nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
KERESI AZ IGAZIT

KERESI AZ IGAZIT

Bukarestben történt. Costan Mária asszony már tíz éve elváltan élt az urától, s a szomszédok csodálkozására semmi jelét sem adta, mintha másodszor is férjhez kívánna menni. Harmincöt éves, szép, egészséges alakja s csinos kis házacskája még a fiatalabb házasulandókban is vállalkozó kedvet ébresztett a Filaret környékén. Ő azonban konokul kitért a legrokonszenvesebb férfiak kérése elől is.

A kudarcot vallott férfiak bosszankodtak. Nem bírtak belenyugodni, hogy Mária asszony bútorozott szobájának lakbére s dohánygyári keresete kizárólag csak az ő eltartását és függetlenségét biztosítsa. Különösen szomszédaszszonyai irigykedtek reá. Amikor csak alkalom kínálkozott, szemére vetették, tán csak nem akar így megvénülni.

–   Ha nem jön az igazi, akkor kész vagyok erre is – felelte határozottan Mária asszony.

–   Milyen lehet az? – kíváncsiskodtak irigyei.

– Erre nézve azonban az elvált asszony vagy nem tudott, vagy nem akart felelni. Mindent tudó ismerősei rúgós pletykaparipákon nyargalták körül. Esténként lesték kapuját, hátha tetten érhetik kitartó szalmaözvegységének vigasztalóját. Hasztalan fáradságnak bizonyult. Még csak azt sem bizonyíthatták Mária asszonyra, hogy mozizások és más házon kívüli szórakozások leple alatt próbálgatja, hogy ki lehetne az igazi. Végül is ráfogták, hogy első ura betegsége mindörökre ronccsá tette nőiességét, s azért nem megy férjhez. E feltevés megnyugtatta a rosszmájúakat, és sajnálkoztak a szerencsétlen asszonyon.

Mária asszony egy kora tavaszi napon azonban meghűlt, ágynak esett. Napokig egyedül feküdt magányos szobájában. Hébe-hóba benézett hozzá valamelyik szomszédasszony, s teát főzött neki, vagy hidegvizes borogatást rakott lányosan telt keblére. Egyszer friss borogatásra lett volna szüksége, de aznap mindenki megfeledkezett róla. Megdöngette hát szobája falát, így hívta át a bútorozott szobában lakó fiatal szabónét, aki éppen hazatért a munkából. Megkérte: vegyen ki egy tiszta törülközőt a ruhásszekrényből. A jólelkű asszonyka nem tartozott azok közé, akik mindenáron ki akarták fürkészni háziasszonyuk magánéletét. De most, amint kinyitotta a szekrényajtót, megütődve pillantott meg a fogason egy gondosan benaftalinozott új férfiöltönyt. A polcokon meg kalapot, cipőt, ingeket és nyakkendőt vesz észre. Olyan rendben és úgy kivasalva virítottak, mintha viselőjük minden percben beléphetne átöltözni.

Meghökkenését palástolva, kivette a törülközőt anélkül, hogy bármire is következtetni tudott volna a férfidolgok ittlétéből. Mária asszony figyelmét azonban nem kerülte el a lakóné csodálkozása. Láztól piruló arca egy árnyalattal színesebb lett. Felkönyökölt, hátrasimította dús, fekete haját, s kis ideig fürkészte a kendőt vizesítő szabónét.

–   Mit gondol arról a férfiruháról, Birtásné? – kérdezte izgatottan.

Birtásné félrenézett, mintha azok a kis fénylapocskák érdekelnék, amelyeket a késő délutáni napfény vetített be a csipkés függöny résein.

–   Még semmit sem – vonogatta vállát –, biztosan az elvált uráé volt.

Mária asszony elkomorodva dőlt vissza a párnára.

–   Az ő ruháját nem őrizném így, annak még az emlékét is kiseperném. Mindenét az udvarra dobtam, mikor megtudtam, hogy milyen aljas... Ez egy idegen férfi holmija... az igazié! Évek óta várom, hogy egy napon visszajő és felveszi.

–   Évek óta – képedt el a szabóné és leült, készen arra, hogy a második férfi okozta csalódásokban osztozzék ezzel a különös asszonnyal.

–   1933. február tizenhatodikán ment el, s többé sosemadott hírt magáról.

–   Mégis azt mondja, hogy igazi?...

–   Ó, ő nem ment úgy el, ahogy a hűtlenek szoktak. Ő nem is tudta, hogy várom – ült fel izgatottan Mária asszony. – Ott lakott a maguk helyén, a bútorozott szobában. – Nézése merengővé vált, amint folytatta: – Akkor még én sem tudtam, hogy ez a vasúti lakatos menynyire rendes, nekem való férfi. Erre akkor jöttem rá, mikor többé nem jött haza. Furcsa volt. Csak úgy ment el, a dolgozó ruhájában, ahogy szokott. Darabocska ízes kenyeret vitt magával. Ma is látom szája sarkában a kis piros csontszipkát. Azt rágta, hogy becsapja magát. Le akart szokni a dohányról.

–   Le akart szokni? – ült közelebb a kis szabóné izgatottan.

–   Igen – tekintett félre Mária asszony. – Akkor reggel megkért, hogy vétessek neki egy félmázsa tűzifát hasítva... Aznap nem mentem a gyárba. Magam vettem meg a fát, befűtöttem a szobájába. Mosdóvizet készítettem. Mindenképpen a kedvébe akartam járni. És nem jött. Kitelt egy nap, kettő, és nem jött. Idegességemben mindig a kapuba futkostam. Csudálkoztam, mi van velem. Az ötödik napon éreztem, hogy úgy vonzódom ehhez a lakatoshoz, ahogy még sohasem vonzódtam emberhez... Azt hittem, biztosan vidékre küldték. Előfordult az máskor is. Ezek a vasútiak sosem tudják, mikor mennek küldetésbe. Vártam és vártam minden este. Unalmamban minden holmiját rendbe raktam, megvarrogattam. Kíváncsian forgattam újságjait, volt könyve is. Aztán, hogy a hatodik nap se jött, féltékeny lettem. Elolvastam leveleit. Attól féltem, van már valakije...

–   És volt? – húzta még közelebb a széket a kis szabóné.

–   Csupa férfiírás jött neki – legyintett Mária asszony és annál jobban kezdtem ijedezni. Gondoltam, valami szerencsétlenség történt vele. Ültem és vártam, hogy minden percben üzenet jöhet valamelyik kórházból vagy a műhelyből. És semmi se jött. Mentem a rendőrségre. Semmit se tudtak. Eltelt egy hónap, a szobát kiadtam. Szégyelltem magam. Mit akartam ettől az embertől, aki csak így eltűnik? Azelőtt alig beszéltem vele. Csinosnak csinos volt, akár az első uram. De nem azt néztem, hogy mit mutat kívülről. Az első uram után feltettem magamban, másodszor csak olyan után megyek, akinek ismerem a lelkét is. – Sóhajtva folytatta: – Mondom, a szobát kiadtam, a lakatos ruháját áthoztam magamhoz, ha jön, vigye a csavargó.

Néhány pillanatra elhallgatott. A mind jobban feszengő kis szabóné, mivel már a széket közelebb nem húzhatta, átült az ágy szélére. Mária asszony meg egyenesebbre emelte a párnát, s hátát nekitámasztva arra kérte a buzgó hallgatót, hogy a szekrényben levő férfikabát zsebéből hozza oda az ottan található íráscsomót. Miután ezt megkapta, az írások között keresgélve, tovább beszélt:

–   Ezeket a papírokat a fiókjában találtam. Az egyikbe véletlenül belenéztem. Amikor a végére értem, tudtam, hogy ezt a férfit szeretem. Láttam, hogy az igazi férfiak csak olyanok lehetnek, mint ő. Ha elolvassa, maga is igazat fog adni...

–   Várjon – ugrott fel a kis asszonyka –. átszaladok és fát teszek a tűzre, ne álljon meg a paszuly fövése. – Fürgén szaladt haza, s ugyanolyan fürgén, háziaszszonya bizalmára büszkén, jött vissza. – Na, most már csak olvassa – ült az ágy szélére pihegve.

Mária asszony sokszor elolvasta már ezt a levelet, s most folyékonyan betűzte a dülöngélő sorokat. Az írás sután indult, mintha egy félbemaradt beszélgetést folytatott volna az eltűnt lakatos.

„...Igazad van, Todore. Az ember nem állhat meg fele úton. De én még kételkedem, hogy az volna az én utam, amilyent ti mutattok. Azt sem hiszem, hogy ezek a mostani bajok a vasútnál ne szúrnának szemet az igazgatóságnak. Be kell hogy lássák, jogos a mi kérésünk. Nem hinném, hogy golyóval ijesszenek vissza minket a sztrájktól. Láthatják, hogy mi is, ők is emberek vagyunk. Azt mondom, jól gondoljátok meg, mielőtt magatok közé fogadtok. De meg magamat is jól számba kell hogy vegyem, vajon megfelelek-e azoknak a szigorú próbáknak, amik elé a ti elvetek állít. Sokfélén mentem keresztül, árva fiú vagyok, nem szeretett engem idáig senki, de azért a szívem nem keményedett meg. Megdobban, ha emberélet kerül az utamba. Pedig a te könyvedből azt veszem ki, hogy lágy szívvel nem lehet elérni a célt, amit magatok elé tűztetek, és amit én is szeretnék fedél alatt látni. De, ha úgy esik, magamon kívül nem volna bátorságom mást is feláldozni érte. Aztán meg még túlságosan butának érzem magam a vezetésre. Hiszen ti azt mondjátok, hogy köztetek a legelszántabbak, a legöntudatosabbak vannak. Ez jól is van így. Akik az emberek felszabadítására készülnek, azok nem lehetnek rongyemberek...”

Az írás itt félbeszakadt. Mária asszony leeresztette a papírt. Fáradtan dőlt hátra, s kezét a fehérhuzatú paplanon nyugtatva, az elgondolkozott arcú kis szabónét fürkészte... Alkonyult. A bútorok árnyéka egyszínű szürkeségbe mosódott össze. Az ósdi pohárszékben megvakult a csészék csillogása. Néhány percig mozdulatlanul hallgattak mind a ketten. Egyszerre aztán a kis szabóné felállt, s megigazította a lecsúszott paplant, talán azért, hogy ne kelljen a másik asszony szemébe néznie, talán csak örökösen résen álló asszonyi csínra-törekvése miatt, s habozva jegyezte meg:

–   Ebből az írásból az látszik ki, hogy nagyon keveset tudunk az emberekről. Még az uramról sem tudom, mit dugdos magában. Talán jobb is így. Ez a maga embere nagyon lelkiismeretes lehet. Az efféle megkeseríti az életét. Maga is nagyon komoly természetűnek látszik, asszonyság – nézett nyíltan a szemébe. – Halálra unnák magukat, ezzel a lakatossal...

Mária asszony hevesen egyenesedett fel, készen arra, hogy körömszakadtáig védje emberét. Az éjjeliszekrény fiókjából egy csomó fényképet húzott ki, kikeresett közülük egy férfiarcképet, s átnyújtotta a szabónénak.

–   Nézze meg jól, Birtásné. Nem látszik ezen egy csepp keserűség sem. A szemét nézze. Még a képen is él, lát Messzi lát, szinte borzongok belé, hogy a szívemig lát. Az első uram szeme mindig zavaros volt. Azt a kalauzt a zsebkendőkön kívül semmi sem izgatta. Ha nem dugtam mindennap tisztát a zsebébe, egész éjszaka veszekedett. Az utcán is mindig pofátlankodott. Azt kérdezte, hogy mit szólok az előttünk járó nőknek a lábához. Mikor meg az orvostól megtudtam a betegségét, az arcomba nevetett. Meggyanúsított, hogy tőlem kapta. Mikor megmondottam neki, hogy nem lett volna szabad feleségül vennie olyan förtelmes bajjal, véresre vert... Igen, én biztosan összeillenék evvel a vasúti lakatossal. Ha visszajön, odaállok eléje és nyíltan meg fogom mondani, hogy szeretem...

–   Hogyan? – hűlt el a kis szabóné – meg sem várná, hogy ő környékezze meg magát? Hiszen nem is tudja, hogy kedvet érez-e magához.

–   Ezt tenném – mondta elszántan Mária asszony –, és nem csalódnék. Ennek az embernek egész életében hiányzott a szeretet. Rögtön megkedvelne, ha látná őszinteségemet... Mondom, nézze meg jobban a szemét...

Birtásné e makacs hit láttára zavarba jött. Figyelmesebben megnézte a kerekképű férfit, de mélyen árnyékolt szemében sehogyan sem tudta felfedezni azt a sóvárgást, amit a háziasszony látott. Felkattantotta a villanyt, s úgy nézte. Hiába, számára semmit sem mondtak azok a férfiszemek. Csodálta betegen is csinos háziasszonyát, s tűnődött, vajon a férfi eltűnése előtt nem volt-e köztük valami. Lehet, hogy a férfi mindenét hátrahagyva, meglépett tőle. Úgy elgondolkozott a fényképre meredve, hogy a háziasszonya egészen váratlanul kikapta kezéből.

–   Hagyja ezt a képet, Birtásné – szólt különös zavart mosollyal –, oly sokáig nézi, hogy még maga is belészeret. Jó is, hogy nem látja rajta azt, amit én...

A kis szabóné bosszankodva nézett fel. Gyanúja mind jobban éledt, s most már többet is szeretett volna tudni. Gondolkozott, mit kérdezhetne, ami elszólásra bírhatná Mária asszonyságot.

–   Várjon csak – jutott eszébe hirtelen. – Nem azon a télen ment el a lakatos, mikor a nagy sztrájk volt a Grivicán?

–   Miféle sztrájk? – csodálkozott Mária asszony...

–   Az a nagy vasúti sztrájk februárban. Mi ott laktunk a közelben. Egész nap szóltak a szirénák. Még sortűz is volt. Azt beszélik, sokan maradtak az utcán holtan. A krematóriumban égették el őket titokban.

–   Mit mond? – ugrott ki az ágyból szinte sikoltva Mária asszony, s letépte kebléről a vizes borogatást.

–   Hogyan – hátrált a kis szabóné megijedve –, maga ezt nem tudta? Sok család még ma is hiába várja, hogy előkerüljön az embere. Sokakat hurcoltak börtönbe...

–   Nem igaz – kiáltotta Mária asszony a szobában ideoda futkosva. – Az nem lehet, hogy ilyen ember... ő nem pusztulhatott oda. Maga csak le akar beszélni róla. Én tudom, hogy visszajön. Lehet, hogy bujdosik valahol, ha volt valami köze...

A szabóné most már dermedten meredt öltöző háziaszszonyára. Ő cselnek szánta, amit mondott, s most maga is elszörnyedve eszmélt rá, hogy ennek az asszonynak a lakatosa valóban abban a véres vasúti sztrájkban veszhetett el.

–   Nem igaz, nem igaz – ismételte Mária asszony, mintha a gondolatai közé látna. – Az én Istenem azt nem tűrhette, hogy egy ilyen embert felprédáljanak.

Sebes kapkodással öltözött. Mindegyre kiáltásokban tört ki s úgy fogadkozott. Ha mégis elveszejtették volna az ő emberét, neki akkor sem kell más. Ezt ő már nagyon megszokta. Olyant sosem kapna többet.

–   Jaj, a kutyák, ha úgy temették el, ahogy maga mondta, Birtásné, akkor én nem tudom, mit csinálok... Valami olyat csinálok – ragadta meg a mind ijedtebbé váló szabóné kezét –, hogy hangos lesz tőle az ország. – Tömött haját hátrarázva kiáltotta: – Úgysem csináltam még soha semmit... Keresni fogom, Birtásné, felforgatom a tömlöcöket, ha kell, a temetőben a sírokat, a hivatalokat, biztosat kell tudnom róla. Jaj, csak most értem meg az ő írását. Ő valami nagyot és szépet akarhatott. Mert így semmit sem ér ez az élet. Evvel az emberrel én is kezdhettem volna valamit. Nem mészárosboltot, mint a többiekkel. Valami egészen másat, amit még senki sem csinált... Birtásné, az nem lehet, hogy ez az ember ne éljen... muszáj, hogy éljen. Csak eldugták előlem...

Birtásnét hazatért ura szakította el a háziasszonytól. Másnap, legnagyobb rémületére, Mária asszony betegen ment el hazulról. Odavolt egész nap. Harmadnap újra nyakába vette a várost. És így ment ez ezután mindennap. Háziasszonya nem ment többé a gyárba. Szobájából kezdte eladogatni az apróságokat, azután a bútorait, végül kicédulázta a házát, s már mindenki tudta, hogy miféle bolondéria kedvéért pocsékolja el vagyonkáját. Látták az újságokban tőle közreadott hirdetéseket. Aztán meg napokig eltűnt hazulról. Házára vevő került, s ahogyan a pénzt megkapta, hetekig nem mutatkozott az utcában. Címére levelek érkeztek börtönökből, vasúti munkásoktól, temetőgondnokoktól és újságszerkesztőségekből. Egyszer aztán úgy elment, hogy többé elő sem került.

Egy év múlva tudták meg a szomszédok, hogy valami politikai perben öt évre ítélték. Ha valaki kereste Mária asszonyt, a kis szabóné felelte:

–   Keresi az igazit...

(1943)