HÁBÉ

Zebra ráköpött a falra. A gyufa végével kapargatni kezdte a meszet. Mikor már elég nagy lett a csimbók, ujjaival finoman megfogta középen a gyufaszálat, végighúzta a doboz foszforos oldalán. Hirtelen feldobta a lépcsőház plafonjára. Aztán még nagyon sokszor megismételte ezt a folyamatot. Azóta mocskos a lépcsőház abban a házban, ahová soha többé nem teszem be a lábam.

*

Csilla-ho-go-ok csii-lla-gok Szé-épen ra-gyogja-tok. A szoba majdnem világos volt. Éjfél körül ez egészen ritka jelenség, főként, ha tudjuk, hogy a redőny is le volt engedve. A villanyt is kikapcsolták. A rádió varázsszemére kendőt terítettek, vagy elnyomta benne valaki a cigarettáját. Egyszóval nem volt semmi kézzel fogható fényforrás. (A Nap éppen a Föld túlsó felén bujkált valami bárányfelhők mögé. Biztos. Én csak ismerem.)

Szóval olyan hábé volt, amit át kell élni. Hábé annyi, mint házibuli. Világosság volt, ha mondom. Például világosan emlékszem, hogy a rumot én ittam meg.

A baj akkor kezdődött, amikor lehülyéztem Ulufut, aki éppen akkor kiáltotta ki magát Tahiti királyának, és szerény földrajzi ismeretei alapján elhatározta, hogy Tahiti fővárosa Gaugin lesz. És kicsi betűvel fogják írni, így: tahiti. Vagy kötőjellel: Tahi-ti.

–     Az országom neve Tahi, fővárosa Van Gogh, azaz izé, Gaugin – mondta.

Én akkor lehülyéztem. Persze. Nem is abból lett botrány. Szerelmet vallottam Cicának, aki éppen Tahitiben érezte magát. Mondjuk úgy, a tengerparton és egyedül. Világosan emlékszem rá, ott térdeltem előtte, és mondtam: „Ha szerelsz a gyepen heverészni velem. Shakespeare. Ő írta. Cica.”

Nagyokat csuklottam. Péter ebből arra következtetett, hogy szól a rádió. Nyugodtan aludt tovább. Át akartam ölelni Cicát. Pontosan a fikusz mellé estem. Feltápászkodtam. Meggyújtottam egy szál gyufát. Cica a szomszéd szobában próbálta Rodin A csók című szobrának minél hitelesebb visszaadását. Már nem volt tahiti nő. A bibliai Évához hasonlított. Csak nem volt rajta fügefalevél.

–     Én vagyok Ádám – jutott eszembe, és akkor fájni kezdett a hiányzó bordám.

*

A fürdőszobában nagyon sok volt a csempe. Szinte annyi volt, mint amennyi nem volt. Rögtön láttam: ez a fürdőszoba nem tud viselkedni. De nem is ez a döntő kérdés. Miért van csak félig felöltözve? Dühödten kezdtem vetkőztetni. Amikor abbahagytam, láttam, hogy máris jobb az arány. Most már annyi csempe sem volt... mint amennyi volt. Azaz, nem volt semmi.

–     Nehogy előszedje az a kretén a verseit mondta Péter –, mert megháborodok.

Aztán terülj, asztalkám, ott voltak a versek. Kellemetlen. Nem lehetett semmit mondani. Ő volt a házigazda. És akkor ő csak olvasott, mi csak hallgattunk. Mindig azok a részek tetszettek legjobban, mit hozzáfűzött. Erre csak később figyeltem fel. Hajlandó voltam elhinni, hogy mindenkihez hasonlít, akihez akar. Kezdtem kijózanodni. Már annyira világos volt előttem minden, hogy felfedeztem: sötét van. Határozottan megijedtem. Nem értettem, sötétben hogy lehet olvasni. Ijedtemben meg is ittam a vodkát.

Hatalmas volt a búcsúzás. Melegen megöleltem a házigazdát. Nem akartak kiengedni. Dühömben összetörtem egy ismerős kínai porcelán kávéskészletet, és egy széket a fikuszba hajítottam. Elfáradtam. Begyömöszöltek egy ágyba, és elmentek.

Reggel apám, akin akkor is látszott a hét év gyerekszoba, kimérten pofozott. Egy-kettő.  Szembe – vissza.

*

Zebra, az öcsém apránként utánam hordta a holmiimat. Egyszer még jártam otthon. Anyámék a tengeren üdültek. Zebra azt mondta, apám nem is akar látni soha többé, és legjobb lenne, ha eltűnnék a városból. Alapjában véve rendes gyerek ez a Zebra. Akkor mutatta azt, hogy dobja fel az égő gyufát a plafonra. A lépcsőház teteje fekete volt a koromtól. Amíg otthon laktam, nem csinálta soha, mert egyszer megvertem érte. De elköltöztem... Azóta mocskos a lépcsőház abban a házban, ahová soha többé nem teszem be a lábam.