AZ ÉN MOCSARAM

A poros főútról tér le H. felé a keskeny mezei út. Esőzések után barna, agyagos lötty. Nehéz közlekedni rajta. A Vecse patakon gerendahíd épült a háború után. Átitatódott sárral, s a kerekek meg a néha átgördülő hernyótalpas traktorok mély nyomot hagytak benne. A Vecse patak árka két-három méter. H. fölött ered, s a főút mellett, a régi legelő mellett szétlapuló mocsárban tűnik el. A mocsár túlsó felén ugyan ered egy patak, de az a Dombos pataka.

H. Kis falu. Hetven ház. Olyan a Vecse völgyébe szorítva, mint egy mesefalu. Az MTSz 1962-ben alakult. A háromszáz lelkes faluból mintegy húsz ember jár be a két szomszédos mezővárosba dolgozni.

*

Még mielőtt letérnénk a főútról H. felé, a fülledt, poros levegőben ilyenkor este hallani lehet valami harangszót. Egy mély harangnak felel egy csengettyűhangú tiszta kis harang. Az egyik az Ny.-i, a másik a K.-i református templom harangja. Ha lemegyünk a mocsárhoz, akkor hallhatjuk a H.-i harangokat is. Itt születtem 1944 szeptemberében, és anyámék nem tudják a pontos dátumot, mert szóltak a H-i harangok, és visszafeleselt a K.-i csengő és az Ny.-i nagy harang. K. fontos vasúti gócpont. Mint városnak nincs nagy jelentősége. Kisipari műhelyei és vendéglátóipara van. És akkor szeptemberben angolok bombázták az állomást, és sziréna híján zúgtak a harangok. Anyámék menekültek nyugat felé. Apám vezette a szekeret, és amikor meghallotta a bombázók zúgását, behajtott a mocsárhoz.

*

Csoda álmaim vannak, doktorkám. Én tényleg normális ember voltam? Nahát! Maga igazi úr. És doktorkám, miért csak voltam? Miért nem vagyok?

Tudja, doktorkám, én soha életemben nem ittam. Becsületszavamra, nem ihattam. És nem tudom, hogy milyen a cigaretta.

Csoda rendes pasas maga. Mondtam már magának, hogy fene rendes, jól fejlett gyerek voltam? – Persze! Maga mondta nekem. Szóval, doktorkám, ne haragudjon. Tudom, hogy nem rendes dolog fárasztani magát. De hát mit csináljak. Egyesek azt mondják, hogy hülyeség volt tőlem szeptemberben születni. Doktorkám, ezért én vagyok a legkevésbé felelős. Megy? Hiába, doktorkám. Jó utat mindkettőnknek.

*

Általában hajnali négykor indulnak H.-ból a két mezővárosba az emberek. Legtöbbje új biciklin megy. Alig lehet látni régebbi márkát. Legkorábban a téglagyáriak indulnak, mert az Ny.-nek a túlsó végében van. Télen elég fárasztó az útjuk.

–     Itt vannak, né! – mondja a vén halász az orvosnak és a milicistának. A gilisztakaparójával kezdi szétszedni a csontok közé száradt földet. Az orvos hümmög valamit, hogy így első látásra nem lehet megállapítani, hogy mikor ásták ide, majd a laboratórium. – Meg ilyesmi. A halász összecsomagolja őket egy újságba. Föld is keveredik a csontok közé. Aztán indulnak. A milicista aláíratja az orvossal és a halásszal a jegyzőkönyvet. Rátérnek a főútra. Mennek Ny. felé. A H.-i munkások ilyenkor térnek haza. Amikor melléjük érnek, leemelik a kalapjukat.

*

Doktorkám, maga mikor végezte az egyetemet? És nem akar eltűnni innen? Csoda. Én is nagyon szeretem ezt a helyet. Persze, mások... ízlések és pofonok. Apám nagyon szereti Hegelt. A gyerekeket is szereti. Fogadjunk, hogy ő képtelen lett volna arra, hogy kibontsa ezt a sírt. Maga a szakma detektíve, doktorkám. És van valami értelme ennek az egész nyomozásnak?

Higgye el nekem, doktorkám, hogy csak én tudom az igazat erről az egész ügyről, de én hallgatok. Magának sem mondom el. Magamnak sokszor elmeséltem már.

*

Esteledik. A főúton teherautó készülődik a hegyi útnak. Erőlködik. A kipufogó csövén néha lángnyelvek szakadnak fel. Köhög. Háborús Krupp. Csoda, hogy még be lehet indítani. A milicista nézi a kínlódó rongyot. Nem inti le. Nem lenne értelme, mert nem tudna kimenni a hegyen.

–     Mindjárt jön valami jobb. Majd azzal megyünk – nyugtatja az orvost. K. felől a kerékpárosokat előzve robog egy vadonatúj teherautó.

*

Csoda álmaim vannak, doktorkám. Amióta azt mondta, hogy lehettem volna normális ember, egészen jól érzem magam. Képzelje el, anyám itt szült ennek a mocsárnak a szélén. Nem tudom, milyen komplikációk léphettek fel a szülésnél, mostani eszemmel talán le tudnám mérni. Szóval mindegy, hogy mi történt. Nem élve születtem. Szóval ennyi az egész. Anyám bizonyára sírt. Apám talán akkor örvendett. Később keresték a síromat. Nem találták meg. Ha utánam még született gyerekük, biztos mesélnek neki rólam. Doktorkám, a fene egye meg ezt az egész ügyet. Én úgy emlékszem, hogy halkan, de azért vert a szívem. És a kedvenc nevem a Balázs. Annak kellett volna kereszteljenek. Milyen szépen mondhatta volna nekem anyám: „Aludj el szépen, kis Balázs.”

Szóval, doktorkám, nem én vagyok a lényeg. Ha kisül, hogy milyen rég temettek el, akkor legyen maga olyan vagány, és hozzon vissza ide a mocsárhoz. Tudja, az ember szereti, ha ott éli le az életét, ahol született. Én nagyon szeretem ott, ahonnan kiástak.

Doktorkám, maga mit gondol, miért temettek engem olyan közel a felszínhez? És mivel ásták meg a gödröt? – Na látja, itt keressen. Azért, mert puha volt a föld. Pár nappal előttem már temettek oda valakit. A nevét nem tudom, de a dögcédulája még ép. Kell neki a társaság. Ezért is vigyen vissza. És látja, doktorkám, most már éjszaka van. A mocsárban brekegnek a békák. Borzasztó szag terjeng a mocsár körül. És doktorkám, ne haragudjon, hogy eleinte olyan túlzottan részleteztem a környezet leírását, de tudja: a szülőföld, az szülőföld.