nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
VALLÁSVIZSGA

VALLÁSVIZSGA

A tiszteletes úr asztalán tucatjával sorakozó kartonperselyeket az imént ürítették ki. Az eredmény lesújtó volt. Pénz többnyire csak az „Iskolánkért” jelzésű rekeszből hullott ki. A „Templomunkért” meg a „Szegényeinkért” és a „Szeretetházunkért” feliratú rekeszekben elvétve ha akadt pár lej. Ezeket a hengeralakú perselyeket a hídvégi református családok között szokták szétosztani, hogy otthonaikban is szüntelenül emlékeztessék őket az adakozás szükségére; a „Kisebbségi iskolánkra, Kisdedóvónkra” és mindazokra az egyházi intézményekre, amelyeket a perselyekre ragasztott képek ábrázoltak. Negyedévenként összegyűjtötték a kis szavazóurnáknak tetsző holmikat, de az apró lejekkel szavazók többsége következetesen és mindig csak az „Iskolánkért” nyitotta meg pénztárcáját. Máthé Laci, ahogy a hídvégiek nevezték maguk közt korán őszülő papjukat, csüggedten pillantott az íróasztal másik végén jegyezgető feleségére, és felsóhajtott:

–   Úgy látszik, rossz pap vagyok, ha csak az iskola kedves nekik.

–   Ugyan, Laci! – tekintett fel szemrehányóan a hervatag asszony –, hogy jut eszedbe efféle. Mindig zsúfolt a templom.

–   Én üresnek érzem. Én csak kabátokat meg cifra kalapokat látok a padsorokban. Nem érzem a lelküket. Valami baj van itt...

–   Az mindenütt van.

–   De ez a mienk egészen különös – állt fel a pap maga elé révedezve. – Valami nagy kifogásuk lehet az embereknek, de nem mondják meg, hogy mi. Dalárdistáink félévenként kicserélődnek. Bibliaóráinkon is sűrűn váltakoznak az arcok. Az elmaradókat a templomban sem látom. Ahogy iskolásaink inasnak mennek, vagy a középiskolába iratkoznak, többé őket sem látom. Elrejtik előlem a lelküket, prédikációimat se nem dicsérik, se nem bírálják. Máshol legalább veszekednek a papjukkal, de itt... itt csak szenteskedő bábunak néznek.

–   Nincs igazad – intett a tiszteletes asszony aggódva az iroda másik felében kotorászó kispap felé. – Különbül megy itt minden, mint máshol. A püspök úr a múltkor is megdicsért... Az adóval, igaz, hátralékban vannak, de hol nincsenek? Meg kell érteni ezeket a külvárosi munkásnépeket. Kevés a pénzük. Azért adnak csak az iskolánkra.

A pap hevesen készült szólni, bíráló megjegyzései voltak a püspök személyére is, de a kispap jelenléte miatt türtőztette magát.

–   Hiába, nem bírok belényugodni ebbe az állapotba. Ha igazában húznának minden intézményünkhöz, akkor azt a keveset négyfelé raknák a perselybe. Tüntetnek ezek ellenem, azért nem rakják. De legalább mondanák meg, hogy mi bajuk van velem.

Szavait kopogás szakította félbe, s nyomban ezután egy kosztümös, alacsony nő nyitott be. Jónapot kívánokkal köszönt, pedig itt a „Békesség Istentől” szövegű üdvözlést igen szigorúan vették. A pap jónapotozó látogatóiról nyomban tudta, hogy azok közé tartoznak, akik csak temetésekre hívják őt. Látogatóit szokása szerint kutatóan fürkészte, látta-e már a templomban. Jó arcmemóriája volt. Istentiszteleteken örökké a hívek arcát figyelte, de a bejövő fiatal nő szembeötlően mongol ábrázatára nem emlékezett.

–   Milyen ügyben tetszik?... – kérdezte kissé hidegen.

–   A lánykámat szeretném megkereszteltetni – jött közelebb az asszonyka.

A papné szemüvege fölött bírálóan nézte végig. Nem tetszett neki, hogy az ura olyan előzékenyen tolja eléje a széket. Szemtelenül elfogulatlannak látta ezt az aszszonyt. A pap felvillanyozódott. A keresztelők mindig jobb kedvre derítették, mintha az ő érdeme volna minden újszülött református. Sebesen fellapozta előjegyzési naplóját, s megkérdezte:

–   Kedves férje neve, foglalkozása?

–   Székely Tamás, esztergályossegéd...

A tiszteletesné ajka kissé gúnyosra rándult. No nézd – gondolta –, mégis úgy áll itt, mint egy dáma.

–   Első gyerek? – kérdezősködött tovább a pap.

–   Első és utolsó – ült le Székelyné.

–   Utolsó! – ütődött meg a pap. – Honnan tudja azt, oly biztosan?

–   Nem akarunk többet...

–   Nem akarnak?! – hüledezett a tiszteletes. – Már engedjen meg... naccsád, de talán más akarat is beleszól ebbe... – Ahogy ezt kimondta, nyomban meg is bánta. Gyülekezetében számtalan egykéző asszony akadt, de még egyetlenegy sem merte így bevallani. Ha vallatóra fogta őket, hogy miért teszik, szemforgatva hímeztek-hámoztak, hogy így meg úgy, nem ád többet a jó Isten. És most ez ideáll, őszintén kitálalja, s talán még az okokat is elmondja, ha el nem riasztják. Izgatottan tekintett megbotránkozó feleségére s az erre forduló segédpapra: mit tátják a szájukat, ne hozzák zavarba ezt a nyíltarcú menyecskét. Az azonban nem látszott elbátortalanodni, egyszerűen s minden él nélkül azt felelte a tiszteletes kérdésére, hogy eddig az ő akaratuk szerint szaporodott a család. A pap tiltakozó izgatottságát leküzdve, naplója fölé hajolt:

–   Mostanában költöztek Hídvégre?

–   Tíz éve lakunk itt.

–   Már tíz éve!... Csodálatos. Mégsem emlékszem naccsádékra. Pedig én kellett hogy összeeskessem magukat.

Székelyné elmosolyodott.

–   Arra nem emlékezhet, tiszteletes úr. Mi csak az anyakönyvvezetőnél keltünk egybe. Kilenc évvel ezelőtt.

A segédlelkész keze megakadt a fiókban, amiben kotorászott. A tiszteletes asszony petyhüdt arcán még az a kis pír is elenyészett, amit időnként fellépő hőemelkedése szokott odakergetni.

–   Szóval csak polgári házasságban élnek – mondta oly rekedten a pap, mintha ő élne egyházi eskü nélkül. Fejcsóválva jegyezte meg: – Kilenc évi házasság után csak egy kislány... Bizonyára még azt az egyet sem akarták. No, de ezután másképp lesz. Vasárnap szépen megkereszteljük a kicsikét. Isten segedelmével én majd olyan jó reformátust nevelek belőle, hogy addig nem lesz nyugtuk tőle, amíg az Úrasztala elé nem állnak a házasság ügyében.

Székelynét a papné szúrósan rámeredő szeme gúnyos válaszra ingerelte.

–   Azt bajosan éri meg a tiszteletes úr. Másképp neveltük mi a Jucikát. Öntudatos kislány az...

A pap elnevette magát.

–   Ne bízza el magát ennyire, kicsi mama. Párnapos pólyásbabák nemigen kiáltanak választói jogért...

–   Csakhogy az enyém hétéves múlt augusztusban.

–   Ne tréfáljon, kérem – haragudott meg a pap. – Tudtommal kilenc hónapra szoktak születni a gyerekek.

–   Az enyém is kilencre született, de hét évvel ezelőtt. Itt az anyakönyvi kivonat – nyújtotta át erélyes mozdulattal az összehajtogatott írást.

A tiszteletes megdermedve nézett előbb az irat kétséget kizáró adataira, aztán az anyára. Micsoda szörnyszülött ez. Magatehetetlen kisgyermekét hét évig megfosztva tartotta a keresztség szentségétől? Egyházkerülete munkásférfiairól sejtette, hogy mit érnek, de hogy az asszonyok között is akadjon ilyen pogány szerzet, azt sosem hitte volna. Nem is bírta elképzelni, hogy ez az okosarcú, élénkszemű fehérnép a maga elhatározásából tartotta kereszteletlenül gyerekét. Biztosan az ura, valami konok istentagadó, kényszerítette erre. Felgerjedésében oly hevesen lökte arrább az itatós tampont, hogy az egymásra rakott kartonperselyek lepotyogtak, s szerteszét gurultak az irodában.

Székelyné ajkát összeharapva állt fel. Sértődötten mondta, hogy elmegy más paphoz kereszteltetni, ha gorombáskodnak itt vele. Ők az urával csak azt akarták, hogy a leányka érett korában maga döntse el, milyen vallás vagy hit való neki.

–   Tetszik tudni – emelte fel a hangját –, mi a férjemmel csak harmincéves korukban engednénk meg az embereknek, hogy megkeresztelkedjenek. Sokan még ilyen korukig sem próbálnak annyit, hogy életre-halálra szóló hitet tudjanak választani... Sajnálom, hogy ide fáradtam...

–   Megálljon – kapott utána a pap –, nem akartam megsérteni, de igazán megértheti, ha egy pap kijön ilyenkor a sodrából. Utóvégre felelős vagyok minden református lélekért... Nem is értem, hogy lehet ez – s zavartan tekintett a kispap ideforduló szeplős arcába –, őnagyságáék tíz éve laknak az én kerületemben, s még sosem hallottam felőlük.

–   Pedig a Bánát utca csak egy ugrás ide – vetette közbe Székelyné élesen.

De már ezt a hangot nem bírta elviselni a tiszteletesné asszony. Irtózva hallgatta ezt a gonosz perszónát. Bestia ez, nem anya, és még ő leckézteti az urát, az meg mentegetődzik?! Szelesen távozva csapta be maga után az ajtót.

A szeplős, fiatal segédlelkész közelebb jött, s megjegyezte, hogy rá kellene pirítani a Bánát utcában lakó Gálékra. Azok még hétköznap is templomoznak, de nagy buzgóságuk mellett elkallódhatnak az utcájukban lakó reformátusok.

–   Ja, a Gálék! – legyintett Székelyné. – Azok félnek, hogy kiszorulnak a mennyországból, ha mások is templomoznak...

A nagytiszteletű úr összemosolygott a segédpappal. Aztán elgondolkozva kijegyezte az anyakönyvi kivonat adatait, közben oda-oda pillantott a fiatalasszonyra, s látva vidámságra hajlamos vonásait, kissé gúnyosan kérdezte:

–   És mondja, Székelyné, mi bírta rá magukat, hogy harmincéves kora előtt hozzák keresztelni Jucikát? Anynyit próbált volna már, hogy nyugodtan beírhatjuk a szentegyház anyakönyvébe?

–   Másról van szó, tiszteletes úr. Át akarjuk íratni a román államiból a felekezeti iskolába. Nem akar ott maradni a leányka. Komiszkodnak vele, amért magyar. Aztán mi sem szeretnénk, hogy megutáltassák vele a másfajtájúakat. Mi, kérem, olyan munkások vagyunk, akik azt mondjuk: békében kell élni az erdélyi népeknek. Azért adtuk államiba a leánykát, hogy ott összeszokjanak a román gyerekek a magyarokkal. De amit az a román tanító csinál a magyar szekción a kisebbségiek kicsúfolására, attól egymás torkának esnek a gyerekek. Ahelyett, hogy megszeretnék egymást, úgy megutálják, hogy abból jó nem sül ki. Úgy gondoltuk, hogy a magyar felekezeti iskolában jobb lesz, de mivel ide kereszteletlenül nem veszik fel...

–   Szóval csak ezért – kedvetlenedett el a pap. – Talán még imádkozni sem tanították meg Jucikát, talán azt sem tudja, hogy van Istene.

–   Hát azért éppen gombamódra mégsem neveltük – tüzesedett ki a Székelyné arca. – Megmagyaráztuk neki, hogy a vallás mit tart a világ teremtéséről, de azt is, amit a tudósok írnak. Lássa ezt is, azt is, hogy aztán ő melyiket tartja igazibbnak, azt már süsse ki a maga eszével.

–   Na majd egy kicsit én is, meg a jó Isten is segíteni fogunk neki – állt fel a pap elkomorulva. – Meglátjuk, ki lesz az erősebb, Székelyné. Ígérje meg, hogy az urát ideküldi, maga pedig eljár a templomba. A keresztelőn pedig itt legyenek mind a ketten.

–   Mi mindent megteszünk a leánykáért, tiszteletes úr... – állt fel Székelyné kissé zavarba jőve. – Mondom, mindenre készen vagyunk, de képmutatóskodni nem fogunk.

Köszönt és távozott. A nagytiszteletű úr összenézett a segédpappal:

–   Mit gondol, Gábor, ki kerekedik itt felül? Nyílt tagadókkal még sosem volt dolgom.

–   Szép munka lesz ez, nagytiszteletű úr, szép és nem is nehéz, könnyebb nyílt ellenséggel hadakozni. Az alattomosokról sosem tudja az ember, hogy hol kezdje ki...

Máthé László elgondolkozva ment át a papi lakásba, s a még mindig felháborodott asszonyt csitítgatta. Le-fel járkált a homályos ebédlőben, s örömének adott kifejezést, hogy ez a keresztelő éppen neki jutott. Híre lesz ennek. Gyönyörű munka lesz ezt a kis pogány családot visszavezetni az egyház kebelébe. Úgy érzi, hogy tulajdonképpen most kezdi meg igazán hivatását. Ezen a kis családon keresztül belépillant a többiek lelki életébe is. Megtudja közönyük okát, s viadalra kényszeríti őket...

Nagy gonddal készült a keresztelőre. Átlapozta az egész szentírást, hogy az alkalomnak legmegfelelőbb idézeteket olvashassa a Jucika szüleinek a lelkébe. Különösen az apára kívánt hatni. Úgy vélte, hogy Székelyné csak a férfi viaszlenyomata. Komolytalan hetvenkedésnek érezte az asszony magaviseletét, biztosan csak a gyöngeségét leplezi. A férfinál lesz mélyebb a seb. Izgatottan várta, hogy szemtől szembe nézhessen vele. Bosszúságára azonban Székely nem jött el a keresztelőre. A Juci anyja hihetetlenül rosszkedvűnek látszott. Intelmeit közönyösen maga elé meredve hallgatta. A kislánya inkább csodálkozó érdeklődéssel, mint megilletődve figyelte a szertartást. Égő szemű, fekete leányka volt, s néha gonoszkodó mosoly villant a szemében. Olykor meg úgy elbámészkodott az orgona faragványai felé, mintha nem is róla lenne szó. Többnyire azonban az anyja arcát s kényszeredetten imára kulcsolt kezét nézte.

A keresztanya egész idő alatt sápadozott zavarában. Egyedül mondta a pap után hangosan a Miatyánkot. Jucika csak a vége felé kapott belé, a pap többszöri intésére. Végül is valamennyien, papostul együtt, igen letörve jöttek ki a templomból. Úgy búcsúztak el egymástól, mintha valami közös bűnt követtek volna el valaki ellen, s ezután egy örök életen át tartaniok kell egymástól, hogy mikor, melyik fog a másik ellen tanúskodni.

A pap étvágytalanul ült az ebédhez, szótlan volt. Igyekezett megnyugtatni magát, hogy hiszen mit is remélhetett volna többet ettől a keresztelőtől, mint amennyi történt. Akik az ostoba mindentudás biztonságával közelítenek a hit kérdéseihez, mindaddig nem rezdülhetnek meg a szentlélek érintésétől, amíg biztonságukat ki nem kezdi a bizonytalanság; csak egy nagy megrendülés vezethet újabb bizonyságok keresése felé. És mi a világ mindenségéhez képest a gyűszűnyi kis ész? És mi az esztergályossegéd esze a legnagyobb emberi szellemek roppant tudásához képest! Hiszen még ezekben a tudással zsúfolt nagy koponyákban is jut néha egy kis hely a hitnek, csak egy munkás üres agyában ne jutna?

Így tűnődött a tiszteletes az asztal mellett. Felesége ezalatt meleg hárászkendővel csavarta körül a derekát, hogy elő ne vegye a félévenként rátörő veseroham.

Néhány utcával távolabb, a Bánát utcában ezalatt szintén ebédhez ült egy család: a Székelyéké. Az aszszony templomból hozott rosszkedve nem múlt el, szótlanul tálalt, s miután maga is tányérja mellé ült, fojtott hangon szólt át az urához:

–   Ha még egyszer az elé a pap elé kell állni valamiért, akkor te mégy, Tamás.

–   Tán megijedtél tőle? – nevetett a férfi, s fehér fogai csak úgy csillogtak.

–   Nem erről van szó – heveskedett az asszony –, de nem bírom zavarni az ő dolgát. Biztosan rosszul érezte magát miattam. Azt gondolhatta, hogy kigúnyolom magamban. Én sem szeretem, ha valaki lenézi a mi dolgunkat.

–   Na, ne keseregj. Az a fő, hogy túlestél rajta. Ezután semmi dolgunk se lesz többé avval a Máthé Lacival...

Nekik valóban nem sok dolguk akadt vele, de annál több Jucikának. Minden hétfő reggel préceszen találkozott vele. Leckét adott fel, kikérdezte s ha valami iskolai ünnepélyt rendeztek, ahova a szülők is hivatalosak voltak, Jucikának mindig juttatott valami kis szerepet, s az ünnepély után megkérdezte:

–   Melyik volt a te apukád, Székely Juci?

–   Egyik se, ő nem volt itt...

–   Hát ő nem kíváncsi, hogy te hogy szavalsz?

–   Ő tudja otthonról, mindig neki szavalom el előbb.

–   De itt az ünnepélyen más dolog ez, Jucika. Itt a nénik és bácsik mindjárt azt nézik, ha egy gyerek ügyesen felel, ki az apja, ki az anyja. És dicsérik. De ha sose látják maguk között apukádat, azt hiszik róla, hogy büszke, lenézi őket, amiért ide járnak. Aztán tudod, az embereknek jólesik látni, ha saját gyerekük mások számára is okosan felel. Az Úrjézus is az emberek örvendeztetésében látja meg, hogy ki az ő tisztelője.

Jucika mindebből nem sokat értett, de a beszélgetés után már tényleg észrevette azt, hogy az iskolai ünnepélyek után minden gyerekhez odamegy az apukája vagy anyukája, s viszi más szülők elé, és dicsekszik vele. Vele senki sem dicsekedett, s ez rosszul esett. Ráadásul egy komisz kis hóstáti legényke egyszer azzal rontott neki:

–   Mia, Juci, aszongyák, hogy téged a gólya kőtött, nem apád. Nincs is apád, me jég alá hótt, ugyi.

Ettől kezdve, valahányszor iskolai ünnepély készült, Jucika odahaza mindig felkavarta a szülök nyugalmát. Követelte, hogy jöjjenek el ők is.

–   Mutassa meg, édesapám, hogy nem hótt a jég alá....

–   Ezt mondják? – próbálta nevetéssel elütni a dolgot az apja.

De Juci sírásra fogta a kérést, s végül az anyját rávette, hogy vele menjen. Az unszolta az urát is.

–   Nem és nem – jött az méregbe. – Nekem ne papoljon Máthé Laci még az iskolában sem.

És nem ment el az évzáró vizsgára sem. A pap azért mégis elégedetten nézte Székelyné fanyar arcát a templomban ülő anyák között. Jövőre majd betörik a férfi is – mondogatta kételkedő feleségének. Akinek egyszer a gyereke idekényszerül, annak az apja sem maradhat sokáig közömbös. Jucikával különben igen elégedett volt, annak békésen megfértek a fejében a világteremtés különböző képei, sosem állt elő a hittanórákon, hogy ő odahaza másként hallotta. Sőt, utóbb szemmel láthatólag mohón hallgatta a biblia történeteit. Hangja teljesen őszintén csengett, amikor az évzáró vizsgán arra a kérdésre felelt, hogy ki teremtette őt.

Jucika a második osztályban már a legbuzgóbb gyerekek közé tartozott. Szinte tolakodás számba ment, ahogy minden hosszabb szövegű verset vagy gyerekszerepet magának követelt. A csoportban való imádkozások idején élesen kicsengett a hangja a többiek közül, s a szeme állandóan a pap arcán függött, vajon látja-e, hallja-e?

Annyira vitte Juci a buzgóságot, hogy a tanítónője kénytelen volt figyelmeztetni a papot. Kissé jó lesz lehűteni a leányka lobogását, mert valami egészen szokatlan méretű hiúság kezd ébredezni benne. De meg a szülők is békétlenkedtek már, amiért a papjuk egy istentagadónak a gyerekét választja kedvencéül. A pap megijedt. Ő erre nem is gondolt. Rábízta hát a tanítónőre, hogy belátása szerint szerepeltesse a leánykát. Így aztán Székely Juci utóbb azt vette észre, hogy már csak pársoros verseket szavaltatnak vele, egy gyermekszínielőadás szereplői közül meg egészen kihagyták. Sírt az iskolában, sírt otthon, nem tanulta meg a leckét. Nem evett, soványodott.

–   Miért nem tanulsz? – ijedt meg az anyja.

–   Mert kihagynak a színdarabból...

–   És mért hagynak ki?

–   Mert édesapám sose jön el az ünnepélyre.

–   És ezt megmondták szemedbe?

–   Nem, de én tudom, hogy ezért. Ha az idén se jön el a vizsgára, semmit se tanulok.

És nem tanult, makacsságában már olyasmire sem emlékezett vissza, amit azelőtt könyv nélkül tudott. Érthetetlenül állt felette a pap is, meg a tanító is. Felhívatták az anyját, törődjenek jobban a gyerekkel, mert teljesen elvadul; ha így viszi, év végére megbukik, pedig amilyen éles eszű, az osztály kitűnője lehetne.

–   A te lelkeden szárad minden – támadt neki az urának Székelyné. – Ígérd meg, hogy a vizsgára te mégy el. És miért ne mehetnél?

–   Mert nem akarok – jött dühbe a férfi.

–   Félsz, ugye, gyáva vagy. Engem küldtél keresztelni s mindenüvé, hogy én viseljem a nehezebbjét. Könnyű itt a falak között legénykedni. Ha kellett gyerek, nézz szembe érte mindennel. Ne tolj reám mindent. Eddig tartottam a hátam, pirítottam az arcbőröm, de most már ez nem elég. Most rajtad a sor. Ha pedig nincs bátorságod, akkor végy a hátadra minket, és vígy a vadak közé, mert csak oda valók az olyanok, mint mi.

Székely néhányszor közbe próbált szólni, de aztán abbahagyta, elszégyellte magát. Belátta: tényleg gyávaságnak tűnhetik eddigi viselkedése. Valamikor neki is volt édesapja. Az sem járt templomba sohasem. Azt mondta, hogy nincs olyan hatalom, amely őt rábírhatná, hogy a pap elé álljon házasságot kötni. Hét gyermeket nevelt fel polgári házasságában. De mikor kitört a világháború, rátámadt az egész rokonság, menjen és esküdjék meg a pap előtt is, nem adnak hadisegélyt utána, ha úgy viszik ki a harctérre. Elébe taszigálták síró gyerekeit, tekintse azokat. Káromkodva védte magát: ő nem adja meg magát a papoknak. Nem elég, hogy a testét elviszik – tépte magán a csukaszürke mundért –, még a lelkét is megkaparintanák? Végül mégis betört; anynyit sírtak a fülébe, annyit taszigálták elébe a zokogó gyerekeket, hogy tehetetlenül hagyta a templomba vitetni magát. Csak azt hajtogatta, hogy a Monostori útiba vigyék, nem akarja, hogy diadalt üljön felette Benedek Árpád a Nagy utcaiban. Úgy ment el a galíciai frontra, hogy csorogtak a könnyei, sosem is jött haza. Azt beszélték, hogy elbujdosott az orosz fogságban; többé ne kelljen a szeme közé néznie azoknak, akik fogadkozásai ellenére rákényszerítették az egyházi esküt.

És most ő, Székely Tamás, annak az elüldözött embernek a fia, engedjen azoknak, akik elűzték, megalázták az apját? Emiatt már egészen fiatal inas kora óta dacosan kerülte a templomot. A könyvek pedig elvégezték a többit. Most mégis itt áll az apjáéhoz hasonló helyzetben a leányka miatt. Sose hitte volna, hogy még ő is megérje ezt. Mi fontosabb, a leányka-e vagy az ő elvei? S emellett titokban azt remélte mindig, hátha egyszer előkerül az apja, s akkor milyen jó lesz elébe állni: íme, apám, én megmutattam nekik maga helyett is... Emlékezett viszont arra is, hogy iskolás fiú korában mennyivel okosabbnak és bátrabbnak érezte magát a vizsgákon, amikor ott látta vörösnyakkendős édesapját a szülők között mosolyogni. Elvegye ezt az örömöt a kislányától? Aztán meg gyávának higgye a felesége s a szomszédok, hiszen már mindenki őt beszéli... Napokig tépelődött és gyötrődött ezen. Mit szólnak elvbarátai, ha enged a leányka kérésének? És mit szólnak azok a gyáva szomszédok, akiknek ő örökké azt bizonygatta,  hogy lehet, sőt kell szembeszegülni a régi világ előítéleteivel. De vajon csak így lehet, ahogy ő tette eddig?  Miért ne ülhetne be akár a templomba is felemelt fővel,  mindenkivel keményen éreztetve, hogy csakis a lányka bátorításáér van ott, s akkor távozik onnan, amikor neki tetszik. Igen, így lesz helyes – döntötte el nekikeseredve.

–   Tanulj, leányka – biztatta Jucikát másnap reggel munkába menet. – Ott leszek a vizsgán. Ha korábban is rendez valami cécót az a Máthé Laci, szólj, elmegyek én arra is, ne mondják, hogy a jég alá nyivadtam.

Aznap más meglepetés is érte Jucikát. Tanítónője a napokban ismét megtanácskozta a pappal az ő dolgát, s úgy vélték, hogy talán igen elvetették a sulykot, amikor oly hirtelen mellőzték a gyerekszínházosdinál, s azért romlott le a tanulásban. Szerepeltetni kell újra, de módjával. Így kapta Jucika aznap reggel a húsvét vasárnapjára készülő gyerek-színielőadás egyik főszerepét betanulásra. Örömében szinte a tanítónő nyakába szökve újságolta el, milyen jó ez neki, hisz az édesapja is épp a reggel ígérte meg, hogy ezután ő is eljő a templomi ünnepélyekre.

–   No lásd – örvendezett vele a tanítónő –, a jó Isten megsúgta nekünk, hogy mikor adjuk neked ezt a szerepet...

Jucika elhalványult. Most először, mióta iskolába járt, s a hittant hallgatta, ráijedt, hogy tényleg igaz lehet, amit a tanítónő és a tiszteletes úr magyaráz a bibliából. De eszébe jutottak édesapja meséi is a tüzes nap lávájából leszakadó földről, a gázokból keletkező és gázokká szétfoszló csillagokról. Lehetséges-e, hogy ez a sok csoda csak úgy magától történjék? Magától semmi sem történik. Ő, a kislány is csak annyit tud, amennyire a tanítónő megtanítja. A tűz sem gyúl meg magától a kályhában. A rendőr nélkül egymásba futnának az autók az útkereszteződéseknél. A pólyásgyerekre vigyáz az anyukája, hogy le ne guruljon az ágyról. Hát csak a világra ne vigyázna senki sem?...

Ettől a naptól kezdve minduntalan ez a kérdés jutott eszébe. Az óraeleji és óravégi imádkozásoknál hirtelen elfeledkezett az ima szövegéről, ajka elnémult, annyira beleámult a nagy titoklátásba. Ez foglalta le már lecketanulás közben is, különösen a hittanleckéknél kalandozott el az esze, csodálatba ejtették az asztalra szálló legyek, a kerítés élén sétáló macskák, ki vezeti ezeket és miért, hova? Ki tarkítja a virágokat és mivel? A tanult dolgok összezavarodtak a fejében, a hittanórákon akárhányszor elakadt, holott azelőtt a legfolyékonyabban tudta felmondani a betanulásra felhagyott zsoltárokat.

A pap sehogyan sem értette, mi van vele. A tanítónője is panaszkodott, hogy az óraeleji és óravégi imádkozásoknál mostanában előbb csak az tűnt fel, hogy nem hallja a hangját, aztán meg már a száját sem látja mozogni. Elnéz valahova úgy, mintha bölcsen fölötte volna mindennek, ami körülötte történik. Úgy látszik, hogy otthon megzavarják a fejét, talán éppen most ébresztgetik benne a konok istentagadót. Vigyázni kell rá, mert még megfertőzi a többi gyerekeket is. Osztálytársai közül egyet-egyet félrevontak, s faggatták:

–   Miket beszél Székely Juci?

–   Azt, hogy mindent hajt valaki. Hogy a lovak falra másznának kocsis nélkül.

A tanítónő, egy őszülő vénkisasszony, csóválta a fejét, s még nagyobb aggodalommal számolt be Jucikáról a papnak. Úgy döntöttek, hogy próbára teszik, adnak neki egy kartonperselyt házihasználatra, amelyben négy kis rekesz van, dobjon szíve szerint pénzt, amelyikbe a legjobban esik. Abból majd kiderül, hová húz a szíve és az elméje. Biztatták, kérje meg a szüleit hogy hasonlóan tegyenek. A tanítónő maga adta át a perselyt Jucikának, és ő hazavitte, az anyja bosszúsan fellökte a szekrény tetejére, s ott is feledték. Így jött el a vizsga ideje.

Jucika kissé felélénkült, s apját emlékeztette ígéretére. Emlékezett az anélkül is, egyébre sem gondolt az utóbbi hetekben. Százszor megbánta ígéretét, s százszor mégis helyesnek találta, hogy kedvében jár a leánykának. A vallásvizsga délutánján azonban, mikor megtudta, hogy az a templomban lesz, ismét felgerjedt benne a tiltakozás, s oly sokáig piszmogott az átöltözéssel, hogy jó félórával elkésett. Ha más szülőkkel egyszerre ült volna be valamelyik padba, fel sem tűnt volna, hogy ő is jelen van, legfeljebb szomszédai meg a pap ismertek volna rá, de már heyekkel azelőtt híre ment az iskolában, hogy ő is ott lesz a vizsgákon, nyomban tudták, hogy csakis a Jucika apja lehet az, aki ilyen elkésve és zajosan ront be az Istenházába.

Székely Tamás a rendreutasítóan hátratekintő szemek alatt önkéntelenül is összebb rándult. Érezte, le kell ül­  nie, el kell tűnnie a szúrós szemek elől, minél előbb. Hir­  telenében a leghátulsó padba ült be, két fiatal nő mellé. A külső, laposkeblű, vékonyorrú némber, haragosan mérte végig, ő meg azon kapta magát rajta, hogy két keze a kalap alá igyekszik, mint konfirmációs inasocska korában, de ez az igyekezet mindjárt meg is dermedt benne. Széttekintve észrevette, hogy hebehurgyán az aszszonyok padsorába ügyetlenkedte magát. Eh, most már mindegy, azért is itt marad. Mi köze neki ezekkel a maradi szokásokkal? De azért nyugtalanul tekintett a virágokkal borított Úrasztala felé. Kereste a szószék alatt levő padokban feszengő gyerekek között a magáét, hogy arcára függessze a szemét, hogy ne kelljen összenéznie a hátrasandító kíváncsi szemekkel egyszer sem. A második osztályos kislányok azonban háttal ültek feléje, s a magastámlájú padok mögül csak éppen a fejük búbja szőkéllett és barnállott ide. A hátsó padsorban a harmadikos fiúk éppen előreadták a nyitott bibliákat az előttük levő padsornak. Máthé László látszólag teljesen nekifeledkezve olvastatott fel valamit Illés próféta dolgaiból, de közben érdeklődve tartotta szemmel Székely Tamást is. Könnyen megtehette, sötét szemüvege volt, mint a vakoknak.

–   Lám, lám – gondolta elégedetten –, ide jött hát ez is. A többi már gyerekjáték. Itt már neki segít az egész gyülekezet. Hirtelen félbeszakította a feleltetést, s azon a hangon – amelyről azt hitte, hogy szívhez, lélekhez szóló meleg hang – megdicsérte az első osztályosokat. Ők sem tévednek el már a bibliában, és hogy a másodikosok is könnyű szívvel betűzgessék, üdítsék fel előbb lelküket azzal a gyönyörű szép zsoltárral, ami úgy szól: „Térj magadhoz drága Sion. Van már néked Istened...”

Az orgona búgásával egyszerre háromszáz gyerekkebel vált egyetlen hatalmas orgonává. Az anyák ki-kihagyó éles síphangja is beleszelídült az összhang hullámaiba. Székely Tamás belefehéredve meredt a tiszteletes kiegyenesedett alakjára. Ez a megvadult pap csak nem neki énekelteti éppen ezt a zsoltárt? Éppen azt, amelyiket kisfiú korában a legjobban kedvelt, ami most is úgy megrázza, hogy siketté kell tennie magát, különben nem bírja visszatartani, hogy együtt ne énekeljen a többivel. Fogát dühösen összeszorítva arra eszmélt, hogy a mellette ülő vékonyorrú nő karja oldalt feléje tolódik a nyitott zsoltárral, s úgy tartja, hogy ő is nézhesse. Nyilván segíteni akar, még a hangját is felkínálta, és hogy ő nem fogadta el, még közelebb hajolt, éles szop­  ránhangjával valósággal tolakodott már, kapaszkodjék a hegyébe és sodródjék vele a dallam széles folyamán.

Székely Tamás foga összecsikordult dühében. Mit akar tőle ez a szoknyába bújt teknő? Felsőteste már egészen nyomorékká ferdül, úgy nyújtja azt a zsoltárt. Makacs segíteniakarásával apránként az egész gyülekezet figyel­  mét ideterelte. Ráadásul alighogy végeztek Sionnal, a tiszteletes rázendített az „Erős várunk nékünk az Isten”-re, Székely Tamás szomszédja abbahagyta a zsoltárkínálgatást, haragosan felállt, s előrement az Úraszlához; annak az egyik sarkán, a virágok között,egy halom közhasználatra kirakott zsoltárkönyv hevert. Idehozott egyet, s a Tamás kezébe nyomta:

–   Keresse ki... nyolcvanötödik oldal...

A hátsó padsorok kizökkentek az énekből. Volt, ki zsebkendőjét rágta, hogy el ne nevesse magát, mások felháborodva néztek ide. A laposkeblű nő visszaült a helyére, énekelt vagy két sort, de látva, hogy Székely még ki sem nyitja a zsoltárt, indulatosan kivette a kezéből, fellapozta a nyolcvanötödik oldalon, s vaskos ujjaival még a sort is megmutatta. Székely érezte, ha menten ki nem ugrik a padból, s el nem megy innen, nem bír tovább ellenállni ennek az ádáz perszónának. A távozásra azonban már nem volt ereje; fogta a kislányának tett ígérete, s valami régi-régi, kisfiú korabeli szorongás, ami a korábbi években is mindig elfogta, valahányszor templom előtt haladt el, vagy ha papok jöttek vele szembe. Azt hitte, ha most csak maga ülne ebben a templomban egyes-egyedül, mit sem érezne ebből a szorongásból, de így... Ez a gebe nő egymagában felér valami kegyetlen öregistennel. Azok a fehérkendős hóstáti földész-asszonyok meg a külvárosi munkásnagysádok, ásításokkal küszködő emberük s a gyerekek elszabadult éneke, fekete papjuk lassú mozdulatai s főként az a kezébe nyomott súlyos könyv ismét élő és örökkévaló bizonysággá elevenítették az ő gyerekkori református Uramjézusát. Talán már megszeppenten bele is énekelt zsoltáraiba, ha be nem jön két serdülő lány. Azok épp elébe ültek be, ő meg utolsó erejével hirtelen a kisebbik lány kezébe nyomta a zsoltárkönyvet. Megkönnyebbülten dőlt hátra. Padtársa, a deszkakeblű aggszűz messze húzódott tőle. Közben az ének is befejeződött. Székely Tamás úgy érezte, hogy megszabadult. Most már ismét ő az erősebb.

A tiszteletes mindent látott. Most még ellenálltál, Székely Tamás – gondolta harag nélkül. Rosszul feleltél, de várj csak... A másodosztályos kislányok padsora elé lépett, egy-egy mondatot olvastatott fel velük a bibliából. Egyik-másik buzgóbbra kétszer is rá kellett hogy szóljon:

–   Jól van, elég, folytassa Rácz Bözsi... Na most te, Simon Eszti, úgy... elég, ügyes voltál, Eszti. No, lám, mit tud Tóth Ica, a Jánosé... Te egy kicsit döcögsz még, de jövő ilyenkor biztosan nem döcögsz már... Halljuk Kiss Jolánt... Nagyon jó volt... Te is ügyesen olvassz, Csíki Piroska . . Mind ügyesek voltatok – mondta az Úrasztalához hátrálva. – És még ügyesebbek lesztek, ha megmondjátok, ki szokott este lefekvés előtt imádkozni. Na-na – ágaskodott lábujjhegyre, s úgy nézett szét a hirtelen felemelkedő gyerekkezek erdeje fölött –, látom, mindnyájan szoktatok imádkozni – s szemüvege idevillant Székely Tamáshoz. – Most azok nyújtsák fel kezüket, akiknek az édesapja és az édesanyja is szokott lefekvéskor imádkozni.

Székely Tamás ismét szorongani kezdett. Az ő kislánya nem kell hogy fárassza a karját. Hacsak hazudni nem akar, s biztosan nem akar. Pöttömnyi korától kezdve igazmondásra nevelte. De azért izgatottan hajolt előre. A fel-fellendülő vékony gyerekkarok ágaskodtak, mindegyik ki szeretett volna tűnni az ide-oda forduló pap előtt. Az asszonyok padsorában ideges feszengés támadt. Székely Tamás némi kárörömmel látta, hogy ezek a feszengők a kültelki munkásanyák közül valók, s minden egyes kézfelemelés után megkönnyebbülten sóhajtanak fel, hiszen dehogyis imádkoztak ők esténként, még karfelemelő gyerekeik imádkoztatása sem jutott eszükbe. Tuskófáradtan esnek ágyukba... Tudta ezt jól, s kíváncsi volt: vajon mit mond az ő Jucikájának a pap, ha az nem emeli fel a kezét. De felemelte, izmos karocskája ott sápadt a többiek között, megismerte kék blúza ujjáról. De nem feszült oly egyenesre, mint a többié. Lankadtan, könyökből és csuklóból meggörbülten tartotta, több ízben le is ejtette. Az övén kívül több ilyen habozva kinyújtott gyerekkéz is feltűnt. Székely Tamásból kikívánkozott a kiáltás: hazudnak, az ő Jucikájával együtt...

A pap tovább kérdezősködött. Most már azoknak a gyerekeknek a jelentkezését kívánta, akiknek van otthon bibliájuk is. Vagy húsz feszesen felcsapódó kar között tétován emelkedett fel a többieké. A papnak szemet szúrt ez a lankadás. Figyelmesebben nézett körül. A szülők padsorában sokan kapták félre a tekintetüket.

–   Látom – szólt elgondolkozva –, mindnyájan jó reformátusok vagytok – s e szavaknál tekintete hoszszabban időzött Székely Tamás arcán. Valamivel élesebb hangon kérte: – Utoljára még nyújtsák fel a kezüket azok a kicsi fiúk és lányok, akiknek az édesapja olvas is a bibliából.

A szülők most szinte egytől egyig leszegték a fejüket. Egy kékruhás, barna munkásasszony sápadtan állt fel, és ment ki a templomból. Székely Tamás lába is megmozdult a padban. Ki innen, ki, mert még közbe talál kiáltani, ha ismét hazudni fog a kislánya. Pedig, ha az imént hazudott, ha az igazságra gyáva volt, akkor ezután is gyáva és hazug lesz... De mikor felállt volna, hogy elrohanjon, észrevette, hogy a felemelt gyerekkarok közül a Jucikáé most hiányzik. A pap nyomban meglátta.

–   Mi lelt téged, Székely Juci – lépett a kislány elé, s bátorítóan rámosolygott. – Csak nem fáradt el a kezed?

–   Nem...nem fáradt el...de...

–   De elbámészkodtál, ugye?

–   Nem, tiszteletes úr kérem, nem bámészkodtam, csa-csak az én apukám... nem szokott a bibliából...

–   Vigyázz, Jucika, vigyázz, fiam, mit beszélsz. Biztosan nem jól emlékszel. – S szigorúan idevillant a szemüvege a Jucika apjához. – Figyeld csak meg ezután jobban. Meglátod, hogy a te apukád is szokott olvasgatni belőle. Aztán lehet, hogy ő olyan ember, aki kivülről tudja a bibliát. Az ilyeneknek elég, ha magukba mélyedve gondolkoznak felette.

–   I- igen – zokogta a kislány –, a-az én apukám így szokta.

Székely Tamásnak nem volt több maradása. Felugrott, s dühében szinte már a templomban fejébe csapta a kalapot. Fejét előreszegve majdnem futva ment hazáig. Úgy tört be az ajtón, hogy a felesége ijedten hátrált be a nyitott ruhásszekrénybe, amibe éppen berakta a vasalt ruhákat.

–   Mi lelt téged, Tamás?

–   Mi lelhet? – kiáltotta. – Az, hogy a lányod gyönyörűen levizsgázott. Megtagadott minket, hazudott. És ezután mindig hazudni fog, ha ki nem veszem abból az iskolából. Az a pap az ördögöt is képes a maga pártjára állítani.

Az asszony sápadtan hallgatta végig a vallásvizsgán történteket. S a végén megpróbált ellenvetéseket tenni:

–   Ha kiveszed, milyen iskolába adod? Melyik iskolában nincs szava a vallásnak, melyikben nem nevelik hazugságra?

–   Nem adom semmiféle iskolába. Én fogom tanítani, s majd levizsgázik, ha változik a világ. Az én gyermekemből tisztább, szabadabb embert akarok.

–   És ha a világ nem változik? Egy hazug világban élhetetlen marad az igazmondással.

Tamás nagy léptekkel jött-ment a szobában, túrta a haját; Tamásné elborult tekintettel meredt a nyitott ablakra. Tépelődésüknek a hazaérkező Jucika vetett véget. A szeme ki volt sírva. Zokogva vonta kérdőre édesapját. Miért késett el a vizsgáról, és miért szaladt el? Miért hagyta őt egyedül? Ott a sok ember között odajött hozzá a tiszteletesné asszony, és sajnálkozva mondta, hogy te milyen egyedül leszel a másvilágon is, Jucika. Minden gyereknek ott lesz apja-anyja, mindenkié, aki a templomban szokott ülni, csak neked nem lesz ott senkid sem, még egy kis testvérkéd sem.

–   És te mit mondtál? – esett szavába az édesanyja elszoruló lélegzettel.

–   Én azt, hogy anyukám és apukám nélkül nem megyek a mennyországba. Inkább állok az Úrjézus bal oldalára, a rosszlelkek közé, csak hogy magukkal lehessek. De a tiszteletes néni azt mondta, hogy ott a Jóistennek muszáj szót fogadni, nem a szülőknek. Hát igaz ez, anyukám? Mert ha ez igaz, én meghalok bánatomban a túlvilágon is... Ne írassanak engem még egyszer abba az iskolába.

–   Nem íratlak, Jucika – tört ki az apja. – Vesszen meg az a fonnyadtképű tiszteletesné dühében.

De az nem veszett meg. Kárörömmel leckéztette az urát, aki már a püspöknek is jelentette, hogy milyen konok eretneket térített vissza az elhagyott nyájba.

–   Menjen – mondta a papné a belefehéredő tiszteletesnek – és most már bármi áron hozza vissza azt a leánykát az iskolájába. Esküszöm, hogy a javítóba dugatom, ha makacskodnak. De ennyivel sem érjük be.

Azt akarom, hogy összeeskesse őket, hogy az a nyakas férfi odaálljon az Úrasztalához, s meggörnyedjen az alázattól.

Máthé Laci meglátogatta Tamásékat, s nyájasságot erőltetve beszélt az asszony lelkére. El akarja veszíteni leánykáját már ezen a világon? Mert tudják-e, hogy a törvényszék javítóba küldheti Jucikát, ha szülei erkölcsi romlásba taszítják?

A halálra rémült asszony meg sem várta, hogy a férje hazatérjen, s együtt határozzanak. Rögtön vitte Jucit az  iskolába.

Székely Tamás este, mikor megtudta, hogy mi történt, az első pillanatban majdnem leütötte a feleségét.

–   Üss meg, Tamás, csak a leánykának kegyelmezz. Azt hittem, megőrülök, mikor a javítót emlegette. Meg kell adnunk magunkat. Legalább színleg, Tamás. Nem akarom, hogy belenyomorodjék ebbe a hajszába. Mindenre kérlek, ha nem akarod, hogy folyton kínozzák, vedd elé a bibliát is néha. Tégy úgy, mintha olvasnád.

–   Micsoda? Talán még asztali áldást is mondjak. Belőlem is képmutatót csinálnátok!

–   Neked az már nem árt meg. Te kész, befejezett ember vagy... Le kell szerelni azt a papot, vezessük az orránál fogva. Hadd higgye, hogy megszelídültünk, akkor nem fogja Jucikát annyit gyötörni. Nem lesz rajtunk a szeme állandóan, s a végén mégiscsak mi kerekedünk felül.

Székely Tamás mélyen a zsebébe gyúrta az öklét. Elfordult az asszonytól. Nem tudott már ellentmondani neki. Hátha neki lesz igaza. Hátha tényleg lecsillapul Máthé Laci térítő dühe. Kényszeredetten elővette a kislány bibliáját, s az asztalra lökte, mintha éppen olvasott volna belőle.

Jucika megnyugodni látszott. Néhány hétig úgy tűnt, hogy a pap megfeledkezett róluk. De egy napon Jucika lélekszakadva jött haza:

–   Mi van a perselyekkel, apukám? Ma megkérdezte a tiszteletes bácsi, hogy csak nem veszett el, mert az nagy baj lenne. Annyi pénzt kellene fizessünk érte, mintha mind a négy rekesz pénzzel volna tele.

Széket húzott a szekrényhez, s leszedte az ott felejtett négyrekeszes kartonperselyt, és megrázta, semmi sem zörgött benne.

–   Ilyen üresen vigyem vissza? – kérdezte pityergősre görbült szájjal. – Megint szégyenkezzek a többiek előtt?

–   Na várj, Máthé Laci – kiáltott fel az apja haraggal –, az iskolátokra kaptok tőlem egy koszos lejt minden héten, de a többire egy fityinget sem.

–   Legyen eszed, Tamás – tekintett rá az asszony könyörgő pillantással. – Ha csak az iskola rekeszébe dobsz, a pap tudni fogja, hogy ezután is leszavazod. Dobjál csak mind a négy nyílásba valamit.

Székely Tamás felugrott az asztal mellől, s elrohant.

Így történt aztán, hogy amikor a hídvégi családoktól a lelkészi hivatal bekérette és felnyitotta a kartonperselyeket, Máthé Laci diadalmasan intette oda a könyvelésben segédkező feleségét:

–   Meglásd, hogy Székely Tamásék lesznek a legrendesebb reformátusok a Hídvégen. Olyan családdá forrasztom össze őket, hogy példaként emlegethetjük. Nézd, a templomunkért is adakoztak.

–   Akkor hiszek nekik, amikor ideállnak, hogy öszszeeskesse őket. Addig ne kérkedjen Máthé Laci se. Mert még kiheppentenek valami isten háta mögötti koldus faluba, ha nevetségessé tesszük az egyházat.

Máthé Laci másnap üzent Székely Tamásné után, s tudtára adta, hogy szép haladást értek el, s most már csak az hiányzik, hogy rátegyék az áldás koronáját. Tartsák meg az egyházi esküvőt, különben a leányka nem maradhat a felekezeti iskolában. Kénytelen volna jelenteni a dolgot a világi hatóságoknak is.

Tamásné egy darabig némán, zokogással küszködve állt előtte. Tamás az utóbbi hónapokban már alig szólt hozzá, s ha szólt, ingerültség, harag, keserűség izzott a hangjában, pedig milyen szépen megértették egymást azelőtt. Mostanában már szinte csak aludni járt haza. Bár előre tudta, hogy ezután az életük tovább romlik, remegő ajakkal ígérte meg:

–   A leánykámért ezt is megpróbálom, tiszteletes úr.

A pap diadalmasan sietett a feleségéhez, s a fancsali asszony füle hallatára hangosan képzelődött. A püspököt is meghívja erre az esküvőre. Sohasem voltak még annyian a templomban, mint amennyien a Székely Tamásék összeesketésére begyülnek majd. És csak gyűljenek, hadd lássák, milyen erős vára az Istennek az ő egyházközsége. Elmélyül a hitéletük s az egyházi adót is rendesebben fizetik. Bár a felesége óvatosságra intette, mégis mindenfelé elhírelte a várható nagy eseményt. Bízott abban a hatalomban, melyet a gyerekkel és anyával adott kezébe a Mindenható.

De hiába várta Székely Tamásékat, hogy az egyházi esküvő kihirdetését kérjék. Az asszonynak nem volt bátorsága a pap óhaját férje tudomására hozni. Húzta-halasztotta, hátha közbejön valami, s nem kell erre a szégyenletes megalázkodásra is rávennie Tamást. Magára nem is gondolt. Egyénisége teljesen feloldódott a leánykáért és férje megtartásáért való rettegésben. Talán nem is lett volna ereje a pap kívánságával előállani, ha Székely Tamásnak fülébe nem jut, mit beszélnek a szomszédok széltében-hosszában az ő teljes behódolásáról. Maga vonta kérdőre az asszonyt:

–   Igaz, hogy megígérted a papnak?

–   Mit tehettem volna egyebet, Tamás. Gondolj a leánykánkra.

–   Egyebet sem teszek – felelte a férfi ijesztő nyugalommal. – De ez már nem az a fajta áldozat, amit meghozhatnék érte. Egyszer majd ő vetné a szememre, ha most megadnám magamat.

–   De hát mit akarsz?

–   Elválunk, hogy értetek küzdhessek... Nincs más választás.

És még aznap összeszedte a dolgait, s elköltözött hazulról. Válópert indított a felesége ellen.

Máthé Lacit a fölöttesei lehordták a sárga földig a kudarc miatt. Hiába hivatkozott Székely Tamásnéra és a kislányára, hogy azokat mégis visszahozta az anyaszentegyház kebelére, hogy minden vasárnap ott látni őket a templomban. De azt már elhallgatta, hogy a kislány milyen végtelenül szomorú, az édesanyja meg oly komoran s oly fenyegetően tekint rá, ha találkozik a tekintetük, hogy lúdbőrözik a háta tőle. Ha meg faggatni próbálta, mi jött közbe, ami a férjét válásra késztette, mélyen izzó keserűséggel tért ki előle:

–   Jobb, ha nem bolygatja ezt éppen a tiszteletes úr.

–   Ugyan – mézesítette meg a hangját hirtelen Máthé Laci ijedten –, kár ennyire búsulni. Nem volt áldás a maguk házasságán. Előre látható volt ez. Nem egymásnak teremtette magukat a jóisten.

–   És ha egyszer mégis újra összekerülünk? – vetette oda az asszony nyersen, s kislányát kézen fogva, remegve állt odébb.

Máthé Laci sokért nem adta volna, ha ennek az aszszonynak a lelkébe láthatott volna. Először papi pályafutása alatt, arra gondolt, hogy nem ártana, ha az ő egyházában is meghonosítanák a gyónást...

(1943)