A MI KŐHÁZUNK

Évekig egy szőlőkerti deszkaházban laktunk, és egy este sem szikrázhattak anélkül a csillagok, hogy édesanyám lefekvés után a sötétben ne dicsérje áradozóan egy „saját ház” ezerféle előnyeit. Többek között: nem kell házbért fizetni, majorságot lehet tartani... Malackát nevelhetnénk... Mindezek a kilátások nem hatottak reám, makacsul ellene voltam a saját háznak, mert édesanyám a vasárnapi mozi árából és a szakszervezeti tagdíjamból akart telket venni és felépíteni rá a házat.

Lehetetlent kívánt tőlem. Nekem a mozi és a szakszervezet olyan volt, mint a Miatyánkban a mindennapi kenyér. Elengedhetetlen. Beteg voltam, ha egy vasárnap elmaradt a mozi. Ha meg végigizgultam a detektívdrámákat, akkor azért éreztem magam szerencsétlennek, amiért nem vagyok olyan, mint a hős a filmen, aki megmenti a milliomos kisasszonyt a süllyedő hajóról.

Nem is tudom, hova juttatott volna ez a beteges ábrándozás, ha a szakszervezeti elnök nem beszélt volna lelkünkre minden gyűlésen, hogy mi is emberek vagyunk. Sőt: különb emberek mindenkinél. Még a film hősénél is. „Hiszen – mondta nekem egy négyszemközti beszélgetés alkalmával – a munkás nélkül nem volna revolvere. És nem volna motorcsónak, amivel kimenti a milliomos kisasszonyt.” Ettől kezdve már gőgösen ültem a moziban.

Nos, egy vacak saját házért mondtam volna le erről a két örömről? Édesanyám szegény feje nem bírta megérteni, milyen gyönyörűség az elnök felszólítására felemelni a jobb kart és szavazni...

Kiszámítottam neki: a mozi árából és a tagdíjból húsz év alatt sem lehet telket és házat szerezni. Felemlítettem neki egy szaktársat, akit nemrég temettünk el éppen azért, mert belehalt a házszerzésbe. Harminc évig éjjel-nappal gürcölt, kezét, lábát, hátát görbére dolgozta, és amikor kész volt a ház, másnap meghalt. De édesanyámmal nem lehetett számokban beszélni. Ő nem számított, ő csak hitt. „Akarni kell, nagyon akarni, és házunk lesz!” És ha mégsem lesz, annak az én szakszervezetem és a mozi az oka.

Emiatt napról napra mérgesedett közöttünk a jó egyetértés, míg aztán egy kora reggel, munkába menés előtt, ki is tört a családi forradalom. Mint annyiszor, úgy most is az első összecsapások a bolhák miatt kezdődtek. Mert rengeteg bolhánk volt. Bolhamilliomosok voltunk. Szökdöstek rólunk az utcán is. Egyszer a moziban a pénztár előtt átszökött rólam az előttem álló kisasszonynak a nyakába. Azt hittem, meggyúlok a szégyentől. Ezek a bestiák képesek voltak megszégyeníteni a tánciskolában is (ahova nem szívesen, de a szaktársak unszolására mégis beiratkoztam). Aludni sem hagytak. Majd szétrágtak. Miattuk egyszer kikergettek a gőzfürdőből, mert vörhenynek nézték a testemet sűrűn borító vörös csípéseket. Nem lehetett nyugodni tőlük egy percre sem. Mindig csak reggel felé tudtam elaludni, és későn ébredtem. Félórákat késtem a munkából. A mester emiatt sokszor zúgolódott a bizalminál.

Számtalanszor azon voltam már, hogy megszököm előlük otthonról. Így még csak a repedezett, füstölő vaskemencénket gyűlöltem. Fekete volt ez is, az is. Lába volt ennek is, annak is. A kemence csípte a szemünket, ez az apró szaktárs meg a bőrünket. Ebben az időben ál­  matlan ábrándjaimban, mikor az én ismeretlen, szép és tiszta jövendőbeli feleségemre gondoltam, lakásunkba nem tudtam elképzelni más berendezést, csak egy tiszta ágyat és egy jó kemencét. Azt hittem, ennyi elég a boldogsághoz.

Azon a reggelen, amikor utoljára vesztem össze anyámmal, hogy miért nem irtja ki ezeket a ragadozókat, anyám haragjában most már a bolhák létezését is a szakszervezetre fogta. Már nemcsak telket, házat akart a tagdíjból, hanem szódát, szappant, új lepedőket, új szalmazsákot, friss szalmát az ágyba – mint féregirtókat. De a leghatásosabb mentegetőzése mégis a hiányzó jobb karja volt. Megfenyegetett a csüngő ruha ujjával és rekedtre kiáltotta magát.

–   Fél karral nem bírom a gyakori mosást. Örvendjetek, ha tudok súrolni a bejáróhelyeimen. Istentelen bitangja, ami vagy. Takarodj hazulról, eredj a szakszervezetbe, moziba aludni. Edd meg a Jókai-regényeket, amik megbolondítottak. Belátástalan disznója, ami vagy, adj hálát Istennek, hogy a három kistestvéredet el bírom tartani, és nem esz meg a tetű velük együtt. Az volna szégyen... Bolhája mindenkinek van... Te, még a lábam nyomát is meg kéne hogy csókoljátok, amiért mesterségre taníttatom mindeniket. Szégyentelen kamasz, hogy sose szültelek volna erre a cudar világra!

–   Én nem kértem, hogy szüljön – vágtam vissza meggondolatlanul, mire ő sírva fakadt, és felragadott egy csészét a mosatlan edények közül. Azt hittem, a fejemhez vágja. Kész voltam visszaütni. Úgy látszik, sejtette ezt, mert a csészét visszahajította a tányérok közé, amik darabokra zúzódtak. Azután hátravágta az ajtót előttem, olyan erővel, hogy a családi kép lepottyant a vékony deszkafalról.

–   Le is út, fel is út – kiáltotta. – Vagy engem választasz, és akkor lesz ház, lesz tiszta ágy, vagy eredj a szakszervezetbe, és többet ne lássalak. Biztosan ott csavarta el a fejedet valami jóféle nő.

Előbb megszeppentem, de a jóféle felbőszített. Hetek óta bántanak vele az üzemben, és most még anyám is. Lerántottam a szegről a vasárnapi nadrágomat, ez volt mindenem, és hónom alá kapva, fájdalmas kezitcsókolommal kikiáltottam a függetlenségemet.

*

Idegenekhez, hófehér, bolhamentes ágyba költöztem. A kemence se füstölt. Úri levegőben aludtam, illetve csak szerettem volna aludni, ami sehogyan sem sikerült. Hoszszú éjjeleken át vadul járkált fejemben a szúrós lábú lelkiismeret. Úgy éreztem, szökevény vagyok, és orvul, titokban lopództam abba a hűvös, tiszta ágyba, és minden percben kikergethetnek belőle. Mars, vissza a bolhák közé, nyomorék anyádhoz meg inastestvéreidhez.

Szombat délben anyám odaállt az üzem kapujába gyékényszatyrával a bal karján és parasztkendőjébe rejtett, szégyellt csonka jobb karjával. Engem várt... Akkora nagy szomorúság sötétedett a szemében, mint egy készülő felhőszakadás. A nyakát pedig a megalázkodás súlyos kolonca húzta, húzta lefelé a föld felé. Bocsánatot kért tőlem. Tőlem, a tizennyolc éves fiútól:

–   Gyere haza, fiam, sose szájalok többet. Egy anyának meg lehet bocsátani, ha a nyomorúság bolonddá teszi... És ha adnál valamennyit a holnapi kosztra, az Isten nem verne meg...

Adtam, és elfutottam. El kellett hogy fussak, mert úgy szégyelltem magam, és úgy fájt az anyám alázata, le tudtam volna ütni sajnálatomban...

Nem költöztem haza. Tudtam: elölről kezdődne minden. Próbáltuk már. Nemegyszer megfogadtuk, hogy nem gorombáskodunk többet egymással. Éreztem, ha mennék, előbb-utóbb megverném az anyámat.

Ez az ösztön régóta lappangott már a karomban. Nem is annyira a veszekedés ingerelt, hanem inkább az, amiért olyan szerencsétlen. Amiért a csermalomban éppen az ő kezét kapta be a gép. Amiért füstöl a kemencéje, amiért velünk fésülte ti a haját... S minél jobban sajnáltam, annál nagyobb düh uszította ütésre a karomat...

Anyám minden szombaton hűségesen és hovatovább alázatosabban várt az üzem előtt. Fizetésem egyharmadát sietve a markába nyomtam, mielőtt beszélni kezdhetett volna. Féltem a szemrehányó panaszaitól... Időközben a szobafestő öcsém, felszabadult a szakmájában. Ebből az alkalomból meglepett a szakszervezet kapujában, és szemrehányásokat dörzsölt az orrom alá. Mit gondolok én, feléteti az ő kicsi keresetét, mikor nincs ruhája!? És télire nem ad munkát a szakma. Azután meglepetésemre házépítési tervekkel foglalkozott. Eddig a fiú élt-halt a futballért, és minden lehető pénzét erre költötte. Anyám, úgy látszik, megnyerte magának, „észhez térítette”, ahogy mondani szokta.

Fizetésemnek azt a részét, amiből ruházkodhattam volna, anyámék ették meg. Sehogyan sem tudtam levedleni inaskülsőmet. Pedig a szaktársak elvárták, sőt megkövetelték, hogy rendesen öltözködjem. Egyenlőségem féltésében igyekeztem is mindenben velük tartani: cigarettázni, kártyázni, tánciskolába járni. Nem bírtam sokáig. A fizetés nem futotta. Éreztem, valamiről le kell mondanom. A szakszervezetről? Arról semmi pénzért. Nagyon jó dolog szónokolni a taggyűléseken, még büszkébb eset szavazni. Ha szavazásra emelem a karom, az én kikönyökölt kabátom ujja egyenlő az elegáns fafaragó szaktársak szavazatával. Itt vezetőségi tag lehet az ember. Esetleg elnök is, vagy titkár. Itt nincs mit megtakarítani. A sörözésnél, kártyázásnál, a tánciskolánál már inkább. Ezeket úgysem kedvelem. De mit szólnak ehhez a szaktársak? „Mi az – mondja majd némelyik –, iparossegéd maga vagy tróger?” – A legkönnyebb volna anyámtól vonni meg a segélyt. Nem, azt mégsem lehet. Karját veszítette értem a gyárban.

Képtelen voltam aludni, ha nekifogtam a nyolcórai pihenésnek. Hovatovább elkeseredettebb lettem, és sajnálni kezdtem magam. Ez viszont egyet jelentett az önkínzással. Gondolatban már munkanélkülinek képzeltem magam, amint éhezem, fázom. Látni véltem anyám elhalálozását, testvéreim szétzüllését. Láttam őket mint tolvajokat, utcalányokat, mint annyi sok gyerekkori pajtásomat. A vad képzelgés okozta szánalom-mérgezéstől hajtva vízióimban már meg is öltem őket, hogy ne szenvedjenek tovább.

Ilyen ponyvalélek voltam én éjszakánkint, nappal meg a nadrágom hátulján foszladozó szövet kínozott. Beképzeltem, hogy az utcán mindenki utánam fordul, és a rongyaimat nézi.

*

Szombat estére, amikorra kifizettem a heti szálláspénzt, és törlesztettem a hátralékos tagdíjat, a nadrágomon tűrhetetlenül nagyra szélesedett a lyuk. A sapkámat viszont a világ végéig nem hordhattam a lyukra borítva, mert máris feltűnt a sapka szokatlan viselése. Éreztem, történnie kell már valami sorsdöntőnek.

Sok habozás után félrevontam a szakcsoport elnökét az iroda egyik sarkába, és elpanaszoltam neki keserves bajomat.

–   Szakad le rólam a ruha. A túlórázást tiltja a szervezet. Fizetésjavítást nem kérhetek, mert a legnagyobb bért kapom az én kategóriámban, s a kollektív szerződés csak egy félév múlva jár le. Mondja, szaktárs, mit csináljak ilyen körülmények között?

A szaktárs vakargatta az orrát, és a hátam mögé került. Fejcsóválva nézte meg a sapkával leplezett szerencsétlenséget.

–   Folt kéne erre – jegyezte meg bölcsen.

–   Azt én tudom, de nincs foltnak valóm, mástól kérni meg szégyellem.

Hümmögve tért vissza asztalához, s hosszadalmasan tanácskozott a szenvedélyesen cigarettázó vezetőségi tagokkal. Többször felém biccentett szurokhajú fejével, s összemosolyogtak. Végül így szólt hozzám:

–   Tudja mit, szaktárs, kiutalunk magának utazási segélyt, és menjen le a Regátba. Többet dolgozhat, amíg talpra áll egy kicsit. Én pedig kölcsönözök egy nadrágot. Foltozott ugyan már az is, de elég tűrhető lesz a vándorútra.

A kölcsönkapott nadrággal és az utazási segéllyel viszszaadták életkedvemet. Arra a lehetőségre, hogy utazhatok, világot láthatok, elfeledtem minden bajomat. Olyan váratlanul szakadt a nyakamba ez az öröm, hogy izgalmamban eszembe se jutottak anyámék, s így búcsúzatlanul, egy szó értesítés nélkül ültem vonatra. Pedig csak a rossz nadrág, egy rend újságpapírba csomagolt váltó fehérnemű volt minden poggyászom.

Anyámék bizony csak a következő szombaton jutottak eszembe. Szegény feje – gondoltam –. most bizonyára vár az üzem előtt. Milyen bánatos lehet, amikor nem lát majd kijönni a többi segéddel a kapun. Talán elmegy a jövő szombaton is, vagy keresni fog egész héten, és amíg testvéreim alszanak, ő csendesen, hangtalanul sír majd az éjszakában, ahogy sírt-sóhajtozott édesapám után is, amikor a harctérre vitték. Amikor 1915-ben megjött az értesítés, hogy apám eltűnt a Mazuri-tavaknál, éjfélekig fennmaradt, mert erősen hitte: egy este csak bekopog az ura. Miért éppen este várta, azt ma sem tudom. Még 1921-ben is makacsul remélte a visszatérését. Hitéhez az erőt kimondhatatlanul szép álmaiból merítette. Lelkendezve mesélte nekünk, hogy látta hazatérni a muszka fogságból, nagy szakállal és két gyermekkel. Ezenkívül jó summa spórolt pénzt is hozott magával, amiből felépül végre a mi házunk is.

Vajon most, hogy megszöktem tőlük, mi hiányzik anyámnak, én-e vagy az az összeg, amit hetenként adtam? Valószínűleg a világ leghálátlanabb fiának gondol, de tudom, elámul majd, ha hazaküldök innen vagy ötszáz lejt. Addig nem írok, a pénz szebben beszél neki, mint az én nyomorék betűim. Milyen nagy öröm is lesz szegényeknél! Olyan ízes, húsos vasárnapi ebédet főznek, amilyent csak apám idejében szoktunk karácsony első napján. Lám, lám, ez a fiú nem is rossz fiú – mondja majd anyám. – Kár volt szegényt elüldözni hazulról... Az ötszázlejes küldeményre azonban nem került sor.

A fizetés engem is alig bírt eltartani. Kéthónapi ottlét után végre írtam egy hosszú-hosszú levelet. De milyen levél volt az! Szinte sajnáltam postára tenni, olyan szépre sikerült. Mire kaptam egy nagyon rövid választ lepedőnyi nagy papírra írva az öcsém girhes-görhös, angolkóros írásával. Körülbelül ez a szöveg tévelygett a kietlen fehér papírmezőn:

,,Szép, hogy írsz. Szép, hogy élsz. Szép, hogy belátod a hibádat. Gyere haza. Házat építünk a sánc alatt, jöhetsz bátran, a bolhákat kiirtottuk. Málika meg tudja már fésülni édesanyámat... Vettem egy négyes számú futballkülsőt...”

A házépítést nem hittem, a bolhák kiirtását még kevésbé. Maszlagnak tartottam ezeket az én hazacsalogatásom céljából. Ámde nem kis bámulatomra, pár hét elteltével levél tudatta velem: a ház kész, nem forog rucalábon, de ház, a saját házunk. Van négy fala, ajtója,  ablaka, fedele, kéménye s még udvara is. Igazi ház! És találjam ki, hogyan sikerült felépíteni?

Hát ezt kár volt rám bízni, mert mi másra gondolhattam volna, ha nem csodára. Bizonyára pénzt találtak az utcán. Vagy apám került haza valahonnan gazdagon. Még kisül, hogy édesanyámnak lesz igaza. Nem pusztult belé a Mazuri-tavakba, hanem a muszka fogságban vagyont gyűjtött. Most pedig hazament. A képzelgések álomtavába ugorva, egyre valószínűbben, egyre izgatottabban csalogatott a mese, sokszor elképzelt hazatérése apámnak.

Nem volt maradásom Bukarestben. Koplalni kezdtem az útiköltségre. Micsoda viszontlátás lesz! Az öreg előbb megölel, megcsókol, azután a sarokból előveszi a vándorbotját, és jól megken, amiért cserbenhagytam anyámékat. Hiszen a harctérre vonulás előtt nekem adta számba a családot, mint legérettebb férfinek a testvéreim között. Ha jól emlékszem, lehettem vagy tizenegy éves. Rám hagyta a ruháját, kalapját és a gondjait. A nadrág a hónom aljáig ért, a gondok meg a fejem búbjáig.

Annyira beleéltem magam apám hazatérésének a lehetőségébe, hogy még ajándékkal is kedveskedni akartam neki. Vásároltam egy sárga csontszipkát és öt pakli dohányt az állomáson, amikor a vonatra ültem...

Anyámékkal nem tudattam hazatérési szándékomat. Másnap délben megérkeztem szülővárosomba. Nagy, parádés nyár fogadott. A legtüzesebb nap ragyogott a kék ég arcán. Borostyánból és májusfavirágból zöld lombokkal tarkított övet font a derekára. Az én fejemből erre úgy elrepültek a fekete bú utolsó varjúfiókái is, hogy szinte kikiáltottam a világnak:

–   Óriási öröm lesz itt! Együtt lesz a család a saját házban. S ha még a kemence sem füstöl, és a bolhák tényleg kivándoroltak tőlünk, akkor a mi házunkra ki lehet szegezni a táblát: Szegényékhez betévedt a boldogság, irigyek, sárguljatok.

Nyargaltam a sánc alá. A fellegvári oldalt nevezik így. Fellihegtem az öreg, züllött Lépcső utcán, ahol valamikor annyit rontottam a nadrágomat a bűzös árkot szegélyező korláton lovagolva. A levélben jelzett vízvezetékhez érkeztem. Azt írták, itt balra kell térni a sikátorba. Megszólítottam egy szenvedélyesen gombozó gyerekbandát, és hencegve érdeklődtem a házunk iránt.

–   Azé a félkarú nénié?

–   Igen!

–   Az itt van a középoldalon.

Nyargaltak ordítozva és egymást lökdösve a középoldal felé, hogy útbaigazítsanak. A sárga kősziklák aljába vezettek. Itt egy nagy sziklaomlás után, 1918-ban, amikor vagy öt embert agyonnyomott a kőlavina, a város lerontatta a házakat. Ejnye – gondoltam lohadó kedvvel –, ezek ide építettek volna? Eddig csak hajléktalan cigányok merészkedtek kibontani az elfalazott barlangokat és felütni oda a tanyájukat. Valamikor régen szegény napszámos emberek vájták ezeket az odúkat a homokos, apró csigákkal zsúfolt sziklákba. Magam is ilyenbe születtem fent a katonakert aljában. Itt is nőttem fel. Lábam alatt terült el az egész város, a sötét vizű Szamossal. Túlsó partján a Színkör kupolás épületével. A jófirmák oldalának is nevezték ezt az oldalt.

–   Ide építettek ezek?

Kőtörmelékek közt csörtetett előttem a gyerekhad. A kisebbek mezítláb, egy szál ingben vagy kis fürdőgatyában. Már azt hittem, valamelyik kivájt barlanghoz lyukadunk ki, hiszen nem láttam itt egy házat sem, csak burjánnal, keserűlapival benőtt romokat. A gyerekek egy ilyen romnál álltak meg. Meszelt vályogtörmelék és sárga sziklakövek izzottak a napfényben.

–   Ez volt a házuk – szólt egy nagyobb fiú gombzacskóját zörgetve.

–   Bolondság, ők márciusban építettek új házat – kiáltottam fel.

A fiú bölcs képet vágott.

–   Hiába, most két hete lerontatta a város. Nemcsak ezt, azokat is – mutatott rá vagy tíz ilyen kőhalomra.

Hej, a nap nem nekem ragyogott már. Az eget is másokért pucolták olyan tiszta kékre. Egy szó sem jött  ki a számon.

–   Nem akartak kimenni a házakból – magyarázta tovább a fiú. – Ezért azután éjszaka jöttek a város emberei, és beütötték a viskók oldalát. A félkarú nénit még meg is verték, mert belékapaszkodott az ajtóba, és visított, hogy inkább döntsék a fejére a házat, de mégsem megy.

–   De hát miért csinálták ezt? – kérdeztem elfulladtan.

–   Mert a várostól nem kértek engedélyt az építésre és a helyre. Ide sétautat akarnak csinálni.

Leültem egy kőre, a saját házunk romjára, édesanyám keserves nagy kudarcára. Sejtettem már mindent. Engem is unszolt már néhányszor, hogy ide építsünk. Azt hitte,  a falak kikerülnek az oldalban hányódó, szétmálló sziklakövekből. Vályogot lehet földből gyúrni, a kőműves sógorunk meg felrakja. Csak a fedél és az ajtó, ablak kerülne pénzbe. Az én ellenkezésem miatt azonban nem került rá sor. Távol tőlem, úgy látszik, felszabadult az én aggályoskodásom alól.

Sokáig elbámultam a Színkör palával fedett kupoláját s a Sétatér évszázados gesztenyefáit. Az ölembe vett csomagot sötét elbúsulásomban addig forgattam ide-oda, míg csak ki nem bomlott. Valami kihullott belőle, s a körülöttem ácsorgó gyerekek készségesen kapkodtak utána. Egy pakli dohány volt az öt pakli közül, amit apámnak hoztam... A nagyobbacska fiúk cigarettát kértek. Ezek a kölykök sem változnak, az én időmben is tízéves korunkban kezdtünk dohányozni. De rég is volt... Öreges jóakarattal sodortam nekik. Szívességüket egyébbel úgysem tudtam volna meghálálni. S úgy éreztem, hogy a szívem helyén egy súlyos kő lóg.

(1937)