nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
A CSODAGYERMEK

A CSODAGYERMEK

Kudor Gyula háromnapos apa volt, először életében. Esténként aggódva hajolt az ócska gyermekkocsiban alvó fiacskája fölé, s szívdobogva hallgatózott, vajon szuszog-e a kicsi. Miután meggyőződött, hogy szuszog, felhúzta az ébresztőórát, hogy reggel fél hatkor csöngessen, de apai büszkeségében elnézte a mutatót, s fél hat helyett fél tizenkettőre állította. Azután kék papírral beburkolta a villanykörtét, hogy ne bántsa szemüket a világosság, s aludni tért felesége mellé. Öcsike kétfelé csapott karral a háromnapos emberek igazi álmát aludta. A kékfényű kis szobában csönd volt és szegénység. Az öreg vekker sántikálva gyalogolt a számlapon körbe-kereken. Fél tizenkettőkor azután nagyot kattant, s veszettül csörömpölni kezdett. Öcsike két karja hirtelen a magasba rándult, szemhéja felpattant, szája elgörbült és sírva fakadt. Az öreg ébresztőóra talán meglepetésében, vagy mert már nem bírta szusszal, egyszerre elhallgatott. Öcsike azonban annál hangosabban gyújtott rá a maga nótájára. Szülei közül elsőnek az anya riadt fel a gyermeksírásra. Meztelen karja kivillant a takaró alól, borzos fejét ijedten emelgette, s az óra felé tekingetett, de az már alattomosan odébb sántikált a számlapon s minden felelősséget Öcsike nyakában hagyott az éjféli csendháborításért. Kudornénak első gyermeke volt Öcsike. Nemigen tudta, hogy mihez kezdjen most vele. Mostanáig még egyetlenegyszer se sírt. De ösztönösen érezte, hogy nem szabad felkelnie, hiszen minden mozdulatra éles kis nyilallások emlékeztették,  hogy három nappal ezelőtt csodálatos kis emberke szakadt ki belőle. Megrázta hát az ura karját. De az jó alvó, fiatal apa volt. Vidám természetű, fáradt ember. Nehezen ébredt, pedig az asszonyka ugyancsak rázta:

–   Gyula te, kelj fel, fiam. Öcsike sír...

–   Na, na – mozdult meg kábultan a férfi. – Miért rángatsz?

–   Nem hallod? Öcsike nyafog.

–   Hm – ült fel Gyula, s ámulva nézett a gyermekkocsi felé. – Ez aztán derék dolog – ébredezett vele együtt az apai büszkeség is. – Háromnapos és már sírni tud! Hiába, fiú ez a talpán...

–   Jó, jó, de most mit csináljunk? Biztosan kell valamit csinálni, ha egyszer sír... Mit gondolsz, rosszat álmodott?

–   Hogyan? – ugrott ki az ágyból Gyula izgatottan. – Még álmodni is tud egy ilyen kicsi? Lehet, hogy inkább éhes. Én azt mondom, add a szájába azt a... izét...

Az asszonyka tanácstalanul nézett maga elé:

–   Igen, de a madám azt mondta, hogy éjszaka ne etessem.

–   Eh – emelte ki a kocsiból az apja –, mit tud egy ilyen bukaresti madám! Vedd csak oda né, s tanítsd meg furulyázni. A madám pedig menjen a fenébe. Ebbe a kölyökbe az én természetem szorult. Azt mondják, tán még kéthetes se lehettem, mikor már akkora darab zsíros kenyeret nyomtak a kezembe, mint egy kaszásnak. Nehogy megtudjam, hogy éheztetted az én fiamat! Nappal is adj neki, ahányszor csak kér.

És a fiatal asszony megszoptatta Öcsikét. Másnap éjjel ugyanebben az időben Öcsike megint felriadt, most már ébresztőóra nélkül. A következő éjjel és az azután következőkön szintén, és a világért sem tiltakozott a didi ellen. Apja a közeli Grivica út sarkán dolgozott a benzinkútnál, s amikor csak tehette, hazaloholt és mindanynyiszor ráparancsolt feleségére, hogy etesse meg a kicsit. Öcsike egyre zsémbesebbé vált. Kudorné megint előhozakodott a madámmal. Azt mondja az, hogy Öcsike azért rosszalkodik annyit, mert túl van táplálva.

Kudor méregbe jött, amint a kocsit döcögtette a hánykolódó Öcsikével.

–   Ezt nevezed te tápláléknak! Ezt a löttyöt, amit te fejsz neki? Biztosan valami vastagabb kosztot kíván és azért sír. Emlékszem, mikor engem a katonakórházban négy hétig tejen tartottak, szinte megszöktem, úgy kívántam egy kis tepertyűt. Nézd meg ezt a kicsi szerecsiát, majd lerágja a kujakját. Esküszöm, hogy húst kíván.

Az asszonyka szörnyülködött.

–   Te húst adnál neki? Húst egy nyolchetes cseppnek? Foga sincs neki.

Kudor meghökkent, de azért csak nem hagyta nyugodtan az Öcsike viselkedése. Szüntelenül attól rettegett, hogy éhen fog halni. Különben miért sírna annyit. Egy ízben, mikor az éjjeli rengetés sora rajta volt, s kimerült felesége elaludt, ravaszul mosolyogva kivett a munkakabátja zsebéből egy zsíros papírt, abból meg egy félpár virslit.

–   Nesze, kisöreg – súgta bizalmasan, s megmarkoltatta a gyermekkel – , ez aztán az igazi fájin cucli. Ehhez még fog sem kell. Csak szíjad, a nemjóját.

Öcsike nézte az apja komikusan mozgó száját, majd megkóstolta a virslit, aztán bohócos fintorokat vágva, kiejtette a kezéből és sírt tovább.

–   Hí, az anyádat – csóválta fejét az apja –, korán kezded a válogatást, te kukac. Hát mi kéne na, mondd meg tatának. Ejsze, hogy unod magad. Biztosan unod. Nem vicc, éjjel-nappal hanyatt fekve nyomorkodni és a plafont nézni. No gyere csak a tátá ölébe, kisöreg – és felvette –, így né, állj vigyázzba. Mutatok neked egyetmást. – Fel s alá járkált vele a szobában. Megmutatta neki az ébresztőóra csengőjét, aztán a falra aggatott fényképeket, s egyenként bemutatta Öcsikének a rokonságot székelyharisnyás nagyapját, réklis nagyanyját és hetye-kalapos unokabátyját. Öcsikének, úgy látszott, mintha tetszene a dolog, mert feje mindegyre előrebukott a fényképek felé, mintha közelebbről szemügyre akarná venni a rokonságot. Apja biztatta:

–   Úgy, úgy ismerd meg őket jól, nagy zsiványok azok az Estánék. – Végül elővette az álmosság, s nagyot ásítva korholta Öcsikét. – Gyerünk vissza a bölcsőbe, tekergő. Tátának dologba kell menni reggel.

De ahogy letette, Öcsike elölről kezdte a nyafogást. És sírt kivilágos virradatig. Másnap éjjel azután Kudor kioktatta a feleségét. Sétáltassa Öcsikét a szobában. Mutogassa neki a kanalakat az asztalfiókban, mert unja magát a kölyök. Utóvégre ki kívánhatja egy ilyen kicsi gyermektől, hogy éjjel-nappal aludjék. Úgy éjjelezik a prücsök, mintha pék- vagy pincérvér folynék benne.

És tényleg. Öcsike nappal elég rendesen viselkedett, de az éjjeli alvásról egészen leszokott. Bőgött a kocsiban, bőgött, ha felvették, sírt, ha letették, akár a lánc. Nem érdekelte már az erdélyi rokonság a fényképeken. Az ébresztőóra csengője se derítette fel.

–   Dumálj neki – ébredezett fel az apja minduntalan, hogy a feleségét oktassa. – Szereti a jó szót. Vagy mutasd meg neki a kemenceajtó rézgombját. Azt még nem látta. A kilincset ne mutasd. Én is megvesznék, ha mind a kilincset rázogatnák nekem.

Ilyen módon Öcsike három és félhónapos korában ismerte már a szoba-konyha minden tárgyát, a dugóhúzót, a tésztareszelőt, a forgácshasogató kis baltát, a kormos kemencekarikákat, még az egérlyukat is az ajtó sarkánál. De azért egyre csak sírt, zsimbelt, nyöszörgött. Az apja éjjelente lábát lelógatta az ágyból, s vakarta a fejét. Ásítozott, és fennhangon tűnődött. Mi az ördögöt mutathatna még a fiának, hogy az hallgasson?

–   Az a baj, hogy elkapattad – mondogatta a felesége ingerülten. – Romitannénak is van kicsije a szomszédban, de az úgy alszik, mint a tej.

–   Igen, mert az egy nyavalyás leányka. És lusta – jött haragba Kudor az ágyon ülve. – De az én fiam másfajta. Valamit akar szegény, azért sír, de mi nem tudjuk kitalálni. Tiszta marhaság, hogy az ilyen kicsikéknek fogva tartják a beszélőkéjét. Tán mikor így nyegedezik, lehet, hogy épp azt akarja mondani nekünk, hogy hányas számú sorsjegyet vegyünk. Azután a múltkor hogy félrekaszálta az Están bátyám fényképét. Úgy látszik, tudja a kis kukac, hogy ő forgatott ki a jussomból. Csodagyermek lesz ez, meglátod...

A szeplőiből kihámló Kudorné csóválta a fejét. Kételkedett az Öcsike gyodagyermek voltában, hiszen véznácska volt a szegény. Sehogy se akart kigömbölyödni a lába. Ámde alig egy hónap múlva, úgy karácsony körül, mikor nagy hó esett, s a villamosok is elakadtak, az asszony maga is meggyőződött a fiacskájában lappangó képességekről. Kudort ugyanis elbocsátották a benzinkúttól, ahol eddig a szomjas motorokat itatta. Egyszerűen munkanélkülivé vált, mint annyi sok más munkás azon a télen. Futott ide, futott oda, de sehol sem talált munkát. Fennakadtak a házbérfizetéssel, de egyébként is megkörnyékezte őket az ínség. Hogy ne kerüljenek az utcára és hogy legalább a konyhát fűthessék, kihurcolkodtak a konyhába, a szobát meg kiadták egy vasesztergályosnak, aki a grivicai vasúti műhelyekben dolgozott. Egy hónapra előre kifizette a lakbért, s ezért cserében mostak rá, estére meg befűtötték a szobát. Tíz nap sem telt el a vasesztergályos beköltözésétől, s az egy este vette a kosarát, s nagy mérgesen elhurcolkodott. Amint mondá, képtelen aludni az Öcsike éjjeli hangversenyeitől. Bizony a szobába nyíló vékony, üveges ajtón jól behallatszott a bőgés meg az ócska gyerekkocsi nyikorgása. Az előre kifizetett házbért a vasesztergályos Kudoréknak hagyta, miután látta, hogy úgyis képtelenek visszafizetni.

Kudorné szörnyen restellte magát. Azonkívül módfelett megijedt. Mi lesz velük a télen, ha a gyerek miatt nem tarthatnak lakót a szobában? Pár nap múlva az esztergályos távozása után ugyanis új szállót kaptak, de az még egy hétig sem bírta ki az Öcsike bőgését. Hagyta odaveszni a félhavi házbért is, s pakolódzott. Szerencsére a közeli vasúti műhelyekben és más gyárakban több ezer munkás dolgozott és sok olyan fiatal és nőtlen szakmunkás keresett szállást, akik mosást is akartak a háziasszonyuktól. Így tehát a Kudorék ablakába akasztott cédula odacsalta őket. Tíz napnál tovább azonban egy sem bírta ki náluk. Ezért azután Kudorék alig huszonöt nap alatt kéthónapi házbért vágtak zsebre. Megmenekültek a nélkülözéstől.

–   Te, asszony, te! – kiáltott fel Kudor ujjongva, mikor ráeszmélt a sűrű lakó-csere szerencsés eredményére.

–   Nem megmondtam, hogy Öcsike csodagyerek. Melyik bukaresti munkanélkülinek van még egy ilyen négyhónapos fia, aki eltartja a családot? Öcsinek kenyere a sírás... De azért titokban kell tartani, nehogy utánozni kezdjék. Érted, Máriskó, nehogy eldicsekedj.

Máriskónak azonban nem volt dicsekvő kedve. Aggodalmaskodva mondogatta:

–   Nem éppen becsületes dolog ez.

–   Éhen halni talán becsületesebb dolog? – kiáltotta az ura felmérgelődve. – Hiába járom le a lábam nyakig, mégse kapok munkát. Most csak arra vigyázz, hogy Öcsike nehogy leszokjék a sírásról idő előtt.

Felesége e szavakra még inkább lehorgasztotta a fejét, s a rendőrséget emlegette.

–   Micsoda? – háborodott fel az ura. – Hol van az a törvény, amelyik megtilthatja Öcsikének a sírást? Arról meg ki tehet, hogy a lakók nem bírnak aludni egy kis nyávogástól?...

–   De legalább adjuk valamivel olcsóbbért a lakást, Gyuszi – aggályoskodott tovább az asszonyka. – Legalább száz lejjel, hogy ne legyen akkora nagy a bűnünk.

Ebbe az ura is beleegyezett, mert arra gondolt, hogy ha alcsóbban adják, egy percre sem fog üresen maradni a szoba. A felesége azonban lázongó lelkiismeretétől ösztökélve, még odébb ment, s kikottyintotta a lakáskeresőknek: azért adják olcsóbban a szobát, mert kisgyerekük van és... és egyszer-egyszer rosszalkodik éjszakánként – fejezte be zavartan az ura mérges pillantásainak a hatása alatt.

–   Nem halunk belé egy kis rosszalkodásba – legyintettek könnyelműen a lakásnézők. – Fő az, hogy olcsóbb, mint máshol. – Ámde néhány nap múlva szörnyülködve és káromkodva szedelőzködtek. Ezt a bömbölést nevezi az asszonyság rosszalkodásnak, dohogták magukban. Hangosan azonban nem merték csalásnak nevezni a dolgot, hiszen előre figyelmeztette őket. De még csak azt sem vethették a Kudorék szemére, hogy nem igyekeztek lecsendesíteni Öcsikét. Le sem hunyták vele a szemüket. Egész éjjel le-fel jártak vele a hideg konyhában. Mutogatták a kölyöknek a kemenceajtó rézgombját, sissegtek neki, csattogtatták a kétágú tűzpiszkáló vasat. Ijesztgették az ördöggel, az anyja pedig minden percben mellre vette.

Éppen csak azt nem látták, hogy Kudorék szinte egyhuzamban aludtak a kicsivel reggeltől estig, úgyhogy ha már akartak volna, sem tudtak volna éjjel aludni. Amit eleinte tréfás ízű hamiskodásnak tartottak, az most átalakult verejtékes robottá. Ami pedig robot, azt már rosszkedvűen és lelkiismeretlenül végzi az ember. Így járt Kudor is. Mókázó kedve elenyészett. Szokva volt a nehéz testi munkához, s beléunt a dajkaságba. Ezenfelül már neki is lúdbőrödzött a háta, ha a felesége a rendőrséget emlegette. Néha olyan harag vett rajta erőt, hogy jött, hogy kidobálja a lakásnézőket. De hamarosan lehiggadt, mert hiába nyargalta be szinte naponként a fővárost munka után. A téli hidegben szüneteltek az összel abbamaradt építkezések, a gyárakban sem volt munkásfelvétel. Kénytelenek voltak folytatni az éjjelezést. Pedig Öcsike egészsége nagyon kezdte aggasztani őket. Lassan fejlődött. Kicsi szeme alatt kékes karikák képződtek. De rettegtek attól is, hogy egyszer csak nem kapnak új lakót, s hogyan telelnek ki akkor? Hogy ne látszanak önmaguk előtt éppen olyan nagy csalónak, a szoba árát újabb száz lejjel csökkentették. A lakáskereső fiatalemberek most már még sűrűbben adták egymásnak a kilincset. Vonzotta őket az olcsóság, hiszen máshol üres szobát se lehetett kapni azért a pénzért. Egy hónap alatt még négy lakó is veszni hagyta náluk az előre kifizetett lakbért.

Egy ilyen lakó-csere idején történt, hogy Öcsike betegeskedni kezdett. Anyjának bőséges és változatos táplálkozást írt elő az orvos. Öcsikének pedig valami kanalas orvosságot rendelt. Már komolyan nyűgösködött éjjelnappal. Épp azokban a napokban költözött hozzájuk egy idősebbrendű kazánkovács. Agglegényféle ember volt, s hangosan, szinte kiabálva beszélt:

–   Mosással együtt hatszáz lej egy hónapra? Mi? Kicsi gyermek? Ahá, sír egy kicsit. Nem baj, azért gyerek, hogy sírjon. Én szeretem az apróságokat – dörögte nagy bajusza alól a Kudorné fülébe, amikor kivette a szobát. Látva, hogy az asszony összerezzen, mentegetőzni kezdett: nem tehet róla. Megszokta a hangos beszédet. Egész nap úgy csattognak a kazánokon a kovácsok, hogy kiáltaniok kell, ha meg akarják érteni egymás szavát munka közben.

–   Még csak azt akarom mondani, hogy főbizalmi vagyok, és azokkal a nagymellényű mérnökökkel nem lehet szúnyoghangon beszélni. Mert rögtön az ember fejére másznak. De maguk ne féljenek tőlem. Jól megférek én a jó emberek között – fogta megint kiáltozóra a hangját, s kedvtelve nézett szét a szobában. – Tetszik nekem ez a kis lyuk. És ez a kis család. Árva fiú vagyok én. Szeretem, ha jól bánnak velem.

Sietve kifizette a házbért egy egész hónapra, és behurcolkodott. Egyetlen, de óriási utazókosárral jött. Telides-tele volt az könyvvel. Ezenkívül volt még két váltó fehérneműje, fogkeféje, sárkeféje, ruhakeféje és még vagy öt ismeretlen rendeltetésű kisebb-nagyobb keféje s öt darab különböző színű és formájú jószagú mosdószappana. Kudorné szorongva nézte, mint rendezkedik be a szobában, mint rakja ki a könyveket az asztalra, ablakpárkányra és a szekrényre. Arcán valami állandó mosolyféle derengett. Elpirult e nagy darab ember derűje láttán. Előre restellte magát, ha elképzelte, hogy milyen bosszúsan fog elkotródni néhány nap múlva. Olyan biztosra vették ezt, hogy a tőle kapott pénzt rögtön elköltötték orvosságra és ennivalóra. Néhány napra el voltak látva tűzifával s gondolták, majd a kovács után következő új lakó házbéréből befizetik a saját házbérüket is. A lázas Öcsike a kovács tiszteletére derekasan bőgött egész éjszaka. Kudorék az hitték, hogy amilyen kényes lehet egy ilyen agglegény, már másnap világgá szalad tőlük. De az reggel, munkába menet, meglepetésükre jókedvűen jelentette ki, hogy már régen nem aludt ilyen finomul.

–   Ahol eddig laktam – dörögte mély basszushangon –, csípős apróságok szökdöstek a lepedőn. De a maguk ágya, akár az anyám öle.

És mosolyogva elköszönt. Kudorék meg gyanakodva bámultak utána.

A kovács este hazajött, és sokáig mosakodott, kefélődzött, fésülködött, azután pedig nekiült egy vastag könyvnek, éjfélig olvasott. Nem látszott zavartatni magát Öcsikétől. Pedig az ugyancsak kitett magáért, de a kovács reggel még vidámabban búcsúzott, mint azelőtt. Eltelt egy hét, kettő, s telt már a harmadik is, de az új lakó ahelyett, hogy megszökött volna, az egyik este kis könyvállványt cipelt haza. Felrakta rá a könyveit s gyönyörködött bennük. Kudorék közel voltak a kétségbeeséshez. Kifogytak a pénzből, már hitelbe hozták a tűzifát, hogy a kovács szobájában esténkint befűthessenek. Zaklatta őket a házigazda is a hátralékos házbérért, de a kovács nem mozdult. Ajkukat rágva találgatták éjszakánként, miféle alvókája lehet ennek a rettenetesen jó embernek, hogy Öcsike nem tud elbánni vele. Hiszen ha rögtön el nem költözik tőlük, akkor katasztrófa szakad rájuk. A boltos már nem hitelezett sem tűzifát, sem mosószappant. Öcsit is orvoshoz kellett volna vinni megint, mert a láza mindegyre kiújult.

–   Majd kiugratom én – dühöngött Kudor fejét vesztve. És másnap éjjel úgy döcögtette a gyerekkocsit, hogy rezgett belé a szoba üvegesajtaja. A lakó oda se neki, meg sem moccant az ágyban. Erre aztán Kudor cipőt húzott, s a konyha cementjén hangos, kopogós járással járkált fel s alá a bőgő Öcsikével. Hasgörcse volt szegénykének, s fedőt melegítettek rája. Az apja szándékosan leverte a fedőt a kemencéről, s az szörnyű csörömpöléssel esett a cementre. A kovács azonban aludt tovább jóízűen. Kudorné reszketve figyelte az üvegesajtó sarkánál az alvót. Hiába. Az ura végül is haragosan berontott a kovácshoz, az ajtót teljes erejéből bevágta. Lakójuk erre sem mozdult. Kudor már nem bírt magával, és durván felrázta:

–   Hé, Bársony úr, nem hallja, nagyon rosszul van a gyerek.

–   Mi, hogy? – emelkedett fel a kovács borzasan.

–   Beteg a gyerek, nem hallja, hogy visít...

–   Hogy, hogy? – emelte kezét a füléhez a kovács.

–   Haldoklik a gyerek...

–   Áhá, a gyerek... Tudom, jön a foga a gyereknek. Persze, az előfordul a gyerekeknél. Egyszer muszáj, hogy kinőjön a foguk. Mi, mit mond...

És kiugrott az ágyból az elképedt apa elé. Hátára kapta kabátját, s kijött a konyhába. Kudorné ijedten rántotta magára a takarót. S nézte a gyerekkocsi fölé hajló embert. Őszbe vegyülő haja szerteszét hullott a homlokán. Öcsike a torzonborz ember láttára elhallgatott, s mikor az mókásan azt kérdezte tőle: no mi baj, te aprólék, Öcsikének kínosan halvány mosoly rándult meg az arcán. A kovács boldogan bömbölte:

–   Nincs ennek kutyabaja se...

–   Velünk akarja ezt elhitetni? – fortyant fel Kudor éppoly hangosan, mint a kovács. – Miért visítja ki akkor a belit is?...

–   Hogy a belit?... Biztosan elrontotta a gyomrát. De várjon csak, az is lehet, hogy kenyérmorzsa került a pólyába. Ahol a múltkoriban laktam, ott is volt egy ilyen aprólék. Annak is morzsa került az ágyába. Én fedeztem fel. Szinte lyukat fúrt a fundusába. Bontsák ki ezt is, biztosan kenyérmorzsa lesz.

És visszatért a saját ágyába, s aludt, mint a bunda.

Kudor már azt sem tudta, mit csináljon dühében.

–   Mondj fel neki – uszította a feleségét. De az aszszonyka erőtlennek érezte magát Bársony úrral szemben. Megmagyarázhatatlanul vonzódott ehhez a vénlegényhez. Másnap este irulva-pirulva adta elő a mosolygós kovácsnak, hogy nagyon restelli magát Öcsike rosszalkodása miatt. De tényleg beteg szegény, s azért nem hagyja aludni a házat. Pedig, ugyebár, Bársony úrnak pihenőre van szüksége, nem azért fizet, hogy még aludni se tudjon. És, ha úgy gondolja, hogy...

Itt aztán elakadt, a kovács olyan megértően figyelte a szájmozgását, hogy képtelen volt folytatni, de meg a kovács közbe is kiáltott:

–   Ki mondja, hogy rossz az a gyerek? Én még egyszer sem hallottam sírni... Az igaz, hogy én egy kicsit siket vagyok. Az egyik fülemre semmit se hallok, a másik se valami jó...

Kudorné megtántorodott.

–   Mi, hogy mondott valamit? Mondom, hogy egy kicsit siket vagyok. Azt hittem, észrevette már. Nem zavar engem a kicsi. Sose volt ilyen szállásom. Kifizetem előre a jövő hónapit is érte...

És a falfehér asszonyka kezébe nyomta a pénzt. Az meg összeszorult torokkal, szinte megbénultan bámult a siket óriásra. Agyában tótágast állott minden, hiszen teljesen felborulóban volt az egész életük. A kezében tartott pénzzel éppen hogy csak a tűzifát s a mosáshoz szükséges szappant fedezheti. Úgy elöntötte a keserűség és a tehetetlensége felett érzett búbánat, hogy sírva fakadt. Most aztán a kovácson volt a megrökönyödés sora.

–   Mi baj, asszonyság? – topogott körülötte megszeppenten. – Ugyebár megint túlságosan hangosan beszéltem. De muszáj, hogy én is halljam, amit mondok, nehogy mást mondjak, mint amit gondolok. Mi, mondott valamit? Á, persze, csak sír... Hagyja félbe, kicsi aszszony, inkább mondjon valamit. Ha így kapja az ura, azt hiszi, hogy bántottam. De miért hogy bántanám? Én is árva fiú vagyok, tudom én, mit tesz az, ha bántják az embert...

Kudorné erre azután még hangosabb sírásra fakadt, s apránként kizokogta, hogy mi a baj.

–   Igen – szipogta befejezésül. – Csalásból éltünk egész télen, és ha maga most el nem költözik, nem tudom, mi lesz velünk...

Elkomorult erre a kovács, de nagyon. Nézte a könyvállványt, hát most ő megint tovább hurcolkodjék? Anynyit költözött már életében, hogy keserű volt a lelke tőle. Mindig az ilyen jó helyeket kereste, mint ez a mostani. Ilyen barátságos arcú kicsi asszonykával. És milyen szépen mos... Bolha nincs... És olcsóbb, mint máshol, de erre gondolva, elszégyellte magát. Mit lehetne itt tenni, mit? Szép kis főbizalmi vagyok, mondhatom – dohogta. Ezek itt éhen halnak mellettem. Egyszer azután eszébe jutott valami. Hirtelen megragadta a Kudorné karját.

–   Kicsi asszony – kiáltotta –, százzal többet fizetek ezután! De ez maguknak nem elég, ugyebár? Elég a fenét. De ha betesznek ide még egy ágyat és még egy lakót, az már valami. Mi, hogy nem szólt semmit? Nem baj. Van nekem egy siketnéma barátom, asztalos. Az is árva fiú. Idecsalom lakni. Attól aztán bőghet az öcskös százegyig...

(1942)