FEKETE TÜKÖR

Arcát rátapasztotta az ablakra, s megpróbált valamit kivenni az éjszakából. Valamit, amiről tudja, hogy mi. Orra körül bepárásodott az üveg. Betűket rajzolt a párába, aztán tenyerével szétkente az egészet. A sötétség, mint a szurok, ráragadt a környező tárgyakra, s a fasor tetején csillogott a holdfényben. A petróleumlámpa meglobbant, s mintha csak a fényt akarta volna utánozni, a függöny is elmozdult. Huzat van – jutott eszébe. Felállt, becsukta az összekötő ajtót. A lámpacső felső nyílása szabályos kört vetített a pácolt gerendaplafonra. Széket tett az ablak mellé. Megnézte óráját, várta, hogy a másodpercmutató visszatérjen a tizenkettesre. Eszébe jutott, hogy a rádió sípjeleket közvetít ilyenkor, s amikor a mutató pontosan fedte a számot, hallotta a bemondó kimért hangját is: huszonkét óra, híreket mondunk.

Tudta, hogy a magányt meg lehet szervezni, s akkor az ember kívánja látni a barátait. – Bocsássátok meg nekem az éjszakát – mondta, s mint aki nem hallotta jól, megismételte: – Bocsássátok meg nekem az éjszakát, mert közöm van a nappalokhoz.

Az ablak ismét bepárásodott, letörölte, s már nem erőlködött azon, hogy kivegye a fasor vonalait. Nézte az üveget. Fekete tükör – gondolta. – Látom benne az egész szobát, csak az arcom helye fekete.

–     A kulcsot tegye be az eresz alá. Oda, ahol hiányzik egy tégla. – Az erdész mondta. A szoba sarkában kurta akasztón egy kosár csüngött. – A lőszereskosárban van fenyővíz – futott eszébe. Hátratolta a széket, felállt. A polcról levett egy poharat. Letette az asztalra, s mintha csak azt a mozdulatot folytatná, felnyúlt az üvegért. A kosár még utána is himbálózott, s a lámpa fénye hol betöltötte, hol pedig árnyékba vonta a sarkot.

–     Vissza kell menni, és kész – gondolta.

Felkapta hirtelen a fejét. Még mielőtt jól megfigyelhette volna, már el is ült a kinti zaj. Felállt, a kályha alól fát szedett elő, és rakott a tűzre. A meleg bemaszatolta az arcát, s mosdásnak érezte a hideg levegőt. – Bocsássátok meg nekem az éjszakát, és szórjátok tele világos ablakokkal, meglátjátok, hazatalálnak azok, akiknek közük van a nappalokhoz.

–     Vissza kell menni, és kész – mondta hangosan.

Az erdész azt hitte, hogy megint csak egy napra jött. Éjszaka van. Ha akarna, még akkor sem indulhatna vissza. Két éve történt, hogy azt hitte, kitalálták azt, amire gondol. Itt volt akkor is. Amikor bejött a szobába, almaszagot érzett. Aztán észrevette: a tálban alma van.

–     A tálban alma van – mondta a felesége. Csodálkozva nézett az asszonyra. Ízeire szedte a mondatot. – A tálban. Igen, abban a tálban. Van valami abban a tálban. Aztán kimondta egyszerre az egészet, s úgy tűnt, mintha már nagyon sokszor hallotta volna:

–     A tálban alma van.

Válogatás nélkül vette ki az elsőt. Széna akadt az ujjai közé. Biztos, a szénában tartották – gondolta. – Meg kell mosni.

–     Biztos a szénában tartották – mondta a felesége. – Meg kell mosni.

Csodálkozott az asszonyon. Aztán homlokát rányomta az ablakra. Össze akarta szedni a sötétből kimaradt dolgokat, hogy egy képbe önthesse őket.

–     Vissza kell menni, és kész – mondotta újra. Aztán sokáig töprengett azon, hogy mit jelent az, amit mond. Itthagyni az ablakot, ezt a fekete tükröt? És a lámpa vibráló fényét?

–     Értsd meg, Palikám, hogy senkinek sem kell az újításod. Én tudom jól, hogy igazad van, de akkor is...

Az asszony a tükör előtt ült. Fésülködött. Tömött, fekete haja eltakarta az arcát, aztán a fésű egyetlen mozdulatával szabaddá tette az egyik szemét, majd a másikat is. Látta, hogy az aszszony őt figyeli.

–     És Palikám, nem kellene annyit éjszakáznod.

A lámpa fénye gyengült, majd magasra csapott az ujjnyi láng. Tudta, hogy mi lesz a vége. Elfújta, nehogy kiégjen a bél. Hátranyitotta a kályha ajtaját, fát rakott a tűzre, s a poharat eltaszította, nehogy leverje. Az üvegből ivott. Számolni akarta a kortyokat. Belezavarodott, s csak akkor hagyta abba, amikor úgy érezte, nem bírja tovább. Mélyet szívott a levegőből. A víz alól felbukkanók szokták ezt csinálni: behúzzák hirtelen a nyakukat, aztán egy mély sóhaj. Megtörülte az üveg száját, mintha tovább akarná adni. Letette, s tenyerét szája elé tartotta. Belelehelt.

–     Nikotinpróba – jutott eszébe. Amíg dugiba cigarettázott kisdiák korában, belelehelt a tenyerébe, majd orrához vitte a kezét.

–     Fenyővízpróba – mondta. Belelehelt a tenyerébe, de nem érzett semmit.

A szobában minden mozdulatlan volt. Ha most jönne az erdész, első dolga az lenne, hogy felnyúlna a kulcsért. Jól érezte magát a sötétségben. Visszavitte a széket az ablakhoz. A kályhából kiszivárgó fény gyenge volt ahhoz, hogy láthassa az egész szobát. A pálinkától zsibhadtnak érezte az arcát. Tenyerébe hajtotta a fejét. – Kell borotválkoznom reggel – gondolta. Hüvelykujjával dörzsölni kezdte az állát, és végigtapogatta az ádámcsutkáját.

–     Megint megvágtad magad – szokta mondani a felesége.

A hold bevilágította a környéket. A fasor világos volt, de a két oldalán sunyító erdőből nem látszott semmi. Hiába próbált fölfelé nézni, a hegyek eltakarták a kilátást, s csak a fasor fölött látszott a csillagtalan decemberi ég.

–     Bocsássátok meg nekem az éjszakát, s ha én nem is tudok, ti hagyjatok fényt az ablakokban, hogy akik akarnak, hazataláljanak – mondta.

–     Mindenki azt csinálja, amire szükség van – mondta az asszony. – Így nem megyünk semmire, ha önfejűsködsz.

Olyan ismerős minden szó – érezte. Az aszszony soha nem tudta felbosszantani. Mosolygott mindig azokon az apró kitöréseken. A külső szobában dolgozott. Az utolsó simítások hiányoztak még. Elszokott a tustól. Az intézetben a technikusok meg a műszaki rajzolók dolga volt minden ilyen pepecs munka. Hajnal felé átjött a felesége.

–     Pali, nem akarsz lefeküdni?

–     Nem – mondta, és föl sem nézett.

–     Ha nem jössz be... – kezdte az asszony a fenyegetőzést.

–     Mi lesz akkor? – kérdezte ő, és farkasszemet nézett az asszonnyal.

Az egy darabig állta a tekintetét, aztán felkapta a tusosüveget, és végigöntötte a rajzlapon.

A szék megingott alatta, és fejével koccantott az ablakon.

Felállt. Megkereste az üveget. Kihúzta belőle az egészet. Odaült az ablak mellé, és próbált visszaemlékezni az útra. – Végig a fasoron – dünnyögte. Megnézte az óráját. – Egy óra. Végig a fasoron, aztán balra. – Vaksin bámult ki az ablakon. – Végig a peremen, és onnan már látszik az út.

Nehezen állt fel. Magára vette bundáját. Vizet löttyintett a tűzre. A sötétben nekiment az asztalnak, s csak nehezen találta meg a kilincset. A hideg levegő felfrissítette. Már messze járt a háztól, amikor eszébe jutott, otthagyta a kesztyűjét. Visszament. Gyufát gyújtott, de fölösleges volt, anélkül is emlékezett rá, hol van. A meleg elszédítette, tántorogva jött ki a házból, s alig tudta bezárni az ajtót. Nekidőlt a falnak, úgy kereste meg az üveget. Betette a kulcsot. Eltaszította magát, aztán nekivágott a fasornak.

 –    Vissza kell menni, és kész – mondta–, reggelre otthon vagyok.

A fasor végénél megállt. – Most balra – motyogta, és nekilódult. Széttárt karokkal rohant az erdei úton. Cipője csattogott a fagyott földön, s a visszhang ijesztővé torzította a lihegését is. Kezdett kimerülni. Lassított, majd teljesen megállt. Leült a földre, hátát nekivetette egy fának. Nem tudta, meddig ült így. Tántorogva folytatta az utat.

–     Bocsássátok meg nekem az éjszakát, mert közöm van a nappalokhoz – mondta, és utána hangosan kezdett beszélni: – Hazamegyek és megborotválkozom. Nem akarom fekete tükörben nézni magam, az arcomat is akarom látni. Egye meg a fene...

Úgy érezte, mintha arcát most is az ablak hűtené. Feltűrte a gallérját, megdörzsölte a fülét. Már látszott a sziklaperem. A holdfényben teljesen ki lehetett venni a körvonalait. – Végig a peremen, és onnan már látszik az út – mondta hangosan. Ismerősnek érezte a szavakat. Mintha valaki azt mondta volna:

–     És Palikám, nem kellene annyit éjszakáznod.

–     Igazad van – mondta ő.

–     Megint megvágtad magad.

–     Igazad van – mondta, és botorkált a perem felé.

–     Pali, nem akarsz lefeküdni?

–     De igen, csak előbb hazaérek.

–     Mindenki azt csinálja, amire szükség van.

–     Természetesen.

–     A tálban alma van.

– Én is azt akartam mondani.

–     Biztos, a szénában tartották. Meg kell mosni.

–     Természetesen.

–     Hány óra, Palikám?

Kínlódva nézte meg az óráját. Nem látott tisztán.

–     Azt hiszem, negyed kettő.

–     Éjszaka van, ugye?

–     Igen.

–     Mit is szoktál mondani az éjszakáról, Pali?

–        …

Letörülte homlokáról a vizet. Rohanni kezdett. A perem helyenként jeges volt. Ott, ahol nagy ívben lefelé hajlott a szikla, megállt. Az ijedtség, hogy innen le lehet zuhanni, egy pillanatra megbénította. A falhoz lapult, és egész testében remegett. Olyan hirtelen józanodott ki, mint ahogy berúgott. Visszanézett a párkányra, mely a feje fölött húzódott és nem lehetett több két arasznál. Ezen rohant végig? – kérdezte magától, és szinte hihetetlennek tűnt, hogy most ott áll, s csak néhány lépés választja el a völgytől. Az erdészlak felől farkasüvöltést hozott a szél. A keze átfázott. Csuklójánál meglazította a kesztyűjét. Belelehelt. Visszatért az ereje, és valahogy biztonságosabbnak érezte a hátralévő utat. A gerendahídnál lassított, és menetközben nyújtózkodott. Ha siet... igen, ha siet, még elérheti a hajnali gyorsot. – Gondolta, rohanhat egy kicsit. Ahol a völgyi út az országúttal találkozott, meglepetés várta. Először csak a szurokfáklyát vette észre, aztán előbukkant a szekér is.

–     Hó – kiáltott a paraszt a lovaira. – Az állomásra megy? – kérdezte.

–     Igen – felelte ő.

Végigaludta az utat. Arra ébredt föl, hogy a szekér áll a kivilágított állomás előtt. A paraszt nem volt sehol. Lekászálódott. Bement az épületbe. Megkocogtatta a pénztár ablakát. A forgalmista felkapta fejét az asztalról, s már pecsételte a jegyet kérdezés nélkül. Hajnalban csak a városba mehet valaki és csak másodosztályon – gondolta magában a forgalmista. Befutott a vonat. Nem kereste a vagont, ahova a jegye szólt. Felszállt az elsőbe. Megállt a folyosón, arcát rátapasztotta az ablakra, és megpróbált valamit kivenni az éjszakából. Orra körül bepárásodott az üveg. Betűket rajzolt a párába, aztán tenyerével szétkente az egészet. Meglepődött, hogy máris fékez a vonat. Az állomáson taxiba ült. A lépcsőházban jutott eszébe, az erdésznél hagyta a kulcsot. Csengetett. Gondolta, várnia kell, amíg felébred az aszszony. Mielőtt újra megnyomhatta volna a gombot, nyílt az ajtó. Belépett. A lakásban égtek a villanyok. Az asszony hálóingén nem volt egy gyűrődés sem. Várt rám – gondolta.

–     Palikám, nem kellene annyit éjszakáznod – mondta az asszony.

–     Igazad van.

–     Nem akarsz lefeküdni?

–     De igen.

–     Mindenki azt csinálja, amire szükség van  – mondta az asszony.

Almaszagot érzett. Aztán észrevette: a tálban alma van.

–     Hány óra, Palikám?

–     Nem fontos. Még sötét van.

–     Mit is szoktál mondani az éjszakáról?

–     Bocsássátok meg nekem az éjszakát, mert közöm van a nappalokhoz.