ÖTVEN CSOKOR VIRÁG

A negyedik osztály még egészen fiatal tanítónője a tanterembe hordott sok virágtól s a rekkenő melegtől, főként első vizsgáztatásának izgalmaitól szinte reszketve támolygott az udvarra. Itt az ünneplőbe öltözött szülők fogták körül, s mindegyik kezet fogott vele. Nyirkos, kemény ujjuk erős fogású volt, az asszonyoké éppen úgy, mint a férfiaké. Hálálkodtak, és dicsérték, amiért egy gyerek se bukott meg a keze alatt, s azután szétszéledtek a külvárosi poros utcák közeli és távoli házai között. Ő meg ottmaradt köréje sereglő tanítványaival. Fiú mindahány, közülük nem is egy mezítláb, a vizsga alkalmából éppen hogy tisztábbra mosakodtak, mint máskor. Kérlelték, engedné meg, hogy hazahordják lakására a virágokat. Az iskolaszolga már rakta is kifelé azokat a tanteremből, hogy a délután vizsgázó ötödikesek számára kitakarítson. Szép sorjába rakta a csokrokat a tornác könyöklőjén. Pontosan ötven csokor volt, minden tanítványa hozott egyet, ki szegényes patkoncát, ki mezei bokrétát s egyik-másik cserepes virágot, rózsacsokrot.

A kis tanítókisasszony, ahogy a fiúk nevezték, ijedt gyönyörűséggel nézett végig a töméntelen sok virágon. E pillanatban eszébe sem ötlött, hogy mit kezd ennyi virággal, hova helyezi azokat. Szegényes szobácskában lakott a szomszéd utcában. Fizetéséből alig-alig tengődött, s most egyszerre ennyi virág zúdul rája, akárcsak kollégáira, akik szintén sok gonddal vesződnek. Az egyiknek szüksége volna egy pár cipőre, a másiknak meg egy öltöny nyári ruhára s neki magának egy egész sereg apró, de égetően fontos dologra, amire sohasem futja a fizetéséből. Az elmúlt iskolai év alatt a tízperces szünetekben örökké rongyos harisnyáit stoppolta. Önkéntelenül is arra gondolt, hogy jó lenne pénzzé tenni ezeket a csokrokat, legalább harisnyaszükségletét kielégíthetné az árukból. Az ötlet annyira megtetszett neki, hogy az irodából kilépő idős kolléganő elé sietett, s tréfás modorba rejtve, közölte Erzsi nénivel praktikus észrevételét. Erzsi néni bosszúsan intette le. Ne is gondoljon erre. Úgy járna, mint a Mariánumi apácák, akik a múlt évben piacra vitték valamennyi növendékük vizsgai virágát, vagy kétszáz csokornyit. A kofák azonbanvalósággal fellázadtak ájtatos konkurrenciájuk miatt. Megtudták a dolgot a növendékek szülei is, s felháborodva tiltakoztak virágos tiszteletnyilvánításuk pénzzé váltása ellen.

–   Vitesse haza őket, lányom – legyintett Erzsi néni megvetően –, azután majd holnap szemétre löki valamennyit. Harminc éve tanítok, s képzelheti hogy ezalatt sokszor két osztályt is tanítottam, házat vehettem volna a vizsgai virágok árából...

A kis tanítókisasszony elszégyelte magát, s intett a rája várakozó fiúknak, vigyék haza a virágokat. Azok lelkendezve nyalábolták föl, s nagy seregben követték. otthon zavartan tekintett körül, hová is rakhassa. Hogy is képzelik ezek a jámbor szülők a dolgot, azt hiszik talán, hogy húszablakos lakása van a tanítóknak? Legalábbis ennyire volna szüksége, hogy ezt a virágözönt szépségükhöz méltó helyre rakhassa. Egyetlen ablakába azonban éppen hogy csak a három cserepes virág fért el, a többit kénytelen volt odatétetni, ahová lehetett. Az ágy, a szekrény teteje, kicsike kis ósdi íróasztala, két széke s a falak töve, körös-körül a szoba, lent és fent csupa virágba borult. Tanítványai várakozóan lábatlankodtak körülötte, saját csokraikat szorongatták markukban, s ellenségesen nézték az ablakba került cserepes virágokat. A magukét szerették volna azok helyébe. Iruló-piruló, izgatott viselkedésük elárulta ezt a vágyukat. A tanítónő idegesen vette elő egyetlen vázáját, s nem tudta, hogy a sok tarka szépség közül melyiket állítsa belé. Egy szép rózsacsokrot szeretett volna megmenteni a korai elhervadástól, de a fiúk konokul álltak a maguk szegényes patkoncáival. Szemmel láthatólag a magukét kívánták a vázába, ha már az ablakban nem jutott hely. A tanítónő ingerülten szólt rájuk, köszöni kedvességüket, menjenek szépen haza, majd elrendezi egyedül az egészet.

A fiúk vonakodva engedelmeskedtek, de a kapu előtt ismét megállapodtak, s tanakodni kezdtek. Idebent a tanítónő fáradtan seperte le az egyik székről a csokrokat, s leült. Csüggedezve találgatta, vajon miért fontos ezeknek a fiúknak, hogy kinek a virága kerül a vázába vagy az ablakba. A tegnap vizsgázó harmadikosok még arra sem gondoltak, hogy legalább hazahordják tanítójuk virágját. Hogy is nem jutott eszébe eddig egy kollégájának sem, hogy valami módon a szülők tudtára hozzák, adják össze a virágra szánt pénzt, s vegyenek valami értékes holmit emlékül? Ezek a külvárosiak még azt sem mondhatják, hogy a virágokat saját kertjükből hozzák, mint falun. De vajon beleegyeznének ezek a munkásemberek ebbe? Talán, ha megüzenné fiaikkal, megértenék a dolgot. Miért ne kezdhetné ő ezt az újítást. Felpillantva meglátta a kapu előtt ácsorgó fiúkat. Mit akarnak ezek? Majd még visszajönnek, és számon kérik virágaikat. Ezek a kurtanadrágos kis emberkék év közben is sokszor meghökkentették. Kétértelmű huncutsággal hencegtek az ötödikes fiúknak, mondván, hogy az ő tanítónőjük még kisasszony, nincs neki ura, mint az igazgatónéninek. Többször meg azon kapta őket rajta, hogy a stoppolásra magával hozott harisnyáit kézbe kaparintották, ha szünetben benn feledte az asztalon, és simogatták, teregették, belédugták karjukat, s borzongva nevetgéltek a síkos női holmi érintésétől.

Akkoriban semmiféle jelentőséget sem tulajdonított e kamaszos gonoszkodásnak, most azonban belépirulva ötlött eszébe, hátha mégis valami mélyebb értelme lehetett különös viselkedésüknek. Nem jutott ideje átgondolni ezt az ötletét, mert a fiúk tanakodása odakünt a kapu előtt hangosabbá vált, megdöbbenésére Furu Márton, a leggyöngébb tanulók egyike, hangosan ezt mondta:

–   Én az ő kedvéért szívesen megbuktam volna...

–   Hiába buktál volna – ismert rá Csíki Pali szomorkás hangjára. – Ő nem szereti a rossz tanulókat. Meglásd, most is a jók virágját fogja vízbe tenni.

–   Mi? – kiáltott fel Furu Márton nyersen. – Annak a piszeorrú, pocsék Tóth Jancsinak a virágja talán különb? Nincs annak egy csepp békája se a karjában. Aztán Gábor Pista nem jó tanuló, mégis az ablakba tette az övét a cseréppel, mert művezető az apja. Itt is ez számít,  nem a béka, mondta ezt apám elégszer...

A kis tanítónő felháborodva pattant fel, hogy kirohanjon s megpofozza a fiúkat. De hirtelen lelankadt, s borzadva gondolta: vajon a külvárosi gyermeklélek romlottságát avagy a gyerektestbe nyomorított férfivágy korai mohóságát gyanítsa a fiúk szavaiban. Azután meg mit higgyen e gyanúsítgatásról? Ezeknek már a művezető fia is úrifiúnak számít? Hagyhatja, hogy ebben a hitben éljenek? Hogy ő a művezetőkhöz húz? Ő húzna, a szegény parasztszülők lánya?...

Ingerülten tekintett az ablakba helyezett cserepes violára. Azután meg a szekrényhez lépett, s elővette hónapok óta zsugorgatott kis pénzét, amit elsején készült kiegészíteni fizetéséből, hogy egy rendesebb kalapot vegyen rajta. Keserű eltökéltséggel vette magához, a tükör előtt megigazította haját, s azután a szerteszét rakott virágokra zárta az ajtót. Az utcán utolérte Furu Mártonékat.

–   Megállj, te! – szólt rá indulatosan. – Ebéd után jertek hozzám, és segítsetek elrendezni a virágokat.

Ezzel ott is hagyta a megszeppent fiúkat. A legközelebbi porcelánkereskedésbe sietett. Kiválasztott egy jókora nagy vázát. A kalap negyed ára ráment, de csak az üzletből kilépve eszmélt rá, hogy talán most ostobán cselekedett.  Még ő veri magát költségbe a vizsgai virágok miatt, ahelyett, hogy neki lenne haszna belőle. Kollégái esetleg ki is nevetik.

De már ez sem riasztotta vissza szándékától. Nem is lehetett volna azt megmásítani. Délután Furu Mártonék hűségesen beállítottak. Egyenként kézbe adatta velük a csokrokat, s mindegyikből kiválasztotta a legszebb szálat,  a cserepes violákról is leollózta a legszebbeket, s valamennyit a közös, új vázába helyezte, kitette az ablakba.

Mikor ezzel elkészült, ráparancsolt a fiúkra:

–   A többit vigyétek haza. Nincs hova rakjam valamennyit. Mondjátok meg szüleiteknek, hogy jövőre ne verjék magukat költségbe, aki akar, hozzon csak egy szál virágot, az belékerül az osztály vázájába. A többi virág árát gyűjtsék össze, s vegyenek abból könyveket a legszegényebb tanulónak.

Így történt aztán, hogy a következő iskolai év vizsgáján a tanítónőkisasszony kezébe tényleg szép kis összegecskét tettek le a szülők virágcsokor helyett, s együtt beszélték meg, hogy ki is az osztály legszegényebb tanulója a sok szegény között. Az asszonyok maguk között azon tanakodtak, honnan keríthetnének az ő kicsi tanítónőjüknek egy hozzávaló rendes férfit, aki el ne rontsa, s el ne vigye az ő külvárosukból.

(1943)