nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
MINDIG ÍGY KEZDŐDIK

MINDIG ÍGY KEZDŐDIK

Háromszor nyolc

Mikor Kormos Pista hazajött a katonaságtól, szeplős kis menyecskét talált az apai háznál. Laji bátyja kontyoltatta fel, s úgy perdült ide-oda, mintha másnak semmi jussa sem lenne itt. Laji meg éppen kinézte Pistát, s mindegyre kérdezte:

–   Mikor szegődsz el valahova, hé?

–   Sohanapján – felelte Pista nekiveresedve, s nézte az apját, mert az öreg is folyton őt kerülgette zavart ábrázattal. Vasárnap este aztán kiesett belőle is a titok.

–   Nem lesz jó így, Pista. Hatan sokan volnánk arra a két holdra. Abból nem telelünk ki ennyien.

–   Én pedig nem megyek a magunké mellett máshoz kutyaságba.

Az öreg félrenézett, s kopasz fején hátrább bökte a pörge kalapot.

–   Mi se így gondoltuk... Beszéltem Kömöcsi úrral a nagyvásárkor. Ő jó szívvel felfogadna ládaszegezőnek a gyufagyárba. Ide Kolozsvár csak egy ugrás.

–   Az csak annyi – szólt közbe Laji is. – Ha életrevaló vagy, félrekuporgathatsz a keze alatt egy-két holdra valót.

–   Elűztök, engem űztök el hazulról? – hördült fel Pista. – Én menjek idegenbe? Te mért nem mentél, Laji? Én tán nem tudnék elbánni a földdel?

–   Ne pattogj, hé! – húzódott gúnyosra Laji ábrázata. – Ember kell ide. Téged ha egy jó szél megfú, összeakad a lábad.

–   Mit mondasz – ragadta mellen Pista –, az én lábam akad össze? Hát nem most jöttem a katonaságtól?

–   De csak a szanitécektől... azért félsz te a várostól.

A szanitéc szíven ütötte Pistát. Majd elszédült, s jött,  hogy felragadja a pitvar földjéről a fejszét, s neki a bátyjának. De ott állt az ajtóban a szeplős kis menyecske. Nevetett az arca, mint két alma. Ez elmondja holnap az egész falunak, hogy ő fél, fél a városi dologtól, hogy nem életrevaló, hogy összeakad a lába. Nem, mindent inkább, csak ezt ne...

–   Jól van – gyűrte le haragját –, nem kell hogy elűzzetek. Elmegyek magamtól is. Mikor visszajövök, első gazdának jövök. Akkorát ugrok evvel a kicsúfolt lábammal felfelé, hogy a sárga irigység eszi meg a piszkos falut.

Ezt mondva levetette rézgombos ünneplő gúnyáját, le a feketére subickolt csizmát, s fel helyette a hétköznapi foltosat. Katonaládájába pakolta a vasárnapit, s elő egy átalvetőt, tiszta alsót gyömöszölt bele. A bátyja gúnyosan sodorgatta bajuszkáját, az öreg meg ide-oda topogott körülötte, begyűltek a belső házba a táncból hazaringó lányok is, nézték megilletődve bátyjukat. Aztán az egyik kifordult a pitvarba, hozott egy szegetlen kenyeret, a másik tizenkét fej vereshagymát, az öreg meg leemelte az Új testamentumot a gerendáról, az ablakközből meg elő egy kisebb sajtot.

–   Ezt Kömöcsi úrnak vidd, Pista.

A lányok mindent az átalvetőbe raktak, de még jóformán be sem kötözték, Pista máris vállra kapta, s indult.

–   Reggelig azért várhatnál – mondta az öreg elfogódott hangon.

–   Én egy percig se, legyenek boldogok – szorult öszsze a Pista torka is.

–   De a vonat csak reggel jő – kezdte törölgetni szemét a kisebbik lány.

–   Tőlem jöhet. Én reggelre Kolozsvárt leszek a szanitéc lábamon is – s gyilkos pillantást vetett Lajira.

–   Isten segítsen, Pista – kullogott utána az öregember elhomályosodva. Nyújtotta volna a kezét, de Pista leszegett fejjel lépett ki a koromsötét estébe.

Nekivágott a felszegi szőlőkerteknek, s ment elfacsarodó szívvel az őszi éjszakában. Hajnali öt órakor már befordult a Kálvin utca sarkán. A toronyóra éppen kongatott. Az utca hajlatában vastag gesztenyefa várta. Vén lába fázott már a hidegülő földben, s november végi didergéssel szórta maradék lombjait a földre, hogy betakargassák köszvényes gyökereit, de az ásítozó utcaseprő könyörtelenül messze söpörte a zörgő leveleket. A fa elkeseredve sóhajtozott, akárcsak a közeledő legény.

Pista megtalálta a keresett házszámot, lenyomta Kömöcsi úr kapukilincsét, de az nem engedett, mire Pista aggódva nézelődött fel s alá. Tán csak nem ment már dologba ez a Kömöcsi úr? Tán csak nem kell hogy ezt a napot tétlenül elvesztegesse? Indulatosan kavargott benne a vágy, minél hamarabb dologba állni, egy percet sem veszíteni, megmutatni, milyen életrevaló ő.

Türelmetlenül járkált a földszintes ház előtt. Hátha mégsem ment még dologba Kömöcsi úr. Ráér ő hatkor is a dolgosok közé sétálni... De mikor a hatot is elütötte a toronyóra, s Kömöcsi úr háza táján még semmi sem mozdult, megijedt. Nem lehet, hogy abban a gyárban hatkor még ne dolgozzanak. Vajon mi ott a szokás, milyen emberek közé kerül, és mi dolgot adnak ott? Csak nem marad szégyenben?... Ahogy telt az idő, Pista mindinkább elbávult, Igen, ezután már csak vasárnaponként néz haza a faluba. A táncban összesúgnak mögötte a lányok, hogy ő csámpás, azért szorult a gyárba...

–   Jaj, csak ne vették volna el az erejét avval a szanitéccal. Milyen is az a Laji. De megmutatja neki, ha addig él is...

És nézegette lábait. Mostanáig fel sem tűnt neki, hogy ilyen pipaszárak. No, de mereszthetik Lajiék a szemüket, ha majd még bírónak is megválasztatja magát ezekkel a lábakkal.

Dühös nekiszánakozásait és le-lelohadó bátorságát kapuzörgés űzte el. Kömöcsi úr lépett az utcára. Terebélyes, nagy ember volt. Pista falujából származó úr, a katonaságnál biztosan tiszt. Kormos Pista vigyázzba húzta magát, majdnem hogy tisztelgésre rándult a keze, az „alázatosan jelentem” bizony kicsúszott a száján.

–   Jól van, Kormos Pista – szakította félbe Kömöcsi úr vidámra derülő arccal, s mohón fürkészte a tömött átalvetőt. – Apád mit üzent?

–   Egy darab sajtot – hebegte a legény, s nyomban szétoldozta az átalvető száját. – A szívességért küldi – vette ki a kis kerek sajtot.

Kömöcsi úr elkedvetlenedve vitte be a házba.

Kormos Pista kigyúlt arccal hökkent rá, hogy milyen ostobán felelt... Hát szoktak valakinek sajtot üzenni?... Csíkos átalvetőjét kötözve már az is furdalni kezdte: lám, őt csak egy darab sajt ráadással veszik fel a gyárba. Nem magáért a dolgos kezéért, hanem a sajtért. Kömöcsi úr biztosan nagyobbat várt, mert hogy elborult az ábrázata.

Ez a felfedezés úgy a szívére futott, hogy eltűnt volna valamerre, ha Kömöcsi úr közben ki nem bújik a kapun, s mogorván nem int neki, hogy kövesse. Vállára emelte átalvetőjét, s a bizonytalan jövőtől dideregve utánacammogott, fel a kanyargós Boldog utcán túlra, a vasúti hídon át, az állomás háta mögé. Bánta már nagyon, hogy az este hagyta magát kiugratni a faluból. Ki tudja, milyen nehéz dolog az a ládaszegezés. Életében talán még húsz szeget sem vert be. Egyszer még a katonaság előtt, szolgalegény korában valami lécet szegezett a disznóólra, azt is elhasította. Gazdája vasvillával vert végig rajta.

Jaj, ha itt is ilyen szégyen éri!...

Észre sem vette, mikor értek a gesztenyefasoros gyár udvarára. Fejét földig húzta a búbánat. Asszonyok, férfiak siettek el mellette. Csupa úr, csupa ténsasszonyforma valamennyi. Persze, a dolgosok már hajnalban bejöhettek. Úgy szokás ez faluhelyen is: némely úr s a gazda csak akkor jő, mikor felsüt a nap... Ezek az úrfélék biztosan irodisták.

Errenézve bátortalanul megkérdezte Kömöcsi urat. A felvilágosítás meghökkentette. Kiderült, hogy a háta mögül befelé siető nyakkendősök se nem urak, se nem irodisták, hanem közönséges munkások. Végképp elbátortalanodva nézett körül, nem lát-e magához hasonló falusit.

Sehol egy árva földi se.

Kihez szól majd, hogy megértsék egymást, hogy összetartsanak? Itt áll egyes-egyedül széki gúnyájában. Legalább ne a rongyosabbikat vette volna fel, ne az orrbafoltozott csizmát, ne az elnyúlt kékposztó harisnyát. Zsíros pörge kalapja alól csorgott a verejték, mintha tyúkkopasztó vizet forralna alatta. Megint eszébe jutott Laji bátyja, s vad keserűséggel fogadkozott: azért is megmutatja, azért is!...

A szíve táján azonban továbbjegesedett a félelem. Széles tornáccal megtoldott faépület elé érkeztek. Sötét szájú, széles, nagy ajtó nyílt rajta. Beléptek a torkába. Hűvös vaksötét legyintette arcul. Kömöcsi úr elkiáltotta magát:

–   Villanyt, Sándor!

Egyszerre vakító világosság lobbant fel. Hatalmas hombárszerű helyiség tárult Kormos Pista elé. Az egész hodály ketrecekhez hasonló rekeszekre volt osztva. Még emelet is szédelgett a magasban.

–   Emeletes tyúkketrec? – képedt el a legény.

A rekeszekben hosszú sorokban igazodtak egymás mellé a kisebb-nagyobb gyufásládák. A ládák közül innen is, onnan is zsákkötényes alakok bújtak elő. Szúrósan néztek végig az átalvetős jövevényen. Kömöcsi úr rászólt az egyik feketefestékes ruhájú, kis, pödört bajuszú emberre:

–   Itt ez az új ember, Sándor, tanítsa be a Csiszér helyére.

–   A Csiszér helyébe?... – kiáltott fel a Sándornak szólított ember anélkül, hogy vigyázzba merevítette volna magát.

Kömöcsi úr az üvegfallal elkerített iroda felé haladtában fordult, hátra:

–   Igen, a Csiszér helyébe, talán nem tetszik?

–   Jusson eszébe, Kömöcsi úr, mit ígért annak az embernek felelte élesen a festékes ruhájú. – Aztán nekem is ígért valamit...

–   Ki parancsol itt – csattant fel Kömöcsi úr –, én-e vagy maga? Ha sokat pofázik...

–   Nana, Kömöcsi úr – léptek előre a munkások mind.

Kormos Pista homlokán kivert a hideg verejték. Azt hitte, hogy most mindjárt ölre kerül a dolog, önkéntelenül is Kömöcsi úr felé lódult, hogy védje kenyéradóját. Ám Kömöcsi úr ahelyett, hogy nekigyürkőzött volna, hogy a szájaskodók baját ellássa, fújt egy nagyot, s káromkodva berontott az irodába. Pista meg szépen ott maradt egyedül, szemben a harapós nyelvű ládaszegezőkkel. Azok végigmérték, s összesúgtak Sándorral.

Kormos Pista átalvetőjét letette maga elé, s elkészült a legrosszabbra. Háta lúdbőrözött, de akkor lúdbőrözött csak igazán, mikor az egyik ládaszegező előlépett, s haragos, fojtott hangon elmondta, hogy az imént oly sokat emlegetett Csiszér helyére a Sándor nevű bajuszkás ember a saját sógorát szándékozta behozni a gyárba. Az a Csiszér halálos beteg, halála előtt azonban nem akarnak senkit sem maguk közé fogadni. Szegényben már csak az tartja a lelket, hogy helyét senkivel sem foglaltatták el.

–   Mindennap beüzen Kömöcsi úrnak: javulóban van már. Egy hét alatt kiköhögi magát, aztán olyan egészségesen jön dolgozni, mint a makk. Még harminc ládát is összeszegez naponta... És most maga idetolakodik – lépett még közelebb a ládaszegező –, a mi komaságunk orra elől elfoglalja a Csiszér helyét. Egyéb sem kell, csak hogy a fülébe jusson. Mindjárt tudni fogja, hogy ő már több ládát nem szegez, hanem őt szegezik be a Jóistennek címezve. Ha van magában becsület, elmegy innét rögtön...

–   Én aztán még a Jóistennek sem – bőszült föl a legény.

A zsákkötényesek még haragosabban néztek rá. Az egyik fekete képű, erős fickó szeme megakadt a tömött átalvetőn. Pista azt hitte, hogy ez is a lábát nézi. Iszonyodva gondolta: még ez is azt találja hinni, hogy összeakad.

„Nem, sosem mondom meg, hogy csak szanitéc voltam. Tüzért mondok vagy huszárt...”

Sándor kivált a többiek közül:

–   Tegye félre az iszákot – szólt rá harapósan.

Ugyanakkor a fekete képű ember az átalvetőhöz lépett,  s bakancsa orrával böködni kezdte. Ajánlkozott, majd ő kerít neki helyet, s vigyorogva húzta el a száját. Kormos Pista elszántan kapta vállra batyuját.

–   Jó helyt van ez itt.

A Sándor nevű nyersebben förmedt rá:

–   Mondom, hogy tegye félre valahová, megszakad alatta.

–   Én szakadok meg, nem maga! – vágta vissza Kormos Pista.

Jóleső meleg áramlott a szívébe, amiért ilyen bátran megfelelt. Sándor okos kis mongol szeme haragosan villant össze a többiével, aztán elindult, hogy megmutassa a ládaszegezés titkát. El volt szánva, úgy beavatja Pistát, hogy az már délben megszökik innen, amilyen falusi. Hallva háta mögött a lihegését, bosszúsan fordult meg:

–   Mi az isten haragjáért cipeli mindenüvé azt a batyut, mintha arany lenne?

–   Nem arany, csak koszt...

–   Hagyja a raktárban. Egész nap a nyakában fogja hordani?

–   Inkább hordom, mint hogy ellopják.

Sándor szeme felparázslott. Rá akart förmedni: nincsenek itt tolvajok. De aztán egyebet gondolt. Odaállítja ezt a bunkófejűt ládát hordani, majd meglátja, hogy fogja cipelni az iszákot is, meg a ládákat is. Majd megunja egyszer, s leteszi valahová, akkor ráereszti a többit, csináljanak vele, ami tetszik. A többi csúfság mellett ez is megteszi! Ember legyen a talpán, ha estig kibírja.

Megérkeztek a raktár végében emelkedő színhez. Ott a kész ládák emeletmagasságnyira tornyosodtak egymáson. Sándor átmutatott a szemközti gyárépület rakodótornácára, s utasította az átalvető alatt izzadó legényt: a ládákat hordja oda, és sorjában rakja le.

A zsákkötényes szegezők kijöttek a raktárból, s pár lépésnyire megálltak. Várakozva lesték: lám, mit művel az átalvetővel a falusi. Kormos Pista egy helybe torpanva tanácstalankodott. Ha a ládák mellé teszi le a batyuját, ezek a városi bitangok biztosan megdézsmálják, ha meg a rakodóra helyezi, ott minden pillanatban kiléphet valaki a gyárból, s elemelheti.

Hirtelen megrándult.

Tudta már, hogy fog ki ezeknek a zsiványoknak az eszén. Terűjét letéve, üres ládát hozott, s ravaszul ráborította, egy másikat meg a tetejére billentett. Utána amolyan se mosoly- se vigyorgásféle kajánsággal tekintett az elképedt zsákkötényesek hosszúra nyúlt ábrázatára. Ujjongott magában: az eszem aztán nem szanitéc, az legalábbis huszárgenerális...

Nekirugaszkodva ragadott meg egy jókora nagyságú ládát, hogy a hordáshoz kezdjen.

–   Nem teszi le rögtön – förmedt rá a Sándor nevű –, még nem fújtak hétre.

–   Hát osztán? – hökkent meg a diadal Kormos Pistában. – Ideje már, hogy dologhoz lássunk. Ni, milyen fent jár a nap.

És újból megragadta a ládát.

–   Nem hallja? – ripakodott rá az egyik zsákkötényes. – Hétig még van két perc. Addig egy öltést se mozdít, amíg rá nem húzzák a dudát. Ez itt gyár, nem kaszárnya...

Előszökkent egy apró emberke is, aki szinte maga is csak egy zsáknak látszott.

–   Hihihi – vihogta. – Látszik, hogy még azt sem tudja, mennyi háromszor nyolc...

–   Hogy a súlyba ne tudnám – veresedett neki Kormos Pista.– Még a felszegi mutuj is rámondja, hogy huszonnígy...

A szegezők hahotáztak. Az apró kis mitugrálsz meg a térdét csapkodta. Tetőtől talpig egyetlen kacagó nagy pofának tűnt, amint harsogta:

–   Mondtam, ugyi. Ugyi, hogy megmondtam. Ez azt hiszi, hogy itt is vékával mérik az időt. Juj, földi, jobb, ha veszi a bagázsit, mert ha jön a mérnök úr vagy az igazgató, és ha maga azt mondja, hogy háromszor nyolc huszonnígy, úgy kivágja, hogy elüti a kapust, kiüti a kerítést, és szétmázolódik a vasútállomás falán, mint a lágytojás.

Kormos Pista egyikről a másikra tekintett. Forrt benne a méreg és a keserűség. Különösen a bohóckodó héttörpére nézett gyilkosan. Összeszorult az ökle, hogy a kis pulya hegyes egérfogai közé lódítsa. Szerencsére a gyári duda éppen elbődült, s a ládaszegezők szétugrottak.

Igen szorgalmasan kezdtek kopácsolni. Pista is nekifohászkodott a ládáknak. Fél szeme állandóan azon az egyen járt, amelyik az átalvetőt védte. Csorgott homlokáról a szorgalom. Elégedett lehetett volna magával, ha minduntalan nem jut eszébe a „háromszor nyolc”.

Mi lehet annak a fortélya?

Valahányszor Kömöcsi úr elhaladt mellette, sebesebben cipekedett, hátha annak is eszébe jut megkérdezni a háromszor nyolcat. Aggódva látta a munkatermekből ki-kikukkintó szürke köpenyes munkavezetőket, csupa mérnököt és igazgatót gyanított bennük.

Hogy kinevetnék a faluban, ha már az első nap szégyen érné, ha a „háromszor nyolc” miatt tennék ki a szűrét a dologból. És milyen dologból? Munka ez: üres ládákat hurcolni ide-oda?!

Aj, az a Laji, az a Laji. Ha ez nem születik, most ő állhatna helyette az őszi szántásban, a két holdban. Az aztán a dolog! Ott a magosságos Úristennel működnek egy kézre.

Ő igazítja a fellegeket...

Te meg elveted a magot...

És mi lesz belőle?

A világ kenyere. Ezeké a városi koszosoké... És még ők csúfolkodnak?

E gondolatokkal viaskodva köszöntött rá a dél.

Bőgött a duda.

De ő tovább hordta a ládákat. Volt még vagy tíz darab. Minek maradjon ebéd utánra? Az ám, de a ládaszegezők ismét rámentek. Süket tán, nem hallotta, hogy lefújtak? Itt nem lehet ám talpát nyalni a gazdának. Menjen a fenébe, ebédeljen!

Hogy étvágya végképp elmenjen, újból utánakiáltották a „háromszor nyolcat”. Két láda közé a földre heveredett ebédelni. A többiek a szín árnyékába borogatott ládákra telepedtek, lábukat lógatva lesték minden mozdulatát. Kormos Pista azért is kevélyen hámozta ki a szegetlen kenyeret, s kilónyi szalonnáját a tizenkét fej vereshagyma mellől. Az Új testamentumot is maga mellé helyezte. Kenyerét bicskaheggyel megkeresztelve úgy szegte meg, hogy a szent könyvbe sem pillantott. Kifelé elégedett képet mutatott, de a hazai dolgokra gondolva, göröngyként forgott szájában a falat. A hagyma is komiszabbul csípte, mint máskor. Sóhajtott.

Mikor lesz ő a ládahordásból első gazda a faluban? Étvágytalanul pakolta vissza eleségét. Batyuját összeburkolta, feje alá helyezte, gyűrött kalapját szemére húzta, ne lássák ezek a többiek az ő búbánatát. Az éjjeli álmatlanság elszunnyasztotta egy kicsikét. Fel-felriadt: ott-e még a feje alatt az eleség? Az ebédidő végét jelző dudaszóra még kedvetlenebbül kezdett a ládahordáshoz, mint reggel. Sándorék folyton szemmel tartották.

Minden baj nélkül múlt a délután. Nem akart hinni fülének, mikor az az átkozott duda öt órakor ismét bőgni kezdett. Az épületekből egyszerre duvadni kezdett a sok munkásnép. Sándorék is szedelőzködtek, rákiáltottak: hordja haza magát!

Kormos Pista hitetlenkedve bámult. Azt hitte, ismét valami csúfot űznek vele. Háborogva kereste a lenyugvó napot. Az még jó magasan volt, állát egyik gyárfedél gerincére támasztotta, s úgy nézett az udvarra. Ezt látva, Pista morogva hordta a ládákat. A reá kiabáló Sándoréknak visszakiáltott: hagyjanak neki békét, dolgozik ő tovább. Egész napra szegődött. Szüksége van a keresetre. Sötétig úgysem tudna mit csinálni.

Ez kellett csak a zsákkötényekből kivedlő ládaszegezőknek. Rárontottak, s erőszakkal lökdösték félre a ládáktól. Nyakába emelték az átalvetőt, taszigálták a kapu felé. Kömöcsi úr, ki a raktárajtót zárta, nevetve jött a dulakodók közé. Mintha reggel mi sem történt volna közte és a Sándor nevű munkás között, röhögve kérdezte:

–   Mi baj, Sándor, az új ember nem tanulta meg a háromszor nyolcat? – Elkomolyodva fordult a haragvó legényhez: – Jó lesz megtanulni, Kormos Pista...

Kormos Pista falszínűre sápadt. Többé nem erőszakoskodott, de egy helybe cövekelődve várt. Sehogyan sem fért a fejébe, hogy komolyan vége a dologidőnek. Csak akkor lódult ő is a kapu felé, mikor már szinte mindenki kifelé özönlött. A kapunál újabb meglepetés érte. Egy vén, pápaszemes trotli útját állta, és minden engedelem nélkül tapogatni kezdte a zsebeit. Az egyikbe még bele is nyúlt, s mindenáron kotorászni akart az átalvetőben is.

–   Hallja – kiáltott fel Pista haragjában –, tán tolvajnak néz? Vegye ki a kezét, mert odaütök...

–   Itt ez a rend – rivallt rá a pápaszemes kapus. – Annyi mindenféle ember között mindig akad enyveskezű.

–   De én nem vagyok afféle, Isten a tanúm rá.

–   Azt akárki mondhatja...

–   Hallja, a mindenségit... – rántotta ki Pista átalvetőjét a matató kapus keze alól – keresztény ember maga? Nem elég kezes magának Jézus?

–   Nekem megjárna, de az igazgatóság...

–   Az tán pogány?

Ezalatt seregnyi munkásnő torlódott a legény háta mögé. Siettek, türelmetlenül támadtak Pistára: ne papoljon annyit, tudhatná, hogy az igazgatóság nem személy. Az valami keveréke a telefonnak, írógépnek meg a tintáskalamárisoknak és íróasztaloknak... Közben kisodorták a kapun, s szenvtelen arccal állták, hogy a csorba szájú végig-végigtapogassa őket görcsös ujjaival.

Kormos Pista utálkozó haraggal szemlélte.

–   Tisztességes asszonyok ezek? Még az is nyimnyám ember, amék eltűri, hogy a feleségét így fogdossák.

Egy idősebb asszony a kapun kilépve odaszólt neki:

–   Hiába, jó ember, egyszer már sztrájk is volt ez ellen... Ezt meg kell szokni, ha élni akar...

–   Én aztán soha! – lépett akkorát Kormos Pista, mintha ide aztán többé sosem jönne. Eszében meg is fordult, hogy ő meg sem áll hazáig. Haj, de elébe állt az a csúfondáros Laji, és számon kérte: Megszöktél már, hé? Tán már első gazdának jöttél haza?

Elkeseredetten bódorgott az állomás körül. Nem, nem mehet haza szégyenszemre. Szavának kell hogy álljon, ha rászakad az ég is... Csak tudná legalább, mit csináljon sötétig. És hogy lesz ebből a félnapi dologból földre való, legalább két holdra való? És még szálláspénzt is fizessen belőle? Nem ő! Rajta nem fog keresni egy bitang városi sem.

Elszántan behúzódott a harmadosztályú váróterembe. A mindenféle katona és civil munkásnépség között befurakodott egy sarokba, helyet fészkelt magának a padon. Itt aludta át az éjszakát. Itt fogja a többit is. A szálláspénzt félrezsugorgatja. Reggel ennek tudatában már több bizakodással gondolt a gyárra. Az egyik utcai vízcsapnál megmosta arcát, s utána nyomban a gyufagyár elé cipelte átalvetőjét. Hajnali öt óra lehetett. A gyár kihalt környékén peregtek a levelek a gesztenyefákról. Lenyomta a kapukilincset, zárva volt. Iszonyúan megijedt. Azt hitte, hogy már elkésett. Az imént még abban reménykedett, hogy ha már este olyan hamar vége a dolognak, legalább reggel korábban hozzákezdhet, s íme, most kisül, hogy még korábban fogtak a dologhoz, mint ahogy ő szerette volna. Hát a tegnap csak a früstükidő vége lett volna a hétórai duda? Fene ezt a gyárat a rendjével...

Csüggedten várt egy darabig, s a váratlanul előkerülő vén kapust izgatottan kérte, hogy most az egyszer engedje be későn is, többé sose késik el.

–   Ide fél hétig egy fia lelket sem – mordult vissza a kapus gyanakvón. Közben udvarseprőt húzott ki a bódé mellől, és seperni kezdte a gyalogjárón sárgálló faleveleket. – Itt ám hétnél hamarabb nem kezdenek.

Kormos Pista szívéről nagy kő esett le. Hálálkodva gondolt valamit, s elkérte a seprőt, buzgón esett neki a járdának. A vén kapus vakarta a feje búbját, s még gyanakvóbban méregette a kaszáló mozdulatokkal sepergető legényt.

–   Ugye, maga protekciót akar, hogy ne kutassam?

Kormos Pista a kapus homlokára tolt szemüveget nézte.

–   Bízhatna bennem bátran. De nem azért segítek. Csak mert nem akarom halálra unni magam. Az este azt se tudtam, hova legyek sötétig. Jöttem-mentem, mint a bódogtalan.

–   Mért nem vett újságot? – vihogott a kapus, kitöredezett fogait mutogatva. – A második nyolc arra való, hogy az urak dolgába üsse az orrát. A harmadik meg pihenőre. Mert az első nyolc alatt halálra dolgozza magát... Csudálnám, ha nem tanították volna ki azok a hurokra valók.

Kormos Pista agyában derengeni kezdett valami a ládaszegezők csúfondáros nyolcasai felől, s elkedvetlenedve legyintett:

–   Már maga is evvel kezdi... Beszélek én Kömöcsi úrral, csapja el a lustákat. Hozok én falusit a piacról. Azok bírják a kétszer nyolcat egyfolytában. Nem kell nekem újság. Rajtam nem fog gazdagodni senki. Fogamhoz verem a garast. Másképp sosem leszek gazda. Az állomásba aluszok. Nem fog ki rajtam a város.

–   E mán okos beszéd – melegedett fel a kapus hangja. – Ne hallgasson a nagyszájúakra, dolog nélkül akarnak fizetést. – Kissé elgondolkozva folytatta: – De azért nem lehet ám örökké az állomásban aludni. Egyszer kirúgják onnan, vagy kerül egy feleség, annak aztán ágy kell meg bezárt ajtó. Elfújt lámpa meg egyéb... hihihi...

Kormos Pista fanyarul vele nevetett, először, mióta eljött hazulról. Úgy érezte: most jóakarójára bukkant. Faggatta a vén embert: nem vennék-e fel éjjeli bakternek vagy ide né, kapus bátya mellé, hogy tegyen valamit a duda után? Ráfér egy vén emberre a segítség. Attól kidolgozná ő az első nyolc órát vígan.

A kapus homlokáról hirtelen leesett a szemüveg.

–   Ide azt a seprőt – nyúlt hevesen e díszes szerszám után. – Maga meg álljon félre. Meggyőzöm egyedül is a kapus dolgát. Annyit mondok, nem jó vége lesz magának. Főbe verik, ha kitúr valakit a kenyérből.

–   Mért hogy túrnám? – szeppent meg Pista.

–   Nacsak, félre-félre, ismerem én az ilyen jómadarakat...

Kormos Pista leforrázva kullogott arrébb. Mikor fél hét táján szállingózni kezdtek a nyakkendős munkások befelé, belátta, csakugyan jó lesz vigyázni a derekára. Ettől kezdve hangos morgás nélkül igazodott a dudaszóhoz. Titokban azonban elszántabban főzte a terveket. Hogyan juthatna egész napi munkához, s miképpen takarékoskodhatna a félnapi keresettel?...

Vasárnaponként hazagyalogolt falujába, hétfőn hajnalban meg vissza egy nagy kenyérrel, tizenkét fej vereshagymával és egy kilónyi szalonnával. Így olcsóbb a koszt. Otthon világért nem árulta volna el, hogy s mint megy sora. Ellenkezőleg, ingerelte Lajit, hogy mi pénzt megkeres ő abban a kincses Kolozsvárban. Örökké hálás lesz a sorsnak, hogy ő jöhetett gyárba és nem Laji. Lajit ölte már a méreg. Mind látni akarta a meggyűlt pénzt Pistánál, de az nem mutatta.

Hencegett Pista, de közben ölte a keserűség. Fizetéséből ugyan alig költött valamit, mégsem szaporodott a pénz. Pedig már kiravaszkodta a pénzkeresés módját az állomás körül is. Éjjelenként leste az érkező vonatokat, el-elcsípett egy-egy csomagot a gyalogosan városba eredő utasoktól. Munkaidő után itt-ott fát fűrészelt. Ilyen módon, gyári fizetésén kívül, minden héten szert tett néhány húszasra.

Hébe-korba még örvendeni is tudott. No lám, hiába vicsorognak a nyakkendős Sándorék. Kifogott ő a háromszor nyolcon... Tudták ezt Sándorék is. Egyik-másik célozgatott rá, hogy nála olcsón jó szállást kaphatna Pista. Ne fagyoskodjék az állomásban. Ne mutasson rossz példát, mert még tőlük is elkívánják, hogy így lakjanak, csak hogy lecsíphessenek a fizetésből.

Pista hátat fordított nekik. Ne szóljanak belé az ő dolgába.

A gyáriak, persze, ezután még görbébben néztek Kormos Pistára, de ő már nem félt tőlük. Egyik este azonban talpig ijedt. A gyárkapu felé haladtában a zsebébe nyúlt. Öt doboz gyufát talált odacsempészve.

Azt sem tudta, hogy dobja el.

Rá egy hétre meg az átalvetőjében lelt egy tízespakk gyufát. Máskor meg valaki kicsente batyujából a hazai kolbászt, s döglött patkányt dugott helyébe. Pista összeszorította fogát dühében, és hallgatott. Tűrt, és résen állt. Ám a ládaszegezők arca kifürkészhetetlen volt. Sosem ért tetten egyet sem.

De érezte, hogy ezek galádul a Laji kezére dolgoznak. Ezért azután még makacsabbul tökélte el, hogy mindnyájuknak fölébe kerül. Egy reggel arra ébredt a váróterem sarkában, hogy az átalvető hiányzik a feje alól. Futkosott bolond módra ide-oda. Hiába. Heti elemózsiája és zsugorgatott pénze az Új testamentummal együtt kámforrá vált.

Rettentő bánatában már-már ott tartott, hogy a vonat alá vesse magát. Miért nem bízta apjára a félretakarított keresetet? Attól félt, elkölti az öreg, most azután más veszi hasznát. Ezért fagyoskodott télvíz idején a hideg váróteremben? Hát ne ölje meg magát?

–   Jaj, az a Laji, az a Laji!...

Most kezdhet mindent elölről. Nem adja meg magát, nem!... Fogcsikorgató, kemény januári fagy dermesztett mindent. A váróteremben már nem mert a padok alá bújni, ülve gubbasztotta át az éjszakákat. Alig aludott valamicskét. Napközben majd elejtette a fejét, pedig a mázsás ládák vagonba tárolásánál dolgozott. Kömöcsi úr mindegyre rárivallt:

–   Miért alszol, Kormos Pista?...

Ő hallgatott, és igyekezett. Február végéig kihúzta valahogy. Megkönnyebbülten gondolta: a jövő hónapban már ismét didergés nélkül aludhatik a váróteremben. A naptáron fogytak a téli levelek. Jó mélyen aludott az első márciusi éjszakákon, s egyszer, úgy hajnal felé, valaki a lábánál fogva kihúzta a pad alól.

–   Razzia, igazolványokat! Hova utazik? Mért bujkál itt hetek óta?

Mindezt egy szigorú, testes úr kiáltotta, amint talpra rángatta. Pista álmosan felelgetett. Elmondta az igazat, de minél igazabbul szólt, annál mérgesebb lett a testes úr, és annál nagyobb lett a csődület. Végül is dutyiba kísérték Kormos Pistát. Ott kiderült, hogy egyáltalán nincs bejelentett lakása a városban.

Három napig ült egy sereg csavargó között. Megrettenve érezte, hogy nyüzsög valami a derekán, azután a lába szárán s végül mindenütt. Ráadásul haza akarták toloncolni szülőfalujába, mint csavargót. Alig bírta kikönyörögni, hogy telefonáljanak Kömöcsi után, a gyufagyárba. Az ímmel-ámmal felelősséget vállalt érte. Kiengedték, de megfenyegették, ha kétszer huszonnégy órán belül nem jelentkezik a bejelentett lakást igazoló személyazonossági irattal, rendőröket küldenek utána, s megvasalva küldik haza.

Kormos Pista szakállasan lépett az utcára, ruhája telides-teli gyanús nyüzsgéssel. Hova, kihez menjen ilyen sokadmagával szállást fogadni? Ki engedi be a tiszta ágyba? Menjen talán haza kitisztálkodni? De mit mond otthon, miért csukták tömlöcbe? Inkább a kötél, mintsem szembenézzen evvel a szégyennel, a Laji csúfondáros arcával. És még ezekhez a Sándorékhoz sem fordulhat gyámolításért. Pedig azok biztosan tudnák a szállás meg a kitisztálkodás módját. De mikor kínálkoztak, hátat fordított nekik. Nincs más hátra, csak a kötél...

Kömöcsi úr más véleményen volt. Lehordta Kormos Pistát tetőtől talpig, azután pedig adott egy ,,bont” a gyári pénztárhoz, előlegre jogosítót. Váltsa be – zavarta –, azután rohanjon az ócskapiacra. Vásároljon magának valami tiszta ruhát, azt a rongyosat meg lökje a fenébe. A maradék pénzzel menjen be az első olyan házba, aminek az ablakában szállást hirdetnek, és foglaljon magának ágyat.

Kormos Pista öklét rázta a város felé. Jaj, hát mégis megfogtál, te átkozott. De azért szót fogadott, a csizmát kivéve teljesen átvedlett az ószeres ruhákba. Bánatosan vált meg az agyonfoltozott széki ruhájától. Némi vigaszt csak a városi, bő nadrágban lelt, senki sem gyanította, milyen pipaszárakat lötyögtet a két ágában. Így indult meg a bőrgyárak magas kéményeinek irányában. Szállást hirdető ablak minden utcában akadt, de igen szép firhangokkal bámultak kifelé. Pista csak a bőrgyárral szomszédos utcában bukkant magához illő házra. Rokkant volt a kapuja, repedezett a fala; ide már be mert nyitni.

Az udvarbeli gyerekek Tóth Mihályékhoz irányították. A szűk konyhában elevenszemű, élénk asszonyság fogadta. Rögtön megmutatta a konyha sarkába állított ágyat. Elmondta, hogy az ura ,,favágógépes”, lánya pedig a cukorgyárba jár.

Kormos Pista nem sokat alkudozott.

Este már be is költözött. Minden batyuja önmaga volt. De hozott a szívében akkora bánatbatyut, hogy azt hetek múlva sem tudta kipakolni. Most már még vasárnaponként se látogatott el a falujába. Hiába akarta titkolni városi rongyait és szégyenét, otthon mégis híre ment a dutyinak meg mindennek. Levélben kérdezősködtek: miért s hogy történt? Nem válaszolt nekik.

Elűzték hazulról, most azután ne várjanak hírt felőle, amíg pénzzel megrakodva haza nem állíthat.

Messzebbre esett ez az idő, mint valaha. A gyári előleget hónapokig törlesztette a heti levonásokkal. Mikor kifizette a szálláspénzt is, alig maradt fizetéséből valamivel több, mint amennyit a jövő heti kosztjára szánt. Pedig most sem élt egyeben, csak kenyéren és szalonnán, de az drágább volt, mint a falusi fekete kenyér s a kéményben füstölt bicskáravaló. Pünkösd felé valahogy letörlesztette az előleget, s gondolta, most már ismét félretakaríthat valamit. Ekkor azonban a vagonba rakodásnál egy mázsás láda esett a lábára. Nyomorékká lapította a bal lába ujjait. Két hétig mankón sántikált Tóthéknál.

Még szerencse, hogy ki nem nézték maguk közül, sőt kosztot hiteleztek Pistának. Szívélyesek voltak, törődtek vele, de Pista érezte, hogy minden jó szó, amit tőlük kap, minden jó falat, amit elébe tálalnak, és minden perc, amit náluk tölt, újabb és újabb béklyót rak kezére-lábára. Egyszerűen beadósodott náluk egy jó félévre. Tóth bácsi szükségét látta, hogy segítsen rajta valamiképp. Rábeszélte, hagyja ott a gyufagyárat, ne viaskodjék tovább Sándorékkal. Rosszféle munkásnépek azok, ha még most is marják. Betéteti barátjával a bőrgyárba, valamivel többet fizetnek ott napjára.

Ezen kész örömmel kapott Kormos Pista. Több fizetés: jó dolog. Többet lehet félredugdosni. Otthagyta hát a ládákat, ott Kömöcsi urat és a zsákkötényes Sándorékat. Betanulta a bőrgyári cserzőben a nyersbőrökkel való mesterkedést. Törlesztette Tóthéknál az adósságot. Közben pedig igen-igen megkedvelte a Tóth néni főztjét. Mind halogatta a szárazkosztra való visszatérést. Arca kitelt, s vasárnaponként mind erőtlenebbül hagyta, hogy elcsalják, hol a moziba, hol a kuglizóba. Maris nevű lányuk mindig tudott valami gyengítő, jó szót szólni hozzá.

Nem gyűlt a pénz sehogy sem.

Mind gyakrabban azon kapta magát, hogy együtt békétlenkedik Tóthékkal: adhatnának a gyárban több fizetést is. Esténként, mikor ötre dudáltak, egyre ritkábban jutott eszébe, hogy még mennyit lehetne dolgozni vakulásig.

*

Eltelt így egy jó esztendő.

Az egyik szép május végi vasárnap délelőtt a Tóthék ablaka alatt ült egy sokat súrolt fapadon. Böngészte Tóth bácsi újságját. A pad másik végén Tóth Mariska foltozgatta az apja ingeit. Sütött a nap szépen. Az udvar végében akácfa virágzott, a szomszédos kuglizóban dörögve gurultak a golyók.

Egyszer kitekintett az újságból. Valamiért a lányra nézett, az meg reá. Gyorsan elkapták egymásról a szemüket. Pistán erőt vett valami nyugtalanság, ami az utóbbi időben gyakran elfogta, ha a lány közelébe került. Most meg éppen úgy érezte, hogy feltétlenül mondani kell valamit. Mégpedig valami nagyon fontosat. Hogy mit és mi célból, azt nem tudta. Eleget beszéltek már egymással, úgyszólván mindent elmondtak, ami velük történik a gyárban. Most mégis egészen új mondanivaló motozott a fejében. Kitalálni értelmét nem tudta, s ezért bosszús lett. Félrelökte az újságot, s ingerülten hajolt le. Cipője fűzetlenül tátongott. A fűző végét öszszesodorta, hogy a lyukba bújtassa. Tudta, hogy azután fel kellene állnia, és ebédidőig át kellene néznie a kuglizóba. Tóth bácsi megígértette vele.

A fontos mondanivaló azonban ittfogta a padon. Többször is nekirugaszkodott, hogy elmenjen. És egyszerűen nem sikerült.

–   Megbabonáztak – ötlött eszébe rémülten. – Igen, ez a lány kevert valami miskulánciát a reggeli kávéba. Mindig ő tölti ki neki a tejet és a mosdóvizet. Ő tartja számon a gombokat a ruháin. Mintha nem az anyjával állapodott volna meg e dolgok rendben tartására! Ezt nyilvánvaló tolakodásnak érezte a lány részéről.

Számítást gyanított e szorgalom mögött. Szándékosságot keresett csinosságában, mintha az ő kedvéért viselne oly hamis barna szemeket... És miért oly tiszta örökké, mintha tetszeni akarna vele? Azt hiszi, hogy kell egy ilyen legénynek gyári kisasszony, akit a kapusok matatnak?... Hohó, kezdettől fogva nem tetszett neki ez a lány...

Elszántan pattant fel, de a pad felbillent, Mariska meg sikoltva heppent a földre. Cérnakarikája messze gurult, szoknyája térden felül libbent, vérvörös arccal huzigálta lefelé. Kormos Pista egy helybe dermedt, azt sem tudta, vajon a leányt segítse fel előbb, vagy az árok felé guruló cérnát csípje-e el. Végül is a cérna után vetette magát, mert a lány közben talpra szökött.

Pista megfogta a cérna végét, s próbálta visszarántani a serényen igyekvő karikát. De az ahelyett, hogy közeledett volna, még fürgébben gurult az árok felé, s minél jobban húzta a cérnát, annál sebesebben gurult.

–   Eressze el, maga két balkezű – kiáltott rá Mariska.

A legény röstelkedve ugrott a karika után. Szerencsére sikerült is megkaparintania, épp az árok szélén. Ügyetlen mozdulatokkal csavarta fel a cérnát, a végét Mariska fogta. Az orruk majdnem összeért, mikor a cérna elfogyott. Így bámultak egymásra közvetlen közelből.

–   Mit néz úgy? – kérdezte a lány gonoszkodva.

–   Mit? – csattant fel a legény. – Maga mereszti rám a szemét – mondta egészen gorombán, amit rögtön meg is bánt, s engesztelőre fogta hangját. – Azt szeretném tudni, hogy mit akar tőlem.

Közben felállította a padot, és leült.

Felújuló bosszúsággal vette tudomásul, hogy a lány is visszatelepedett. Ezúttal már oly közel, hogy a könyökük súrolta egymást. Mariska nem felelt. Nyomogatta az ujja hegyét, amibe borulás közben beleszúrt a tű. Piciny, ragyogó vércsepp buggyant ki belőle, s lesújtó hangon csak ennyit mondott:

–   Gyilkos!...

–   Katonadolog – morogta Pista rekedten.

–   És ha vérmérgezést kapok?

–   Hadd lám – nyúlt utána Pista megszeppenve. – Kiszívom a rossz vért.

Magához kaparintotta a lány bal kezét, s mielőtt Maris ellenkezhetett volna, a lehető legzordonabb arcot vágva, befalta a sebesült ujjat. Szívni kezdte a rossz vért kifelé. Mariska felszisszent, rángatta a karját, Kormos Pista azonban komolyan vette a dolgot, s karjával a lány jobbja alá ölelve, magához szorította a vérmérgezésre gyanús kart.

Maris mit tehetett egyebet, megadta magát. Önkéntelenül is közelebb húzódott, s puhán a legényhez simult. És csodálatos, mintha most fedezte volna fel az udvar végén nyíló akácfát, roppant szépnek látta. Kormos Pista ezalatt egyre elszántabb kegyetlenséggel szívta a rossz vért. Érezni vélte, hogy a méreg át- meg átjárja testét. Mindenesetre furcsa méreg lehet, amit nem követ a halál.

Ellenkezőleg; valami születőfélben levő nekirugaszkodott a Pista bensőjében. Észre sem vette, hogy már nemcsak a fájós ujjat mentegeti a vérmérgezéstől, hanem valamennyit.

A lány is elfeledkezett tiltakozni, rángatózni, hiszen csupa tűszúrás fájt a karján, nyakán, haja tövében, a hátán, bőrének minden parányi felületén. Nem látta egyik sem, hogy Mariska anyja az udvar szemközti oldalán, a kút mellett, a nyárikonyhául használt fáskamrában egyre dühösebben potyolja a sütésre szánt borjúszeleteket, és hogy a deszkarések között mind mérgesebben les ki hozzájuk. Csak a hangjára riadtak fel. A fáskamra elé pattant lisztes kötényével, szorosra csavart kendővel, és rájuk förmedt:

–   Mi lesz ott, Pista? A Maris keze nincs kialkudva a kosztpénzbe.

Mariska a szobába menekült foltoznivalóival, s anyja prédájára hagyta a legényt. Az ott állt a forró napsütésben, olyan arccal, mintha e percben lopták volna ki zsebéből a heti fizetését, s most mégis őt kiáltják ki tolvajnak. Egy ideig káprázó szemmel, szinte bambán nézett farkasszemet Maris anyjával, azután kialakult benne egy mentő gondolat:

–   Ne gondoljon rosszat, Tóthné. Mert én szanitéc voltam és...

–   És potyázott...

Kormos Pista méregbe jött, ráeszmélt, hogy a múltkoriban huszárnak mondta magát. Nagyot nyelt.

–   Ha éppen tudni akarja, egy kicsit drágán adja a kosztot. A ráadás nem esik rosszul. Nem szép magától, hogy a jobb falatot irigyli a szegény kosztostól.

Tóthné a nyitott ablakra sandított. Nem hallgatózik-e Mariska a légvonattól felduzzasztott függöny mögött?... Hirtelenében nem tudta, mire vélje kosztosuk szavait, súlyos kövekként hullottak reá. Nyelve hegyén borsódzott a rendreutasító, csípős válasz. Marist iparossegédnek szánta, és túlságosan olcsónak hiszi a kosztot. Kimondani azonban mégsem merte. Bármilyen otrombának tűnt a legény dicsérete a lányról, mégiscsak dicséretszámba ment az. A mérleget Kormos Pista javára billentette az is, hogy már túl volt a katonaságon, és ami a legfontosabb, nem iszik. Azután még valami örökség is kinéz rá az apjától. Így hát a leckéztetőnek készülő felelet kisimult ártatlan kötekedéssé:

–   Más szakácsnét kereshet, Pista. Nem esküdtünk örök hűséget egymásnak. – De még ezen is enyhített valamicskét, amint folytatta: – De előbb menjen az uram után a kuglizóba. Ne hagyja, hogy teleszívja magát sörrel. Örökké zúg, hogy sosem esik jól a vasárnapi ebéd.

Kormos Pista e parancsnak is beillő kérésre aggodalmasan vetette vállára kabátját, s elindult anélkül, hogy Marist láthatta volna. Ahogy távolodott hazulról, elővette a nyugtalanság. Mivel érdemelte ki ezt a meglehetősen terhes megbízatást? Tóthné eddig csak a családtagokra bízta az ilyen kényes dolgok elintézését. A jótorkú Tóth bácsinak bajosan lehetett megmenteni az étvágyát a vasárnapi ebédhez. Még bajosabb volt ez férfiembernek, főként ha megpróbálta a sörivásról lebeszélni.

Az öreg rendszerint nyakon ragadta a vakmerőt, lenyomta az asztal mellé. Valkai úrral, az egy szál gombra járó köpenyű tulajdonossal poharat hozatott, és ráparancsolt a meggondolatlan térítőre:

–   Igyál velem, annál kevesebb marad nekem!

Egy ízben leitatta makacs feleségét is. Akkoriban történt ez, mikor kétszer egymás után kilencet ütött a kuglin. Mariska utánuk kellett hozza a nagy fazék zöldpaszulylevest meg a tepsiben sült vén tyúkot. A diadal örömére Valkainál ebédeltek valamennyien. Azóta még kevésbé bírtak a bajnokjelölttel, minden gurításra kilencet akart ütni, aranyérmet remélt a városközi versenyen.

–   Ideje – mondta önérzetesen –, hogy Tóthék közül is kikerüljön egy nagyember. Akiről írjanak még az újságok is.

De a golyókba ördög bújt, ahogy ő mondta, a bábuk meg olyan óvatosan dűltek, mintha kímélnék a középen gőgösködő dámát. A nagyember-jelölt, persze, minden sikertelen dobás után haragosabbra pirosodott. Dühében üvegszámra itta a jeges sört... Kormos Pistának mindez eszébe jutott útközben. Elszontyolodva sompolygott be a szőlővel befuttatott kuglizóba. Tűnődött erősen. Mi történt voltaképpen vele? Miért kell megküzdenie Tóth bácsival? Az éppen ezt ordította, mikor közéjük érkezett:

–   Azért is megmentem a Tóthék becsületét. Nagy család vagyunk mi. Tizenhetet szült az anyám. Ne kuruzsold azokat a bábukat, te vörös róka! – fenyegette meg a rézveres arcú, szeplős állítófiút...

A kuglizókertben a szokott társaság zajongott. Éppen a fényesre beretvált fejű cipészen volt a gurítás rendje. Cigarettájáról leverte a hamut egy üres gyufaskatulyába. Rejtélyes célból nem hagyta kárba menni. Állítólag már egy ládáravaló hamut hordott így össze. Szomszédai gyanították, hogy aranyat szitál belőle. A csúfolódók pedig ráfogták, hogy itatósnak használja ahhoz a sok kérvényhez és levélhez, amit Amerikába írogat egy sehol örökösre nem találó sok millió dolláros örökség elnyerése végett.

A második kuglihíresség a félszemű fuvaros volt. Ez az ember évente elnyűtt egy feleséget, csak úgy törvénytelenül, és egy virslinek való gebét a porondhordásnál. Harmadik bajnokként a kiszuperált kéményseprő szerepelt. Külvárosi nyelven szólva: magas körökben mozgó hivatását azonban nem folytatta. Feltartóztathatatlanul hízott, hiába nyalt fel naponta egy marék timsót. Hogy némi köze mégis legyen a kéményekhez, kályhásnak csapott fel. A fogyás reményében kapott rá a kuglira is. Örökké a legnagyobb golyókkal gurított. Jelenleg is sokáig illesztgetett tenyerében egy óriási golyóbist. Azután meg, mintha egyszerre roppant súlyossá válna, szinte földig ejtette a kezét. Vastag teste utánarogyott. Várni lehetett, hogy hasra veti magát, nehogy észrevegyék az agyonpotyolt bábuk. Orvtámadásnak tűnt az a mozdulat, ahogy végül is ellódította a futballnyi nagy golyót. Az kótyagos lassúsággal kocogott, szinte megállt útközben gondolkozni, hogy azután annál nagyobb pusztítást okozzon a gyanútlan parasztok között. De most nem sikerült a jól kifundált taktika. A kéményseprő saját fejéhez kapkodva káromkodott:

–   Na tessék! Pedig milyen érzést adtam belé. Mindjárt a fejemet gurítom rájuk.

A bámészkodók és alkalmi gurítók elszürkültek a mestergurítók árnyékában. Kormos Pista módfelett unalmasnak találta a mestereket is. Maga sem tudta miért, hogyan, de arra eszmélt rá, hogy ezek a bajnokok minden vasárnap ugyanazokat a szavakat mondják, ugyanazokat a mozdulatokat ismétlik, és ugyanannyi bábut ütnek, mint a múlt vasárnapokon, sőt önmaga is ugyanolyan ingerült kíváncsisággal nézi őket, mint a többi szájtátók.

Minden vasárnap felgerjedt benne a vágy közéjük állni és dobni. Ámde a félelem visszatartotta. Tartott tőle, hogy már az első dobásra kilencet talál ütni, s akkor sosem bírja többé abbahagyni. Elgurítja még azt a pár százast is, amit valahogy mégis félrezsugorgatott a gazdává levés költségeihez. Félt, hogy végleg ittreked, a nagyszájú városiak között, idővel pedig maga is hozzájuk hasonlóvá nyomorodik.

A kuglipálya tartógerendájához támaszkodva mindjobban felingerlődött.

–   Miért hasonlítson ő ezekhez, csak mert Tóthné ideküldte? Hogy merte ideküldeni, milyen jusson? – Forró szégyenkezés zúdult az arcába. – Miért nyaltafalta annak a gyárilánynak olyan butául a kezét? És miért árulta el, hogy ő csak szanitéc volt? Mibe fogják ezek még belekeverni?...

Így csak a katonasághoz való bevonuláskor érezte még magát. Amikor egy tőle idegen parancsnak engedelmeskedett. Izgult, lázadozott akkor is, végül mégis betört, akárcsak az imént Tóth néninek. Pedig mi köze neki az ura étvágyához, a lányához, ehhez a városi Mariskához? Még feleségül vétetik vele. Mit kezdhetne egy ilyen cukorgyári fehérnéppel a földmunkán? A rontás álljon abba a felbillent padba. Csak úgy odaült a lány mellé, és tessék, ennyi baj szakadt a nyakába.

Úgy dühbe jött, hogy a kuglizók csodálkozására ellódította magát a gerendától, s köszönés nélkül elrohant.

A belvárosba menekült.

Nem, azért sem megy haza ebédelni. Mit akarnak azok a Tóthék tőle? Befonták az ebédjükkel, mikor neki koplalnia kellet volna, hogy megmutassa Lajinak, mekkorát tud ő ugrani. Nem, többé nem kosztol Tóthéknál. Egyék meg az ebédjüket Marisukkal együtt...

Késő estig céltalanul kódorgott a mozik előtt, a sétatéri tó körül, de a nyugtalanság mindenüvé elkísérte. Este tíz óra felé kiéhezve, dögfáradtan és ingerültebben tért haza, mint ahogy eljött.

A rokkant kapu előtt félelem fogta torkon. Mit szólnak Marisék? Mégiscsak ők segítettek rajta a legnagyobb bajában. Bátorsága teljesen az inába szállt, mert a konyhában halványan pislogó lámpa fogadta. Vacsorája hidegen, felterítve várta az asztalon, és egy lélek sem mozdult a szobában. Miért lapulnak ezek úgy az ágyhoz, hogy még a szuszogásukat sem hallani? Így, így várják; ennyire idegen ő nekik?...

Szájából kifordult a falat. Egyedül nem bírt vacsorázni. Megszokta, hogy máskor mindig vele ettek. Éhesen és elkeseredve feküdt le. Már holnap elköltözik tőlük, szánta el magát. Takarékosabb életet kell élnie... Reggel azonban a rendesnél keserűbb volt a kávéja. Majdnem lyukasra kavarta a csészét. Gyanította: nem Mariska készítette el. Leforrázva kullogott a gyárba.

Aznap leszidta és megbírságolta a mérnök. Amikor leeresztette az áztatómedence vizét, egy nyersbőr lesiklott a kanálison kiáradó zavaros lével. Pista lehorgasztott fővel vánszorgott hazafelé. Szúrta a bánat, mérgezte a keserűség, égette a szégyen.

–   Hogy tudtál ilyen marha lenni, Kormos Pista, hol tartottad az eszedet? Azokra az alattomos bőrökre vigyázni kell! Álnokul meglapulnak a lefolyó körül, s ha lehet, rögtön megszöknek, ki a folyóba. Kiúsznak a füves partokra, a mezők szélére, ahonnét elrabolták őket ártatlan bocikorukban. De hát a komisz bőrit ennek a gyárnak! Éjjel-nappal mindig csak a bőrökre gondoljon? Bornyúbőr, tehénbőr és a többi meg a többi, mindig csak bőr, bőr az egész élete?

Pedig hát mi köze hozzájuk. Egy-két év, és hátat fordít nekik. Dögöljenek meg gyárostul, bőröstül. Hogy sose látta volna meg őket... Már-már ott tartott, hogy megátkozza édesapját, amiért azt a Lajit a világra küldte. De ismét csak végigloccsant rajta a szégyen. Azért vigyázhatott volna arra a bőrre. Ne mondhassák, hogy buta falusi... Nem kellett volna a felborult padra meg az azután történtekre gondolni... El, elköltözik, és kész!

Elszántan ért haza. A ház előtt azután hirtelen megtorpant. A kapura kitűzött nagy fehér papír a rajta levő fekete betűkkel valósággal szembecsapta:

„Egy jóravaló fiatalember teljes ellátást kaphat Tóthéknál.”

Ehhez hasonló valami volt ezen a kapun akkor is, mikor Pista szállást keresett, ezelőtt másfél évvel. De akkor úgy írták, hogy magányos munkásember. Kormos Pista sértődötten bámulta a cédulára biggyesztett „jóravalót”.

–   Úgy... ezeknek ő már nem jóravaló?...

Hirtelen jött haraggal leszakította a papírt, s mint egy tépett, ellenséges zászlót vitte be magával. A tegnapi veszélyes pad most is az ablak alatt sunyiskodott. Pista rádobta magát. Tóthné után kiáltott. Az tűzgyújtással piszmogva, jól látta a fáskamrából a hazaérkező legényt. Őszülő haját besimította szorosra kötött fejkendője alá, s haragot tettetve kiáltott vissza:

–   Jöjjön ide az úr, ha mondókája van!

–   Majd ha én leszek a gazda és Tóth néni a kosztos – horkant fel Kormos Pista oly hangosan, hogy az aszszony okosabbnak látta kibújni az udvarra. Alig leplezett szorongással nézte a kosztosa kezében fehérlő hirdetést. Pista mérgesen rázta a papírlapot:

–   Hallja, Tóth néni, miért sérteget evvel a vacakkal? Én talán nem voltam fiatal és jóravaló? Mit tartanak maguk jóravalónak? A nyakkendősöket, ugyi? Utánam nem lehet ilyen cédulát kitenni. Adósuk nem maradtam, se nem részegeskedtem...

Tóthné zavarában lerántotta fejéről a menyecskésen kötött kendőt. Széles mozdulattal simította le a haját. Hirtelenében pofon szerette volna teremteni a legényt, de mindig mást cselekedett, mint ami a tenyerében viszketett.

–   Mit tehetnék – felelte rekedten –, ha nem ízlik magának a kosztom?

–   Ez csak azt jelenti, hogy a kosztja nem „jóravaló”. Írja ki, hogy egy mafla nyakkendős szállást kaphat...

–   Ne izéljen – oldotta le mérgében Tóthné a kötényét is –, ami sok, az mégiscsak sok!... Maga tisztára megkámforodott. Másfél évig egy zokszava se volt...

–   Azt hiszi? – vágott közbe Kormos Pista hevesen. – Csak nem szóltam. Mert jók voltak hozzám... Tegnap aztán torkig lettem. Tartsa észben: én akarok elmenni maguktól, amilyen hamar csak lehet. – Nyelt egy nagyot, s kivágta: – De magammal viszem a lányukat is. – Elsápadt, maga sem tudta, hogyan, ki és mi kergette ki belőle e veszedelmes szókat. A következőknek sem bírt ellenállani. – Igen, elviszem – ugrott fel mérgesen. – Maristól kérek teljes ellátást. Nála betudjuk a kosztpénzbe kezét-lábát, testit-lelkit, cakkumpakk, vagyis...

Iszonyodva némult el.

Miket kotyog összevissza? Mit akar ezzel a buta „vagyis”-sal? Merőlegesen feldobott kőnek érezte, ami rögtön visszahull, csak nyissa ki a száját Tóthné.

Homlokán kivert a hideg verejték.

Tóthné sem érezte magát különbül. A befejezetlen mondathoz szemmel látható erőlködéssel igyekezett öszszetákolni a várható szavakat. Nem ilyen Pista-félének képzelte a Maris jövendőbelijét. Arc nélküli képek kavarogtak a fejében egy iparossegéd vőlegényről, fekete ruhával, nyakkendővel, kemény kalappal, vakító fehér ingmellel, nyak nélkül, fej nélkül. Úgy valahogy, mint azok a színes katonaképek, melyekbe utólag ragasztják be a fejet...

Ez, ez a Pista lenne az, a széles homlokával, ferde szemeivel, avval a húsos szájával, ritka bajuszával, a magával hurcolt fanyar bőrszaggal, kitérdelt nadrágjában kotyogó lábaival?

–   Istenem – gondolta –, eddig észre sem vettem, hogy ekkora csónakot visel ez a Pista. Mit szólnak hozzá a szomszédok? Ügyesnek látják-e, szépnek-e, vagy csak deréknek, vagy csupán goromba parasztnak?

Kormos Pista forrni kezdett az asszony vizsgálódó pillantásai alatt.

Miért nézegeti ez a lábam, csak nem fogja ő is kiadni érte az utamat? Hát ki ő, avval a hirtelen piszeségével? Azt hiszi, ránéztem volna Marisra, ha így lecsapták volna az orra hegyét? Ami rendes azon a Marison, azt az apjától örökölte. Éppen csak rá ne hagyta volna a sörivó természetét is. A gégéje legyen csak az anyjáé. Na, még a tisztaság is megjárja ezen a vénaszszonyon. Főzni is tud, de ugorkát savanyítani nem. Na, de nekünk úgyse ő fog savanyítani...

Oly feltűnően méregette Tóthnét, hogy annak lángba borult az arca. Izgatottságában kötényét kötötte fel a kendő helyett, észrevette ügyetlenségét, s haragosan nyelt vagy két emberre valót, s indulatosan meglódította a fejük fölött lógó „vagyis”-t, támadóan kérdezte:

–   Vagyis ez leánykérés lenne, Pista?

Pista felpillantott az akácfalevelek közé, ahol második lombként keringtek a fehér virágoktól megrészegült méhek, aztán viszonttámadó daccal nézett a Tóthné zavaros színű szemébe.

–   Nem – mondta rekedten –, nem leánykérés! Meggondoltam a dolgot, és...

–   És? – esett szavába Tóthné haragosan.

–   És leánykövetelésnek mondom. Érti, leánykövetelés. Ritkán akarok nagy dolgot, de akkor nem tágítok. Ezt a papírt a jóravalóval kiszegezheti... de csak lakodalmunk után két héttel. Ha nem tetszem vőnek, akkor már most odabiggyesztheti.

Az elképedt vénasszony kezébe nyomta a cédulát, s a veder után nyúlt, hogy vizet töltsön magának.

Tóthné sután tartotta a papírt. Fél szemmel követte Pista lassú mozdulatait, mint teszi a padra a mosdótálat, mint tölt vizet a vederből, ami lefedve a konyha küszöbén várta minden este. Derékig levetkezett, s lábainál jóval izmosabb karjait és széles mellét élvezettel locsolta a hideg kútvízzel. Meztelen hátán ropogva ugráltak az izmok. Bőrén kövér cseppekbe futott össze a víz. Törülközni kiállt a lemenő nap fényébe, utána az ablaküveg tükrében fésülködött.

–          Ügyes választékot tud csinálni – gondolta Tóthné. – Egy jobb ruhával s egy pár rendesebb cipővel meg nyakkendővel derék vő lesz. – Csodálta, hogy a legény már egyáltalán nem izgatott. – Persze, neki már könynyű. Túlesett a nehezén. Csak ő nem tudja, mit tegyen ezzel a bolond cédulával. Egyik kezéből a másikba kapta, mintha égetné. Végül akadozva rákezdte:

–   Ez nem olyan kicsiség, Pista. Az urammal is meg kéne beszéljem...

–   Tóth bácsi az én dolgom – torkolta le nyomban a legény. – A maga szavát halljam. Elé a kurázsival.

–   Nem úgy van az. Egy egész életről van szó. Mije van magának ehhez, fiam? – szaladt ki a száján váratlanul.

Kormos Pista arca elborult.

Eszébe jutott a falu, a két holdba tolakodott Laji. Eszébe a maga hetyke fogadkozása, terve, szándéka, amiből semmi sem lett. De lenni kell; ezzel a pénzkereső Marissal összegyűjtik majd az első gazda tekintélyére valót. Mit kérdezősködik hát ez a Tóthné!? Elfutotta a méreg. Az asszony elé állt, csóré mellét döngetve viszszaadta neki a családias hangot:

–   Ezt hallgassa meg, anyám. Ez kong, mint egy hordó. Fogja meg a békám. Tapogassa meg, ez aztán kőkemény. Sosem voltam beteg. A lábam, igaz, vékony egy kicsit – mondta ki nagy bátran –, de a szívemben kerül annyi jóság, mint más rendes emberében. Hová kell ennél több a városi élethez? Aztán nem magának akarom bekötni a fejét...

–   Látja, Pista, ez a gorombaság üt szeget a fejembe.

–   Még mit nem kívánna tőlem? – nevette el magát a férfi. – Ha én kibeszélem magának azt a pár szót, ami most az agyamban cikázik, mit mondok a lányának?

Tóthné beharapta a száját bosszúságában, s tétova léptekkel a kamrába ment. A tűz elé guggolt. Fát rakott a parázsra. Révedezve bámulta a lángokat, s ahogy Kormos Pista a háta mögé settenkedett, felnézett a legény sunyin leső arcába, majd gyors mozdulattal a lángok közé vetette a „jóravaló fiatalembert” hívó cédulát.

Kormos Pista diadalmasan kurjantott:

–   Tudtam, hogy beadja a derekát...

Tóthné felpattant guggoló helyzetéből, s teljes erejéből a legény döngő hátára csattintott kemény tenyerével.

–   Nesze, te vadparaszt. Ezt a tegnapi ebédért és vacsoráért kapod. Szegény Maris egész éjjel nem aludt miattad. Azért is az én kosztomat eszed ezután. Itt laktok velünk. Mi az öreggel kihúzódunk a konyhába... Most pedig mars fel az akácfára, szakíts egy öl virágot, mire hazakerül az a lány a gyárból. Hadd teljesedjék az álma. Szegény feje azt álmodta, hogy tőből kitépett akácfát hoztál neki a válladon...

Kormos Pista nagyot ugrott.

–   Istenemre, kitépem azt a fát tövestől, s kancsó helyett a kútba állítom belé neki. – Ezzel nekiiramodott az udvar végében susogó akácfának, s úgy felkapaszkodott rá, mintha bátyjának erre tett volna büszke fogadalmat.

Vékony az ajtó

A fogadalom eszébe jutott Kormos Pistának az akácfán is, s azután is sokszor, mert duzzadásig volt reménységgel. A Csaba utcában azonban gyakran előfordul, hogy egy földre ejtett pohár, egy kilyukadt cipőtalp, egy fel nem húzott ébresztőóra reményvesztést okoz. Tükörtörés, sófelborítás, ha nem is éppen hétévi szerencsétlenség, de feltétlenül nagy baj, mert például Csűrös Mihály asztalos, a Tóthék szomszédságában, akkora toalett-tükröt repesztett el az egyik kuncsaftnál, hogy nyolc hónapig nyögött belé, amíg részletenként megfizette a kárt. Ráadásul meg ölte a méreg, mikor csonka fizetést pengetett az asztalra, és az asszony sosem mulasztotta el epésen megjegyezni:

–   Hogy lehettél olyan mutuj, Mihály?

Tóthéknál egy nyomorult, vékony ajtó fenyegette Kormos Pistáék boldogságát. Pista azonban egyelőre mit sem gyanítva, estéről estére nagyobb gyönyörűséggel üldögélt Marissal az ablak alatti ravasz fapadon. Ügyet sem vetett a szobába nyíló vékony ajtóra, pedig sok mindenre kiterjedt a figyelme, amikor harmadiknak melléjük telepedett Tóthné is, és megbeszélték az egybekelés körülményeit.

Felsorolta, hány inge van, mennyi a fizetése, mennyit vonnak le betegsegélyzőbe, adóba. Röstelkedve vallotta be, hogy bizony sok harisnyát elrongyol, mert izzad a lába. No meg a tejet igazán csak úgy frissen fejve szereti. Elborulva beszélt a hazai két hold földből járó jussáról, s nagyokat sóhajtva Laji bátyjáról. Egyszóval megmutatta magát színéről-fonákjáról, az olyan emberek őszinteségével, akik sejtik, hogy igazán szeretni csak azt lehet, aki odaadja magát mindenestül.

Az egyik vasárnap este mindezt elmondta Tóth bácsinak is. A kerítés tövében heverő tuskón ült. A fejük fölé hajló borostyánágak helyeslően billegtek egy odarebbent veréb alatt, a lemenő nap is éppen rájuk sütött. Ezt a leánykérő hangulatot némileg csak az zavarta, hogy Tóth bácsi valami dögzsírral maszatolta fakemény munkabakancsát. Nagy buzgalommal végighallgatta a legény vallomását, eszébe sem jutott félretenni a dögzsírt. Öreg, apai szíve ugyan fiatalosabban lüktetett, ám tudta, ha most nagyobb hűhót csap, és holmi kemény gallérokra gondol, mint némely belvárosi apák leánykéréskor, akkor bakancsa kenetlenül marad, és holnap úgy fogja szorítani, hogy belékeseredik az élete.

Pista azonban jó jelnek vette, hogy az otromba cipellőket forgatva bizalmasan panaszolja neki, hogy nemsokára spiccet kell veretni az orrára. Az viszont már nyugtalanította, mikor a szemére vetette, hogy pocsék talpakat készítenek Pistáék a gyárban. Egy hónapig se hordják el az embert. Tóth bácsi mindezt azonban csak időnyerésül hozta fel, hogy azalatt kitaláljon valami megfelelő szót, olyant, amilyent ilyenkor köteles egy apa mondani: bizonyos intést a jövőre. Hiszen ő is sokféle viszontagságot megért a feleségével. Minek essenek hasonlóakba a fiatalok is. De akármilyen tapasztalt volt, az ajtóra ő sem gondolt, bár igen közel járt hozzá, mikor ezeket mondta:

–   A szeretet nagyon szép dolog, Pista. De azért nézzétek meg jól, mekkora fába vágjátok a fejszéteket...

–   A mienk se nagyobb más szegényénél – vágta rá Kormos Pista elégedetten, amiért oly fürgén járt az esze. De nyomban meg is hökkent, mert az öreg kuglibajnok máris rátromfolt.

–   Igen ám, de a fába göcsök is akadnak, hékás! – S látván, hogy Pista ezeken a göcsökön máris kicsorbul, megkérdezte: – Nálunk laknátok?

–   Tóth néni azt tartja, hogy a jó emberek kicsi helyen is megférnek.

–   Igen, de ő is mindig elfelejti a göcsöket – tekintett Tóth bácsi az ablakban hallgatózó feleségére és a leányára, akik ijedeztek. Csak nem fog akadékoskodni az öreg, hiszen ők mindent oly szépen kiterveztek már. Aggodalmasan jöttek az udvarra, hogy segítsenek Pistának.

Az öreg éppen felállt.

–   Maris – vágott eléjük –, hozz Valkaitól két liter bort szódával.

–   A húszasból? – jött közelebb Tóthné izgatottan.

–   Ma huszonötöst iszunk...

Mariska ebből mindent megértett. Az apja nyakába ugrott, s összevissza csókolta. Azután rohant Valkaihoz.

A tapasztalt kocsmáros nyomban sejtette, hogy a huszonötös bor csakis az eljegyzést jelentheti. Csak rá kellett nézni Marisra. Pirult, sápadt, lihegett. Szíve majd kiugrott az üvegek közé. Csoda-e, ha Valkai úr ebből a kirakatos nagy boldogságból szintén részt kívánt magának? De hogyan vegyen belőle? Csókolja meg talán ezt a kedves lányt? Mit érne ő azzal? Még ráfognák, hogy latorkodik. Mosolyogjon? Ez nem megy parancsszóra. A boldogság és a szeretet kézzelfogható dolgokban szokta kifejezni magát. Kedves elhunytjainkról fényképeket őrizünk, sírdombokat emelünk számukra, ajándékokat dugdosunk tőlük. Éppen csak ő elégedjék meg a két liter bor árából eső haszonnal? Az csak robotdíj, ami adó alá esik.

Valami olyan kell, hogy az ember tiszta boldogságot érezzen. Mitévő legyen hát egy Csaba utcai esendő kocsmáros, hogy valami maradandót ő is élvezzen a Mariska eljegyzése alkalmából? Egyszerű dolog. Az egyik üvegbe huszonötös bor helyett húszast mér, és sok szerencsét meg hét gyereket kíván a jegyeseknek.

Valkai úr így tett, és boldog mosoly ragyogott sunyi ábrázatán.

Ezalatt otthon Tóth bácsi a szokottnál tisztábbra mosta kezét a dögzsírtól. Máskor azt tartotta: ami jó a bakancsbőrnek, nem árthat az ember kezének sem. Kivételesen meg is fésülködött, holott esténként igazán nem szokott effélével bajlódni. Arról sem tehetett, hogy az örömérzés fokozódott benne, mikor súgva dörmögte a feleségének, hogy ő bizony nem bánja, ha a házbér ezután két férfi vállát nyomja. Igaz, a konyha kicsikét szűk lesz, ha kiteszik oda az ágyukat, de a koporsó még annál is szűkebb.

Fődolog tehát a fiatalok boldogsága.

Lám, már a koporsóig is eljutottak, de az ajtó egyiknek sem jutott eszébe. Pedig amikor ünnepélyesen jól hátranyitották, hogy a lámpa kivilágítson a konyhába is, baljóslatúan nyikordult egyet, bár az is lehetséges, hogy csak az esedékes heti zsírozást kérte.

De erre most nem gondolt Tóth bácsi sem. Bor mellett felsorolta az összes göcsöket, amiben kicsorbulhat a házasság gyaluja. Megvitatta a háborús híreket, az elsózott vagy sózatlanul maradt leveseket. Végül megnyugtatta a fiatalokat, hogy egy családfabrikán kívül egyebet nem kell beszerezniük, mert az ő holmijukat használhatják.

Mikor megtudták, hogy az öreg a ,,családfabrikán” ágyat ért, akkorát nevettek, hogy még a petróleumlámpa lángja is szemérmetesen pislogott belé az asztalon.

Hát még Mariska!

Végül pedig egész éjfélig durákoztak egy vén, káposztába való, zsíros kártyával. Duméba játszottak, illetve így büntették volna a veszteseket, de mivel az öregeket mégsem illik hátba vágni, a vesztes teljes erejéből rá kellett hogy csapjon tenyerével a konyhaszék ülőkéjére. Mikor azután az kettérepedt, akkor aludni kergették Pistát. Lóduljon – csapták be utána a szobaajtót –, nincs szerencséje a kártyában, és még a tenyerét is tönkreteszi.

Kormos Pista boldogan bújt az ágyba. Ábrándozott. Mariskával közösen, itt, városon szereznek házhelyet, kis kerttel, tyúkokkal s egy fejőstehénnel. Előbbvaló lesz a falubeli legelső gazdánál is. Mert itt, városon mégis más. Nincs sár, és van mozi, újság és több pihenő.

Az esküvőig együtt ábrándoztak az öregekkel. Még az esküvő előtt való héten sem gyanítottak semmit. Ahelyett, hogy a szoba ajtaját nézték volna meg, elmentek az ószerre ágyat, családfabrikát venni Pistáéknak. Mariska gondosan kiválasztott a sok rozoga holmi közül egy cifra tornyosat, de ahogy az anyja kiszólta a száján, hogy az szemtelenül recsegni fog, lángvörösen egy másikat szemelt ki.

Nevetve sereglették körül őket a vásárosok. Pista és Tóth bácsi a nehezebb ágydarabokat vállra kapták, míg Maris és az anyja az oldalakat cipelték hónuk alatt. Az ácsorgó alkudozók utánuk kiabáltak:

–   Csak így, ni, veréb módra cipelik haza szalmaszálaikat?

De ők visszavágtak, hogy egyszerű munkásembereknek nem futja már talyigára sem.

Hazaérve kiforrázták és bepetróleumozták az ágyat. Olyan határtalanul boldogok voltak, hogy még Tóth bácsi is megfeledkezett a göcsökről.

Pista az esküvő napjáig a gyárból egyenesen Mariska elé rohant. Szinte legebésedett a nagy igyekezettől. A gyárból kitóduló lányok közül mohón kiragadta menyaszszonyát, s kettesben későig csavarogtak a belvárosi kirakatok előtt. Maris sóhajtozott. Mi mindent összevásárolna szobájukba, ha sok pénzük lenne. Szegény feje azt hitte, hogy csak virágállvány hiányzik az ő teljes boldogságukhoz. De nekik is megbocsátható ez a rövidlátás, ha a cukorgyári mérnök leánya elhalaszthatta esküvője napját egy héttel, csupán azért, mert a kombinált szekrényre egy fiókkal többet akart a szekreter bal sarka alá.

Kormos Pistáéknál bizony ennél sokkal több hiányzott, mégsem halasztották el egy nappal sem. Sőt. Mire teljesen felocsúdtak volna az egynapos menyegzői dínom-dánom kábulatából, máris rájuk sötétedtek a házastársi éjszakák. Nappalaikról alig volt mit beszélniük.

Nászútjuk hazulról a gyárkapuig tartott és onnan vissza.

Épp ezért esténként nagyon szerettek volna egészen magukban maradni. Hiszen még a madárpár is a bokrok legrejtettebb sűrűjében fészkel. Igaz, hogy a madár nem fizet házbért. Takarékosságból se igen kell összeköltöznie az apósáékkal, mint Kormos Pistáéknak. Nem is éri olyan kínos meglepetés már az első nap, mint őket. A boldog öregek mindegyre beütötték a fejüket a konyhából, hogy gyönyörködve állapíthassák meg:

–   Lám, lám, már ezt is megértük. Milyen is a szegény ember élete, keservesen nehéz, mégis elrohan, mint az árvíz...

Ha meg becsukódott mögöttük az ajtó, akkor viszont minden szó, minden nesz ki- és behallatszott. Bosszantóan idegesítő volt az is, amikor Pista óvatosan előretolta a túl hangosan zörgő rozsdás riglit. Csak az tudja, aki már lakott errefelé, hogy egy ilyen Csaba utcai ajtórigli-zörgés többet mond száz csúfondáros pletykaszájnál.

Maris riglizés után örökké aggodalmaskodott, az öregek biztosan meg vannak sértődve az elzárkózás miatt. És minden résen meg kulcslyukon őket lesi száz irigy szem.

Igen, most felfedezték végre a vékony ajtót.

Nemcsak vékony volt, de üveges is. A kis, áttetsző függönyön hol az apjuk, hol az anyjuk árnyéka jelent meg. Éjfélig is fenn motoztak. Fukarian nyújtották, hoszszabbították, élték a maguk hátralevő életét. Tóth bácsi, rossz alvó lévén, lámpaoltás után is sokáig forgolódott az ágyban. Még éjszaka is cigarettára gyújtott, ha megébredt. És ez elég gyakran előfordult. Köhécselt, szöszmötélt. Hajnalban mégis korábban kelt, mint a fiatalok. Mariska ilyen zavaró körülmények között se este, se reggel nem volt kapható meghittebb közeledésre. Teste valósággal megdermedt minden kis neszre. Pista, amennyire csak bírta, féken fogta követelőző érzelmeit.

Legfeljebb szidta magában a vékony ajtót.

Ki-kirobbanó elégedetlenségébe szerencsére sok humoros íz vegyült. Haragja szétesett felesége egészséges és mindig tiszta bájai láttára. Ébredező szépérzéke azonban hovatovább új felfedezések után kívánkozott, és ez kissé otromba zajjal sikerült. A vékony ajtó pedig a hegedűfa érzékenységével adta tovább a zajokat az öregek fülébe.

Házaséletüket jóváhagyta a szomszédság, a szülők, az anyakönyvvezető, a tiszteletes úr. A szomszéd utcában lakó bába már kíváncsian környékezte a fiatalasszonyt, de az a buta, vékony ajtó ellenállt. Pista olykor már fejszét akart ragadni. Forrt. Nem evett. Kialvatlan volt mindkettőjük arca, lesoványodtak.

Lakodalmukat követő negyedik vasárnap reggel már haragosan fülledtek a takaró alatt. Egymáshoz érő forró testükből időnként arcukba szaladt a vér. Szép, langyos reggeli napfény tűzött be a vékony ajtó firhangján. Anyósuk görnyedt alakjának árnyéka átderengett rajta, amint murkot vakart a vasárnapi húslevesbe. A kés szabályos időközökben kopogott az asztallapján.

Ezek a kopogások mozdulatlanná szegezték a fiatalok karját. Pista minden koppanás után ingerültebbé vált. Már nem a vékony ajtóra dühöngött, hanem anyósára, s elhúzódott Maris mellől. Felesége, aki eddig a mennyezetről lecsüngő légyfogót bámulta fénytelen tekintettel, felriadt, s könnybe boruló szemekkel nézett rá:

–   Nagyon haragszol, Pista – súgta.

–   Hagyj! – s még távolabb húzódott. Felesége alázatos hangja robbanásig forralta. Pedig tudta, hogy ez csak a szeretet alázata, mégsem bírta elviselni az érintését és hangját, mikor a szülei halálát kívánta... Igen, vakon, esztelenül gerjedt fel benne ez a gyilkos vágy, amióta felvetette Maris előtt, hogy költözzenek el innen, és az gyáván elutasította ezt a gondolatot. Mivel is indokolná meg elköltözésüket, hiszen az öregek mindenben kedvükbe jártak, a legjobb falatokat nekik készítették. Az öreg még a kuglit is cserbenhagyta. Amint mondta, félreteszi a pinkapénzt, hogy Pista minél hamarabb megvehesse azt a kis telket a házzal meg a tyúkokkal és fejőstehénnel. Ez a terv mindeddig türtőztette Pistát. Most azonban megfeledkezett róla. Dühödten rájött a költözködni akarás. Hogy miért, azt nem merte volna az öregek szemébe mondani.

Gondolatai közben apósa nyitott rájuk, kiborotválkozva, tiszta ingben. Vidáman ugratta őket:

–   Fel, ti Mátyás király lustái. A nap a hasatokra süt. – De látva fanyar arcukat, némaságukat, megszeppenve húzódott ki, és csukta be az ajtót. Behallatszott, amint súg valamit az öregasszonynak.

Pista kipattant az ágyból, s nadrágot rántott magára.

–   Nekem ebből elég volt – mondta fojtottan. – Éjjel-nappal sutyu-putyu, csiszli-csoszli. Köhögnek, szipognak, motyognak, horkolnak és agyonszeretnek...

–   Pista, ne beszélj így anyámékról! – ült fel Maris megbántva.

–   Azt akarod tán, hogy megfulladjak? Mert ebbe belé lehet bolondulni... – kiáltott Pista.

Odakint a konyhában nagyot koppant a kés, s a vizestálba cuppant egy megberetválkozott murok.

Tóthné komor ábrázattal nyitott be:

–   Mi van veletek, Pista? Az első naptól látom, hogy valami baj van a kréta körül. Csak azt nem tudtam mostanig, hogy ki a hibás...

–   Azt akarja mondani, hogy én? Hogy az én krétám körül... Pedig, ha éppen tudni akarja...

–   Pista! – ugrott ki az ágyból Maris vérvörösen, s betapasztotta tenyerével az ura száját, de az indulatosan kapta el a fejét:

–   Inkább papnak állok – kiáltotta –, és apácákat krétázok, de...

Maris kirohant a szobából. Tóthné meg közelebb jött. Száraz, színtelen arcát kis pír élénkítette.

–   Mi baja magának az apácákkal, Pista?

Pistát a rideg magázás kissé lelohasztotta. Tényleg, mi az ördögöt is akar ő az apácákkal? Sose hitte volna, hogy ily nehéz legyen megmondani az igazat. Anyósa átható nézése befúródott a fejébe, s minden épkézláb gondolatot felcsavart magára, mint a túrós makarónit a villa.

–   Megnémult maga, Pista?

–   Én nem, de értse meg, anyám, hogy... értse meg, hogy... vékony az ajtó! – kiáltotta. – Érti, vékony. Hártyavékony! Füle van, és szeme van... és, és, és... találja ki a többit...

Tóthné teljesen elképedve nézett az ajtóra. Neki soha életében fel nem tűnt, hogy az szemfüles volna. Most, miután sejteni kezdte, miről is lehet szó, elcsodálkozott:

–   De hát miért zavarja az magukat?... Hát ahol egy szobában laknak az öregek a fiatalokkal? Mégse halnak belé. Mért volna maga különb?

–   Úgy látszik, hogy különb vagyok, és gátá, ahogy a román mondja. Tegye ki a szűrünket, mondja azt Marisnak, hogy cudarkodtam, hogy maga mondott fel, különben nem jön velem...

–   És a szomszédok? – vált fenyegetővé Tóthné.

–   Mondja nekik, hogy... hogy meg akartam magukat gyilkolni...

Ez a szó önkéntelenül szaladt ki a száján. Megvillanhatott valami a szemében, mert anyósa sápadtan elhátrált tőle.

–   Nem értem magát... Mi az egérlyukban is ellaknánk magukért... mégis én mutassak ajtót? Mert az úr finnyáskodik? Hogy Maris megharagudjék. Nem tudnék a szomszédok szemébe nézni...

Pista elkáromkodta magát. Felkapta kabátját, és elrohant. Az első üres lakást kibérelte a Szamos-part közelében. Valkainál vásárolt, egy cirokseprőt, és lázas buzgósággal kiseperte a szobát, azután vágtatott haza. Senkihez sem szólt egy szót sem. Felesége meg anyósa elképedésére szétszedte a tornyos ágyat. Darabjait fejére rakta, és nagyokat nyögve átcipelte új fészkükbe. Utána a párnákat, szalmazsákot, és berendezkedett. Ez ugyan hamar ment. Se szék, se asztal, csak az ágy: a családfabrika, a csupasz-kopasz, kongó, üres szoba közepén. Kicsit meghökkentette Pistát ez a sivárság, de hamar behozott a Szamos partról egy jó nagy követ, és lihegve ráült. Nagyokat fújva elszántan várt. De bizony délfelé nagyon elszontyolodott, s mikor már ott tartott, hogy kétségbe vonja felesége hozzá való hűségét, az csak beállított nagy szipogva.

Ruháit karján hozta, s zokogva nézett körül a kopár falakon, vajon hová akaszthatná azokat. Pista vette a seprőt, nyelét bedugta az üres kéménylyukba, s ráterítette a ruhákat.

–   Holnap szeget veszünk az ószeren, és falba verjük fogas helyett.

–   Igen – szipogta Maris –, rozsdás szeget...

–   Ülj le. Én is mindjárt itt leszek...

–   Hová mégy? – rettent meg Mariska Pista zord hangjától.

–   Ne félj, csak még egy széket hozok.

Ezzel az ígérettel kiment az utcára, s becipelt egy második nagy követ. Leült. Maris meg csak állt, s nézte, nézte búbánatosan a köveket, végül is feljajdult:

–   Kemencét is kőből akarsz? Nincs egy fazekunk, se egy poharunk, se egy stelázsink... Ha ezt mind megvesszük, mikor lesz házunk, tehenünk, ahogy ígérted?... Hát lámpa? – zokogott már újra. – Mit csinálunk lámpa nélkül?

Pista fején érezte a kemencét, a fazekat, a poharat, az asztalt meg a stelázsit, fejőstehenet és mindent, ami még hiányzott ahhoz, hogy Laji bátyjának eldicsekedhessék a városi nagygazdasággal. De a lámpa szóra felkapta fejét, s egyszerre leborult róla az egész berendezés.

–   Lámpa? – sunyított zordonan Mariskára. – Ne félj, megtalállak én lámpa nélkül is...

Mariska könnyei közül sandított reá, mintha most látná először.

–   Nem is tudtam, hogy ilyen nagylegény maga.

–   Már te is magázol? – hördült fel Pista. – Na, de estig minden szabad. Ma úgyis vasárnap, de holnap azután nekigyürkőzünk, és lepipáljuk az összes Lajikat.

Ezzel szorosan egymás mellé taszította a két nagy követ, s intett:

–   A térdemre, ifiasszony... Itt szépen kisírhatod magad estig. De azután kuss ennek a vékónyajtós, göcsös világnak.

Amikor mégis lány születik

Ismét eltelt egy göcsös esztendő. Tóth néni keményen tartotta a haragot Pistával. Ez alatt az idő alatt Pistáék apránként mindent beszereztek, aminek feltétlenül lennie kell egy munkás-házaspárnál. Kettőjük kicsi fizetéséből bizony nem sokra futotta. Azután meg igenigen nekigyürkőztek, hogy elsősorban a fejőstehénre meg házravalóra gyűjtögessenek. Talán, talán gyűlögetett volna is valamicske, ha egyszer csak elő nem áll Mariska igen megszeppenve:

–   Én nem tudom, mi lelte a ruháimat. Már egyik sem elég bő. Vagy én híznék?

Pista végignézett rajta. Ugyan mitől hízhatna, hisz minden jó falatot megvontak maguktól, hogy gyűljön a házra meg a fejőstehénre való. És mégis, amint újra jól végignézett Marison, úgy találta, hogy az bizony vastagodik.

–   Te – kiáltott fel belésápadva –, te, Maris. Nem vagy te úgy?

Elsápadt erre Maris is. Másnap még jobban kiderült, hogy bizony ő „úgy van”... Hogy jó lesz babastaférungra gondolni...

–   Jól nézünk ki – képedt el Pista –, fejünk mi hamarosan, csak nem tehenet, szegezünk mi hamarosan, de nem házfedelet, hanem bölcsőt... Nem tudtál vigyázni, Maris?...

–   Én?... Azt mondod, hogy én nem tudtam vigyázni?

–   Na, ne veszekedjünk, most már mindegy, csak fiú legyen. Legalább segít nekünk összekaparni egy hurubára valót... De azt a fiút, tudom, nem fogja Pistázni senki se, mint engemet. Egyéves házas vagyok, és mindenki csak úgy tisztel: hallja maga, Pista... Istvánka lesz a gyerek, én mondom, nem akárki kapcája.

Az asszony ráhagyta. Ismerte már a Pista bogarát. Tudta, hogy a keresztségben azért nyert bölcs és előrelátó apjától István nevet, hogy a karácsonyi ünnepek bőségében egy füst alatt névnapot is ülhessen anélkül, hogy az külön kiadást okozna neki. Általában az öreg Kormos István esküvőt és minden nevezetes családi eseményt, amikor örvendezve vagy búsulva költekezni kell, az év nagyobb ünnepeire osztotta be. Még a halált is ráncba szedte. A vén kaszás ehhez mérten húsvét szombatján nyisszantotta el I. István öreg életét. Úgyhogy II. István, mármint a Mariska ura, ünnep harmadnapjára haza is jött Székről, az apja temetéséről, s fennakadás nélkül mehetett a gyárba.

Mariska nem bánta, ha Pista ezt az életbeosztást híven követi, ha fiúk lesz. Rohantak a hónapok, s Maris kimaradt a gyárból, minden percben várta a gólyát. A III. Istvánka születésével azonban ugyancsak elszámította magát. Már a második vasárnap sötétedett rájuk anélkül, hogy a kis jövevény végre eldöntötte volna köztük a vitát: fiú-e vagy lány? Pistának a leány ellen csak annyi kifogása volt, hogy a leánynevek nem esnek se húsvétra, se karácsonyra. Tehát nem fizetődik ki a névnap a pirosbetűsökből.

Mariska roppantul bizakodott. Azért is leány lesz, mert ő már akkor is erősen akarta, mikor megfogamzhatott. De erős akarat ide, erős akarat oda, a gyerek ma is elmaradt, pedig készen várta már minden. A kis ingecskék, a kis réklik és mind a két eshetőségre a keresztnevek. Készen várta a bába, az anyakönyvben egy szám és egy rubrika. Készen a templom és a szentelt víz, a bejelentőhivatal s a mindennél biztosabb szegénység.

Az egyébként nehézkes észjárású Pista, amint ezen az estén is csak másodmagukkal feküdtek le, mindezeket végiggondolta. A szűk ágyban nyugtalanul izgett-mozgott. Felesége kérdésére, hogy mit vackolódik annyit, csak azt telelte:

–   Mégiscsak nagy dolog az ember!

Az ember nagyságáról beszélve aludtak el. Másnap reggel Pista megnyugodva sietett munkába. Közeli apaságának jelentőségétől eltelve, önérzetesen fogadta gyárba siető ismerőseinek köszöntését. Elégedetten vette szemügyre az eget. Arról a kora tavaszi szél úgy lesúrolta a vizes felhőfoszlányokat, mint egy drótkefe.

Egyszer azután megtorpant.

Az egyik kapu alól sárgapihés kis csibék futottak ki a lába alá. A rekedt kotló kétségbeesett kurrogással nyújtogatta a kapu alól borzas fejét szívtelenül elcsavargó gyerekei után.

Erőlködését látva, Pistát mélységes szülői együttérzés szállta meg. Terelgetni kezdte a szétfutó apróságokat vissza a kapu alá. Éppen szemközt jött a kuglibajnok kályhássegéd, aki minden timsófalás ellenére is kétszer olyan vastagra hízott tavaly óta. Kék surcába csavart szerszámait magához szorítva, hasát fogta nevettében, amint az ügyetlenül hessegető Pistát meglátta.

–   Hahaha!... Látom, jó apa lesz magából, Kormos Pista... Vagy már az is? Fiú-e avagy lyukas fityfiritty? Keresztapának engem hívjon. Rég nem mulattam már a más zsebére.

Megropogtatta Pista kezét keményen, üzengetett Tóth bácsinak: jöjjön vagy egyszer a gurítóba, mostanában jobban járnak kilencre a golyók. Elköszönt, szétterpesztett lábakkal úgy ment tova, mintha kicsúszhatnék nehéz teste alól a föld.

Kormos Pista abbahagyta a csibeterelgetést, és ment a dolgára. Másodikat fújta a bőrgyár vastag dudája. Félt, hogy elkésik. Már a rácsos gyárkapu elé ért, mikor egy ordítozó fiú lökdösődött feléje a minden irányból özönlő munkások között. Az udvarukon lakó Süliék egyik iskolásfia volt.

–   Kormos bácsi – ordította kifulladva –, Pista bácsi... a gólya... a gólya!...

Pista bácsi hirtelenében az égre nézett, azután nagyon elsápadt. A fecsegő fiú nyomában nyargalt haza. Néhány szembejövő munkatársát majdnem feldöntve, csak így mentegetőzött:

–   A gólya... a gólya...

Udvarukra érve, lakótársait az ajtó elé csődülve találta. A közelben lakó kerületi bába papucsban, borzasan, ahogy éppen kiverték az ágyból, akkor lépett be hozzájuk a szobába. Pista követni akarta, de a gebe Süliné útját állta.

Mikor Mariska a padlórongyok rázása közben jajgatva összerogyott, Süliné féltucatnyi gyerekét azonnal szétkergette, hogy hívják a bábát s az érdekelt rokonságot. Ezért azután most sem akarta keze közül kiereszteni az események irányítását. Karon ragadta a futástól verejtékező apajelöltet, s rámutatott a kerítés mellé borított mosókazánra, hordjon abba azonnal fürösztővizet. Hirtelen mást gondolt:

–   Hopp, most jut eszembe, a kazánra szükség lesz odabent. Jobban teszi, ha a hordómat hordja tele, szomszéd úr.

–   Jó, jó, de eresszen előbb a feleségemhez...

–   Itt most nincs szükség férfira. Különben is jön már az anyósa.

Pista homlokáról messze preckelt a verejték, oly gyorsan kapta fejét a kapu felé. Anyósa máig egyszer sem tette be hozzájuk a lábát. Igaz, ő sem kereste az öregasszonyt. Az szörnyen haragudott rá a fergeteges költözködés miatt. Mostanában betegeskedett a vénasszony, s az ágyból riaszthatta ki Süliné harmadik fia, akinek fontoskodó arcán olyan pisze orr meredt az égre, amilyenre azt szokták mondani, hogy beléesik az eső. Az öregasszony harisnyája csavarosan volt felhúzva, láztól forró kezével haragosan taszította félre vejét az ajtó elől.

–   Az úrnak most kint tágasabb – mondta maró hangon, s becsapta Pista orra előtt az ajtót. Pista fel akart fortyanni, de a szobából ki-kihasító sikolyok hallatára ideoda topogott valami bűntudatféle érzéssel.

–   Mért nem hordja azt a vizet? – támadt rá Süliné, s kezébe nyomta a vedreket. – Lódulándusz, tisztelt apa úr. Szép kis veszedelmet hozott arra a szegény fehérnépre.

–   Nagyon rosszul van? – ijedt be Pista most már egészen.

–   Ajaj! – vágott borzalmas arcot Süliné. – Harapja le az egyik ujját, akkor majd megtudja – s kituszkolta Pistát a vedrekkel az utcára.

A távoli vízvezetékig Pistának csupa ablakban könyöklő asszonynép előtt kellett elhaladnia. Röstellte magát szörnyen. Azt hitte, hogy valamennyien ellenségesen néznek rá. A vízvezetéknél is, mintha csak az ő vádolására gyűltek volna ki, sokkal több asszony ácsorgott, mint máskor. Nekikeseredve hordta Süliné feneketlen hordójába a vizet. Azt hitte, sosem lesz az teli.

És nemhiába gyanította.

Ahányszor a kiürült vedrekkel kitette lábát a kapun, a buzgó szomszédasszony rögtön szétmerte a hordó tartalmát. Éppen aznap készült nagymosásra, s élve az alkalommal, csebret, teknőt, fazekat, kannákat és vedreket töltött meg magának. Valósággal tobzódott, kéjelgett a rengeteg sok vízben, mintha valamilyen drágasághoz jutott volna ingyen.

Pista egy darabig hordta a vizet gépies türelemmel. Csak a huszadik vedernél kezdett tűnődni, vajon minek ez a roppant sok víz. Tán csak nem fürösztik meg a gyermekkel együtt feleségét, anyósát és a bábát is?

Miért ne!

Gyerekágyas asszonyhoz tisztán kell közelíteni, ennyit már ő is tudott. A szigorúan bezárt ajtó előtt elhaladva, borzongva fülelt. Felesége odabent egyre hangosabban jajgatott, a bába meg ugyancsak biztatta:

–   Na most, fiam, na most, ne hagyja... Fogóddzon meg az ágy fejébe...

Ezek a rejtélyes szavak Pistát valósággal elüldözték a vedrekkel, pedig már majd leszakadt a két karja a fáradtságtól. Vastürelme egyszer azután véget ért. Mikor már legalább három hordónyi vizet behordott, nagyot fújva csapta Süliné elé a zörgő vedreket.

–   Mi az öregisten van evvel a hordóval? Még a Nagyszamos se győzi telehordani, nemhogy én. Vagy talán fürdik már ebben a bolondok házában mindenki?

–   Dehogyis fürdik, lelkem, éppen szólni készültem, hogy elég lesz – találta fel magát Süliné szemforgatva. – De ami azt illeti, sok baj van ezekkel a kölykökkel. A víz – szerencsére – még elég olcsó, nem kell tőlük sajnálni. – Hajaj, tudom én, mit tesz szülni, nevelni és temetni...

Mély lélegzetet vett:

–   Bizony, én már két ártatlanságot temettem, de azért inkább szülök, mint temetek... Ó, de mit is beszélek most efféléket, amikor magát buzdítani kellene... De azért vigyázzon, ügyes ember. Nehogy megunja a dolgot a harmadik kölyöknél, mint az uram... Hiába küldtem utána a műhelybe, a biza dolgozott tovább. Még túlórázott is aznap. A negyediknél már éjjelre is elmaradt... Na né, milyen fáradt. Nem jönne be hozzánk a szomszéd úr egy kicsit pihenni?...

Gyorsan elharapta a szót, eszébe jutottak a konyhában csordultig töltött csebrek és vedrek meg a teknők, merész kanyarral kitért a beszéd eredeti vágányából, s így folytatta:

–   Bizony bejöhetne hozzánk, mikor itthon lebzsel az uram. Meglátja, milyen különös ember. Na, csak ne idegeskedjék. Nem kell tartani semmitől sem az első gyereknél... persze, ha fiatal az asszony. Csak harmincon felül bábáskodik a halál is az ágynál. Tudja, a medencecsontok... Ejnye, már megint mit jár a szám? Még meg talál ijedni, pedig igazán nincs mitől félnie. Száz asszony közül egy ha rámegy a gyerekre. És miért volna éppen a maga felesége az az egy? Igaz, hogy ismertem Lupsán egy gyönyörű szép fiatal menyecskét. Az egy hétig viaskodott a bábával, s halljon csodát... Óriási vízfejű gyerekéért adta oda az életét!...

Kormos Pista nem állhatta ezt az asszonyt. Nem tetszett neki, hogy hol szomszéd úrnak, hogy meg csak úgy „maga Pistá”-nak titulálja. Csúfságnak érezte mind a kettőt. Pistának nem Pista ő, mióta végzett a katonasággal. De az úr megszólításra még jobban haragudott. Mivel úr ő? Igyekezett hát eloldalogni Süliné mellől. A vízfejű gyerek és az asszonyhalál hallatára meg éppen rohanni kezdett a kapu felé.

Az ám, de Sülinétől nem volt könnyű szabadulni, ha ő vigasztalni akart valakit. Ott nyargalt Pista oldalán le-fel az udvaron, és képtelenebbnél képtelenebb szülési borzalmakat elevenített meg. Közben ráncigálta a férfi kabátját, és beszélt, beszélt szakadatlanul. Hadonászó, csontos kezével csodálatos színt, életet vitt minden szavába. Ujjaival valósággal lerajzolta a véres eseteket. Ennek az apakínzásnak végül is az ajtón kihajló Tóthné vetett véget.

–   Bejöhetsz már, jómadár – kiáltott Pistára. Pista egyszerre kitépte magát Süliné markából. Komikusan nagyot ugorva, önkéntelenül is az a kérdés robbant ki a száján:

–   Nem púpos az Istvánka?

Anyósa erre jól szájon legyintette:

–   Elhallgass, te hóhér. Minek nézed a leányomat?

Az ajtón berántotta a megszeppent férfit, mielőtt még Süliné is betolakodhatott volna. Bent az egyszobás lakás firhangos félhomályában Pista egy rózsaszínű csomót látott meg az asztalra tett párnába süppedezni, valami affélét, mint egy halom összetekert májashurka. Meghökkenése csak akkor tört örömkiáltásba, mikor két önálló hurkát látott a magasba lendülni.

–   Megvan mindene. Éljen, nem szanitéclábú. – Hirtelen elhallgatott, s merőn nézte egy darabig a csecsemőt, s elkámpicsorodva sóhajtott: – De azért mégse egészen ember. Nincs neki angyalbögyörője.

–   Te átkozott, te – csípte nyakon anyósa, aki most a kibékülés örömében adta ki magából minden bosszúságát. – Törődnél inkább a feleségeddel. Mars oda né, térdre eléje, és imádkozz. Egy évig porba csússz előtte, és még a leheleteddel se merd megérinteni. Azt hitted, hogy a vastag ajtó mögött mindjárt fiú telik ki belőled...

Pistában ágaskodni kezdett minden, de a felesége halk nyögdicsélésére lehorgadt a feje. Gyámoltalanul az ágy mellé kuporodott, s otromba kezével simogatni kezdte behunyt szemű asszonya meztelen karját. Amikor az rányitotta kék szemét, halkan, egy kis búbánattal kérdezte:

–   Örvendsz a kislánynak, Maris? Látod, mégis a te akaratod volt erősebb.

Mariska elnézett mellette, s alig hallhatóan rebegte:

–   Ha tudtam volna, milyen nehéz, nem kívántam volna kislányt. Szegény, átkozhat engem, ha egyszer ő is úgy lesz...

Az ugorka

És megérte Kormos Pista egy angyalbögyörős Istvánka születését is. És szaporán jött Istvánka után Péterke és Juliska. Esténként – mikor jött a gyárból – kezébe, lábába kapaszkodott egy-egy tömzsi kis Kormoska. Így nevezték el őket az Irisz telepiek. A városi házszerzés körül is előrehaladást ért el. Egy hideg, hófúvásos vasárnap este a belvárosból jött hazafelé, s amint az Irisz telepi fahídra lépett volna, valami vinnyogásféle ütötte meg a fülét.

Hátrafordult, s látja, hogy egy lompos kis kutya jön utána. Didergett az istenadta, s jött egyenesen a lábának, csóválta azt a pici farkát. Úgy tett, mint egy régi jó ismerős, bújt a nadrágszárához.

–   Kusti ne – szólt rá Kormos Pista inkább hívogatólag, mint kergetően. – Eredj gazdádhoz, ne hűtlenkedj ebben a nagy hófúvásban.

De a kicsi kutya jött utána a hídon is. Vinnyogott a szerecsia, mintha kérné: ne lépj akkorákat, te nagy ember. Közben a szél majd leseperte a fagytól recsegő hídról a párolgó Szamos hideg vizébe. Kormos Pista megszánta, s nyakánál fogva átvitte a túlsó partra, s ott eleresztette.

–   Na, most sipirc hazafelé, gazdádhoz.

De a didergő szőrcsomó az ő nyomába eredt. Ha megállt, megállt a kutya is, lapult alázatosan, s vinnyogott rábeszélően. Kicsi létire úgy tudta már az alázatot, mintha ő is óvodában tanulná, mint a Pista nagyobb Kormoskái. Követte bizony Kormos Pistát hazáig, a nyíló utcaajtón bizony úgy beslisszolt, mintha mindig ezen a kapun járt volna. És neki egyenesen Kormosék ajtójának, a küszöbre.

Ez a biztonság meghökkentette Kormos Pistát. – Ez jelent valamit, ha ez így tudja a járást. Ezt az égből küldik valami célból hozzám. Ezt nem kergethetem el. Tán éppen azt jött tudatni, hogy amire megnő, lesz mit őrizzen nálam.

–   Hát persze – dobbant nagyot Kormos Pista szíve –, az én házamat jött ez őrizni, a fejőstehénnel meg a tyúkokkal és veteményeskerttel.

És bevitte a kutyust örvendezve hozzájuk. Megörvendtek a gyerekek is. Ölbe kapták, tépték ki egymás kezéből. És abból a párszavas történetből, amit az apjuk tudott róla, kihámozták a hozzáillő nevet: Árva. Azon nyomban megülték a keresztelőt. Zsíros kenyérhéjat vetettek Árva elé, s egy kis tányérba vizet.

–   Ne kényeztessétek – intette őket Kormos Pista komolyan. – Ebből bősz házőrző kell hogy nőjön. Mert úgy tudjátok meg, hogy a házőrző mellé kerül ház is.

Mariska, a felesége, aki az eltelt évek alatt szigorú Mariska nénivé komolyodott, nem valami nagy kedvvel nézte a kutyát. A házigazdára gondolt, aki a Kormoskákat se állhatta túlságosan. Süliné seregnyi helytelen gyereke a sokgyerekes lakók ellen vadították. Aligha fogja veszekedés nélkül megtűrni még a kutyát is. Kormos Pista azonban kimondta, hogy megvédi Árvát életre-halálra. Mert ez nem akármilyen kutya.

Volt is baja elég a házigazdával. De meg a szomszédok is bosszantották.

–   Ni, ott fut a Kormosék „Árvája” – kiáltották jó hangosan. – Farkánál fogva húz ide nekik egy házat.

Hát a farkánál fogva ugyan nem húzott Kormoskáéknak, de egy napon Kormoskáékig ugatta a postást, aki levelet hozott a széki jegyzőtől. Kormos Pistát hívta. Jöjjön haza, mert Laji bátyja és a többi testvérek Kormos István kétholdnyi föld- és házhagyatékából készpénzben kifizetik a jussát. A negyedholdnyi juss készpénzben bizony nem volt valami nagy summa. Akkora városi hely árával jókora telket vehetett volna Kormos Pista, de falun félannyit fizettek egy telekért. Pista így is majd kiugrott a nadrágból. Jól jön ez a pénz, ehhez már lehet ragasztani valamit. Lám, mégiscsak viszi ő valamire itt városon is. Lám, hogy nemhiába jött hozzájuk Árva...

Elhozta hazulról a jusst, bankba tette, hogy kamatozzék, gyűljön. Apósa, mintha csak erre várt volna, a következő vasárnap kilencet ütött a kuglin. A régi bajnoktársak meg a kisebb gurítóhírességek diadalordítással ünnepelték a ,,remek dobást”. Tóth bácsi amúgy előredűlő testtartással meredt a lesepert bábukra. Úgy maradt, ahogy éppen elgurította a golyót, akkor sem egyenesedett ki, mikor a diadalordítás elcsitult. A vastag kéményseprő irigykedve szólt az öregre:

–   Ne nézd már annyit, Tóth bátyám. Kilenc az az utolsó szálig.

Hát az öreg nem is kételkedett tovább egy pillanatig sem, hanem úgy. ahogy volt, előrelendülő testtartással szépen oldalt borult.

–   No, nézzétek már, hogy viccelődik az öreg – komolyodott el a kéményseprő furcsán fintorogva.

A többiek Tóth bácsihoz ugrottak, fölemelték. De az öreg akkor sem egyenesedett ki. Lógott a két karja, mint a törött ág. Sört öntöttek a szájába, de az szétfolyt az ajka körül. Rázták, dörzsölték, hisz nagy áldomást akartak inni a kilenc örömére. De bizony az öreg megugrott az áldomásfizetés elől. Jó messzire ugrott, oda fel a magasba, ahol az égiek szoktak gurítani nyári zivatar előtt, dörgő nagy golyókkal, amik villámokat csattintanak ki a vizes felhőbábuk testéből.

–   Hű – rémült meg a félszemű fuvaros –, ez tízet ütött, nem kilencet. Magát ütötte tizediknek.

Így történt azután, hogy Tóthné jajveszékelve szaladott Pistáékhoz.

–   Jaj, de árva lettem, jaj, de árva...

Pista szeméből kiszökött a könny. Apósát szerette. Sosem gondolta volna, hogy ez a derűs, bölcs ember megy el hamarább. Az utóbbi időben anyósa betegeskedett. Az öregnek semmi baja sem látszott... Elérte, amit akart: híres lett a Tóth név. Belékerült az újságba, hosszú riportban írták meg, hogyan ütött a félszemű fuvaros szerint tízet. Csak a temetés körül derült ki, hogy nem is tízet, hanem tizenegyet ütött. A tizenegyedik pedig Pista volt.

Hogy az öreget illően eltemethessék, a bankba tett pénzt kellett megcsonkítania. Nem maradt az öreg után csak annyi, amennyi az öregasszonynak kellett fekete kendőre. Mariskával együtt fekete fátyolosra gyászosították magukat a Pista jussából. Ráadásul anyósa rávette Mariskát, hogy költözzenek össze. Ő egy percig sem bírja egyedül. Vigyáz a gyerekeire azért a kis kosztért, amit neki odavetnek. Főz és mos rájuk, ők csak dolgozzanak. Mit tehetett volna Pista a két asszonnyal szemben? Belétörődött, hogy visszahurcolkodjanak a szoba-konyhás, vékony ajtós házba.

Elvégre elárvult, kenyérkereső nélkül maradt anyósát nem hagyhatta támasz nélkül. Jól fog mint pesztra a gyerekek mellett. Legalább Mariskának nem kell oly sokszor kimaradnia miattuk a munkából. Ennyi szájnak ugyancsak keresni kell, ha nem akarják felétetni azt a kis pénzt, ami még megmaradt a bankban a híressé vált Tóth bácsi temetése után, ha nem akar szégyenben maradni az ő házőrzőjével. Ugyanis Árva, a kis didergő kutyus egy év alatt lompos, nagy állattá fejlődött. Evett az is jó étvágygyal. Kinézte szegényt a két asszony. Kinézték az udvarbeliek is. Pista védte körömszakadtáig, bár még mindig nem tudott őriztetni vele semmit. Sőt Árvát kellett őrizni, nehogy elvigyék a sintérek, nehogy megetesse az anyósa. Pista bekötözte a fáskamrába a farkcsóváló Árvát. Amíg ezt itt tudja maga mellett s bankban – a jusspénzt, addig bízvást remélheti, hogy lepipálja még Lajiékat.

De egy napon Árvát nem lelte a fáskamrában. Megfoghatatlan, hogyan tűnt el. Kivezető lyuk a kamrából semerre sem volt. A lakat is sértetlenül lógott az ajtón. Anyósa szemforgatva méltatlankodott, mikor vallatóra fogta. Hagyjon békét neki avval a döggel. Színét sem látta. A Kormoskák sem tudtak róla semmit sem.

Pista kereste a kutyát mindenfelé. Esténként örökké a városban csatangolt, hátha megpillantja valamerre. A kutya éppoly váratlanul eltűnt, amilyen váratlanul a nyomába szegődött volt azon este, a hóförgetegből.

Csüggedtség vett erőt Kormos Pistán. És nemhiába. Egy hétfői napon falusit adtak melléje dolgozni a gyárban. Gyanútlanul betanította, s rá néhány hétre neki felmondtak. A mérnök mentegetőzve szabadkozott, amikor kérdőre vonta, hogy miért küldik őt el.

–   Mi szívesen tartanánk ezután is, Pista. De rendeletünk van, hogy a régi munkásokat újakkal cseréljük ki.

Pista elcsodálkozott nagyon. A katonaság óta nemigen érezte, hogy ő kevesebb volna, mint az újak. Haragosan gondolt a helyébe tolakodó falusira. Felesége és anyósa még kevésbé bírta felfogni, hogy Pistát miért küldték el. Gyanakodtak: biztosan nem viselte jól magát. Nem volt elég serény. Pista hiába tiltakozott e vád ellen. Egész télen át munka nélkül lézengett. A két asszony előtt teljesen elveszítette tekintélyét. Addig nem hagyták békén, amíg apránként ki nem szedte s a háztartásra nem adta a bankban őrzött pénzt.

Kénytelen volt vele. Keresete hiányzott, a kis Mariskát meg iskolába kellett adni. Téli ruhát kellett neki szerezni. A többi se járhatott cipő nélkül. Ő sem élhetett a felesége keresetén... Már nem vágyott fejőstehenes ház után. Legnagyobb boldogságként munkát szeretett volna kapni.

Tavasszal azután addig járt a Kömöcsi úr nyakára, s tett neki különböző szívességeket, hogy a raktárnok valahogy ismét helyet szorított neki a gyufagyárban. Ezúttal a hasítóba került, Gedeon úr keze alá. Dolgozott hát ismét. Odahaza azonban nem állt helyre a régi tekintélye. A hasítóban kevesebbet keresett, mint a bőrgyárban. Ezt a vénasszony minduntalan szemére vetette. Mariskát és az egész háztartást a maga esze szerint kormányozta.

Tóthné azonban már nem volt olyan ügyes, mint régebben. A nagy család dolga szétfutott a keze alatt. Főzöttjei többnyire rosszul sikerültek. Míg csak háromnégy száj részére főzött, eltalálta a szegényesebb ételek jó ízét és mennyiségét. Most, hogy hétnek kotyvasztott, hol elsózta, savanyította, hol meg sótalanul hagyta az ételeket. Márpedig Pista, amilyen arányban elveszítette a reményét, hogy koplalással gazdaságot szerezhet magának, olyan arányban kezdte vallani, hogy a munkásemberé csak az, amit megeszik, megiszik.

Gyakran kaptak össze a vénasszonnyal az ebédek fölött. És többnyíre ő maradt alul. Különösen az ugorka miatt viaskodott igen reménytelenül. Már kosztos korában sem állhatta anyósa ecetes ugorkáit. Az erőszakos vénasszony minden nyáron ugorkát savanyított, de oly kevés hozzáértéssel, hogy karácsonyra fele rendszerint megromlott, a másik fele meg ehetetlen, fokhagymaízű lágy moslékká ázott szét.

Pisla képtelen volt fogyasztani belőle. Egyetlen vasárnapi öröme mostanában a húsos ebéd lett volna. A húst viszont savanyúság nélkül nem vette be a gyomra. Kérte a szikár vénasszonyt, savanyítson inkább céklát. Tóthné gorombán hivatkozott megboldogult urára, székely nagyapjának a nagyapjaira, akik szintén ilyen savanyúságon éltek, mégis szinte bottal kellett őket agyonverni, hogy túl ne éljék a száz esztendőt.

Lepocskondiázta Pistát úribelűnek, s könyörtelenül tovább savanyított. Pista vasárnapjai örömtelenségbe fulladtak. Felesége viszont nem állt a pártjára. Az vakon szerette az anyját, különben is örvendett, hogy leveszi a válláról a főzés terhét. Elég volt neki a nappali gyárimunka. A kosztozás minőségéből nem csinált nagy dolgot.

Pista egymaga képtelen volt sikeresen szembeszállni a konok vénasszonnyal. Akaraterejét gyöngítette valami. Valami, ami eddig is lesben állhatott tudata mélyén. Valami, amit most észrevétlenül elősompolyogni érzett, ami akkor törhetett rá először, mikor szülei beléfojtották a gyerekvágyakat. Ezt a valamit abroncsolhatták szorosabbra tanítói az iskolában, a tiszteletes úr a templomban, azután a gazda, akihez később szolgálni adták, majd legény korában a katonaság, azután Laji, mikor elűzte hazulról, végül mindenféle munkavezetők és mindenki felett a legnagyobb gondviselő.

Ezeken tűnődve Pista, elkeseredésében arra eszmélt, hogy egész életében mindig más gondolkozott helyette, mások irányították cselekedeteit. Ő meg engedelmesen úgy tett, mintha önként, saját jószántából hajtana fejet.

Most törődjék belé anyósa akaratába is? Higgye, hogy azt úgy rendezték el az emberek ezer esztendőkkel ezelőtt, hogy felette örökké valami erősebb akaratnak kell uralkodnia?

Széttekintve szomszédai között, gyári ismerősei körében, úgy találta, hogy azok többé-kevésbé hasonló sorsúak. És miért lennének különbek – hökkent rá e kérdésre –, hiszen már születésük pillanatában készen várta őket a sokféle szokás, még csak a mozdulataikat is készen kapják...

–   Igen – eszmélkedett Pista –, ilyen kész rendet talált ő itt a gyárban is. Lám, most is, ahogy visszakerült a gyufagyárba, az örökké elégedetlen Gedeon úr, a munkavezető, odaállította őt a nyáron fullasztó meleg, télen meg nyaktörően jeges gőzölőbe, hogy a kifőtt hársfarönköket begörgesse a hasítógépekhez, de még csak a görgetéshoz szüksége.s mozdulatokat is ő diktálta.

És ez valóban így volt.

Ha Pista más, célszerűbb fogásokkal próbálkozott, Gedeon úr szidta. Ügyetlen balognak nevezte. Szombaton kurtán-furcsán tudtára adta: ennyi a fizetése, ennyit levonnak a betegsegélyző járulékra, ennyit balesetbiztosításra és kereseti adóra. Ha tetszik, jó, ha nem, ott a kijárat. Jön helyette tíz falusi is olcsóbban. Pista összeszorította a fogát, nem tiltakozott, félt a „kijárattól”. A bőrgyárban már kipróbálta.

–   Igen – törődött belé fogcsikorgatva –, meg kell adjam magam egészen.

Ilyen keserű beletörődéssel fogadta azt is, amikor egy nálánál régebbi munkás, egy Nagy Pál nevű, elébe állt, és hívta: menjen vele a szakszervezetbe, mert itt nem lehet ám csak úgy csürhe módra kajtatni a gyárban. Szervezkedni kell, majd meglátja, mire jó az.

Undorral követte, s fontolgatta magában, vajon ott, ahova most viszik, mennyit fognak elvenni a fizetéséből. Biztosra vette, hogy ez az útja is pénzbe kerül. A színes plakátokkal teleaggatott szakszervezetben gyanakodva furcsállotta, hogy az íróasztalok mögött keménygalléros urak helyett gyufagyári munkások körmöltek. Kikérdezték nevét, születési helyét és idejét, végül kértek egy összeget beíratási díjra, egy nagyobbat kétheti tagdíjra.

Indulatosan lökte elébük a pénzt, s visszafojtott haraggal nézett körül, mit csinálnak itt az ő garasaival. Az íróasztalokat rendes, bizalomkeltő holminak találta. A falak is mintásak, még a tengelyen forgó ruhafogas is hasonlít más pénzszedő hivatalokban látottakhoz. De azokban finom urak művelték a zsebelést. Itt azonban... ezek a munkások fogják elkölteni az ő pénzét? – fortyant fel benne minden. – Ő is el tudná költeni. Miért adja nekik, ha ők is csak munkások? Csak azért, mert beültek az íróasztalok mögé? Ki kérte, hogy odaüljenek?

Nem jutott ideje feleletet találni e dühítő kérdésekre. Az íróasztalok mögül kezébe adtak egy szürke nyomtatványt.

–   Olvassa el, és írja alá...

„Belépési nyilatkozat” – betűzgette zavartan, de az íróasztalon túliak sürgették: írja már alá, nincs idejük sokat vesződni egy emberrel.

Pista megvetően alákaparta nevét, s próbált emlékezni a nyilatkozat szövegére. Mindössze annyi ragadt meg az eszében belőle, hogy ő „önként, saját jószántából lépett be” – valahova...

–   Önként?! – rándult össze minden ina. Ám ez a rándulás csak egy villanásnyi időre éreztette, hogy kiáltania kellene a pennázó munkások felé: hazudtok, apám, anyám és minden gondviselőm azon erőlködött eddig, hogy ti is lehúzhassatok egy bőrt rólam. De maga is megijedt a kikívánkozó mondatoktól. Máig sosem fordultak meg az agyában ilyen merész gondolatok.

Száját összeharapta, nehogy tudtán kívül megsértse azt a hatalmat, ami a szakszervezeti iroda falimintáiból, tintásüvegeiből és a nagy könyveiből áradt. Sietve ment volna kifelé, hogy minél távolabb és biztonságosabb helyen legyen innen. De Nagy Pál, aki idecipelte, visszahúzta a nyíló ajtóból.

–   Várjon még egy kicsit, szaktárs...

Elképedve nézett vissza. Ez a Nagy Pál biztosan öszszetéveszti valakivel. Hiszen Pista volt ő eddig mindenkinek. Egyik-másik igazolványára úgy is írták: Kormos Pista...

Nekilendült hát ismét az ajtókilincsnek.

–   Várjon, ha mondom, Kormos szaktárs – csodálkozott utána Nagy Pál. – Itt a tagsági lapja – nyújtott át egy kis kék könyvecskét.

Kormos Pista kelletlenül oldalgott vissza. Belelapozott a könyvecskébe. Újabb meglepetés nyilallott a szívébe. A tagkönyvben úgy írták, hogy Kormos István. Ő István a gyáriak előtt? István, mint Gedeon úr a hasítóban, aki ötven munkásnak és tíz csodálatos gépnek parancsol! Nem, ez lehetetlen, ez valami iszonyú csúfság. Mit is szólna Gedeon úr, hogy őt, a gyufagyári napszámost István szaktársazzák?!

Azt akarják ezek, hogy rajta röhögjön az egész gyár? – nézett Nagy Pál felé gyűlölködve. Haragosan forgatta a kis könyvecskét avval az Istvánnal. Jött, hogy ezeknek az irkafirkálóknak a szeme közé vesse, de az a valami most is elősettenkedett, s nem hagyta. Majd úgy eldugja ezt a vacakot a szekrény legfenekére, hogy még a felesége se lássa meg.

Isten ments, hogy az anyósa megpillantsa.

Ide sem teszi be a lábát többé – indult neki elszántan. Ha ezután is pénz kell Nagy Páléknak, vegyék el tőle a gyárban, és dögöljenek meg.

Ekkor azonban Nagy Pál erős marka rászorult a karjára.

–   Jöjjön, komám, nézze meg a játéktermet is. – Kinyitotta a szemközt fénylő üveges ajtót. Pista egy seregnyi kis asztallal bútorozott hosszú szobában találta magát. Az asztalkákat cigarettázó munkások ülték körül. Egyik-másik lepedőnyi újságban böngészett. Mások csörgették a dominót. Néhányan fekete-fehér kockás táblák fölé hajolva valami szép, cifra figurákat néztek igen elmerülten. Módfelett tetszhetett nekik, mert sokáig kitartóan gyönyörködtek bennük, amíg egyet odébb toltak a kockákon.

Kormos Pistában tótágast állt minden. Fejében bakfüttyöt ugráltak a „szaktárs” meg az „István” és a „komám” szavak. Miért hívta őt Nagy Pál úgy, hogy: „jöjjön, komám”? Mért nem mondta most is a szaktársat? Mi lesz ennek a vége?

Nagy Pál, mintha a Pista fejébe látott volna, körülmutatott a teremben.

–   Magának is joga van ezekhez. Van itt újság is, meg könyvek is. Esténként bejárogat ide az ember okosodni.

–   Muszáj?! – tört ki a balsejtelem Pistából.

–   Éppen nem muszáj, de hasznos...

–   Persze, azért is fizetni kell, ugyi?! – fakadt ki Kormos Pista.

–   Pár fillér az egész – felelte Nagy Pál könnyedén. – Csak a koptatását vesszük. Az újságot meg a könyvet nem adják ingyen.

Kormos Pista türelmetlenül vágott közbe:

–   Mondja meg egyenesen: muszáj ide járni vagy nem muszáj?

Nagy Pál szórakozottan tekintett a sakkozók felé. Az indulatos kérdésre ingerülten fordult szembe.

–   Mit akadékoskodik? Az összetartás kutya kötelesség.

Pista az erélyes hangtól kissé meghökkent, és inkább panaszként, mint szemrehányóan ellenkezett tovább.

–   Csak azért mondom, amit mondok, hogy mér nem kérték el a pénzt ezekre is? – lódult karja a sakktáblák felé. – Nincs nekem kedvem idejárni és még fizetni is.

–   Majd megkedveli – eresztette lejjebb a hangját Nagy Pál is. – Megtanítjuk sakkozni, dominózni. Azután csak egyszer legyen itt a vasárnapi vitákon, mind itt ülne. A vitákra el kell ám járni rendesen. Kinézzük a gyárból, ha nem jön.

Kormos Pista leszegte a fejét, s nem szólt többet. Nagy Pál meg a sakkozók közé bújt, és segített nézni. Kormos Pista keserűsége csordultig gyűlt a szívében. Miért kellett neki még ezt is megérnie? Hányan és hányan jöttek faluról városra, akik vitték valamire... Igaz, tudakozódtak az ilyenek után, és kiderült, hogy egyik sem jött olyan koldus módra, mint ő. Mindenkinek volt hazulról öt-tíz lánc földnyi jussa. Még a feleségük is hozott vagy annyit. Avval már kezdhettek itt városon is életet. Iparosok többnyire... Nem, nem bennem lehet a hiba. Én sem vagyok haszontalanabb a többi gyárinál...

Így vigasztalta magát Pista mostanában. De ez a Nagy Pál-féle dolog egyre jobban bőszítette. Eddig panasz nélkül fizette a kereseti adót, betegsegélyzőt, tett a templomperselybe is, mert azontúl nyugton hagyták. Hébe-korba beült a templomba, ha tetszett. De ezek itt nemcsak a pénzét kívánják, még a szabad idejét is lefoglalnák. És mit tehetne ellene? Még csak az kellene, hogy kinézzék a gyufagyárból is. Volna mit hallani az anyósától. Hej, csak az öregasszony ne lenne az ő ugorkáival!

Így dohogott magában a játékterem ajtaja mellett. Egy lépést nem tett se jobbra, se balra, amióta ide behurcolták. Olykor öldöklő pillantást vetett a sakkozók közé hajló Nagy Pálra. Mit tudnak annyi ideig bámulni azokon a figurákon? Ezért fizessen ő tagdíjat, hogy órák hosszat azokra tátsa a száját? Mit kell azon megtanulni? Szemet mereszteni a falubeli mutuj is tud.

Záróráig ácsorgott a kavargó füstben. Mikor a sakkozók felszedelőzködtek, ő is mozdulni mert. Az utcán azután, mintha puskából lőtték volna ki, dohogó sistergéssel ment haza. Soha ilyen későig nem maradt ki otthonról. Persze hogy veszekedéssel fogadták: hol a pokolban időzött? Különösen Tóthné leckéztette. Ráadásul ismét elébe tett egy óriási nagy és lottyadt savanyú ugorkát falásnyi kis szalonnadarabbal.

Szerencsére a vallatás alatt nem tartották szemmel, s az ugorkát eltüntette. Anyósa, felesége dühös közbekiáltásokkal hallgatták kimaradása okát. Pista elég vigyázatlanul kikottyantotta előttük a „szaktárs” meg az „István” szókat jelentő tagsági könyvecske létezését is. De az asszonyok egyelőre csak a tagdíj ellen lázadtak fel. Uszították Pistát, holnap kérje vissza a pénzt, a gyerekek szájából vonta meg. Azután a szomszédból senki sem fizet effélére...

Pista megfogadta, hogy visszakéri. De ez a visszakérés egész éjjel nem hagyta aludni. Hogy álljon ő oda Nagy Pál elé, micsoda férfinak találja nézni? Pedig hát nincs igaza. Mégiscsak nagy disznóság, hogy a munkásegylet költse el az ő pénzét. Az sincs éppen rendjén, hogy tőle másfelől is pénzt vesznek olyan dolgokért, amiknek semmi hasznát sem látja.

Igaz, hogy keresztelőre meg esküvőre szükség van. Erre, ha pénzt kérnek, csak azért van, mert nem maradhat az ember se pogány, se bitang. Az adóra meg azt mondják, hogy abból kövezik az utcákat. Bár az is igaz – jutott eszébe nagy gyötrelmében –, hogy innét a gyárig csupa sárban jár. Igen, de ki tiltja meg, hogy egy kövezett utcába költözzék? Persze hogy senki, éppen csak a szegénység. Igen, igen, az adóra talán szükség van. Hisz még az uraknak is élni kell valamiből. Nem tehetnek róla, ha az apjuk úrnak adta őket. De hogy ezek a Nagy Pálék miért veszik el tőle a pénzt?...

Ide-oda forgott az ágyban. Ugyancsak megkínozták szokatlan gondolatai. Ismét eszébe jutott a kis kék tagsági könyv, s eltűnődött felette. Az ágy recsegésére felébredt a konyhában alvó anyósa, ráripakodott, miért nem alszik. Felriadt a felesége is, meg a gyermekek is, Ismét korholni kezdték, hogy engedhette behúzni magát avval a tagdíjjal.

–   De gondoljátok meg – ült fel Pista elgyötörten –, az mégsem kutya, hogy Kormos szaktársnak írtak.

–   Sült bolond vagy – torkolta le az anyósa –, holnap visszaadod nekik azt a szaktársat. Nem ér pénzt az nekünk.

Pista rájuk hagyta.

Hétfőtől kezdve minden este azzal vágott neki a belvárosnak, ma azután biztosan visszaköveteli Nagy Páléktól a pénzt. A szakszervezet kapujában azonban „Kormos szaktárs” mindannyiszor eléállt, és vitatkozott „Pistá”-val, aki bizony még bemenni sem mert a szervezetbe. Gyári ismerősei vitték be. Egyszer még az a régi zsákkötényes Sándor is belébotlott. Rázta a kezét, örvendett, hogy őt is itt látja már. Odabent, a plakátok alatt is mindenféle beszélgetések gyengítették Pistát, s erősítették „Kormos szaktársat”...

Anyósa szidta otthon, mint a bokrot. Micsoda rongy ember, hogy még azok előtt a rühes munkástitkárok előtt is beijed. És beijedt Pista minden szombaton, mikor Nagy Pál kérte a tagdíjat. Fizetett, de meg is bánta. Elszántan beült a vitadélutánra, majd a végén beszél a bizalmival. Ingerülten hallgatta a szónokokat. Különösen mérgelődött, mikor a gyáriak közül még az a zsákkötényes Sándor is szót kért. Mit papol még ez is? Hát a többi? Ők is csak két-három osztályt jártak iskolában, akárcsak ő. Mért akarnak mégis okosabbnak látszani, prédikálni? Persze, összevissza beszélnek fűt-fát, hogy az ember nehogy visszakérje tőlük a tagdíjat...

Néha azonban Kormos Pista ugyancsak elcsudálkozott a plakátok tövében, olykor meg alaposan megrémült, hiszen egyik-másik szót kérő bizalmi megtagadott az ég-világon mindent, ami eddig volt, és minden helyébe valami jobbat kívánt. Királyokat és más rettentő nagy vezéreket bolygatott a sírjukban. Eleven minisztereket bírált, és ami a legijesztőbb volt, a gyári művezetőkről is leszedte a keresztvizet. Hogy az igazgatóság dolgát is felhánytorgatta, az még csak hagyján, mert az igazgatóságot Pista sosem látta közelről, de Gedeon úr nap mint nap velük vesződött. Ő osztotta ki a munkát, a fizetést, ő vette fel és bocsátotta el a munkásokat. Ő büntette meg a hibázókat... Ezt a hatalmas embert merik piszkálni ezek a bizalmiak!

Bizony kivert a hideg verejték Pistán. Mert a bizalmiak még ennél többet is merészeltek. Követelték a tagoktól, hogy törődjenek az ország dolgával, ha jót akarnak a népnek. És unszolták Pistáékat, szavazzanak: helyesen piszkálódtak-e vagy sem? És a tagok szavaztak. Szörnyűség, le merték szavazni Gedeon urat. Pista ilyenkor észrevétlenül meglapult, meg ne lássák valahogy, hogy ő nem nyújtotta fel a kezét.

Hazafelé menet azonban egyre töprengett: vajon a tiszteletes úr miért nem szavaztatja le a hídelvei gyülekezetet sohasem, hogy így meg úgy legyen? Bezzeg a betegsegélyzőbe se hívják szavazni az embert meg az adóhoz sem, hogy ki mire költené a népek sok pénzét. Eszébe jutott az is, hogy ezek a munkáselnökök meg bizalmiak és munkáspénztárosok mindegyre mutogatják a könyveket: tessék beleszagolni, nem loptunk-e, jól gazdálkodtunk-e.

Ezek a mutogatások mindenféle ijesztő gondolatokat ébresztettek benne. Minden gyűlés után rettegve ment a gyárba. Majd előáll egyszer Gedeon úr, és ad nekik szavazást, útilapuba csavarva. De Gedeon úr csak a homlokát ráncolta komorabban. Pista félt ezektől a ráncoktól nagyon. Ám akkor ijedt meg igazán, mikor kiderült, hogy ő azért fizeti a tagdíjakat, hogy fizetésjavítást kérhessenek Gedeon úrtól, meg hogy ne ráncolja még a homlokát sem. Ráadásul a bizalmiak mindezekből egy teljesen új, vadonatúj világot akartak kikerekíteni. Egy olyant, amiben mindenkinek jusson a gyári munkáért egy kis ház, kerttel, tyúkokkal, fejőstehénnel...

–   Új világ? – hüledezett Pista. – Új világ hazai juss nélkül, az anyósa pocsék ugorkái nélkül, parancsolók nélkül, Gedeon úr homlokráncai nélkül?! Teremtő Isten, hát lehető volna ez így is? És már szinte-szinte mérgelődött a bizalmiakra, mikor azok, mintha nem lettek volna biztosak a dolgukban, makacsul unszolták a tagokat, szóljanak hozzá az új világhoz: lehet-e, jó lesz-e úgy, ahogy ők mondják. Egyszer Pistát is szemrekapták, tuszkolták, szóljon ő is, hogy s mint szeretné az új életet.

Ez már több volt a soknál. Pistától soha senki sem kérdezte eddig, hogy ő mit szeretne. Még a vasárnapi ebédek felől sem kérdezik. Csak teszik eléje a loccsos savanyú ugorkát. És most, most csak tőle függ, hogy kimondja: legyen új világ, új és szebb.

Ez a gondolat végképp kiforgatta csüggedtségéből. Hát szabad neki ismét remélni? Szabad lenne leszavaztatnia anyósát, hogy ezután ropogós keményre savanyítsa az ugorkát? De hát szóvá teheti ő ezt a gyűlésen, el tudná ő ezt mondani anélkül, hogy Nagy Pál szokása szerint oda ne mondja: „Vigye a tejsorba ezt a dolgot, ez nem közügy.”

Igaz, Sípos bácsi, az elnök, mindig leinti Nagy Palit: hagyja, hogy borítsa ki a szívét mindenki, ahogy tudja. Ha még itt sem teheti meg saját pénzéért, akkor ugyan hol borítsa?

–   Igen, én is a pénzemért borítanám – mormolta maga elé Kormos Pista. És mintha máris Nagy Pállal vitatkoznék, haragosan erősítgette magában: az én bajom mi, ha nem közügy? Amennyi ugorkát elprédál az a vénasszony hiába, abból jót ehetne akár egy ezred katonaság is. Azután már a kislányokat is ilyen kártékony savanyításra tanítja. Hát tűrhető ez, hogy még az unokák unokái is így prédáljanak, ahogy az a vénasszony?

–   Nem, ez nem kicsi dolog, Nagy Pali – viaskodott vele még álmában is. Mindenképpen lepipálni igyekezett ezt az embert, amiért rázúdította ezt a sok nyugtalanságot.

Anyósa egy éjjel durván felrázta:

–   Te, ha rnég egyszer a tejsorról motyogsz álmodban, egy veder vizet zuhintok rád.

Pista ingerülten fordított hátat neki, s ébren folytatta viaskodását. Már minden szót kigondolt, amit a gyűlésen elmondhatna. Eszébe jutott az is, hogy a vénasszony a szomszédasszonyokat is rábeszéli az ő savanyítási fortélyaira. Karácsonyra azután vihetik ugorkájukat a szemétre. És elhiszik a bolondok, azért viszik, mert vizes a lakásuk, s attól romlik meg.

Igen, kívülről tudta már az egész beszédet, de az a régi valami lefogta a lábát, ha fel akart állni a gyűlésen, hogy mindezt elmondja. Testi erejéből futotta volna a küzdelemre, csak az erő másik gyökere, a bátorság hiányzott a szívéből. Bátorság nélkül viszont fél erő még a bivalyé is, eszmélt rá szégyenkezve. És mintha csak összeesküdött volna ellene minden, felrajzottak összes kudarcai a múltból, s bizonygatták: ne próbálkozzék új dologgal, mert ezen is rajtaveszít, nyugodjék belé így, ahogy van, mindenbe.

Tartott tőle, hogy még a felesége is megharagszik. Azután mit szólna a tiszteletes úr, mit Gedeon úr, ha meghallják, hogy már ő is új világról papol. Sejtette, amíg csak észrevétlenül meglapul a gyűléseken, addig marad a régi baj, de ha egyszer akár okosan, akár ostobán felszólal, abból mindenképpen valami előre nem látott megpróbáltatás származik. Ha szamárságot mond, biztosan szemébe nevetnek. Hiába Istvánkodol te, Kormos Pista, Pista maradsz te még a másvilágon is.

Hej, pedig éppen ezt nem akarta ő, s mind éhesebben tátongott benne a vágy: próbáljon meg felszólalni, hisz Nagy Pál mellett ott az öreg és bölcs elnök is. Biztosan neki is nyomhatta volt a szívét valami ugorkaféle, amíg azt ki nem ürítette, hogy helyet csináljon az igazi közügynek. – Állj fel – biztatta magát –, és csak az elnökre nézz, kapaszkodj meg a szemében, és minden jó lesz. Mutasd meg annak a csúfondáros zsákkötényes Sándornak és Nagy Palinak, hogy te is vagy már olyan városi, mint ők.

Így vívódott Kormos Pista egyik vasárnaptól a másikig. Már enni is alig bírt: aludni meg éppen képtelen volt. Ráadásul anyósa minden este, de kivált vasárnap, szüntelen benne lakott. Lemondta pápáláptye pipogyának, amiért még mindig hagyja magát meglopni Nagy Páléktól. Az egyik vasárnap délelőtt meg éppen azzal fenyegetőzött: délután ő megy fel az egyletbe, és felképeli Pistát nagypálostul, elnököstül együtt, ha nem adják vissza a tagdíjat.

Pista épp a cipőjét kefélte, s dühösen felrúgta a zsámolyt.

–   Az elnököt ne bántsa – vágta a földhöz a kefét –, arra nem teszi azt az átkozott kezét...

–   Átkozott? Az én kezem átkozott? – képedt el laskát gyúró anyósa, s kezére pillantott. Elöntötte a piros méreg. Csirizes kezét kirántotta a tésztából, s arcul ütötte Pistát.

–   Nesze neked, ha átkozott! – lihegte.

Pista belefehéredve nézte a szitkozódó vénasszonyt, majd az asztal túlsó felén elpityeredő Istvánkát és a többi Kormoskát. Kiszökött a könny az ő szeméből is. Szó nélkül kifordult az ajtón. Tésztás arcát megmosta a kútnál, aztán hátravágta a kaput, s egyenesen a szakszervezetnek vette az útját. Sötéten maga elé meredve suttogta:

–   Megütött, megütött Istvánkáék előtt!...

Nagy Pálék már vitatkoztak a füstös gyűlésteremben. Pista nem értette, miről van szó, csak beült közéjük, furcsán villogó szemével. Később csak arra eszmélt, hogy csend van körülötte, a cigarettafüst meg csavarosan örvénylik a ventillátor felé. Hallotta az elnök rekedtes hangját. Értelmét – nem figyelte, nem figyelt már semmire, csak érezte, hogy az a bénító valami elszakad a szíve táján, ő meg pehelyként a magasba rándul, s egy idegen, dadogó hang tör ki belőle; látta felemelkedni az elnök szürkülő fejét, bátorítóan csillogó szemét, s arra a kérdésre, hogy mit akar, most már tisztán csengő hangon ismételte meg az imént dadogva kiejtett szavakat:

–   Szót kérek, Sípos szaktárs!...

*

Másnap és egész héten mindenki Pistáról beszélt a gyárban. Felszólalásában elmondta volt egész életét, felpanaszolta kudarcait, összeomlott reményeit, s fogadta, ha Sípos szaktársék hiába ébresztettek benne új reményt, azt élve elviselni nem fogja. Nem élhet tisztességes emberi cél nélkül.

Aki csak tehette, bátorítón kezet szorított vele: ne tartson semmitől, nincs egyedül, mindenkinek volt egyszer valami hazulról hozott álma, ami helyett Síposék adtak újat. Bízzék a gyári testvériségben, és tartson velük.

Pista hiába is próbált volna mást tenni. Így történt azután, hogy évek múlva a gőzölő- és a hasítóosztályok ötven munkása őt választotta meg bizalminak. És ő szomorkás mosollyal vállalta. Társai nem is sejtették, hogy közben arra az időre gondolt, amikor még szülőfaluja elöljáró bírája kívánt lenni. Hát most valami efféle lett a gyárban. Kezdetben kesernyés szájízzel viselte ezt az elöljáróságot. Az idők folyamán azonban büszkévé vált bizalmi tisztére. Nagyobb tisztségnek érezte már a falusi bíró rangjánál.

Egy hétfői napon új munkás jött közéjük a gyárba. Falusi, mint egykor ő. Tarisznyából kosztozó, konok pénzgyűjtő, talán földszerző is. És nem akarta érteni a dudaszót. Bérletörőt, munkarendrontót gyanítottak benne, s a régi munkások küldték Kormos szaktársat, tanítsa meg kesztyűbe dudálni.

Kormos Pista nézte a falusit, gondolta, most visszaadhatná, ha akarná, a kölcsönt, annak idején épp egy ilyen falusiért dobták ki a bőrgyárból. Csak rá kellene szabadítsa társait, csak egy rönköt véletlenül a lábára kellene gurítaniuk, vitethetné magát vissza a nyámjai közé örökre. De miért tenné, elég baj lesz, ha ráijeszt, s a falusira szólt:

–   Hallja, földi, fogadom, hogy nem tudja, mennyi háromszor nyolc...

De látva a falusi megrettenését, zavart pislogását, nem hagyta kínlódni: minek tévedezzék szegény annyit, mint ő? Nyomban kioktatta, s bár nehezen beszélték egymás nyelvét, hamar megértették egymást. A másik borostás arca felengedett, hűségesen fogadott szót, hálás volt. Ő meg csak most érezte át igazán, hogy itt a gyárban menynyivel többet tehet az emberek egyetértéséért, mint amennyit otthon tehetett volna.

Ezután történt nemsokára, hogy Laji bátyja nagyvásárkor meglátogatta. Látva s hallva, hogy öccse csak annyira vitte, amennyire vihette, gúnyosan ugratta:

–   Aztán elég neked ez a kolomp, amit ezek a nyolcórás emberek adtak neked? Mire mégysz te azzal?...

–   Hagyj békén, Laji – mondta csendesen. – Ne próbáld kiütni a kezemből ezt a kolompot is. Nem tudsz te mást adni helyette. Ezt én szereztem. Az én erőmből csak ennyire futotta. Az én Kormoskáim az én utamon messzebb jutnak, mint a te fiaid, akik ötön vannak egy holdra. Mit osztogatsz szét annyiból, Laji? Vándorbotot, mint nekem?...

Laji szótlanul nézett maga elé, s végül így búcsúzott:

–   Békélj meg, öcsém. Ne tagadd meg a rokonságot. Ha egyszer igazán felvinné Isten a dolgotokat, segítsetek az én fiaimon is.

Pista ígéretével ment haza a csúfondáros Laji, s azóta nem történt velük több említésre méltó.

(1938)