A PERZSAUTÁNZAT

Hétfő reggel nagy tömeg verődött össze a szőnyegüzlet unalmas kirakata előtt. Kocsisok, kosarat cipelő cselédek, mindig koszos inasgyerekek, ődöngő munkanélküliek, tisztiszolgák és fura kalapot viselő dámák ágaskodtak egymás hegyén-hátán, hogy minél jobban láthassák a legújabb reklámcsodát, a kirakatban tevékenykedő perzsa embert. A hátul állók kérdezősködésére egy diák szellemesen kiáltotta oda, hogy itt látható egy remekbe készült perzsautánzat. A meghatározás nagyon találó volt, mert az üvegen belül gépiesen szorgoskodó színes figura díszes turbánt viselt, elöl hosszú, fehér lószőrpemzlivel, karcsú alakján pedig aranyzsinóros, testhez álló kék bársonymente feszült, ami szinte a bokájáig ért. Bal kezében hosszúszárú antik pipát tartott, csodálatosan elevennek látszó szájához emelte és szinte élethűeket szippantott belőle. Közben ropogó drótinakkal lehajolt a lábánál heverő szőnyeghalomhoz s abból egyenként felemelt egy-egy darabot, ezt követőleg pedig kétszer-háromszor jobbrabalra teregette, mintha nem tudna megválni tőlük. Pipacsutorájával biztatóan mutatott a szövés mintáira, a fejét nagy elragadtatással csóválta, mintha sohasem látott volna ennél szebbet.

De a sokaság rá se hederített a szőnyegre, egyre csak őt nézte, hogy a megcsodált darabokat miként helyezi gépies, kimért mozdulatokkal a kirakat másik sarkába, s mikor ezzel elkészült, miként teregeti újra vissza a régi helyére, ugyanazon mozdulatokkal és fáradhatatlan türelemmel. Miként csóválja a fejét, hogyan szipákol a pipából s úgy ötpercenként még a bajuszát is félretörli.

–   Csudálatos – sóhajtott valaki hátul.

–   A technika remeke – hagyta rá egy kamasz.

És tényleg, olyan alkotásnak tetszett, amely már szinte nem is gép, de még nem ember. Erre látszott utalni az is, hogy a kirakat hátterét képező nehéz függönyön időnként keskeny rés hasadt s egy fehér homlok és két szúrós szem – talán éppen a feltalálóé – lesett ki a szorgalmas perzsautánzatra, de a bámészkodók ezt nem vették észre. Bűvöletes zavarukban sehogyan sem tudták eldönteni, vajon a perzsa ember-e, gép-e. Egyesek hangos megjegyzésekkel próbálták kizökkenteni ide-oda rakosgató, mindig egyforma nyugalmából, amely már ingerelte őket. Hiszen a gyöngébb idegzetűek már saját derekukban érezték nyilallni a mereven tagolt mozdulatok kínját. Csak a virtusra kész darabontok és legénykedő inasok fogták tréfára a dolgot, hangos, nevettető kérdéseket intéztek a közönyös bábuhoz, vajon ha csípné egy bolha, vakarózni is tudna a pipaszárral? Várja-e a zárórát, nem kéne-e kimenni a bajára? Végül kötekedőn feléje fújták a cigarettafüstöt s tüzet kínáltak neki, ne szopja úgy hidegen azt az üres pipát.

Néhány diák megjegyzésére úgy okoskodtak, hogy mivel az ásítás ragadós, kórusban kezdenek ásítani előtte, mert ha élő, akkor nemsokára velük kell hogy ásítson. Nem értek célt. Bár valaki látni vélte, hogy az arca megrándult a szája körül, mire mások úgy találták, hogy most szomorúbbnak látszik, mint az imént. Egy gyerek ugyanakkor izgatottan ordította, hogy látta pillogni. Szinte benyomta a kirakatüveget, úgy nekifeledkezett a csudálkozásnak. Mikor aztán a perzsautánzat, ki tudja már hányadszor, újra szájához emelte a pipát, a parasztasszonyból is kitört a bámulat.

És ekkor történt a csuda. A perzsautánzat hirtelen megmeredt és a pipát kiejtette kezéből, Az egyik inasgyerek rámutatott:

–   Né, nyitva a perzsa nadrágja...

A megmerevedett perzsa arca lángba borult s önkéntelen mozdulattal ruhájához kapott. A harsogó nevetésre arca többször egymás után megrándult, mintha küzdene a beléje tolakodó lélekkel, de mindhiába, mert váratlanul kipuffant belőle is a nevetés. A gép emberré vált. Ellenállhatatlanul együtt röhögött a kirakaton kívül harsogó tömeggel. De ekkor a háttér függönye vadul megrázkódott és két szőrös kéz a függöny mögé rántotta a gépembert. A tömeg egyszerre elnémult. Lélegzetvisszafojtva lesték, mi lesz. Tán megszorítanak egy rugót és pár csavart a perzsa bábuban, hogy maradjon továbbra is csak jó utánzatnak, amely már nem gép, de még nem is ember. S amint így izgultak, az üzletajtón váratlanul kipenderült egy csámpás, sovány alak, zsíros, kopott ruhában, s az orra alatt valami sötét csirizes maszat fénylett, mintha éppen most tépték volna ki tövestől a bajuszát. Riadtan nézett a hátráló csődületre s végül félszegen Gáspár bácsi mellé lépett:

–   Ez nem volt szép maguktól – szólalt meg fanyarul –, ősz óta ez lett volna az első keresetem. Nekem két gyermekem van, kérem. Miért buktattak meg?

–   Oszolni, oszolni – jelent meg néhány rendőr s a perzsautánzat csakhamar magára maradt. Egy darabig tétován nézett jobbra-balra, aztán lehorgasztott fővel elkullogott. Ráköpött az ujjaira és próbálta lemosni az orra alatt fénylő ragadós csirizt.

(1939)