nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
LEZSNYÓ SZEGÉNY AKAR LENNI

LEZSNYÓ SZEGÉNY AKAR LENNI

Az öreg Lezsnyó erőtlenül kóborgott ide-oda a klinikák folyosóin. Kereste a szegény betegek részére fenntartott ambulanciát. Eltévedt a sok kanyarban, kilincseket nyomogatott, emeleteket mászott le-fel, s közben szédült, zihált. Az orrhegyén verejtékcseppek lógtak. Felsőteste derékból meggörnyedt, mintha két hatalmas ökölben végződő karja húzná le, avagy tornyos kecskebőrsüvege alatt roskadoznék. Ledoktorozta a papucsban csoszogó csíkos ruhájú betegeket és kérte, hogy segítsenek rajta, mert megszállta az ördög. Egy goromba ápoló csúfot űzött belőle, és a bolondokházába küldte. És ő ment újra le, újra fel, és minden ajtó elé kitett lábtörlőn gondosan ledörzsölte bocskorát, az első emeleten, éppúgy, mint a másodikon és a harmadikon. Tulajdonképpen nem sok értelme volt e szorgalmas láb törlésnek, mert a bocskora legfeljebb poros volt és gumiszagú. Mindegy. Lezsnyó bátyót még a katonaságnál tanították erre a tisztaságra. Az irodák előtt és a folyosókon lépten-nyomon figyelmeztették a falra festett feliratok: „Törölj lábat!” Vagy: „Ne köpj a földre!” De most mégis kezdte sokallni, amikor sehogy se akartak elfogyni a lábtörlők. Szerencsére egy kis bögrét vivő beteg nénike letipegett vele a földszintre és útba igazította. Kimerülten dőlt neki a folyosó falának. Mélyenülő szemére lecsukódott véreres szemhéja, és nagy vágyat érzett lecsúszni a hűvös kőpadlóra, elnyúlni, mint tegnap az utcán, ahol nyomban nagy csődület vette körül. Azután felsegítette egy szemüveges fiatal orvos, aki megtapogatta lázas csuklóját, s meghagyta neki, hogy jöjjön ma ide a klinikára, ahol ingyenesen megvizsgálják a belebújt ördögöt. Most új erővel ellökte magát a faltól, s találomra rátette kezét az első kilincsre. Lábtörlő híján gépies megszokással a meztelen kőpadlóhoz sifityelte a bocskor talpát és benyitott. Lombikokkal és kegyetlen fényű, vágó, szúró, csípő műszerekkel zsúfolt teremben állt. Egyszer csak elordította magát, s megkövülve meredt az egyik sarokba, ahol egy kalapot viselő meztelen csontváz vigyorgott rá. Ugyanakkor nyílt az ajtó, s azon meglepődve jött be a tegnapi fiatal orvos. A kalapot levette a csontváz fejéről, s a magáéra tette:

–   Egy ajtóval arrébb, öreg...

–   Jaj – nyögött fel –, már utamba jött a halál!

–   Dehogy jött, itt volt az azelőtt is – csitította az orvos és átvezette a nehézszagú rendelőszobába. Intett neki, vetkezzék le, s faggatta, hogy is áll azzal a belészorult ördöggel. Az öreg kibújt földszínű, koszos ingéből, s kiálló bordáival, horpadt hasával, mélyenülő, sötét szemével alig különbözött az iménti csontváztól.

Avval úgy kezdte siránkozva –, hogy kétnaponként reám jön. Mindig délben. Szinte azt hiszem, ebédelni jár belém az átkozott. Mindig estig ráz. Eccer tüzel, máccor fagyal. Sóhajtott. – Tudtam én, nem jó vége lesz annak, amért keresztülléptem a hegyi úton kidűlt Krisztus-kereszten. Hej, már Krisztus se bírja a hegyekben. Az orvos hagyta beszélni. Lerázta a hőmérőt, s az öreg hóna alá dugta.

–   Szorítsa oda, nehogy kiessék, a másik karját emelje fel. Így. A hegyekből hova ment?

–   Hát, le a nagy lápok mellé tőtést hordani. Nem való az a hely hegyi embernek. Sok a szúnyog, és rossz a víz. Ott jött rám először. Azóta nem bírok dógozni tőle.

–   Szóval sok volt a szúnyog? – mondta az orvos és kivette a lázmérőt. Harminckilenc öt tizedet mutatott. Egykedvűen, de figyelmesen megnézegette a kar petyhüdt izmai közt futó vérereken képződött kis tavakat, és megismételte a kérdést:

–   Szóval a szúnyogok. És csípték, ugye?

–   Aj, de még hogy... rosszabbak a tetűnél.

Az orvos önkéntelenül hátrált. Majd ráparancsolt, öltözzék fel, és igyekezett megmagyarázni neki, milyen ördög jár ebédelni belé: malária.

–   Sose hallottam ezt – rökönyödött meg Lezsnyó, s keresztet vetve ismételte: – malária. Ez biztos nem a hegyekbe való rossz. Azok nem olyan gonoszak. Eccereccer sziklát gurítanak az ember fejire, és kész. Hány heti böjtöt tartsak?

–   Hallja, öreg – szól közbe az orvos türelmes hittel. – Mondtam már, hogy nincsen magában semmiféle ördög. Csak maláriabacilus. És sokat kell ennie, ha lemegy a láz. – Látva az öreg hitetlenkedő, gyanakvó arcát, hirtelen jó ötlete támadt, s karon ragadva átvezette a laboratóriumba, s a górcső alá helyezett egy kis kékre mázolt üveglapot. – Ide figyeljen, ebbe a csőbe nézzen belé, így ni, ahogy én, meglátja, milyen bacilus van a maga vérében, ami a hidegrázást okozza. Na...

De Lezsnyó sűrű keresztet vetve hátrált, s amikor karjánál fogva akarta a górcsőhöz húzni, ordítani kezdett. Ő nem akarja még látni is, mert biztos megvakul, és vele fog álmodni. Mondja meg a doktor úr, hány hetet tartson és ő betartja, csak éppen ne idézze fel neki az ördögöt, elég, ha benne van...

Az orvos haragos csüggedtséggel nézett rá, fiatal volt, s még hitt az emberek nevelhetőségében, de be kellett látnia, hogy Lezsnyóval csak az ő nyelvén beszélhet, ezért gyorsan kitöltött egy űrlapot, s így szólt:

–   Befekszik három hétre a kórházba, de befeküdjön, ha mondom, különben tényleg elviszi magát az ördög és nyárson pirítja az idők végéig. Ezzel a cédulával jelentkezik a tízes számú szobában. Ott majd kiveszik magából ezt az ördögöt, és hazaviheti a hegyekbe sziklát morzsolni.

Lezsnyó alig várta, hogy kívül legyen az ajtón. Rögtön elhordta volna rozoga csontjait, amilyen fürgén csak telt volna tőle, ha meg nem pillantja a kórházszolgákat, amint nagy fatálcákon hordják szét a kórtermekbe az ebédet... A gőzölgő levesek, sültek, húsok, szószok látványa és illata valósággal orron ütötte. Ő is ilyent ehetne, neki is így odavinnék az ágyához, ó és milyen jól feküdhetnék. Úgy átérezte ezt a gyönyörűséget, hogy egyszeribe jobban kirázta a hideg és az ételszagok után menve, megint végigbarangolta az összes folyosókat és sorra tisztelte a lábtörlőket. Csóválta a fejét: nahát, ha megtudják a hegyekben ezt a maláriát róla. S újból roppant félelem vett erőt rajta. Ilyent még a vasbőrű, kis mokánylovakon járó sánta pópácska se mondott neki soha, amikor feljött hozzájuk a kereszt alá, összeszedni a kecsketúrót és kiosztani a cingár viaszgyertyákat.

A tízes számú szobában egy fehér köpenyes férfi orránszáján füstölve, átvette tőle a beteglapot. De egyáltalán nem mutatott semmiféle ijedtséget, vagy ámulatot, amikor leolvasta a maláriát. Pedig Lezsnyó elvárta volna. Ehelyett ceruzát fogott, és számokat írt egymás fölé és alá. Türelmesen várta, mi sül ki ebből. A másik hamar elkészült. Újabb szivarra gyújtott és felszólította Lezsnyót, fizesse ki előre a háromheti kórházi költséget. Akkora összeget kért tőle, amekkorát csak egy hónap alatt keresett valamikor a fadöntésnél.

–   Nincs nekem egy szemrevaló lyukas rezem se. Szegény Lezsnyó vagyok a hegyekből.

A másik a markába nyomta a beleglapot.

–   Ezt mindenki mondhatja magáról.

Lezsnyó nem értette a választ, csak bámult. Még a hidegrázás is kihagyott benne. Azután lepillantott bocskorára, csak nem tett véle csodát a belebújt rossz és arannyá változtatta. Megtapogatta a zsebeit, hátha pénzt dugott oda tudtán kívül. Nem, semmi sem történt, a régi Lezsnyó ő most is. Azaz dehogyis a régi. Csak az árnyéka. Nem bírja a fejszét. Földre rántja a csákány. A városba szorult dolgozni, ahova csak az álmos mezei emberek jönnek, a falak közé, a gépek mellé. És ez mégse hiszi, hogy szegény. S annál szegényebb, mivel öreg és beteg – hányta szemére a fehér köpenyesnek, aki sorra hegyezett egy csomó ceruzát, s minduntalan ásított. Gondolatban annyira máshol lehetett, hogy szinte úgy tűnt, mintha valamelyik fiókban rejtett gramofon szólalna meg, amikor gépies hangon mindegyre félbeszakította Lezsnyót:

–   Csináljon kérvényt, öreg. Csatoljon mellé szegénységi bizonyítványt a szülőfalujából. Érti, kérvényt, szegénységi bizonyítványt...

Lezsnyó azonban nem tágított; erősítgette, hogy neki nincs szüksége effélére, ő világéletében sose hazudott, ő igazán szegény. Kutassa ki az úr a zsebeit. Tapogassa meg a ruháját. Nincs bevarrva sehova se bankópénz. Különben nem járna rongyosan. Nincs, hol aludjék. Fiai szétszéledtek a világba. Az egyik elment Romániába, a másik a csehekhez, mert a hegyekről letarolták az erdőket. Kecskéi megvénültek és megették őket. Egyszóval: árva vénember... És neki megmondta az orvos, kórházba kell feküdjék.

A fiatalember arca megelevenedett, mintha visszabújt volna bőre alá egy távollevő lény a csontokkal együtt, s új, csodálkozó szemmel nézett végig Lezsnyón. Előbbi tompa hangját most izgalmas zengés, majd gyűlölködés színesítette, amint mentegetőzni kezdett. Ő mindent elhisz Lezsnyónak... de a kórház az más, hogy is mondja csak... itt a papírok beszélnek a papírokkal. Ez... ez közintézmény. Itt ő csak arra való, hogy teleírja a papírokat, azután a főorvos is ír rájuk valamit, és elküldik az igazgatóságnak, a vezérinspektornak, az azután a miniszternek. És tudja Lezsnyó, mi az, hogy kontrol?... Kópia?... Nem, nem, ő igazán nem tehet róla. Tiszteli, becsüli Lezsnyó bácsit... Derék, becsületes embernek látszik. Nem, nemcsak látszik, biztos, hogy az... Látja rajta a lázt, a hidegrázást, a borzalmas szegénységet, de... csináljon kérvényt – nyelt, s a hangja ismét elszíntelenedett. Csatoljon mellé... szegénységi bizonyítványt, mert akadnak olyan gazdag fösvények is elegen, akik rongyokba bújnak, csak hogy ingyen befeküdjenek ide, az igazi szegények helyére... Egyszóval értse meg, hogy...

–   Ó, Szent Miklós, légy velem – vetett keresztet Lezsnyó. – Hiszi és mégse hiszi az én bajomat, pedig nekem az orvos úr...

–   Csináljon kérvényt, és...

–   De az orvos úr nekem megparancsolta, hogy...

A hivatalnok ingerülten felugrott.

–   Most már elég! – kiáltotta. – Nem látja, hogy dolgom van. A papírok sürgetnek...

–   De az orvos úr a másik szobába...

–   Mars ki! – s vállon ragadva kihurcolta az ajtóhoz.  – Azt akarja, hogy este tovább dolgozzak?...

–   De hát én most azért másszak a hegyek közé?

A hivatalnok már nem felelt, csak kilökte az ajtón.

Kivánszorgott a kegyetlenül sok lábtörlő közül a kórházudvarra. A fák árnyékában betegek heverésztek, s szőlőt vagy dinnyét csemegéztek. Ez a látvány s az imént rajta esett sérelem még inkább felkeltették a vágyat benne, hogy ő is idekerüljön heverészni, hogy meggyógyuljon, hogy ha majd meghal, a mennyországba juthasson, ahol tudvalevőleg örökké angyaltokányt és tejespuliszkát esznek a jólelkek. A közeli park bokrai közül előkereste tudja Isten miért elrejtett bőrtarisznyáját, amiben csupán egy céltalannak látszó fűrészreszelő és egy üres ecetes üveg volt. Ezt megtöltötte az egyik homályos ortodox templomban szenteltvízzel és elindult haza a hegyek közé. Majd ő megmutatja ennek a rossz embernek itt a kórházban, hogy ő igazán szegény ember. Az útjába eső falvakban összekoldulta magának azt a kis ennivalót, ami életben tartotta. Mikor napjában egyszer, épp délben elővette a hidegrázás, akkor árkokba, fák árnyékába roskadt és itta a szentelt vizet. Harmadnap délután megérkezett a hegyek közé bújt pici falujába. Sziklák, vad vízesések s itt-ott magányosan őrködő tölgyek, bükkök közt szétdobálva s nagyrészt elárvulva lapultak a bükkfazsindelyes faházak. Úgy, mint a szürke színű gombák. A felhőkkel tetézett hegyek közt lila fényben, szikláról sziklára kúszott a csúcsok felé az est. Lezsnyó egyenesen a golyvásnyakú bíróhoz ment, akivel együtt katonáskodtak volt. Az káplár volt az osztrák-magyaroknál, ő közlegény. Tudta, hogy jó ember, ha fel nem bosszantják, s bizonyosra vette, hogy segít rajta. A bíró éppen négy kecskéjét fejte. Hosszú, bocskoros lába messze előrenyúlt a fejőzsámolyról. Alig tudta felismerni Lezsnyót, de azután inkább örvendezett neki: honnan, merről, szerencsés ember? S biztos hozott magával egy pár kecskére való pénzt. S hej így, hej úgy, ha ő is elmehetne egyszer innen, ha nem kötné a kötelesség. Végül aztán így fejezte be:

–   Biza jó, hogy előkerültél, öreg. Tán jönnek a fiúk is? Szükségem lesz rátok az adó miatt...

–   Nekem is rád, Zvetyka bíró – lihegte Lezsnyó. – Kell segíts nekem, kiűzni belőlem az ördögöt...

–   Na, na, nem vagyok én pópa – állt fel az gyanakvón hunyorogva.

Lezsnyó a helyére heppent a fejőszékre, és vágyakozva sandított a sajtárban ingerkedő kecsketejre. Karja erőtlenül lógott a földön szétszórt kecskegubicsok közé. Sóhajtva nyugtatta meg a bírót. Nem kér ő csak annyit, hogy feleljen. Igaz-e, hogy ő, Lezsnyó szegény ember?

A bíró a tornáchoz támaszkodva hunyorogva bólintott, s itt a hegyek közt legnagyobb csapást jelentő átkot idézve, fogadkozott. Törjön ki a kecskéje lába, ha nem igaz. Lezsnyó tovább kérdezett. Igaz-e, hogy a fiai idegenbe vándoroltak és nem tudják őt segíteni?

–   Hó, hó, te Lezsnyó! Minek kérdezed ezeket?

–   Igaz, vagy nem igaz?

–   Hm – vakarta meg a golyváját. – Hát essen kőszikla a házamra, ha nem igaz – nyögte ki a második legnagyobb átkot.

–   Akkor add ezt írásba, és üsd rá a pecsétet. Írd alá a neved, és adj innom egy csupor tejet, mert mindjárt éhen halok.

Zvetyka elkomorult.

–   Sokat kívánsz egyszerre, Lezsnyó. A kecskék szűken eresztenek. Kevés a fű nekik és megszopják őket a szakállas lidércek is. Azután a bírópecsét meg elgurult valahova. És a nagybetűket már elfelejtettem. Kevés írnivaló akad erre. Azután a hivatalos papírba nem azt írja az ember, hogy szegény, hanem, hogy vagyontalan. És ez kettő, nem egy. Neked ott áll a házad a Büdöscsurgó tövében. Ezt írásba adhatom és azt, hogy két éve nem fizettek adót érte. Ha mást írnék, akkor hazudnék.

Lezsnyó feje a mellére hanyatlott, mintha egyszerre nagyon nehéznek érezné. Rozzant, szúette háza mostanig eszébe sem jutott. Szinte el is feledte, hogy még az is van neki. Két éve lehajtotta innen az ínség, s az ott maradt lakatlanul, sziklákkal körülvéve. Körülötte nem termett annyi fű, hogy egy kecske jóllakjék rajta. És most mégsem engedi, hogy szegény legyen? Hogy a kórházba, vagyis a mennyország tornácára jusson. Hirtelen felkapta fejét. Tekintetét valahogy eltépte a tejről s nyelőizmai gyűrűzésbe jöttek, amint lenyelte a nyálat. Megnyalta repedt ajkait.

–          Zvetyka bíró, te tudod, hogy szerettem a házamat, de én már nem sokáig élek. A fiúk se jönnek többet haza. Egy csupor tejért neked adom, csak fizesd ki érte az adót. És írd, hogy szegény vagyok. Különben megöl ez a malária, és elkárhozom, pedig elég rosszul éltem én úgyis. Segíts hozzá, hogy a kórházban nyögődözzem le azt a keveset, ami még hátra van nekem itt a földön.

A bíró lehajolt, és a sajtárt biztonságba helyezte a tornácon. Aztán felvett a földről egy cserfagallyat és hátul, az ingnyak mögött betaszította. Vakarta vele csóré gerincét. A szíve hevesebben dobogott az ajánlatra, de elkomorult, amint eszébe jutott a Lezsnyó rossz hajléka. Kiáltott valamiért a dühödten vonító kutyákra. Durva hangjára a négy kecske egyszerre ijedten befutott a nyílott házajtón. Azután odafordult Lezsnyóhoz:

–   Nincs mit kezdjek a házaddal, öreg. Még tüzelőnek sem való, olyan putregáj. Kit, mit tartsak benne? Mindenki megszökik innen. Azután nemsokára összedűl. Az eső kimosta az alját. Nem is követelem az adót pénzben. A magas fináncia elrendelte, hogy a kőrepesztésnél dolgozzátok le, ha elékerültök. Állj be holnap, öreg. Két hét alatt ledolgozod. Egy hetet dolgozol nekem és ezért enni adok a három hétre.

–   Három hét, azért a rossz házért – emelkedett fel nyögve Lezsnyó. – Ez istentelenség a magos finánciától.

Zvetyka ijedten emelte fel a karját:

–   Na, na, vigyázz, Lezsnyó, vigyázz, mit beszélsz. Én bíró vagyok és el kell fogassalak, ha lázadsz. És én akkor nagyon rosszul aludnék. Legyen eszed. Tudod a régi kaszárnyaparolit? A jó katona nem köp a földre. Állj be követ repeszteni. És rögtön ihatsz egy csupor tejet.

Csábítón emelte fel a sajtárt. De az öreg Lezsnyó elhúzódott előle. Szinte hátrálva ment ki a vad, vízmosta patakmederhez hasonló útra, amin nagy vörös szikladarabokat görget lefelé a záporok után lerohanó ár. Ilyen kőtuskók közt bukdácsolt egyik háztól a másikig. Keresett valakit, hogy elajándékozza neki a házat. Szinte kunyorálta régi szomszédait, fogadják el, mert nem bír érte dolgozni a kőfejtésnél. De nem talált senkit, aki elfogadja. Mindenki örvendett, ha a sajátjáért le bírja dolgozni a hátralékot. Különben is a férfiak java távoli tartományokba ment munkát keresni, vagy a havasi legelőkre húzódtak pásztorkodni. Sok házban nem is gyúlt fel a faggyúvilág. Üresen, feketén és lakatlanul búslakodtak a házak, akárcsak az övé. Csakhamar máshol is kihunyt a mécs a büszke csillagok láttára. Csupán a bíró ablaka virrasztott, mintha csak neki intene: jer vissza a kecsketejre. Kőtuskóra ült pihenni. És a csípős szél fiatal koráról dúdolt, amikor még a közelben zúgott a rengeteg és sok volt a fa, és sok volt a kecske. Jó volt a háza, élt a felesége. Erős volt a karja. Most kő, kő mindenfelé. A fiatal bükkfakamaszok olyan óvatosan nőnek. Szomorúan merengve, észre sem vette, hogyan kerül egyre közelebb a bíró lámpavilágához. Az egyetlen lámpavilághoz ebben a sziklafaluban. Hiába ellenkezett éhségével s a minduntalan eszébe jutó kórházi ágyak és ételek emlékével, egyszer mégis ott állt a kerítés mellett, amire őrjöngve ugráltak a dolgukat komolyan vevő kutyák. A bíró szétrugdosta őket és beeresztette. Még egyszer alkudni próbált:

–   Fogadd el a házamat adóba, Zvetyka bíró, hogy bemehessek a kórházba. Azután többet sose jövök ide. A lábam se bírna már.

–   Házat, földet nem szabad adóba lefoglalni – nézett félre a bíró kedvetlenül, s hosszadalmasan vakarta a bocskorból szabadult lábait. – Ott a tej és málé, egyél. Gyűjts erőt a csákányhoz. Dolgozol, amennyit tudsz, és rendes napszámot kapsz. Kevés erre a férfiember. Kell a kő az utakhoz, mert háború lesz megint, vén baka. A jó katona pedig nem köp a földre, azt már mondtam.

De Lezsnyó konokul nézett a földre, mintha mégis meg akarná becsteleníteni.

–   Ha dógoznék, többet semmivel sem tartoznék a finánciának?

Zvetyka nyelt egyet:

–   Há, régivel semmivel, de tudod... ha azt veszem, hogy ezután előre kell fizetni az adót egy negyedévre... De azt majd ledolgozzák a fiaid, ha...

–   És ha dógoznék – szakította félbe Lezsnyó –, azután kiadnád a szegénységit nekem?

–   Ki... de muszáj ráírni, hogy van egy rossz házad. Úgy írnám: nagyon rossz...

Ráírnád, mégis ráírnád? – kérdezte maga elé meredve. – Hát akkor reggelig gondolkozok rajta.

Távozni készült, s a bíró megsajnálta. Enni adott neki,  azután útjára engedte. Lezsnyó roskatag házához botorkált. Leverte az ajtóról a keresztfákat és behúzódott. Egész éjjel álmatlanul nyögve hentergett az egyik sarokban, valami régi condradarabokon. Minduntalan a kórházi ágyak és ételek jutottak eszébe. Néha hangosan felmordult. Miért ne? Úgyis meghalok. Nemsokára. Akkor úgyis összedűl a ház. Másnap senki se látta kimozdulni. Nemigen törődtek vele. Egyszer aztán lángok csaptak ki az ablakon. Füst gomolygott az eresztéken kifelé. Csakhamar már úgy futkároztak a lángok kereken, fel a gerendafalakon, mintha egy gyorsan növő futónövény lepné el körös-körül. A födélzet fölött pedig óriási, szétpattanófélben lévő bimbóvá csavarodtak össze. A füst meg függőleges irányban tekeredett fel az égre. A sziklák közül gyerekfejek bukkantak fel, s a kecskékkel egyszerre másztak az ormokra. Visítozó leánykák, koszos, szűk gatyájú, kozsokos fiúcskák ordítoztak, de velük mekegtek az anyakecskék is.

–   É- é-é-ég Lezsnyó. Bent é-é-é-ég a házban!

A távoli sziklafalak visszakiáltották: házban... házban... Itt-ott néhány öreg, egykori drótostót és asszony jött elő a lakatlannak látszó házakból. A golyvás bíró gidájától követve, fújva, lihegve cipelt két üres vedret, amelyek odaverődtek hosszú lábaihoz s vízért ordított. Szerencsére az égő, ropogó ház magányosan, a többitől messze elkülönítve állt, s a szél se fújt. Megközelítette. amennyire csak a tűz hőereje nem pörkölt. Lezsnyó után kiáltozott, mintha az pecsenyére sülve is engedelmesen előjönne az ő szavára. És tényleg, az öreg vékony árnyalakja meg is jelent. Igaz, nem a lángok között, hanem jóval túl a ház mögött, a Büdöscsurgó feletti ormón állt.

A bíró megkönnyebbülve rohant hozzá. Ekkor már kőarccal ült a sziklán s könnycseppek bukdácsoltak a ráncai közt lefelé. Egyébként egykedvűen bámulta a lángokat. A bíró is mellékuporodott. Patakban csurgott arcáról a verejték, mikor szóhoz jutott, keresztet vetett magára és fohászkodott.

–   Borzasztó, hogy ég...

–   Igen, földig... – felelte Lezsnyó szomorúan.

–   És hogy gyúlt meg?

–   Egy kovaszikrától.

A bíró nyugtalanul nézett körül. Asszonyok, vének, gyermekek és kecskék gyülekeztek a hátuk mögé.

–   Hm... és ki tartotta azt a kovát?

–   Én... – nyögte ki az öreg hosszú szünet után.

A bíró felugrott:

–   Te... te tartottad, Lezsnyó? Volt szíved a saját házadat... és miért?

Lezsnyó szeméből lassan szivárgott a könny.

–   Az ember megöli magát néha... És azért, hogy hazugság nélkül megírhasd azt az írást. Törülhetsz most az adóból is...

Zvetyka halálsápadtan nézett körül. Népei a szemüket meregették. Még a kecskék is figyelmesebben szegték elé a fülüket. Megértette az öreget, szánta is, de azért haragos volt, amiért ennyi tanú előtt mondta el a dolgot, és így nem lehet lenyelni, szemet hunyni. Kereste a szavakat:

–   Te Lezsnyó, én ezt nem hihetem. Te cipelted hozzá a fát... Te faragtad. Ennek a háznak te voltál a teremtő istene. Nekem leszakadna a kezem. Gondold meg még egyszer, hátha csak véletlenül gyúlt ki.

–   Biza fájt a szívem, és mégis... Ember nélkül nem ház a ház...

–   De... ezt úgy híjják, hogy gyújtogatás, Lezsnyó. És ez egészen más, mintha, teszem fel, szépen lebontod és nekünk adod a fáját.

–   Így gyorsabban ment, úgy nem lett volna szívem. – Kissé ingerült lett. – Azután mit törődtök vele? Az én házam volt, nem a tiétek...

Zvetyka felette aggodalmas arccal lépett le a szikláról. Tüszőjén csavart egyet. Két bocskorát szétvetette, és az így támadt kapuba, a lába közé rögtön befurakodott a gidája. Komolytalanul cibálta gazdája bocskorából a kilógó kapcavéget... Elrúgta magától s folytatta:

–          Igaz, a tied volt, Lezsnyó. De hátha tüzet fogott volna a mi házunk is... Azután te szegénységi érdekből adtál tüzet neki... És hogy megkárosítsd a magas finánciát, amelyik tartja azt a kórházat, ahova te be akarsz feküdni...A földre köptél Lezsnyó...

Az öreg dühbe jött a vádoló hangra:

–   Azt akarod mondani, hogy az én házammal nem csinálhatok azt, amit akarok?

–   Ez is igaz – motyogta valamelyik öreg.

A bíró elvesztette erélyét, s félrenézett:

–   Igaz nem igaz, de én azt hiszem, meg kell kötözzelek téged... Ezért vagyok bíró, és leviszlek a csendőröknek, és tudom, nagyon rosszul fogok aludni, ha bezárnak téged... Ugye, nem ellenkezel velük, mert nagyon tudnak vallatni, ha megijednél és tagadni kezdenél...

Most nekünk muszáj tanúskodni, és nagyon szomorúak leszünk, Lezsnyó... Mert tuggyuk, holnap mi is elkövethetünk valamit.

Az asszonyok már a szoknyájuk alját emelték a szemükhöz, és kilátszott fehér, csóré térdük. Zvetyka borús arccal nézett körül, mivel is köthetné meg az öreget, aki elámulva, szinte szájat tátva bámészkodott rájuk. Az egyik hátul álló, elpityeredett gyerek csuklójára tekerve vékony spárgát vett észre, aminek a másik vége egy rugdalódzó sovány tyúk lábára volt kötve.

–   Vedd az öledbe azt a tyúkot, Stepán, és ide avval a kötővel. Nagyot sóhajtott. – Te pedig tartsd hátra a kezed, öreg. Vénségedre igazán belédbújt az ördög...

–   De hát csak nem gondolod ezt komolyan, Zvetyka – állt fel remegve Lezsnyó. – Ez mégiscsak az én házam volt. Nem vétel te most valami nagyot?

–   Ó, hát honnan tuggyam én azt! – sóhajtott a bíró, és az öreg háta mögé került, óvatosan összekötözte, s aggodalmasan érdeklődött: – Ugye nem szorít nagyon? És igazán ne haragudj reám. Tudod, szólok a csendőrnek is, hogy ő se szorítsa meg nagyon.

Lezsnyó a hamvadó ház romjaira merengett. Az orra alá dünnyögve vigasztalta a bírót, ő nem haragszik, bár sehogy se érti az egészet. Főlehajtva s a sziklatuskókat kerülgetve, szótlanul elindultak a bíró háza felé. Egyszer-egyszer még visszanézett a füstölgő romokra, és sóhajtott. Az öreg nyomában az üres vedrekkel a bíró. Kérlelte Lezsnyót, ne tagadjon semmit. Mögöttük a szoknyájuk aljával szemüket törülgető, szipogó asszonyok, s leghátul derékig érő kozsokos, mezítlábas gyerekek jöttek. A menetet a szikláról sziklára ugráló kecskék és virgonc gidók zárták be.

Mikor a bíró háza elé értek, a tyúkot ölében szorongató fiúcska előállt, és más kötőt kért az elkobzott spárga helyett.

Lezsnyó tavaszra kiszabadult. Tán maga sem tudta volna megmondani, hogy mi tartotta életben, az a sok kinin, amit megetettek vele, avagy az a hatalmas vágy, hogy a kórházba jusson. Mert a meleg idő beálltával háromnaponként újra csak elővette a hidegrázás. Derékból véglegesen meggörbült. Szinte négykézláb mászott fel a zord hegyek közt pusztuló falujába. Köhögött az erős hegyi levegőtől, a szeme állandóan szivárgott. A bíró összerázkódott, amikor egyszer csak ott állt előtte, és az arcába bámult. Zavara nőttön-nőtt, amikor Lezsnyó szeme rátévedt bakancsaira, mert már ezt viselt bocskor helyett. Szolgálólány fejte helyette a kecskéket, négy helyett nyolcat, fönt a polcokon sok sajtkarika keményedett. Hogy Lezsnyó ne nézelődhessen tovább, gyorsan megszólalt:

–   Csakhogy kiengedtek, Lezsnyó, ha te tudnád, menynyit búsultam érted...

–   Igen, elhiszem, de a kecskéid megszaporodtak!

–   Ne irigyeld, Lezsnyó, mit érek vele, ha már én is olyan öreg vagyok. Tudod, a kőrepesztés hozott egy kicsit, én voltam a felügyelő a repesztők között. De ne irigyeld, a gusám nagyon megnőtt a sok ordítástól.

–   Nem irigylem, ne félj. Legalább most jobb szívvel kiadod nekem azt a szegénységi bizonyítványt...

Zvetyka megint összerezzent, s kinézett az ablakon, és azokra a házakra gondolt, amik a Lezsnyóé után égtek le, csak úgy maguktól...

–   Ó, ha nem halnék meg nemsokára, igazán mást tétetnék bírónak – kezdte körülményesen –, mert tudod, de igazán ne gondolj rosszat rólam, tudod, az új esztendő óta az a szokás, hogy... hm, csak jó erkölcsi bizonyítványra adhatok szegénységit. Eredj vissza a bíróságra, és szerezzél, ha tudsz. De igazán, én, tudod, hogy is mondjam csak, nem tartom ezt jó szokásnak...

Lezsnyó fogcsikorgatva, átkozódva hagyta el szülőfaluját. Attól kezdve, amíg csak élt, városról városra kóborolt, mezítláb, bőrtarisznyájában az ecetes üveggel. Szándékosan kereste a legbűzösebb pocsolyákat, s lábát bemocskolva csengetett be különbnél-különb házakba, s a lábtörlőket, szőnyegeket gondosan megkerülve, otthagyta meztelen lábnyomait mindenhol...

(1940)