A VÉGES NAP

A fiú megállt a pocsolya előtt. Elkésett esőcseppek hulltak a vízbe, s az apró körkörös hullámok mozgásba hozták a tócsában tükröződő házfalat. Nézte a szeszélyes játékot, s megfeledkezett arról, hogy cipője átázott. Valahova készült, s hogy az eső elől beállt egy kapu alá, meggondolta a dolgot. Már nem sietett, volt ideje nézni a pocsolyát, s mindent, ami hozzá kapcsolódott. Felkapta a fejét, észrevette, nincs egyedül.

A tócsa túloldalán kék szvetteres fiú állt. Ő is a vizet nézte, s ahogy megérezte: a másik észrevette, tétován biccentett. A fiú nézte a kék szvetterest, gondolta, jobb lenne lelépni. Maradt, de megvárta, a másik jöjjön át. A kék szvetteres kezet nyújtott. Puha, széteső mozdulat volt, s a fiú kellemetlenül érezte magát. Egy darab langyos hús – gondolta.

–     Nem mentél el? – kérdezte a kék szvetteres.

–     Nem – felelte a fiú, s nem értette, miért kell válaszolnia.

–     Várt. Egészen biztos, hogy várt.

Miért ilyen szomorú? – gondolta a fiú. Aztán megszólalt.

–     Nem hiszem – megvonta a vállát –, nem nagyon hinném.

Érezte, ha tovább marad, elmegy a kedve mindentől. Megfordult. A másik gondolkodott egy darabig, aztán utánaindult. A fiú várta, hogy utolérje a kék szvetteres. Mit sajnáltatja magát?  – gondolta. Egy darabig mentek hangtalanul. Várta, mikor szólítja meg a másik. Aztán nézegetni kezdte a házakat. Ott, annál a hirdetőoszlopnál megszólal – bizonygatta magának. Elmentek az oszlop mellett, s akkor már biztosan tudta, a másik az útkereszteződésnél kezd majd beszélni.

Miért akaszkodott rám? – kérdezte magától.  – És miért akarja sajnáltatni magát? Nincs kedvem senkivel se törődni. Vagy az már lelki rokonság, ha mindketten egy lányt szeretünk?

–     Akarsz valamit mondani? – kérdezte.

A kék szvetteres ingatta a fejét.

–     Ha akarod, elmehetek – dünnyögte.

–     Nem, nem szükséges – mondta, s érezte, elvágta a visszavonulás lehetőségét.

–     Miért nem mentél el? Várt, egész biztos, hogy várt.

A fiú azt akarta mondani, hogy az embereknek semmi közük az életéhez, azt csinál, amit akar, s a kék szvetterest meg akarta kérni, ne avatkozzék az ügyébe még akkor se, ha köze van a lányhoz. Aztán csak legyintett, s mintha nem is a kérdésre felelne, zavarosan kezdett magyarázni.

–     Te elmentél volna. Te mindig elmentél volna. Nincs kedvem – aztán hirtelen megfogta a kék szvetteres kezét. Megrázta. – Mit törődsz velem? Nincs szükségem külső lelkiismeretre.

*

Ebéd után lement a trafikba. Felhívta telefonon az üzemet. Azt mondta, rosszul érzi magát s nem megy be. A főkönyvelővel beszélt. Az megnyugtatta, nem lesz semmi baj, úgysem hiányzott soha.

 –    Gyógyulást kívánok – hallotta a főkönyvelő hangját.

Visszaakasztotta a hallgatót. Kotorászott a zsebében, pénzt szedett elő. Cigarettát vett, s arra gondolt, hazamegy, leengedi a redőnyt, és zenét hallgat. A ház előtt meggondolta magát.  Fütyült. Az öccse kihajolt az ablakon.

–     Zárd be az ajtót. Nem megyek fel – mondta.

Jó lenne átlagembernek lenni. Mindenben átlag – gondolta. Aztán azon töprengett, mi lenne, ha kinézne magának egy szürke kisembert és menne mindenhol utána. Elképzelte, hogy az az ember munka után van, ebédelt, a futballpályára megy. Végignézi a délutáni edzést. Tökmagot rág, s utána bemegy a sarki kocsmába, valahol a belváros szélén. Hallotta, mintha a kisember azt mesélné egy féldeci mellett, hogy őt, a kisembert senki sem akarja megérteni, pedig csodálatos elképzelései vannak. „Gombost összekötőnek tenném, Szalait bal hátvédnek. Hatalmas lehetőség, kérem. Hatalmas lehetőség” – hallotta a kisember hangját, s mosolygott azon, hogy nem tud problémátlan embereket elképzelni. Egyszerű – mondta magának –, vannak problémák, de azok nem olyan fontosak, mint az enyémek. Eszébe jutott egy közmondás, hogy minden állatnak a maga kicsinye a legszebb. Gondolta, a közmondások nem takarnak valami nagy bölcsességet. Legtöbbje közhely. Aforizmákon kezdett töprengeni. Egyre emlékezett. Elmondta magában: „Ha a teve a sivatag hajója,  akkor a hajó a tenger tevéje.” Rájött, hogy erre – a sémára sok jópofa dolgot lehet rögtönözni.  Ha az iskola az élet anyja, akkor az anyák iskolája az élet.

–     Marhaság – mondta félhangosan. Cigarettát szedett elő, rágyújtott, s bement a Tulipánba.

–     Egy rövid kávét és egy fél rumot – mondta a pincérnek. Az utcán fontoskodva nyüzsögtek az emberek. Kerülgették egymást, s egy pillanatig az volt az érzése, azért mennek az utcára, hogy kerülgethessék egymást. Ivott a rumból, s aztán a maradékot a kávéba öntötte. Arra gondolt, hogy nem is rossz dolog céltalanul mászkálni. Nem értelmetlenül, csak céltalanul. Így legalább nem rontja el mások kedvét is. Az asztalra tette a pénzt, kiment.

*

A délutáni nap már nem ért le az úttestig. A vendéglő előtt emberekbe ütközött, nem akart a hullámzó tömegbe kerülni. A legelső kicsi utcán befordult. Szerette a belvárosnak ezeket a keskeny utcáit. A házak előtt virágoskertek voltak, s szinte szabályosan ismétlődtek a zöldre vagy feketére festett kovácsoltvas kerítések. Az egyik kapu előtt megállt, megkereste a rejtett csengőgombot. Megnyomta, de nem vette le az ujját. A kapuig hallszott az előszobacsengő berregése.

–     Megyek – kiáltotta valaki. Nyílt az ajtó. Magas, ősz hajú, fürdőköpenyes férfi jött ki a házból. – Nem tudtam elképzelni, ki lehet – mondta. Kinyitotta a kaput. – Szervusz, Gabi.

A fiú kezet adott. A férfi előtt ment be a házba. Az előszobában meleg volt, s jólesett a belső szoba hűvös félhomálya.

–     Örvendek, hogy eljöttél – mondta a férfi. Kérdően nézett rá. A levegőben is érezte ezeket a kérdéseket. A csend, a csend – ismételgette magában. – A csend mindig kifejezi az embereket. Hangosan csak annyit mondott:

–     Csendre van szükségem.

–     Rosszul vagy?

–     Nem orvosra van szükségem, doktor. Csendre.

–     Olvass valamit. Sürgős munkám van. Dolgozom, Gabi, megint dolgozom. Valamit lejegyzek, aztán beszélünk.

–     Siess vele – mondta a fiú, s nézte, hogy a doktor az íróasztal mellé ül. Szóval magára talált a doktor is. Számított rá, hogy egyszer bekövetkezik. Meg aztán ő is mondta eleget a doktornak: dolgozni kell. A betegek, ha nem is köszönik meg, mégis jó érzés valakit visszaadni az életnek. Nagy É-vel gondolta az életet, s mosolygott azon, mennyire banális az orvosi hivatásról beszélni.

Találomra kivett egy könyvet a polc előtti halmazból. Hátradőlt a kényelmes kisfotelben. Az illusztrációkat nézegette, és elképzelte, hogy egyszer valaki megír egy illusztrációt. Egy illusztrációból születik a regény, és nem az illusztrátorok igazítják fantáziájukat az író után. Lapozgatta a könyvet, de tulajdonképpen nem is figyelt oda. A doktort nézegette, aztán megszólalt:

–     Jól áll neked a serénykedés.

A doktor bólogatott, de nem hagyta abba az írást. A fiú felállt, ki akarta próbálni, vajon a doktor észreveszi-e, ha kimegy. Az ajtóhoz ment, lenyomta a kilincset.

*

És a tanítvány ott állt a mester előtt, akit nem látott soha, s akiről a hegyi remete mesélt. És azt mondotta akkor ő, az ember fia, maga is ember: mester, tanítványoddá válok. És a tanítvány ott állt a mester előtt, aki ember volt és ember fia is. A mester előtt, akinek fejét nem övezte babérkoszorú. Apró disznószeme volt a mesternek, és sűrűn pislogott. És a tanítvány áhítattal állt a mester előtt, és csodálta pislogó disznószemét, mert az is a mesterhez tartozott.

*

Végigment a fehér kaviccsal felszórt kerti ösvényen. Frissek, zöldek voltak a fák. Letépett néhány bazsarózsát, aztán visszament a házba. A virágot vázába tette.

–     El akartam menni, doktor – mondta.

–     Igen? – kérdezte a férfi.

–     Gondoltam, hagylak dolgozni.

–     Még két mondat, és kész vagyok – nyugtatta a doktor. Néhány perc alatt elkészült. Öszszerakta a dolgokat az íróasztal egyik sarkára. – Mi a baj? – kérdezte.

–     Csend kell, pihenni akarok.

–     Ne hülyéskedj. Minek kell ahhoz csend?

–     Doktor, te megint félreértettél.

–     Nem, Gabi. Én is olyan voltam, mint te. Nem érthetlek félre, mert tudom, neked nem pihenésre van szükséged. Festeni kell, Gabi.

–     Rendben van. Csendben, pihenésként festegetnék. Ennyi az egész – tagolta a szavakat. Arra gondolt, a doktornak jól áll a munka. Irigyelte, mert látta, a doktor azok közé az emberek közé tartozik, akiket talpra lehet állítani.

Én állítottam talpra – mondta magának. – Én állítottam talpra – nyugtatta magát. Megnyomta jól a mondatot, érezni akarta ebből az egyszerű kijelentésből, hogy képes magát is talpra állítani.

–     Igazad van, doktor, festeni kell. Mit is tehetnék, amikor minden más dolgot tehernek érzek. Igaz... igaz... talpra állok valahogy.

Indult. Egy kézmozdulattal jelezte, nem akarja, hogy kikísérjék. Csendben nyomta le az ajtókilincset, s hiába akart föllélegezni, amikor kijött a házból. Magán érezte a doktor nyugodt zöld szemét, és nem érezte könnyebbnek magát, mint ahogy megszokta még azokból az időkből, amikor lelket akart önteni a kiégett doktorba.

*

Szürkületkor ért haza. A konyhába ment. Kenyeret szelt, megkente vajjal. Átment a szobájába, hasra feküdt a díványon, majszolta a kenyeret, s arra gondolt, ezentúl kevesebbet fogja látni a doktort. Meglazította a cipőjét, aztán lerúgta. A lába még mindig vizes volt a déli esőtől. A lányra gondolt, akarta, fájjon valakinek az elmaradása. Bizonytalannak látta az egész udvarlást. Agyonelemezte minden mozdulatát, s már nem jelentett örömet vagy meglepetést semmi. A lányról a kék szvetteres jutott eszébe,  aki erős volt, s mégis annyira gyámoltalan, hogy már utálta is.

Elővette a vázlatfüzetét, s hiába akarta valami szerint csoportosítani a rajzokat, nem lehetett. Minden munkája szétfolyó volt, periférikus témák, s az a hő, amivel készítette őket, nem akart kisugározni. Olyannak látta a rajzokat, mint az idegenek dolgait, és felfedezte bennük a hibákat.

Megnézte óráját. Tudta, ha nagyon sietne, még bemehetne az éjszakai műszakra. Maga előtt látta az elszívó-berendezés horganyzott csöveit. Hallotta a gépek csikorgását, a légsűrítő dübörgését, és elment a kedve a munkától és a munkahelytől, ahol fölöslegesnek érezte magát.

Sokáig feküdt az ágyon. Hallgatta az ablak alatt elmenők beszélgetését. Ha megértett valamit, hozzákapcsolta az előző mondatfoszlányokhoz.

...majdnem kék, vagy...

...a nagyapja is...

...de azért a fa...

–     Majdnem kék, vagy a nagyapja is, de azért a fa. – A különböző mondatfoszlányokat, amikből összerakott egy-egy ilyen érthetetlenséget, mindig az elmondója hangján idézte vissza. Mély férfihangot folytatott egy ideges női hang, utána egy gyerek.

–     Időtöltésnek ez is jó – mondta.

Valaki átment a túlsó szobán. Tudta, mindjárt kopognak az ajtaján. Visszafojtotta a lélegzetét. Három apró koccanást hallott.

–     Te vagy, anya? – kérdezte.

–     Igen. Gyere vacsorázni.

Kiment, anyja nem kérdezett semmit, látta, fáradt a fiú, s tudta biztosan, a munkahelyére  telefonált. Csendben ettek, s az a tudat, hogy kímélni akarja a család, ingerelte.

–     Végül is nem vagyok beteg – magyarázkodott. Megköszönte a vacsorát, megcsókolta anyját. Azt mondta, sétálni megy, s hamarosan hazajön.

–     Nem iszom semmit – ígérte.

*

Az utca még mindig tele volt siető emberekkel, s a józan, céltudatos áradat bosszantotta. A piacon cirkuszi sátor állt, s hangosan bömbölt egy hangszóró. Többnyire kamaszok álltak a bejárat előtt meg katonák. A jegytépő különle ges programot ígért. Bement. Frakkos, fekete cilinderes férfi bűvészkedett. Nem akart pontosan utánagondolni, mit látott. Félt, felismeri a csalást, s akkor kárbaveszett ez a néhány percre is.

A bűvész segédje fiatal nő volt, de fáradtnak, fásultnak látszott. Megkívánta a nőt. Együtt érzett vele, azzal, aki lenézte a közönséget. Magát nem számította nézőnek. Így könnyebb volt minden idegszálát a nőre összpontosítania. Elsőnek ment ki. Megkerülte a sátrat. Várt, aztán felfedezte, suhancok leselkednek az öltöző körül.

–     Marhaság – mondta magának, s hazaindult. Útközben képeket festett, s elhatározta, éjjel dolgozni fog. Az út utolsó részén szinte rohant. Még mindig nagyon sokan jártak az utcán.

–     Most rólam is azt gondolják, hogy céltudatos vagyok. Festeni kell. Mit is tehetnék mást,  amikor mindent tehernek érzek. Talpra állok valahogy – gondolta.

Csendben nyitotta ki az ajtót. Bement a szobájába. Az állványt előhúzta a sarokból, s meg gyújtotta az összes villanyokat.

*

Hát nem fogadtunk szövetséget egymásnak, tárgyak, hogy ecsetem alá hajoltok, ha arra kérlek? – kérdezte a tanítvány, és arra várt, hogy a mester megrója a tétlenségért. De a mester nem jött, talán megérezte a tanítvány tétlenségét. A tanítványok tétlenségét a mesterek megérzik, de a tanítványok még nem tudják, mi hiányzik a mesterből. Pedig a mester nem akart késni, de leült egy fiatalkori képe elé, és zokogott, mert a hajdani képből perzselte valami, s mesterére gondolt a mester. Arra, akitől azt a lobogást kapta, amiből már nem maradt semmi. Kint égett a tanítvány, és ujjaival tárgyakat akart csalogatni a vászonra.

*

Sokáig dolgozott a fiú. A doktort akarta megfesteni, ahogy nyugodtan dolgozik – mert ő is segítette a megnyugvását. A kék szvetterest akarta megfesteni – mert ő tette sajnálatraméltóvá. A lányt akarta megfesteni – aki szerette, s aki hiába várt rá.

Nem tudott visszaemlékezni senkire. Virágokat festett. Telefestette virágokkal a vásznat. Aztán széles ecsethúzásokkal eltakarta, amit lehetett.

–     Marhaság. Banális marhaság. Olyan zárt világ vagyok, hogy csak néhány dolog körül tudok forogni. Mindig ugyanazok a dolgok. Itt a provincializmus, itt a fejemben – mondta. Aztán végiggondolta, mit is mondott.

–     Marhaság, banális póz.

Kiült az ablakba, egyik cigarettát a másik után szívta. Hajnalodott, amikor végre lefeküdt. Nyelve megduzzadt a cigarettától, s el szeretett volna aludni, félt attól, hogy vissza kell emlékeznie egy napjára, mert megszokta, hogy elalvás előtt a napra gondoljon, amely eltelt.