A KOZMÁÉK HANGSZERE

Kozma János hazafelé igyekeztében fél lépéssel mindig elöl járt, el-elmaradozó Jancsiját mindegyre megállították a Wesselényi utcai fényes kirakatok. Ő viszont ment elgondolkozva, kettőjük heti fizetését számítgatta, amit a fiú vízhordásért, ő pedig betonkeverésért kapott az építésztől. Hazafelé menet a kifizetésre váró különböző adósságok összegét jó előre szétrakosgatta. Jobb nadrágzsebében a kenyeresasszony kapott beosztást, míg a másikban az utcabeli boltos csörgött elégedetlenül, a mészáros ellenben a kabát külső zsebében kevélykedett, belső zsebébe a borbélynak járó summát szállásolta el, házigazdáját a farzsebébe dugta. Erre a fura szokásra azért kapott rá, mert sohasem bírta egyszerre kiegyenlíteni a tartozásokat, s ha hitelezői több pénzt pillantottak meg a kezében, mint amennyit nekik szánt, akkor mindegyik elvárta, hogy épp nála törlessze le az egész kontót. Ellenben, ha csak épp annyi pénzt vett elő, amennyit fizetni szándékozott, akkor mindegyik elhitte, hogy annál több pénze igazán nincs. Legutoljára a magamagának szánt vasárnapi durákpénzt, öt krajcárt, dugdosta a kalapja bélésébe, hogy a felesége meg ne találja, ha lefekvés után kiforgatja zsebeit. Éppen ezt művelte, mikor a fia hátulról rángatni kezdte a kabátját, s lelkendezve kiáltotta:

–   Lásson csudát, édesapám, lásson csudát!...

Kozma ijedten rezzent, fel, mintha a felesége érte volna tetten a krajcárdugdosáson. Értelmetlenül bámult jobbra és balra, épp egy fényes órásüzlet előtt álltak, de bizony ő semmiféle csodát nem vett észre a szombat esti sürgésforgáson kívül. A fia húzta, ráncigálta, jöjjön csak közelebb.

–   Nyögd ki már, mit akarsz! – mordult a fiára boszszúsan, s tekintetével követte gyerekének a kirakatra mutató kezét.

–   Látja, édesapám, azt a zenélőórát? – kérdezte Jancsi kipirultan az izgatottságtól.

–   Hallom – felelte Kozma a kirakatra meredve, ahol a sok csillogó-villogó, ketyegő ékesség között egy alabástromoszlopos, tornyos, talpas nagy óra éppen rázendített valami indulóra. – Hallom, de mit érek vele...

–   Vegyük meg, édesapám... – mondta Jancsi epekedve.

–   Ezt már nem hallom – fordított hirtelen hátat Kozma a fényes kirakatnak, s fiát is magával húzta. Az elszontyolodva követte.

– Igazán, vegyük meg egyszer, édesapám. Az zenél is, ébreszt is, mutatja az időt is. Legyen nekünk is valami hangszerünk...

–   Az órásnak nincs zsebem, nem csinált a szabó – felelt Kozma elkedvetlenedve. És szótlanul azon gondolkozott, miért is jutnak eszébe a fiának effélék. És miért mondta úgy, hogy legyen nekünk is valami hangszerünk. Tán csak nem ágaskodik benne valami muzsikus? Erre aztán eszébe jutott, hogy mennyit meséltek legénykorában egyik juhászbojtár nagyapjukról, aki a saját maga faragta furulyákon úgy tudott keseregni, hogy hét határból csodájára jártak, míg agyon nem taposta a falu bivalybikája. Tán csak nem támadt fel ebben a gyerekben ez a furulyás nagyapa? Nem emlékezett, hogy juhászbojtár ősük óta az ő családjukban valaki is zeneszerszámot szerzett volna. Kíváncsian kezdte fürkészni a fiát.

Jancsi meg ezalatt azon gondolkozott, hogy az apja reggelenként mindig vízzel ébresztgeti. Rápreckeli mosakodás közben a karjáról lecsurgó szappanlevet, amiért sosem ugrik az első szóra.

–   Miért szeretnél hangszert? – kérdezte Kozma óvatosan.

–   Mert a zenélőórával nem esnék rosszul az ébresztés – felelte a fiú kigyúló reménykedéssel. – Akkor nem kéne rám preckelje édesapám a hideg vizet...

Majd megbeszéljük a dolgot anyáddal – nézett félre elkomorodva Kozma János. Érezte a gyerek akaratlan szemrehányását, s ez rosszul esett neki. A fiú ismét elszontyolodva kullogott mögötte. Tudta már, ha az anyjával beszéli meg a dolgot, akkor az ő kívánsága sosem teljesedik. Pedig soha semmit úgy nem kívánt, mint ezt a zenélőórát. El is határozta, csak keressen ő több pénzt a kőműveseknél, megszerzi azt az órát mindenképpen. Nem is sejtette, hogy az apja ezúttal tényleg komolyan meg akarta beszélni anyjával az ő kívánságát. De bizony erre már nem jutott ideje. Beszélgetésük után egy hétre kitört a világháború, az első, a kilencszáztizennégyes. A mozgósítás nagy izgalmában Kozma elfeledkezett ígéretéről. Már csak a menetszázad zöldággal díszített marhavagonjában jutott megint eszébe. Reszelős tenyerével a pityergő Jancsi álla alá nyúlt, s rekedtes hangon vigasztalta:

–   Ne sírj, Jancsim, lesz rá gondom. Hozok neked a szerbektől olyan zenélőórát, amilyen még senkinek sem volt. Kelj fel addig, fiam, magadtól is jó korán. Mert azt mondja a közmondás, hogy aki korán kel... – Ekkor megrándult a katonavonat és a közmondás másik felét kivitte a szerb frontra...

*

Teltek, múltak a hónapok és az évek, Kozma Jancsi meg kitartó sóvárgással várta haza édesapját. Úgy lehet azonban, hogy a szerbek nem várták zenélőórával, talán nem is volt nekik olyan csodaszerszámjuk, vagy ha volt is, igen-igen elrejthették előle, édesapja meg biztosan szégyellt hazajönni anélkül, s tán még ma is keresi valahol mert sosem került elő a bosnyák hegyek közül.

Kozma Jancsi Jánossá serdült, vízhordás helyett már meszet kavart, s megérte azt is, hogy már az ő keze alá hordták a téglát a kőműveseknél. A zenélőórát mégsem feledte el, pedig a Wesselényi utcai kirakatból eltűnt az óra, később kalaposüzletté alakult az órásbolt is. Kozma János örökké leste az óráskirakatokat, melyikben láthatná viszont a zenélő csodát. Egyszer, mikor a béke friss festékszaga már egyáltalán nem érzett a világon, egy főtéri kirakat előtt torpant meg. Tölcséres, rikító színű gramofonok tátották rá kehely formájú, nagy szájukat. Kelletlenül nézte őket, apránként azonban belétörődött a változtathatatlanba. Később már úgy gondolta, megelégednék zenélőóra helyett egy gramofonnal is. Megtetszett a formájuk, de nem merte nagyon megkívánni. Nem volt rá pénze. Nem mert gyönyörködni a hangjában, ha csalogatónak felhúzta a ravasz bazáros. Eltelt egy jó év is, míg tűnődni bátorkodott, vajon sárga vagy piros tölcsérű tetszene-e inkább. Eldönteni azonban nem tudta, és az idő csak múlt, közben megházasodott, s újdonsült fiatal feleségével állt a kirakat elé. Ketten azután kisütötték, hogy piros tölcsérűvel kellene hogy meglepjék magukat.

Pénzük persze nem volt rá, de azért arról ábrándoztak, milyen nagyszerű lenne: esténként felhúznák a gramofont, s amíg a másnapi ebédet főzik, addig elszórakoznának a jobbnál jobb énekesek hangja mellett.

–   Igen, nagyon gyönyörű lenne – lelkesedett a János asszonykája.

–   Hát vegyünk egyet? – merészkedett elő a kérdéssel Kozma János.

–   Vegyünk – bólintott beleegyezőleg egy félév múlva az óvatos asszonyka. És ettől kezdve türelmes kitartással várták, hogy sorsjegy nélkül elcsípjék a szerencsék fejedelmét, hogy valami pocakos erszényt találjanak a koránkelések egyik aranyos reggelén. Más reményre tudniillik nem futotta keresetükből. Amit ugyanis nyáron félrekuporgattak a János fizetéséből, azt télen felették, sőt még el is adósították magukat a tavaszi kőműves-szezonig. Egyszer valahogy mégis együtt volt egy kis összeg, s eltökélték, hogy megérdeklődik a kiszemelt piros tölcsérű gramofon árát, de amint a kirakat elé értek, megállt bennük a vér. Amióta nem nézegették oly gyakran a kirakatokat, a gramofonok eltűntek, egyszerűen kimentek a divatból. Helyükbe kis fekete ládikós, halk zenéjű patefonok kerültek. Az elegáns külsejű jószágokat látva, joggal gyanították, hogy azok jóval drágábbak lehetnek a gramofonoknál. Nem mertek tudakozódni az üzletben, nehogy szégyenben maradjanak. Azután meg már úgy szívükhöz nőtt a kiszemelt gramofon, hogy csak igen sokára kopott ki szemükből színének és formájának emléke. Közben pedig fiuk született, s a gólya néni vágta zsebre a hangszerre zsugorgatott összeget. Kiheverték valahogy ezt a csalódást is, hiszen némileg kárpótolta őket a kisfiú nyivákolása, bőgött az öt gramofon helyett is. Meg is unták hamarosan, s mind nagyobb rokonszenvvel nézegették a patefonokat. Egyre több értéket, célszerűséget, kellemet és bájt fedeztek fel ebben a modern zeneládikában: lám, összecsukható, hordozható. Könnyűszerrel magukkal vihetik az erdei kirándulásokra s a Szamos-parti feredezésekre – mondogatta Kozma Jánosné áradozva.

Kozma János ellenkezett:

–   Az erdőre nem vinnénk magunkkal, kár volna konkurrálni a madarak hangjával. A Szamos-partra azonban nyugodtan kicipelhetjük, a halak úgyis botfülűek. Azután ha megszületik második kisfiunk...

–   A kislányunk – vágott közbe élénken a felesége.

–   Már megint ezzel bosszantasz? – vált morcossá Kozma.

–   Igen, mert nekem egy fiú untig elég – makacskodott ifjú Kozmáné, s ezen azután még ott, a hangszerész kirakata előtt úgy összekaptak, hogy Kozma János csak egy hét múlva fejezhette be az abbamaradt mondatot, de ezúttal óvatosan így mondta:

–   Ha megszületik a második kisgyermekünk, akkor az nem fog annyit bömbölni, mint az első, mert ahogy elhúzza a száját, mi csak elé gyorsan a patefont, rá egy vidám lemezzel, s a bőgésnek induló nyafogás kacagássá vidámul a lurkó pofáján.

Ebben azután simán megegyeztek mind a ketten. Éppen csak a patefonra valót nem tudták hogy honnan szerezzék. Az öreg-öreg Kozmáné tanácsára azonban télen-nyáron korábban keltek egy félórával, ezenkívül mindig bal lábbal léptek le az ágyról, s ugyanarra a lábukra húzták fel előbb a cipőt, mert, Kozma nagyanyja szerint, az biztos szerencsét hoz. Az utcán szüntelenül földre sütött szemmel jártak, s ezt betartották minden körülmények között. Közben azután, hogy össze ne vesszenek a második kisgyermek neme fölött, ifjú Kozmáné ikreket szült, egy fiút és egy leányt. Nem tudták, sírjanak-e vagy nevessenek, mert a patefonra dugdosott garasokat ószeren látott gyermekkocsira kellett hogy költsék.

–   Nem baj – vigasztalta őket az öregasszony –, most legalább több szem többet lát az utcán.

Mihelyt az ikrek is elég értelmesekké váltak ahhoz, hogy őket is betanítsák a koránkelésre, és már meg tudták különböztetni bal lábukat a jobb lábuktól, és lesütött fővel már nem futottak a járókelő emberek érzékeny gyomrába – akkor az ikreket is befogták a patefonszerzés nehéz igájába.

És nemhiába. Az apa büszkesége, a legnagyobb fiú, Jancsika hároméves korában az utca porában futkározva, két lejt talált. Azon az éjszakán nem lehetett bírni a Kozma család boldogságával. Csak a mind öregebb Kozma nagymami dohogott elégedetlenül. Korholta Jancsikát: engedetlen, rossz kölyök, ha rá hallgat, és aznap legalább a bal lábára cipőt húz, s nem mezítláb futkos a porban, hát akkor bizonyára ezreseket lelt volna a lejesek helyett. Ámde Kozma atya leintette a vénasszonyt, s gúnyos tréfával figyelmeztette feleségét:

–   Nem ártana, fiam, ha megkérdeznéd a patefon árát. Most már a két szerencse-lej a mi zsebünkbe csalja a bankók öregapját is, a vén ezreseket.

De bizony már hiába érdeklődtek volna. A kirakatokban már nem patefon kérkedett. Már kiment a divatból az egylámpás rádió is, már az ötlámpások sem voltak újdonságok. A régi zenélőórás üzlethelyiségben meg ismét órákat árultak. Kozma János letett a hangszerekről. Az ikrek mellé született még két gyerek, s rádióztak azok sokszor úgy, mintha orgonaversenyt közvetítenének valamelyik ezertemplomú városból. Az egyik enni kért, a másik cipőtalpalást, a harmadik jó ég tudja, miért bőgött. Kozma Jancsi, akár az apja egykoron, a kőművesekhez járt vizet hordani. Szombatonként az apja egy lépéssel előtte járva porciózta zsebében a kettőjük fizetését, ő meg bámulta a kirakatokat, s egyszerre elkapta az apja kabátját:

–   Nézzen csudát, édesapám, nézze ezt a rádiót, hallja, hogy szól, egyenesen Amerikából. Aszongyák, hogy távolba látnak rajta. Látja, édesapám...

–   Hallom – nézett a rádiókereskedő kirakatába Kozma János kedvetlenül, s eszébe jutott saját maga, mikor ő unszolta így az édesapját, s elkeseredve húzta magával a fiút. – Látom is, meg hallom is, Jancsi, de mit érek vele?

–   Vegyünk egyet, édesapám, úgy szeretnék Amerikába látni.

–   Jó, majd megbeszélem anyáddal.

De sosem beszélhette meg, elfeledkezett róla, azután meg kitört a második világháború. A frontra induló Kozma János nadrágjába, kezébe, nyakába öt gyermek csimpajkodott. Jancsi meg pityergett, neki már nem jutott fognivaló az apján, a kisebbek mind lefoglalták rajta a fognivalókat. Kozma János észrevette legnagyobb fia bánatát, egyik kezét kiszabadította a legkisebb gyermek ökléből, s megsimogatta a legnagyobb fiát.

–   Ne ríj, Jancsim, ne ríj, fiam...

S már-már a száján volt, hogy megígérje, hoz neki Amerikába látó rádiót, de eszébe jutott, hogy az apja csak zenélőórát ígért, mégsem bukkant olyanra soha, és hogy ő is oda ne maradjon szégyenében, amiért nem tudja ígéretét beváltani, csak így vigasztalta Jancsikáját:

–   Mondom, hogy ne ríj, gondoltam én rád. Hozok neked egy olyan szájmuzsikát, hogy az Amerikába látó elbújhat mellette...

És elvitte a vonat, hogy szájmuzsikát kerítsen az ő kis Jancsijának. Úgy látszik, nehezen találta, mert még tábori lapot sem írt. Jancsi meg várta türelmesen, hogy nekik is legyen már egyszer hangszerük. Mind a négy testvére szájában egy-egy cukorfütyölő sikoltozott. Az ikrek pénzt találtak az utcán, s mindjárt cukorsípot vettek rajta. Kezébe nyomtak egyet Jancsinak is, fújja csak gyorsan, amíg el nem olvad, s rettentő vidáman voltak. Csak édesanyjuk idegeskedett, s kapkodta a tenyerét a füléhez, szidta a boldog kicsiket. Miért vannak olyan nagyra az ő fütyülőjükkel? Még sírva is fakadt.

–   Hagyd el, fiaim – motyogta Kozma nagymama –, az apjuk csak örülne nekik. Nagy haladás ez a mi családunkban. Ezelőtt száz évvel ükapjuk, az a híres juhász, még csak fűzfa furulyán kesergett. Kár, hogy nem érhette meg az apjuk ezt a boldogságot...

Észrevette, hogy Jancsi sápadtan kapja fel a fejét az utóbbi szavakra, hirtelen félrecsavarta mondókája végét:

–   Kár, mert még megérjük, hogy amire hazajön, még a cukorfütyülő is kimegy a divatból.

Jancsi megnyugodva tekintett a kezében tartott ragadós sípra, s titokban, hogy a többiek ne tudják, papírba csavarta, s jól eldugta, hogy ha hazakerül az apja, akkor még ő is gyönyörködhessék a cukorfütyülő édes hangjában.

De máig is hiába várja: az apja nem került haza sohasem.

(1938)