TRILÓGIA

Sárga füvek a homokon, csontos öreg nő ez a szél, a tócsa ideges barom, a tenger nyugodt, elbeszél. (József Attila: Sárga füvek)

Első beszélgetés

Nyugtató zizegés. A meleg benyomul a fák alá. A tavon lubickolnak a sárga vízirózsák. A halak ilyenkor alszanak. Mozog a nád. Fojtó levegő kószál a parton. A vízen imbolyog a Nap. Iszapszín halak lebegnek a felszín alatt. Nyugalom. Fekszem. Arcomon nyugszik a kék ég.

Most esik az eső. A nadrágomon pettyekben áll a sár. Az egyetem fenyői a kitartó szélben kapkodnak a cseppek után. Anna elment.

Fekszem a parton. Nyújtott nyakkal nézik a jegenyék a túlsó partot.

–     Hat éve?

–     Igen. Sok. Tizenhárom éves volt. Aztán... – Legyint.

–     Szőke?

–     Nem – mondja. (Csend van.)

Ha egyedül vagyok, gondolkodom. Most egyedül vagyok. István mellettem napozik. Ő beszél. Én nem figyelek oda. Anna milyen lehet? „Anna, milyen vagy?” „Szép vagyok.” „Én nem ismerlek téged, Anna.” „Én sem ismerlek téged „ „Hallod, amit mondok? Anna, hallod, amit mondok?” István megszólal:

–     Szép, barna haja van.

–     Igen – mondom ösztönösen.

–     Ismered? – kérdi.

–     Nem.

„Én nem ismerlek téged, Anna. Te már hat éve elmentél. István azt mondja, akkor tizenhárom éves voltál.” „Én nem ismerlek, Csaba. István akkor nem beszélt rólad soha.”

–     Anna nagyon szeretett úszni – mondja István. Csónakok siklanak a vízen.

„Mit csinálsz, Anna?” – „Nézem a Zazart. Nézem a zavaros vizet.” „Én is. Nézem a Marost. Nézd, hogy pereg a Nap a fodrozódó vízen.” „Nem látom. Csak olajfoltok szaladnak a köveknek.”

–     Az idén érettségizik.

–     Megy egyetemre?

–     Nem tudom.

–     Aludjunk – mondom Istvánnak. „Anna, hova mész egyetemre?” „Apám orvos volt. Én is orvos leszek. És Csaba, a te szülővárosod az enyém is. Szeretem. Már haza akarok menni innen.” „Én is azt akarom, Anna, hogy haza gyere. Értem is jössz, ugye? ... Miért suttogsz, Anna?”

Mozog a nád. Nyugtató zizegés.

–     Alszol, Csaba?

–     Nem.

–     ...

–     István, megismernéd Annát, ha látnád?

–     Igen.

 „Milyen vagy, Anna?” „Magas vagyok.” „Milyen az arcod?” „Szép, nagyon szép, és mindenki magára ismer benne.” „Beszélj magadról, Anna.”

–     Egyszer fürödni voltunk Annával. Azon a nyáron, amikor elköltöztek. Akkor csókoltam meg először. Itt voltunk a tóparton. Feküdtünk egymás mellett a füvön. Ki akartam hámozni a fürdőruhájából. Nem lehetett. Megcsókoltam a mellét. Szép kék erek lüktettek a bőrén. Nagyon szép volt – mondja István.

Második beszélgetés

Az ember mindig tisztára tudja mosni magát. És mindig el tudja terelni a gondolatait. – Ezt én is így hittem. De nem lehet. Akkor már rég nem figyelnék magamra sem. De én most magamra akarok figyelni, és nem akarom tisztázni magam. Szerelmes vagyok Annába. El fogjuk kerülni egymást, pedig meg szeretném ismerni. Elmegyek Kolozsvárra, ő Vásárhelyre jön.

–     Csaba, figyeld egy kicsit az eget. Látsz valamit?

–     Igen. II 18-as.

–     Milyen magasan megy?

„Anna, figyelj egy kicsit rám. Mit gondolsz, van mindenkinek egy csillaga?” „Ostobaság, Csaba. Amikor meghalt apám, egész éjszaka csatangoltam, és nem láttam sehol hulló csillagot.” „Szép ostobaság, Anna, képzeld el, ha mindenkinek lenne csillaga, én odarögzíteném a mienket az éghez, és örökké villogna.”

–     Gyermekkoromban pilóta akartam lenni.

–     Én is.

–     Még nem ültem soha repülőn.

„Anna, képzeld csak, odarögzíteném az éghez a csillagunkat, és a Föld távolodna tőle, és a csillagok még mindig azon a ponton függené– nek, és egyre gyengébben hullna a fényük.” „Lehet.” „Mit mondtál, Anna?”

–     Képzeld el, ha megállna a fejünk fölött egy helikopter olyan magasan, hogy nem hallanának a zúgását, azt hinnénk, hogy egy csillag – mondja István.

–     Lehet.

–     Mit mondtál, Csaba?

Este van. Elállt az eső. Nem értem, hogy lehetett ilyen marhaságot csinálni. Majdnem az állomásig mentem Anna után. Tudta, hogy megyek utána. (Milyen idegen Kolozsvár.)

–     Megyünk, István?

–     Igen. Ha akarod, segítek.

–     Kösz.

A csomagom már a fülkében van. Állok a peronon. Még van néhány másodperc. Megcsókolom anyámat. Istvánnal kezet fogunk.

–     Jó utat. Vigyázz magadra!

Integetek. Vásárhely fényeit lassan elnyeli a rohanó éjszaka.

Harmadik beszélgetés

„Anna, én ki vagyok?” „Nem tudom, Csaba.” „Anna, milyen vagyok?” „Nem tudom, Csaba.” „Hogy hívnak engem, Halász Anna?” „Nem tudom. Nem tudom.”

–     Meleg van.

–     Bemegyünk? – intek a fejemmel a víz felé.

–     Igen – feleli István.

Úszunk. Hűvös a víz. Egy csónakba kapaszkodunk. Vontat. Hogy felüdít a víz!

Az egyetem udvaráról kis vízerek cipelik a száraz tűleveleket. Teljesen meghibban az ember esős időben. Az állomásról ide hallatszik a tolató vonatok füttye. Nem szeretem Kolozsvárt.

–     István, légy szíves, menj el holnap Marikához, hozd el azokat a könyveket.

–     Jó.

–     Ha akarsz jönni Kolozsvárra, nálam majd lakhatsz.

Hazaérünk. Csomagolni kezdek. Éjjel utazom.

„Anna, szeretted Istvánt?” „Ne gyötörj.” „Szeretted?” „Nem, soha nem szerettem.” „Ha majd ketten találkozunk, Anna, én felismerlek.”

Az idő törvényszerűen múlik, sok mindent elfeledünk. Olyan dolgokat is, amire esküdtünk. Itt állok még mindig az egyetem előtt. Ma egy hete ismertem meg Halász Annát. Barna, magas, és arcában láttam magam. Az egyetem udvaráról kiszivárgó víz tócsába gyűl a járdán. Szeles, hideg ez a november. Varázsukat vesztik a dolgok. Most már hiába beszélgetek magammal.

„Halász Anna, én milyen vagyok?” „Szőke vagy és magas.” „Még!” „Vidám vagy, kacagós fajta. „Halász Anna, én ismerlek téged.” „Tudom.”

Anna ott áll a sarkon. Mellette egy magas, fekete férfi. Feléjük tartok. Köszönök. Beszélni akarok vele. Mindegy, hogy miről.

–     Ismerkedjetek meg – mondja. – Dünynyögünk valamit.

,,Halász Anna, ez a vőlegényed? Nem lehet, mert nincs semmi közötök egymáshoz. Érts meg. Csak én. Én vagyok minden. Még nem láttalak, éa máris szerettelek.”

–     Csa-ba! – kiáltja István. – Ússzunk viszsza! – Nagy tempókban haladunk a part felé.

„Hallod, Halász Anna! Ússzunk vissza!”

Kerekeken robogó idő a vonat. Órákat, napokat ment meg az életünkből. Mindjárt Kolozsvárt vagyok.

Állok az egyetem előtt. Nézem a tócsákat.

„Anna, én szeretem a tócsákat nézni. Nézd te is őket.” „A tócsáról a tenger jut eszembe mindig.” „Nekem is, Anna.” „Nem hiszem.”

Anna és a vőlegénye alig száz méterrel mennek előttem. Megyek utánuk. Azt hiheti, hogy véletlen. De nem hiszi.

„Anna, a Maros nagy folyó.” „Tudom.” „A Zazar zavaros.” „Láttam.”

És minden ember egy regény. Anna egy trilógia: Anna, akiről mesélt István, Anna, akit látatlanban szerettem, Anna, a másé. Minden nő egy trilógia.