KORMOS AZ ÉG

Az eső kilátástalanul kopog a szeptembervégi város utcáin. Félig leengedett redőnyű házak, egészen leengedett redőnyű házak. Akaratlanul is csattog a cipőm. A házak között még sokáig hallani. Aztán bádogtetőkön dobol az eső. A nedves falakon tompán kirajzolódik a neonok fénye. Kábult vagyok. Nem szoktam meg a koránkelést. Úgy éreztem magam, amikor megszólalt a vekker, mint akit főbe ütöttek.

Feltűröm az esőkabátom gallérját. Szorosabbra húzom az övet. Itt kell lennie valahol az üzemnek. A munkaelosztónál azt mondták, hogy a kanyaron túl van. Egy esőkabátos ember megy előttem. Mellé lépek.

–     Jó reggelt kívánok – mondom. Dünnyög valamit. Megáll. – Nem tudja, hol van a vulkanizálóműhely?

–     Ott – mondja, és kezével egy kerítésre mutat. Nem látszik semmiféle ház.

–     Ott? – ismétlem a feleletét. – Maga is ott dolgozik?

Bizalmatlanul végigmér, aztán valami felsőbbrendűséggel a hangjában válaszol:

–     Molnár vagyok. A gőzmalomban – és eldohog.

Átmegyek a simára ázott úttesten. A hosszú, kátrányos kerítésen parányi kapu van. Belépek. Kis portásfülke.

–     Hová megy? – kérdi egy hang. A sötétben még azt sem látom, hogy honnan szóltak rám.

–     A főnökhöz – válaszolom, és a továbbiakban már nincs semmi akadály. A telek eléggé lejtős. A műhely egészen hátul van. Kormosak az ablakai. Bent valakik mozognak. Megkeresem az ajtót. A csatorna, a villanyóra és a gázvezeték mögött van. Nagyon kicsi, és rugóra jár. Már csattan is a hátam mögött. Erősebb a fény, mint amilyenre számítottam. Égett gumi, benzin és valami émelyítő szag terjeng. Alacsony, kék köpenyes férfi sétál munkapadtól munkapadig.

–     Jó reggelt – mondom. Bólint. Még mielőtt kérdezhetne, már húzom is elő a kinevezésemet. Figyelmesen végigolvassa.

–     Itt valami tévedés történt. Nálunk már van minőségi ellenőr. Nem, kérem, mi nem kértünk embert. – Hirtelen meggondolja magát. – Vagy tudja mit? A raktáros most mondott fel. Nem veszi át maga a raktárat? A központtal majd én elintézem.

Most mit mondjak? Ha megmondom, hogy nem akarok végleg ittrekedni, hogy egyetemre akarok menni... Fenét! Jobb, ha nem szól az ember semmit.

–     Jöjjön, hátraviszem a raktárba – kiáltja a fülembe, mert megindult valami gép, és pokolian csörömpöl. Az egyik hátsó ajtón megyünk ki. Töltésút vezet a raktárhoz. Csúszósra ázott. Fekete és nagyon ragacsos. Rossz gumiabroncs darabokból hordták össze. Bálák között van a raktár ajtaja. Nagy hodály. Egyik sarokban deszkabódé. Az az iroda. A túlsó sarokból csigalépcső visz fel a félig beépített padlásra. A raktár egyik felén látszanak a tetőcserepek. Az emeleti résznek nincsen negyedik fala. Olyan,  mint egy erkély. Vagy nem is. Inkább színpad.

A főraktárnok harminc év körüli.

*

Átnyirkosodik az ember bőre az esőköpeny alatt. Öt óra van. Még csellengek egy kicsit,  aztán majd bemegyek. Harmadszor nézem meg a filmet. A híradója nem érdekel. Tökmagot veszek. Legalább lesz, amit rágjak. Kari azt szokta mondani: „Az ember csak rossz filmet nézzen meg sokszor, mert akkor legalább röhöghet. A jó film elég egyszer is.” Én fordítva érzem a dolgot. Ez például nagyon jó film.

Elsétálok a vitrinig. Már a jövő hét filmjeit hirdetik. Azokat is meg fogom nézni. Másodszor csöngetnek. Eltépik a jegyemet. Bemegyek. Leoldom az övem. A magot a zakóm zsebébe öntöm, és eldobom az összegyűrt tasakot. Lassan átjár a meleg. Az utolsó sorba szól a jegyem. Amire felérek, már kezdődik a vetítés.

*

–     Az úr a pokolban is úr – mondja a segédraktárnok. Alacsony, negyven év körüli ember. Állítólag jó humora van. Szeget üt az iroda falába. – Ez, hogy úgy mondjam, a gárderóba. Olyan ruhatárszeg.

Öt percet késtem, de nem nagy dolog. Kerekes, így hívják a segédraktárnokot, mindig egy negyedórával korábban itt van. Átöltözöm, és csendben a háta mögé kerülök. Egy ládával szöszmötöl, észre sem veszi, hogy ott vagyok.

–     Kerekes úr – sziszegem csúfolódva a fülébe. Felkapja a fejét. – Nincs kedve találósjátékot játszani?

–     Nincs, de ha parancsolja.

–     Nem parancsolom, csak kérem.

–     Akkor nem.

–     Parancsolom – mondom neki. A szemével vág.

–     Ha játszani akar, akkor ne parancsoljon. És egyébként sem szeretem, ha parancsolgatnak.

–     Feláll. Megfogja a köténye szélét. – Parancsoljon velem.

–     Kerekes, tud maga cigánykereket vetni? – Miért? A cigányok nemcsak téglát vetnek? – kérdi, és egy cigarettát dug a számba, némi magyarázattal: – Most nekem van, holnap magának lesz. – Az orrom előtt hirtelen kattan az öngyújtója. Élvezi, hogy megrebbent a szemem.

–     Vádlott, térjünk a tárgyra – mondja, és rákönyököl egy papírzsák-halmazra.

–     Azt akartam magától megtudni, Kerekes, hogy mi a neve a főnöknek.

–     Incze Balázs, de ha csak ezt akarta megtudni, úgy sértve érzem magam, hogy úgy mondjam, megbántott, mert ezt álmomban is tudtam. Visszaguggol a láda mellé, és tovább szöszmötöl. Kimegyek az udvarra. Onnan előre az irodába. Incze valamit ír.

–     Incze elvtárs, mi a munkám?

Az öreg töpreng egy darabig. – Tudja mit? Hordja le a műgumi-bálákat. Van vagy háromszázötven zsák. Uzsonnaszünetig kész lesz vele.

Negyed hét. Tízig lesz mit csináljak. Visszamegyek. Kerekes a nagycsarnokban szedi össze a munkát. Megállok az egyik gép mellett. Két hatalmas acélhenger forog egymással szemben.

–     Mi ez, Kerekes? –- kérdem tőle.

–     Gép – mondja titokzatosan. A karjára fűz egy halom gumialátétet.

–     Milyen gép?

–     Nagy gép.

–     Azt látom, de mit csinál?

–     Cselekszik.

Az egyik munkásból kitör a kacagás. Ha játszunk, hát játszodjunk. Én nem vagyok semminek az elrontója.

–     És mit cselekszik?

–     Szurkot, lángkormot, benzint, sztearint eszik, és gumit ad – mondja, és elindul. Megyek utána. Kinyitom a raktárajtót.

–     A műgumi hol van?

–     Ott fent – mutat a padlás felé. Felmegyek a csigalépcsőn. Az istenit, ezen a lépcsőn lehozni háromszázötven zsákot.

Közvetlenül a lépcső mellett vannak a bálák. Legalább huszonöt kiló darabonként. És nincs fogása. Bukdácsolva lejövök a lépcsőn. Már az ötvenedik fordulónál tartok.

–     Dobálja le őket, aztán rakja csomóba – mondja Kerekes.

Igaza is van. Dobálom a zsákokat. Fél tíz, amire befejezem. Eszem, aztán megyek és szólok Inczének. Bejön velem a raktárba. Hirtelen elvörösödik.

–     Megőrült! – kiáltja dühösen. – Ez magának műgumi? Ez rendes műanyag. Vigye vissza! – Még arénázik egy darabig. Kerekes röhög a hátam mögött. Aztán kimennek mind a ketten.  

Ha belegebedek is, akkor sem tudom feldobni a padlásra. Ezt fel kell hordani. Kerekes bejön, egy konzervesdoboz van a kezében. Odamegy a csigalépcsőhöz. Kavics van a dobozban. Rázni kezdi.

–     Csuga-csuga – mondja.

Ha nem lenne ilyen öreg, belerúgnék. Aztán kínomban röhögni kezdek.

*

Bosszantó. Azt hittem, hamarabb megy. Nos, akkor kezdjük elölről. Egy... kettő. Délután soha nem bírok aludni. Csak egy kicsit kellene. Csak éppen annyit, hogy ne legyen állandóan karikás a szemem. Hatig. Hja, hatig még legalább másfél óra van. És ez a számolás. Dühít. Máskor mindig bevált. De ha az ember álmos és fáradt... Ugyan.

Szombat délután van. Olyan hülyén hangzik az, hogy délután van. Egyszer, egy piaparti után Kari elkezdett üvölteni: „Holnap van! Holnap van.” Részben találó volt a megjegyzése.

Már mindjárt szürkülödik, és még nem borotválkoztam. Igaz, nem is fontos. Megkaptam az első fizetésemet. Elmegyünk valahová. Kerekest is megfőztem. Azt mondta, hogy tizenkettőre majd hazamegy, hogy ne kiabáljon az asszony.

*

Megint egy hétfő. A vasárnapot csak azért találta ki valaki, hogy elrontsa vele a hétfőt. Már majdnem megszoktam a koránkelést, és akkor tegnap tizenegyig aludtam.

– Jó reggelt – köszön a kapus.

Bent dübörög a gáz. Kerekes elveszi a szódavizesüveget a szájától. Felém fordítja, és megnyomja a csapot. Szembe vág a víz.

–     Olyan pessedt, mint a rossznyavalya – mondja.

–     Magának is hasonlót – fogadom a köszönését. Leteszem a kabátom. Belemarkolok a kenőszappanba, és végigdörzsölöm az arcán.

–     A héten már mosakodtam – dünnyögi szemrehányóan, és atyaian arcul csókol. Aztán mind a ketten mossuk a szappant a képünkről.

–     Ma mit csinálunk, Kerekes?

–     Hónap elején nincs mit. Behordjuk az árut. Aztán malmozunk.

Kiállok az ajtóba. Szemben már sárga a hegy. Olyan szívesen szüretelnék. A gőzmalom kitartóan töfög. A teteje vastagon fehér. Olyan, mint a dér. A hegyi úton lefelé jön egy kocsi. Kétkerekű gumirádlis. A kocsis biztos alszik, mert nagyon himbálózik, és a ló is unottan poroszkál.

–     Mindent behordtam – Kerekes mellém lép. – Inczének már szóltam, hogy elmegyek az orvoshoz.

Bólintok. Leveti a köpenyét, felöltőt vesz, és kerékpárját tolva felkapaszkodik a töltésútra. Bemegyek és bámulom a tüzet. Úgy bámulom, mintha sohase láttam volna. A padlásrészen mocorog valami. Biztos egér. Valaki dönget az ajtón. Odamegyek. Az Olasz. Mindenkinek azt mondja, hogy olasz, pedig cigány. Igaz, jól énekel, de még akkor sem olasz.

–     Mi van, Olasz?

–     Adj egy darab vásznat.

Vágok a végből, és együtt megyünk ki az ajtón. Bemegyek a nyúzókhoz. A rossz gumiabroncsokat szedik szét. Ládasarkot csinálnak belőle. Félkörben ülnek a rossz kerekeken.

–     Az igen. Ezek mindent kihagynak.

–     ...tizenegyes után.

–     Azt hittem, beviszi a kapust.

Utálom a focidrukkereket. Jó lenne valamivel felbosszantani őket.

–     A félidő vége körül...

–     Kiesnek maguk még a Béből is – mondom, és hátrálok az ajtóhoz. Egyszerre legalább két marék gumisarok repül felém. A nagycsarnokban őgyelgek egy kicsit. Fáradt vagyok. Délután aludni fogok. Nagyon sokat. Eszem. Fürdök. Alszom. Az orrom megtelt fekete porral. Ha nem szégyellném a dolgot, már lelécelnék innen. Az a nyomorult koránkelés. Az. Még nyolcra is nehéz felkelni.

*

Sár. Körben mindenhol sár. Az eső fáradtan suhan a földre. Végignyargal a szél. Már fáradtan, égig érő tűz és égig érő hegy és végtelen mély tó hallgató magasságával, perzselő tüzével, kihűlt mélységével védekezem és fájok. Aszszonytest remegésű ujjremegés, a negyedik kávé után, és a megbokrosodott idegek eszembe juttatják az örök egyedüllétet.

Na bumm! Ezt az egész löttyöt le lehet adni annyiban, hogy kirúgtam Krisztit. Más a tálalás, de ugyanaz. Először arra gondoltam, hogy felpofozom az utcán. Aztán meggondoltam. Hogy nézett volna ki, hogy egy bonviván kimérten pofoz egy drámai szendét?

– Dolgozik nálatok valami Kerekes? – kérdi Kari.

–     Igen.

–     Délben klinikai gyakorlatunk volt. Hozzánk jár kezelésre. A tanársegéd azt mondta, hogy gyomorrákos.

*

A raktár hátához kis fészert tapasztottak. Ide szoktuk berakni a lángkormot. Körötte minden fekete. Ki kell mérnem harminc kilót.

–     Kerekes! Dobja ide a lapátot.

Lehajol. Felveszi a görbe bádogdarabot. Mintha diszkoszt hajítana, úgy pergeti meg. A lemez belehuppan a koromba. Felkavarja, és ahogy kiszorítja maga alól a levegőt, megtölti az arcomat, hajamat. Kerekes vigyorogva biztat:

–     Egy kicsikét törölje szét az arcán. Így túlságosan pettyes.

Aztán kimérjük a kormot. Az etetőmunkások előreviszik a keverőgéphez. Nem hoztam semmi kaját. Szóltam Kerekesnek. Azt mondta, hogy majd veszünk valamit a kocsmában. A kocsma a kanyaron túl van. Az úton vagy két asszony utánunk fordul.

–     Hercig gyerek maga. Látja, hogy bámulják a nők – mondja.

A kiszolgáló szalámit kínál. Sajtot veszünk. Ahogy jövünk ki, szemben, a falon levő tükörben észreveszem magam. Tiszta fekete az arcom. Kitör belőlem a nevetés.

–     Mit röhög azon a szerencsétlen négeren? – kérdi Kerekes. Hátba ver.

–     Nézze meg azt az antialkoholista plakátot – mutat egy alvó részegre. Visszamegyünk az üzembe. A nadrágzsebéből hagymát szed elő,  a táskájából egy bükkfa lapítót és kést. Jólesik az étel.

–     Evés után leseprem a padlást – mondja. Szódavizet iszunk. Kiengedem a nadrágszíjamat, Felmászik a csigalépcsőn, viszi a teli vedret és a seprűt.

–     Ne álljon a padlás alá, mert összesározza magát – mondja.

–     Ha egeret fog, rakja be a műanyag zsákba.

–     Minek?

–     Nincs leltárba véve, és Incze az előbb szólt, hogy vigyem be az irodába a leltárból kimaradt tárgyakat.

–     Akkor engem is.

–     Ha be tudja bizonyítani, hogy gumikerekes.

A félig beépített padlás olyan, mint egy színpad. Nagyon jó Rómeó és Júliát lehetne rendezni. Valami egészen modern dolgot. Kormos falak. Rozsdás csigalépcső, papírzsákok és gumiszag.

–     Kerekes, maga Júlia az erkélyen.

–     Nem, én Kerekes vagyok a padláson.

–     Mi van? Nem akar játszani?

–     Nem! Én komoly Kerekes vagyok – mondja, és kiül a padlás szélére. Lelógatja a lábát. Érdeklődve figyel.

–     Nem ismeri azt a színdarabot?

–     Melyiket?

–     A Rómeó és Júliát.

–     Az film! – mondja ellentmondást nem tűrő hangon.

–     Maga lesz Júlia és én Rómeó.

–     Én Kerekes segédraktárnok vagyok, maga lehet, hogy főraktárnok létére Rómeónak érzi magát, de még akkor sem az... Szóval én Júlia vagyok?

–     Igen. És most főpróbát tartunk. Én mondok egy mondatot, és maga válaszoljon minél találóbban. Dőljön neki azoknak a zsákoknak!

–     Így? – kérdi, és feláll. Csábos mosollyal simogatja a bajuszát.

–     Igen! Kezdjük!

–     Vajon mi az a világosság az ablakon?

–     Napfény.

–        Ah! Maga az, Júlia?

–     Igen, én vagyok Kerekes Júlia, élmunkás és segédraktáros.

–     Felejtse el a nevét, és én nem leszek Rómeó.

–     Vége a játéknak? – kérdi.

–     Nem. Ez is a darab. Tagadja le a nevét, és én sem leszek Rómeó.

–     Becsületes ember nem szégyelli a nevét. Ha maga igen, akkor megvan a véleményem magáról. Ezen a néven már apám is rendes ember volt.

–     Kérjen bármit, én mindent megteszek.

–     Ó, Rómeó! Egy patkányfogóra lenne szükségem, mert igen elszaporodott az utóbbi időben az állatállomány.

–     Ah, Júliám! Várj rám ma éjszaka. Hozom. Egy gyertyával jelzek.

–     Rómeó! Ezt megtiltom! Délután a raktárba felsőbb fórumok engedélye nélkül belépni tilos. Betörésnek minősítik.

Az előadás alatt betódulnak az etetőmunkások és nyúzók. Döbbenten bámulnak minket. Azt hiszik, hogy megőrültünk. Kerekes lejön. Hozza a seprűt és a vedret. Leül egy láda szélére. Szörnyű fehér. Riadtan néz.

–     Rossz volt a sajt. Fáj tőle a gyomrom mondja.

–     Igyon szódavizet.

Hirtelen összekucorodik. Kezét a gyomrára szorítja. Beharapja a száját. Az arca eltorzul. Tehetetlenül állok. Karinak mégis igaza lett volna? Igaz, nem szokott valótlan dolgokat mondani. Fogalmam sincs, hogy mit lehet tenni.

–     Mindjárt elmúlik – mondom neki. Anynyira bizonytalanul hangzik ez a biztatás, hogy ijesztő. Kellene szóljak Inczének. Előre rohanok az irodába. Nincs sehol. Csak a helyettest találom a nagycsarnokban. – Kerekes rosszul lett.

–     Mit csináljak vele?

–     Fel kell vinni a klinikára. Szóljon a sofőrnek.

Visszamegyek a raktárba. Az egyik etetőmunkás segít kitámogatni az ajtón. Középre ültetjük a vezetőfülkében.

–     Hová? – kérdi a sofőr.

–     A belgyógyászatra. A Harang térre. Száguld a kocsi. Kerítés, ház. Ház, kerítés.

Emberek.

–     Jól érzi magát, Kerekes?

–     Jobban.

–     Biztos, romlott volt a sajt.

Gyanakodva néz. Mintha azt kérdezné: Te más sajtból ettél? Megérkeztünk. Kari a klinika udvarán sétál. Gyakorlati órájuk van. Odajön hozzánk.

–     Valami injekció kell Kerekes bácsinak. Romlott sajtot evett – mondom. Kari, amikor meghallja Kerekes nevét, rám néz, aztán bekísér az ügyeletes-szobába. Az orvos felfekteti az ágyra, és kiküld minket.

–     Másfél-két óra múlva elmehet – hallom az orvos nyugtató hangját. Aztán kijön, és szól, menjünk és kérjünk Kerekes feleségétől pizsamát.

–     Egy kis gyomormérgezés – nyugtat minket is. Beülünk a kocsiba. Útközben beszólunk Kerekesékhez, átadjuk az üzenetet a feleségének. Visszamegyek az üzembe. Kiállok a raktár ajtajába. Szemben kopasz a hegy. És a gőzmalom még mindig kitartóan pöfög. A teteje egyre fehérebb. Olyan, mint a hó. Piszkos felhők gördülnek le a város felé. Eltakarják a domb tetejét is. Aztán lassan esni kezd az eső. Kilátástalanul kopog. A töltésút csúszósra ázott. Már mindjárt két óra. Hazamegyek, és alszom egy nagyot. Kifárasztott ez a mai nap. Holnap délután megkérem Karit, hogy vigyen be Kerekes bácsihoz.

*

Ülök az asztalnál. Irtó nehéz a fejem. És az étel sem esik jól. Nem érzem az ízét. Hát ilyen egyszerű dolog? Ennyire simán megy, hogy az ember csak rosszul lesz, és az ismerősök már tudják róla, hogy nem jön ki saját lábán a kórházból?

– Ne vágj állandóan olyan savanyú képeket – szólt rám anyám. – És ne mocskolódj az étellel.

Nagyon unom ezt a családi békét. Amióta kirúgtak a főiskoláról, még nem volt egy nyugodt napom sem. Állandóan kötődnek. Anyám sírós hangon szokott kiabálni nekem: „Szívtelen!

Tönkretetted az életünket.” Nem kívánom az ebédet. Fürdök, aztán majd lefekszem.

–     Mi van vele? – kérdi apám a szomszéd szobából. Anyám felcsattan: – Otthagyta az a taknyos Kriszti, és azért van ilyen kínban!

Még mindig esik az eső. Ahogy kinézek, látom, hogy már szakadoznak a felhők. De azért még mindig kormos az ég.