nyomtat

megoszt

A Boldog utcán túl
NAGY ISTVÁN
REGÉNY HELYETT

REGÉNY HELYETT

Ezerkilencszázharmincöt nyarán kezdő munkásíróként a Prahovavölgy fölött égnek meredő hideg kővár* urai zálogba fogtak. Tizenegy hónapig törlesztettem könyvkiadói merészségem bűneit. Már beletörődtem, hogy robotolok még vagy három hónapot a hátralévő pénzbüntetés fejében is az ezüstködbe burkolódzó völgy fölött, mikor hazulról egészen váratlanul megjött a szükséges váltságdíj, s én hazajöhettem. Örömömben azt hittem, hogy népes munkásrokonságom adta össze a pénzt. Lám, gondoltam, mégiscsak húznak ahhoz a munkásirodalomhoz, amelyre én az életemet tettem fel.

Annál mélyebb volt lehangolódásom, mikor örvendező feleségemtől megtudtam a valóságot. Rokonságom, egy-két sógor kivételével, nemhogy kiváltani igyekezett volna, hanem még meg is leckéztette a feleségemet. Ha kellettem neki, viselje sorsát mukkanás nélkül. Az ura meg hadd puhuljon Doftanán minél tovább, annál biztosabban hátat fordít az irkafirkás munkáskultúrának... Egyszerűen kiderült, hogy egy teljesen idegen férfi lekötelezettjévé váltam: egy bizonyos Tóni nevű egyénnek. Feleségem, látva kedvetlenségemet, minden szókészségével dicsérni kezdte azt a férfit. Hogy koldusszegénv, szülei a bölcsője mellől fordultak a sírba. Nagyobb testvérei meg szétbódorogtak a világ minden tájára. Ő valahol Besztercében hányódott egy kisebb uradalom elcsigázott román béresei között. Egyetlenegy osztályt végzett, az elemi iskola palatáblás osztályát, azt sem magyarul. Volt ő kiskondás, tojásos zsidók cselédje, gyári napszámos, bejárta egész Romániát, szúnyogos mocsarat szárított Palesztinában. Pártfogóik nélkül kitanulta közben az autószerelést, a sofőrséget, s szabad idejében a világirodalom klasszikus remekeit olvasta.

Bosszantott ez az áradozás, türelmetlen mozdulatomra feleségem azonban még élénkebben kelt a Tóni pártjára. Tudtam, hogy ez a férfi sokáig teljesen létszám fölötti fiatalembernek számított. Szinte földből gyúrt magának asszonyt, hogy feleségül vehessen valakit. De megesett, vele a csoda, ami a filmeken naponta előfordul. Beleszeretett egy gazdag úrilány. Egybekeltek, mint két veréb, mert a lány szülei semmit sem adtak a lánnyal. Attól tartottak, hogy lányuk valami kalandor hálójába került. Tóni becsületet kellett hogy szerezzen előttük is.

Feleségem evvel a munkásfeleséggé idomult úrilánnyal a kölcsönkönyvtárban ismerkedett meg, az meg bemutatta Tóninak, aki már hallotta híremet a munkásmozgalomban, de nem figyelt fel reám komolyabban. Most elolvasta írásaimat, s egyszerre sorstársat vélt felismerni bennem. Lelkesedő asszonyom előadása szerint Tóni úgy érezte, hogy bennem, a makacsul igyekvő munkásíróban az ő törekvéseit is büntetéssel sújtották: hogy én a hadiárvaságommal, gyárban félkarúvá csonkult anyámmal s négy elemi osztályos analfabétaságommal éppoly mélyről rugaszkodtam neki, mint ő. Úgy vélte, hogy nem csupán magamért küzdöm magam a felszínre, mint ő, aki vagyonilag próbált gazdag sógorsága fölé kerülni, hanem én olyan fiúhoz hasonlítok, akit társai hátukon segítenek fel a zamatos almát csüngető fára, hogy aztán a többit is felhúzza maga mellé.

Nos, ez a Tóni méltatlankodva kelt ki rokonságom ellen. Nem látják, mijük lehetnék nekik, ha segítenek nekem, ha egy perccel sem hagynak tovább senyvedni Doftanán, mint amennyi feltétlenül muszáj. Így hát ő maga kínálta fel a pénzbüntetés összegét, s ezenfelül is mindenben segítségére sietett feleségemnek, télire tüzelőfát szerzett részletfizetésre, gyámolította kisfiamat, s most alig várja, hogy személyesen is megismerhessen, és barátjaként köszöntsön.

Míg a feleségem ezeket elmondotta, Tóni nemhogy rokonszenvessé vált volna előttem, hanem egyre ingerültebben gondoltam rá. Munkásrokonságomat illetőleg igaza volt, de fájt és dühített igazsága.

Én a rokonságot szerettem volna olyannak látni, mint Tónit. Feleségem lelkesültsége meg éppen haragra gerjesztett engem. Hogy mert ez az ember bizalmába fogadni, tudtom nélkül olyan szívességet tenni, ami abba a kínos helyzetbe hozhat, hogy meggyőződésem ellenére jóképet vágjak személyéhez?

Micsoda tolakodó, s ha nem tolakodó, akkor micsoda együgyű alak ez, ha azt hiszi, hogy én az első látásra barátommá fogadom? És honnan tudja, hogy én valóban az az ember vagyok, akinek írásaimból látszom? Az írásokba nem mindig azt önti az ember, ami, hanem ami lenni szeretne: amivé kedvezőbb körülmények között válhatnék.

Kifakadásomban mindezt indulatosan vetettem feleségem szemére. Belesápadt ellenkezésembe. Semmi szín alatt sem akartam megismerkedni Tónival. Megadjuk a pénzt, és isten áldja. Asszonyos sírásba fúló hangon tiltakozott. Ne szégyenítsem meg őt, és ne vadítsam el azt a hűséges, jó embert. Ezerszer közelebb áll hozzám, s ezerszer különb, mint saját atyafiságom.

Éppen ez fájt nekem a legjobban.

Tán sohasem is tettem volna be a lábam Tóniékhoz, ha feleségem nem emlékeztet: vigyázzak, ők a munkásság ügyét látják bennem. Ez az érv legyőzött. Felülkerekedett bennem a felelősségtudó józan ész. Reméltem, Tóninak is lesz annyi esze, és nem erőlteti magát, ha én nem vállalom. De ő nemcsak eszét, szívét is odaelőlegezte már a mi barátságunknak. Sajnos, én ezt még akkor sem viszonozhattam volna, ha történetesen már jó előre nem merevedek meg irányában. A félévi lélekpusztító, zord magánzárka Doftanán még mordabbá tett, mint amilyen azelőtt voltam. Ráadásul elszoktam a beszédtől; magába süppedő, befelé marcangoló, szótlan tuskóvá vadítottak. Tóni viszont az első perctől kezdve legrejtettebb gondolataim közé igyekezett beférkőzni rám törő bőbeszédűségével.

Szoba-konyhás lakásuk, politúros bútoruk meg éppen növelték ellenállásomat. Előttem akkor még úrilakásszámba ment az ilyen. Megpillantva cselédjüket, éppenséggel futni szerettem volna tőlük. Pedig hát csak kicsike kis cseléd volt az, amolyan pesztonka, éppen hogy csak az egykori úrileány Tóniné illúzióit szolgálta. Hiába, nem vette be a gyomrom a cselédtartó munkáscsaládokat. Féltem, hogy egyszer mértéktelenül kitör belőlük a jómódtól rendszerint megvaduló kispolgár... Legalább ne ölelt volna meg ez a Tóni, és ne szólított volna testvérnek, és ne tegezett volna le azonnal. Sem ezt, sem az ölelést nem bírtam volna viszonozni, ha tőből vágják is le a kezem, és ha kitépik a nyelvem. Feleségemen kívül senkit sem szoktam megölelni, még az édesanyámat sem.

És most jött ez a fekete Tóni, s egyszerre úgy átadta magát, hogy szinte káromkodni kezdtem rosszul palástolt dühömben. Munkástestvéreimet a kimerülésig kellett nyaggatnom, amíg a saját, közvetlen érdekeiket védő szakszervezeti tagságra rábírtam őket. De ez a Tóni mit várhatott tőlem? Annál többet, mint amennyit maguktól is megszereztek? És kell-e ezeknek ennél több?... Rádió, cseléd, pénzkereső asszony és az ezermester Tóni, aki kettőjük fizetésén kívül esténként és vasárnap mindenféle apró fuserálásokból is pénzt csikar ki. Vitt volna ez a saját költségén moziba, színházba, cukrászdába, hogy feledjem doftanai élményeimet! Igyekezete azonban felesége józanságán – hogy ne mondjam, zsugoriságán – és az én konokságomon minduntalan megtört...

Minden lehető módon sejtetni próbálta velem ragaszkodása okát. Hogy csak árva fiú örvend a másik árvának, szerinte „erős az erősnek”. Ezért kívánt folyton együtt lenni velünk. Nem hittem neki. Kerültem, de minél merevebb, minél zordabb, sőt elutasítóbb voltam én, annál ragaszkodóbbnak bizonyult ő. Csak a feleségemnek árulta el: érzi ridegségemet, de megérti. Utóvégre – látta be – én még nem ismerhetem őt. Ő nem írt elkötelező könyveket, sem Doftanán nem ült: nem bizonyíthatta, mire képes, mire érdemes. Bevallotta, bár rosszul esik, de azért tetszik neki ellenállásom. Garancia ez számára, hogy éppígy ellenállok annak a világnak, mely szívesen felkarolna mint írót, csak hagyjam cserben elveimet, vagyis a munkásságot.

Alapjában véve igaza volt Tóninak, jólesett értelmes belátása, de ugyanannyira ingerelt is. Éreztem, előbbutóbb, de be kell törnöm előtte. Aztán pedig örök életemre vigyázhatok, nehogy csalódást okozzak neki. És ha egyszer mégis kedvem támadna elveimet faképnél hagyni, ezekért a Tóni-félékért hűnek kell maradnom, még fogcsikorgatás árán is. Tudtam, ostobaság, amit gondolok. Elveimet az élet gyökereztette belém, azokat pusztulás nélkül éppúgy nem téphetem ki magamból, mint a szívemet. Mégis kikívánkozott belőlem, hogy a Tóni szeme közé vágjam: mit szólna hozzá, ha egy szép napon éppen az ellenkezője sülne ki belőlem, mint aminek engem tart? Akkor is ragaszkodnék barátságomhoz?

A józan belátás azonban visszatartott ettől az esztelen kísérlettől. Elvégre a barátság mi másból fakadna, ha nem a másik fél számára is rokonszenves elvi és erkölcsi magatartásból? Még a testi gerjedelemből fellobbanó szerelem is hamar odalesz, ha nem gyújt alá az ember újra és újra a társas életből vett jószokásokkal. Hűség, tudatos önfeláldozás, eszes bátorság, tapintatos gyöngédség, önzetlenséggé álcázott okos önzés és a védelmet kereső gyávaság hősi legyűrése lehetnek azok a belégyökerezett szabályok, amelyek kiegészítik az emberi faj létfenntartó társas ösztöneit.

Ezek a tulajdonságok egytől egyig jelen lehetnek Tóniban, de nem annyira kiegyensúlyozottan, hogy ez a sok erény egy nagy és mértéktelenül eszes önzéssé ne lássék összesűrűsödni előttem. Ezt abból a bosszantó körülményből véltem kiolvasni, hogy a mi Tónink egyszerűen sohasem adott módot fölöttem nyert előnyeinek behozására. Ha egy évig semmit sem tett volna értünk, akkor is derekasan igyekezhettem volna, hogy legalább az anyagi részét letörlesszem a családomnak juttatott segítségének és a pénzbüntetés kifizetésével tanúsított szívességének.

Ölt meg a méreg.

Míg én heti részletekben törlesztgettem valahogy a kölcsönadott pénzt, addig ő a másik oldalon adósságba vert. Hol a fiamnak vásárolt valamit, hol a feleségemet lepte meg egy kiló mosószappannal vagy cipőkrémmel, aztán meg ismét az általa garantált részletre fizethető tűzifával. Nekem pedig írópapírt, tintát küldött. Náluk felejtett töltőtollamat becserélte újra... Dühömben hetekig elkerültem háza táját, feleségemnek is megtiltottam, hogy odamenjen.

Hiába.

Tóni utánunk jött lakásunkra. Ijedt arccal, sietségtől kifulladva, aggodalmas hangon faggatott: csak nem haragszunk, csak nem beteg valamelyikünk? Engem sápadtnak, kimerültnek látott, akkor színdarabot írtam, és a vajúdás kínos izgalma sorvasztott. Tóni rohant volna orvosért, hogy kigyógyíttasson. Nem is sejtette, hogy a készülő drámát kúráltatná ki belőlem. Végül is zavartan távozott. De nem bírta megállani, hogy ilyenkor észrevétlenül nálunk ne felejtsen egy tábla vajat vagy egy csomag cigarettát.

Amikor ezért egy alkalommal ráförmedtem, kiengesztelően oktatott:

–   Ne szamárkodj, Pista. Te csak írj, hogy sikered legyen, az a mi sikerünk is. Avval teszel nekünk soha le nem törleszthető szívességet.

Meghökkentett, és dühbe hozott, de ezek az indulatok nagyon jól fogtak a színdarabírásnál. El is készültem vele, a pályázaton be is futott második díjra. Éppen csak a bemutató ideje tolódott mind távolabbra. Tóni az újságokból értesült a sikerről, és loholt ki hozzám. Nálam is jobban izgult a „süllyesztőbe” került dráma miatt. A színháznál voltak ismerősei, mint mindenütt, kulisszatologatók, díszítők. A függönyös meg a kellékes egytől egyig jóbarátja volt. Ezekhez szaladgált hírekért. Rátelefonált az igazgatóságra, hasonlóra bírta szakszervezeti barátait. Uszította őket: nyaggassák a színházat, látni akarják a darabomat, tessék már műsorra tűzni.

Nem tudom, mennyiben köszönhettem Tóni buzgóságának, de végül is szinte egy évi huzavona után műsorra került a dráma. Már meg tudtam volna bocsátani neki, ha történetesen ez is az ő érdeme. Igaz, elszomorított volna, mert én a darabom érdemének szerettem volna tulajdonítani a bemutatót. Mivel azonban mégsem voltam egészen bizonyos, nem bírtam felengedni Tóni iránt, pedig a darab próbái alatt is egyre hordta a jó híreket a függönyöstől, a kulisszamestertől és mindazoktól, akik sohasem kerülnek a színlapra, pedig munkájukkal éppúgy hozzájárulnak a színészek sikeréhez és az igazgatóság kasszasikeréhez, mint az „ünnepelt szerző”.

–   Biztos siker – rázta belém az örömet Tóni. – A színpadi munkásoknak szörnyen tetszik a darab. Ne félj, azok jobban értenek hozzá, mint az egész igazgatósági finomvegyes. A színészek is kedvvel tanulják.

Az ő jó hírei nélkül elégtem volna az izgalomtól. Az ő csíkos nadrágja és fekete zakója s az egyik diák barátja fehér inge nélkül talán ki sem állhattam volna a függöny elé, hogy a tetszéstől dörömbölő erkély s a premiernek tapsoló földszint láthasson. Mégis, ki hiányzott az igazgatóságtól „zajosnak” mondott bemutatót követő rögtönzött bankettről? Tóni! Tudtam, ha valakinek ott helye van, Tóninak az asztalfőn kellene ülnie. Mégsem hívtam meg; nem bírtam. Gondoltam, kinézik maguk közül a siker mellé hirtelen felzárkózó „szimpatizánsok”. Nem hívtam azért sem, mert már annyira reménytelenül lekötelezettjévé váltam, hogy lelkiismeretfurdalás és szégyenkezés nélkül látni sem bírtam. Jelenléte folyton arra emlékeztetett, hogy az ő vőlegényi ruháját viselem. Felforrt bennem a méreg, mert még a bankettel is ő került fölénybe. A színház utáni tolongásban úgy búcsúzott tőlem, mikor valami mentegetőzésfélét morogtam:

–   Eredj csak, Pista. Te most ott kell hogy parádézz azokkal az urakkal. Ez alól nem bújhatsz ki. Mi megkaptuk a magunkét a színpadon. Eredj, ne várakoztasd őket. Te mindennap a mieink vagy, de az övéké csak ilyenkor.

Faképnél hagytam, nehogy a fenébe küldjem. Az újságíró-klubban összetolt fehér asztalok mellett majd kifordult szájamból a sonka. A jeges fröccsök nemhogy oltották tüzesen fortyogó lelkiismereti lángolásomat, hanem még jobban felszították. Odalett minden örömöm. Néztem keménygalléros író, orvos, ügyvéd meg más ilyen „szerzőavatásra” kivasalt asztaltársaimat.

Mi közöm nekem ezekhez? És mi közük nekik Tónihoz, hozzám és Doftanához meg a munkássághoz, hogy így lefoglaltak maguknak? Tűrjem, hogy Tónin kívül most már ezek is osztozkodjanak velem a sikerben, ezek is kérkedjenek ezután ismeretségemmel? De ha csődöt mondok, ha több sikeres drámát vagy regényt nem tudok írni, biztosan cserbenhagynak és elfelednek.

Legalább ezt a Tónit lerázhatnám a nyakamról. Legalább tudnám biztosan, hogy mi célja van velem. Elhigygyem, hogy hátsó szándék nélkül oly megszégyenítően jó és bölcs?

Mind abban reménykedtem, hogy egyszer elárulja magát. Miért nem láthatom ennek az embernek a fonákját is? Amikor veszekszik a feleségével, amikor gorombáskodik a cseléddel. Ezt a felét vagy ügyesen leplezte, vagy – ami hihetetlennek látszott – csak jótulajdonságai voltak.

Tóninál elmélet és gyakorlat kézen fogva jártak egymással, akár valami összenőtt ikrek. Ő a munkásszolidaritást nemcsak hirdette, hanem rögtön meg is valósította. Ő, ha egy regényem nagy kínnal-bajjal megjelent, elismerését azzal kezdte, hogy házalni ment vele ismerőseihez és a szakszervezetekbe. Személyes hálaként fogadott részemről minden új elbeszélést, minden kis újságcikket, amit írtam. Személyes sértésnek vett minden, akár jó-, akár rosszindulatú bírálatot, amivel írásaimat vagy személyemet illették. Színéből kikelve méltatlankodott előttem:

–   Csupa őrültek futkosnak ebben a városban. Azt kell hinnem, hogy egyesek a másik oldalra akarnak téged kergetni. Némelyek meg azt kívánják, hogy istennek rajzold a munkásokat. Mások azt mondják, maradj a gyalupad mellett. Meg hogy szervezz, agitálj! Nem veszik észre a bolondok, hogy a te könyveidben együtt van minden...

–   Nincs igazad – utasítottam rendre. – Ezek jobb szolgálatot tesznek, mint te. Kizaklatják belőlem a tökéletesebb hitvallást. A te elfogult dicséreted viszont a vízre vinne engem. Sohasem tudnám meg hibáimat...

Elpirult, s elképedésemre igazat adott. Csak azt sajnálta, hogy nem hallhatták szavaimat bírálóim is. Többé nem lenne merszük igaztalanul vádaskodni. Tehát még összeveszni sem lehetett Tónival, mint korábbi barátaimmal. Mivel a korábbi barátságok mindig is elvbarátságból keletkeztek, csupa dühös vitákban merültek ki vagy morzsolódtak végül szét.

De azért nem adtam fel a reményt. Tetten érem egyszer Tónit. És lestem, figyeltem, közben azonban belétörődtem, ráhagytam, hogy én csak újabb és újabb jó írásokkal viszonozhatom a szívességét. Utóbb már mindinkább az a gondolat foglalkoztatott, hogy legközelebbi regényemet Tóninak ajánlom: legyen boldog vele, s lehetőleg kerüljön el.

Ez a szándékom aztán arra bírt, hogy saját magam furaságán essek gondolkodóba. Micsoda igazság ez bennem? Csak nem abból az állandó bizonytalansági érzésből fakad, ami minden művészi munka kísérője lehet? Engem legalábbis minden megjelent írásom után elfog a kétség, vajon nem az volt-e az utolsó, ami még sikerült. Ami végeredményben ismét és ismét arra ösztökélt, hogy újra kipróbáljam erőmet. De meddig bírom ezt így? Mikor bír le a tehetetlenség? Elvégre az igazán jó munkára törekvő írók – küszködésekkel járó önmarcangolás közben – sohasem tudhatják, mikor mond csődöt alkotóképességük. Olyanok lehetnek, mint a petróleumvidék. Addig fúrják, gyötrik és szivattyúzzák, amíg csak valami belső földcsuszamlás el nem dugja az oly sok áldást bugyogtató forrásokat.

Abbahagytam e töprengéseket, s figyelmem ismét annak a regénynek a tervére irányult, amit Tóninak készültem ajánlani. Az a tudat, hogy evvel a regényemmel lerovom összes tartozásomat Tóninál, elbizakodottá tett, s még annyi tapintatot sem mutattam irányában, mint azelőtt. Ha hozzánk jött, olykor szóra sem méltattam, néha meg éppen elmentem hazulról, csak hogy ne kelljen beszélnem vele. Feleségem rettenetes alaknak nevezett, máskor meg szörnyeteget látott bennem, s ijedezni kezdett. Mindenkit el akarok űzni magam mellől: az egész világot ellenségemmé kívánom tenni, hiszen se szerük, se számuk már.

–   Mit nekem Tóni – vágtam oda nyersen –, mikor olyan könyvet készülök írni, ami a munkásság közös diadala lenne.

Tóni biztosan helyeselt volna még ehhez is. Nem jutott rá alkalom. Irodalmi sikereimet a mozgalom politikai téren igyekezett gyümölcsöztetni. A föld alá szorított mozgalom látható íróképviselőjévé tettek. Könyvek helyett bedobtak a témák kellős közepébe, a tömegek életébe, az újságírásba, irodalmi és politikai vitákba. Forrongani kezdett körülöttünk a világ, nagy földcsuszamlások voltak keletkezőben. Polgárháború Spanyolországban, létéért viaskodó népfront Franciaországban, mind vakmerőbb fegyverkezés Németországban. S ebben a világrengésre ijedt világban mennem kellett ahova hívtak, más városok munkásságához, értelmiségiek közé és a falvak szegényeihez. A hirtelen felém rajzó emberek sűrűje jó időre elsodorta mellőlem Tónit.

*

1942-ben ismét az életünkbe lépett, de ugyanakkor kilépett a magáéból. Magánélete az elmúlt esztendőkben kevés figyelemben részesült, pedig rég közüggyé vált. Időközben kisfia született, s korai örömébe utóbb sok keserűség és ijedség vegyült. A világpolitikában történt nagy változások igen súlyos megpróbáltatásokat hoztak nemcsak neki, de az egész emberiségnek. Az ő megpróbáltatásain keresztül szemlélhetjük valamennyiét. Megpróbáltatásai oly természetűek voltak, hogy bízvást remélhettem, most majd elárulja igazi lényét, megmutatja emberi rossztulajdonságait... Kiderült, hogy korán elveszített koldus szüleitől mégis örökölt valamit, olyasmit, amit azokban a napokban millió és millió szülő nem szívesen testált volna gyerekeire. A bécsi döntés után Tóniék ijedten törhették a fejüket, hogy mi legyen velük.

Tóni felesleges munkásnak bizonyult a vegyigyárban. Hasonlóan fölöslegesnek találtatott felesége is a magánkereskedelemben, helyesebben az „őskeresztények” kereskedelmében. Tóni helyére a munkáslistán az egyik „arány szám feletti” igazgatósági tagot csempészték be, aki úgy szerepelt a névsorban, mint raktári munkás, közben pedig igazgatott tovább, nehogy készpénz-vagyonát kelljen felélnie. Tóni ellenben munkás lévén, mehetett.

Felesége most eltűnődhetett volna, hogy mennyivel jobban jár, ha annak idején úrilány létére egy ilyen munkáslistára menekíthető igazgatósági taghoz megy férjhez. De nem tűnődött, éppen csak dermedten nézett Tónira. Vállalta vele a bizonytalan munkásélet küzdelmeit, s hirtelenében sehol sem kaphattak maguknak új küzdőteret. Ekkor derült ki, hogy Tóni mennyire igazán csak munkás. Felháborodva fakadt ki, mikor más, állásukat vesztett zsidó sorstársai azt tanácsolták, hogy félretakarított kis pénzüket fektesse fekete áruba.

–   Soha – kiáltotta. – Két kezem munkájával kerestem kenyeremet örökké, s most piócának csapjak fel?

–   Éhen fogsz halni – vontak vállat tanácsadói.

Tóni azonban nem ijedt meg. Még a vegyigyárból ismert egy magyar fiatalembert. Az vegyészmérnöknek készült valamikor. Szegénysége miatt tanulmányai abbamaradtak még a „kisebbségi” időkben. Egy ideig akkoriban cipőkrémmel, szappannal, gyógyszerekkel ügynökösködött, majd a bécsi döntés után ipart váltott, s kis vegyiműhelyt nyitott a város legszélén. Cipőkrémet, bakancszsírt gyártott egymagában... Ez az ember maga mellé vette a megszorult Tónit, és rábízta műhelyét: osztozzon meg vele a kereseten, míg ő Pesten gyártmányaikkal házalva, befejezi abbamaradt egyetemi tanulmányait is. Segítsenek egymáson.

Tóni habozás nélkül kezet adott. Mestere elmehetett a pesti egyetemre, ő meg kenyérhez jutott. Tóni tizenhattizennyolc órát dolgozott naponta. A benzines, gyantás, forró zsírpárában, terpentingőzben sorvasztotta tüdejét. A másik meg ezalatt Pesten házalt, koplalt, s éjt-napot egybetéve tanult, hogy két év alatt végezhesse el azt, ami másnak négybe kerül. Tudta, hogy a kis vegyiműhely jövedelme négy évig nem bírja ki több család táplálását. Tóni rettegve figyelte a mérnökjelölt szorgalmát. Minél hamarább végez az, annál korábban lesz vége az ő keresetének. A másik, ha kész lesz, biztosan jó fizetésű gyári mérnökké szegődik el, mintsem hogy ezzel az egészségtelen kis kócerájjal vesződjék. Akkor pedig mi lesz vele? Iparát átváltani nincs rá törvényes mód.

Tóni erre az időre gondolva, szorultságban azt képzelte, hogy ha azt a nyomorult vegyiműhelyt kis gyárrá tudná fejleszteni, míg a mester tanul, akkor az mérnök korában is kedvvel foglalkozhatik vele. Törekedett hát rendelőkörüket kiszélesíteni. Legalább hat-hét munkást kellene foglalkoztatnia ahhoz, hogy a számarány előírásai szerint Tóni is meghúzhassa magát közöttük... Másfél év alatt sikerült is annyi rendelést felhajtania, hogy munkanélküli sógorom, ki sokféle hangszereivel Bukarestből jött haza a bécsi döntés után, feleségestől együtt, s annak egy barátnője is munkához jutottak Tóniéknál. Ő ugyanis nemcsak engem, de számontartotta rokonságom majd minden arra érdemes tagját. Félakkora munkabérért felfogadhatott volna éhezéssel küszködő munkásokat, de ő nem gondolt rájuk, pedig már azt hittem, fülön csíphetem Tóniban a kizsákmányolót.

Sehogyan sem értettem ezt az embert. Hétköznapokon rogyásig dolgozott, szombaton és vasárnap pedig rendelések után utazott, intézte a körülményes anyagbeszerzést. Hogy rendelőit kielégíthesse, éjjelezett is. Viaskodott a mérnökjelölt versenytársaival. Azok áskálódtak ellene az anyagbeszerzésnél, s olcsóbban kínálták gyártmányaikat. Tóninak rajtuk kívül arra is vigyáznia kellett, hogy valamivel a nagy gyárak árainál olcsóbban szállítson. Szeme állandóan gyulladástól vöröslött, régi gyomorbaja is kiújult, szívével is zavarok támadtak, már-már alig lézengett, de azért hozzánk is ki-kiszaladt. Boldognak látszott, gazdája megígérte, tényleg megtartja a kis műhelyt, sógoromékat sem küldi el. Azzal loholt is tovább, hóna alá csapott egy-egy példányt legújabb regényemből, hogy majd eladja valakinek.

Már nem a tettenérők szándékával, hanem az író szemével figyeltem. Észre sem vettem, s a neki felajánlandó regény főhősének alakja az ő arcát és jellemét öltötte magára. Mikor erre rájöttem, meghökkentett ez a körülmény, végül azonban egészen megbarátkoztam az ötlettel. Dugdostam ezt a titkot, feleségemnek sem árultam el. Meglepetésül szántam. Tóni megregényesített alakja lett volna kétséget kizáró cáfolatom feleségem ama vádjára, hogy bennem valami epés embergyűlölő lappang, s azért bánok rosszul Tónival. Itt tartottam tehát, midőn egy havas márciusi délután anyósom dermesztő hírrel toppant haza. „Tóniéknak vége.” A déli órákban szörnyű robbanás repesztette meg a vegyiműhely olajpárás falait.

Életben maradt sógorom csak annyira emlékszik, hogy Tóni éppen benzint öntött a felforralt gyantába, a két aszszony meg ugyanabban a helyiségben a hosszú asztalokon sorba rakott dobozokba merte szét a párolgó cipőkrémfolyadékot; egyszer aztán lángra lobbant körülöttük a levegő. Tóni hirtelen feltépte a keskeny ajtót, melyhez ő és sógorom állt a legközelebb, s ráordított a sikoltozó asszonyokra:

–   Meneküljetek!

Ő maga tetőtől talpig lángoló fáklyaként rohant ki, utána sógorom szintén égő ruhában. Odakünt segítségért kiáltozva, kínjukban beléhengeredtek a frissen esett hóba. Ruháikat valahogy eloltották, de mikor a feltámolygó Tóni nem látta künt az asszonyokat is, sikoltozásaikra viszszarohant az ajtón kicsapódó lángok közé, vele a sógorom. Ruhájuk ismét lángot fogott, s ki kellett jönniük. Tóni harmadszor is vissza akart térni, de a hátán izzó szénné vált kabátja már a testéig égett, meggyúló haja végül ledöntötte lábáról. Most már a fájdalomtól eszét vesztő ember vak életösztönével hánykolódott ide-oda a hóban. Az előszaladó szomszédok tépték le a testén parázsló ruhacafatokat.

Sógorom feleségét a kibontott falon behatoló tűzoltók is alig lelték meg. Ijedtében az égő műhely legbelsőbb sarkában az asztal alá bújt be. Az asztalról lecsurgó égő zsiradék végigfolyt a hátán, s deréktól bokáig kopogó, kemény üszökké perzselte. Arca csontig égett, haja teljesen lepörkölődött. Mégis ő húzta legtovább, szinte egy hétig. Erős szívű, kemény húsú székely fehérnép volt, utolsó percéig eszméleténél maradt. Egyre csak azt kérte, húzzák le a harisnyáját, mert nagyon szorítja, pedig nem volt szegényen még egy szál ing sem.

Barátnője sokkal enyhébb sebekkel már a robbanást követő napon meghalt. Tóni rá néhány órára adta fel a küzdelmet. Legyengült szíve nem bírta tovább. Úgy hagyott itt, hogy a szemébe sem nézhettem búcsúzóul. Megégésük napján utaztam el valami irodalmi előadásra felolvasni. Az orvosok nem árulták el, mily komoly a bajuk. Azt hittem, két nap múlva is elég korán lesz meglátogatni őket. Ki gondolt volna halálra, ilyen regénybefejezésre? Ugyanez a sógorom évekkel azelőtt egyszer már szinte halálra égett, súlyos égési sebeiből pár hét alatt mégis felépült. Tóni két nap alatt elment.

Elmenőben még a felelősségrevonás izgalma is kínozhatta megrongált szívét. Siettethették halálát azok a kártérítést keresők is, akik halálos ágya körül keringve, világgá szerették volna vijjogni, – íme: halálba spekulált két keresztény munkásnőt, özveggyé és nyomorékká tett kapzsiságában egy harmincéves férfit. A haldokló nőkhöz férkőző kémjeikkel mindenáron terhelő vallomást akartak ellene kicsikarni.

A hazatáviratozott párnapos mérnök-mester könnyezve tántorgott egyik haldokló ágyától a másikéig. Hiszen jól tudta, hogy kinek köszönheti oklevelét s az ország vegyiipara az új mérnököt.

Most már én is megírhattam volna a Tóninak szánt regényt. Halála évfordulójára szerettem volna elkészülni vele. De ennél a vázlatnál többre nem futotta erőmből. Értelmem hiába ösztökélt, hogy végezzek teljes munkát: emeljek Tónihoz méltó irodalmi sírkövet. Egy megmagyarázhatatlan belső ellenállás megbénított. Az kísértett állandóan, vajon Tóni nem azért ragaszkodott-e oly makacsul hozzám, mert titokban éppen ezt a regényt, az ő megörökítését szolgáló művet várta tőlem. Úgy érzem, megérdemelte volna. Egyszer talán meg is írom. Addig igazolja ez a vázlat szándékomat. Háború dúl, és ha engem is elragadna: elégedj meg ennyivel is, Tóni.

(1943)

* Doftana