekete haja fénylett az olajtól. A várakozó embereket eszébe se jutott hellyel kínálni. Minek? Ő itt tekintély, hatóság, veje a pópának. Míg ezek súly nélküli koldusok. Hát csak álljanak. Cigarettája füstjét az emberek felé fújva, rátért a kihallgatásra, románul kezdte, de mikor látta, hogy az emberek összesúgva kérdezgetik egymástól, hogy mit mond, hát nyersen magyarra fordult a szava.

–   Két hete megkezdtem a tanítást, maguk miért nem hozzák beíratni a kölyköket? A tavaly is ide jártak. Az idén talán nem tetszik az én iskolám?

Az őrmester maga alá rántotta a lábait, mintha ugrani készülne, és a válaszra készülő komára pillantott, nem éppen nyájasan. A koma dacosan a tanító szeme közé nézett.

–   Tanító úr, azt hiszem, jól tudja, hogy nagy nyomor szakadt ránk az árvízzel.

–   Az iskoláról beszélj, nincs most árvíz! – szólt közbe a csendőr.

–   De volt, és mi még most is attól nyuvadunk, fedél nélkül vagyunk, kicsi termésünk elpusztult, egész nyáron alig akadt dolog, és csak most az aratással meg a csépléssel kerestünk valamit, mert nagyon szűkre szabták a részt, a gabona ára pedig csapnivaló, különben is nem adhatjuk el a szánkból a kenyeret. Így hát nem tudjuk kiizzadni az iskoladíjat, sempedig az irkákat, könyveket.

A többiek morogva helyeseltek. A koma erre jobban megeresztette a szót:

–   Aztán nem érdemes, hogy a szájunktól elvonjuk a falatot, csak azért, hogy jövőre megint megbukjanak a gyerekek. De ha az állam szívén viseli a jövendőt, hát ajánljuk, hogy tanítson ingyen. Aztán tanítson magyarul, így jobban megértik a román betűt is, mert hát ki tehet róla, hogy magyarnak születtünk.

Nagyot döbbenve ugrott fel az őrmester, szavai csikorogtak:

–   Szóval bojkottáljátok az állam iskoláját. Tudtam, hogy innen fúj a szél, sok tetves. Ki biztatott fel titeket, azok a híres grófi vezérek, mi?

–   Nem, azok nem törődnek velünk, csak a választáskor, mi vagyunk magunknak a vezérei – mondta a koma. A többiek pedig nézték az őrmester egyre színesebb arcát, aztán a maguk sápadását vették számba, mert a csendőr most ordítva közeledett.

–   Majd adok én nektek ingyen iskolát meg magyar tanulást. Mars az őrsre, ott majd kiveszem én belőletek, hogy ki biztat.

A tanító egykedvűen állott fel, és még nyújtózkodott egyet, s csak aztán próbálta rábeszélni az embereket.

–   Térjenek észre, és holnap küldjék el a kölyköket, búzában is elfogadjuk a díjat.

–   Nem, csak úgy, ahogy mondtuk – jelentette ki a koma elszántan.

–   Ne ugass tovább, mars az őrsre – és az ajtóra mutatott, amelyen kívül már két fegyveres várakozott...

A faluban néhány perc alatt híre szaladt az esetnek,  a kapukba, mint a kaptár röplyukaihoz a méhek, úgy  gyűltek ki a felvég nagyjai. Az alvégen pedig a bekísért  férfiak asszonyai az út közepén szaladtak össze, és egyre   hangosabban kezdtek háborogni. A háborúságra most már  többen és többen kerültek elő.

A felvégiek egyszer csak azt látták, hogy az asszonyok, karjukon visongó gyermekekkel – a szoknyájukba kapaszkodva is egy-egy – megindultak felfelé, de még inkább csodálkoztak azon, hogy az asszonyok között jócskán akadt román fehérnép is, akik szintén helyeselni kezdték az ingyen iskolát.

–   Nem jó az, ha a széna összekeveredik a szalmával,  az a plutonér jó lesz, ha nem piszkálja a ganét – jegyezte meg gúnyosan egy nagy hasú. Az őrs körül már úgy zúgott a népsereg, hogy az már kapuzárásra késztetett néhányat a tele magtárak urai közül, s csak onnan  belülről hallgatták, hogy kint ezt kiabálják:

–   Eresszék haza őket! Segítség helyett még az embereinket is elviszik? Mi lesz velünk a télen?  Esteledett, az őrmester drukkolni kezdett, és dühöngött, végül is az embereket kieresztette, de hosszú telefonjelentést küldött valahova. Másnap a tanító izent az embereknek, hogy hitelezi a tanítást.

(1933)