VÉGRENDELET FORGALMISTÁKNAK

Menetrendváltozás idején két órára megállt a forgalom. Hajnali négykor húzott ki az utolsó vonat, s az új menetrend értelmében hat órakor érkezik vonat erre a hegyek közé ágyazott vonalra. Hollófürdőre a legelső tíz órakor érkezik majd. Addig magára marad az állomás és a személyzet is.

*

Erőlködve indult a hajnali gyors. A füsttel kevert pára benyomult az állomás épületébe, s a korai hidegben még sokáig látszott, ahogy a huzattól elmozdul, terjeng és foszlik a széle. A forgalmista mozdulatlanul nézte a magára maradt sínpárt. Felemelte indítótábláját.

–     Uraim, a gőzös előállt. Parancsoljanak beszállni – mondta, s mintha egy taxiajtót csapna be, bal kezével széles mozdulatot tett a levegőben. – Jó utat, uraim és hölgyeim.

Az állomásfőnök felesége lenézett az emeletről a peronra, s aztán mint aki fél, hogy észreveszik, magára csapta a zsalugáteres ablakot.

–     Uraim és hölgyeim, a viszontlátásra – mondta a forgalmista. Díszlépésben végigmasírozott az állomás alacsony kőkerítésén.

Az állomásfőnök megmasszírozta gémberedett ujjait. Kikapcsolta a telefont. Mélyet szívott cigarettájából, és hátradőlt a kényelmetlen karosszékben.

A forgalmista bevágtatott az irodába. Sapkáját fölhajította a szekrény tetejére.

–     Megyek a gondolkodóba, főnök. Rendben? – kérdezte.

–     Tőlem... – mondta a főnök. Arra gondolt, hogy vidám ember ez a forgalmista.

–     Maga helyett is, izé, gondolkodom. Maga családos. Szóval nem magának való. Hátra arc, bal–jobb–bal... – menetelve indult a kisszobába. (A váróteremből spórolták le, s nem lehetett semmire használni, mert nyirkos volt és sötét. Egy kicsi ablaka volt közvetlenül a plafon alatt.)

A forgalmista óvatosan magára csukta az ajtót. Hátat fordított az ablaknak, s leült egy háromlábú székre. A földről hatalmas tükröt emelt föl. Megtámasztotta iratokkal. A tükör az ablak fényét homlokára vetítette. A vetített fény kidomborította fejének szögletességét. A forgalmista nézte magát, lassan előredőlt.

–     Te vagyok én, én vagy te. No, csak semmi begazolás. Szemben ülünk egymással. Máskor is így volt. Most is így lesz. Dumálgatunk, meg miegymás. Most például hátrébb ülök, mert úgy kényelmesebb. Hol hagytam el a múltkor? Jaj, igen. Hogy mindenki azt hiszi, hogy bolond vagyok meg mókás. Pedig nem. Fáradt vagyok és csúnya – megsimogatta arcát, száját csücsörítve bólogatott. – Úgy-úgy. Meg túlságosan okos. És itt vagyok Kukutyinban forgalmista. Pedig nem itt lenne a helyem. Valami nagyobb állomáson vagy világvárosban irányíthatnám a forgalmat. Mint Ottó bácsi. Apám nagybátyja – elvigyorodott. – Ő a világ keresztútján volt forgalmista. Valahol Kamcsatka és Milánó között.

*

Az állomásfőnök kábultan nézte az asztalára terített grafikonokat. A vonalak helyére tájakat, akart behelyettesíteni.

Lennebb engedte az olvasólámpát. A szeme árnyékba került, s szája körül élesre rajzolódtak a ráncok.

Nem bírta a tétlenséget. Akarta, hogy szóljon a telefon vagy legalább tolassanak az ablak alatt. Iszonyodott az ilyenfajta függetlenségtől. Tudta, hiába hívná fel a közeli állomásokat, senki sem jelentkezne. Erőtlen volt. Félt a magáramaradástól, mert megszokta, hogy két állomás között van, s a tudat, hogy része egy láncnak, megacélozta idegeit.

De így? Egyedül?

Egy férfi sétált a peronon, vállán táskarádió csüngött. Angol vagy német adót hallgatott. Dzsessz-zene a hegyek között – gondolta az állomásfőnök. Szerette a dzsesszt, s úgy tűnt, mintha valami rég olvasott könyv címét skandálná magában a zene ritmusára. Halál a Mississippi mentén. Nem emlékezett ilyen könyvre. Mégis tudta, ha van egy ilyen regény, az csak négerekről szólhat.

Be akarta hívni a táskarádióst. Felállt, megkerülte az asztalt. Amire az ajtóhoz ért, már nem látta sehol. Aztán visszaült a helyére. Leste a telefont, és hallgatta a forgalmista dünnyögését a kisszobából.

A forgalmista előbbre hajolt. Orra majdnem súrolta a tükör peremét. Suttogása mint egy idegen vallomás, ide-oda hullámzott a nyirkos helyiségben.

–     Meghalt Ottó bácsi, akit nagyon szerettem. Végrendeletében rólam is megemlékezett. Rám hagyott egy magnetofont és egy noteszt. Azt írta, hogy már nem volt ideje rendszerezni, s kért, hogy a noteszben található dolgokat olvassam rá a szalagra. Azt írta: ha elkészültem vele, reméli, hogy vállalom az állását, mert nem maradhat védtelenül, irányítás nélkül az út. Felállt, megigazította a tükröt. A széket viszszahozta az ablak alá, és kilépett az irodából.

–     Semmi sehol? – kérdezte.

A főnök unottan bólintott.

–     Hazalépek néhány percre. Rendben?

–     Nem marad inkább itt? – kérdezte félszegen a főnök.

A forgalmista lefittyentette száját, kerekre nyitotta szemét, s mintha hipnotizálni akarná főnökét, úgy suttogta: – Nem lehet. Kamcsatka és Milánó között magára maradt az út. Megyek haza. Vigyázni akarok, nehogy baleset érjen  valakit.

A főnök halálravált arccal húzódott a sarok felé. A forgalmista követte.

–     A világ keresztútja nem maradhat nélkülem. Érti? – Négykézlábra ereszkedett, s ugatva rohant ki az ajtón.

A főnök letörölte homlokáról az izzadságcseppeket. Felkapta a telefonkagylót, s kétségbeesetten nyomkodta a csengőt. Nem jelentkezett senki.

–     Ez több, mint jókedv. Ez őrület – gondolta.

*

A forgalmista hazaért. Ablaka előtt hatalmas diófa volt. A ház a fürdőhely főutcáján áll. Az elmúlt évben táblát akasztott a fára: „Bukott diákoknak kiadó jutányos áron.”

Kinyitotta az ajtót. A lakásban félhomály volt. Fel kellett gyújtani a villanyt.

–     A nappalok a két éjszaka között olyanok, mint egy tízórai kenyér. A barna kenyérben a fehér vaj. A reggelek nem hasonlítanak semmihez és a szürkület sem. Vannak, mert kell valami átvezetés a világosság és a sötétség között. Az árnyékokról is lehetne beszélni. Vajon az éjszakából maradtak itt, vagy már készülődik a sötétség? – mondta, s felgyújtotta az asztali lámpát is.

Bekapcsolta a magnetofont, s várta, hogy szélesre nyíljon a varázsszem. Zsongani kezdett a hangszóró, s végre elindíthatta a szalagot: „Elindult a karaván megkeresni a gyémántot, amit Szónak hívnak, s mondják, előttük mindig hajnal volt, s a hátuk mögött mindig sötétedett. Minden százezer patanyomot évnek neveztek, s ha százszor százezer patanyom van a hátuk mögött, mondták, hogy vége van egy évszázadnak. Velem éppen félúton találkoztak, s azt mondták, nem látták a Szót, de sietnek, mert éhesek az állatok, s még kell ötvenezer patanyom, hogy élelmet találjanak. És csak az emlékük maradt meg, hogy utat mutattak.

Másoktól hallottam, hogy találkoztak egy karavánnal, amely onnan jött, ahova ők mentek. A másikok egy gyémántot kerestek, amit Tettnek hívnak. Ezek is elmentek mellettem.

Talán mindkét karaván látta a másik gyémántját, de nem vette fel, mert nem azt kereste. Két karaván ment el mellettem, és hazudtam mind a kettőnek, mert azt kérdezte mind a kettő: nem láttad? És bólogattam, s kezemet kinyújtva beleböktem a végtelenbe.

–     Ott! Ott keressetek – mondtam. Ezért lettem fiatalon öreg, mert féltem attól, hogy viszszafordulhatnak, s rám ismernek. De a karavánok mentek, csavargatták magukról útjelzőnek az időt, nem azért, hogy visszataláljanak, hanem hogy utánuk találjon, aki keresi őket. Itt tévedtem, amikor megöregítettem magam, mert azt hittem, visszatérnek értem.

És most hazudok egy szörnyűt: nem volt karaván. Megöregedtem, hogy fehér legyen a hajam és tiszteljenek. Látod az utat, amit ezerszer százszor százezer pata fényesített? Ha visszafelé mész rajta – arra, amerre én mutatom –, csontvázakat találsz. Vegyesen tevét és embert. És ott, ahol kezdődik, sok csontvázat találsz. Azért, mert ott éltek, míg el nem indultak. Ne hidd el senkinek, hogy ott van az út vége s ott találtak meg, mert félrevezettem őket. Nem igaz. Az út ott kezdődik, és nézd meg, hogy egyre kevesebb a csontváz arra, amerre folytatódik.”

A szalag sustorgott. Nem volt rajta több semmi. Ennyi volt a hagyaték, s a forgalmista lapozgatta a noteszt. Nem akarta hinni, hogy csak annyi van benne, amennyit az első oldalon látott: AZÉRT ÖREGEDTEM MEG, MERT...

Nem volt más a noteszben.

–     Majd én is végrendeletet írok, s barátaimra hagyom a magnetofont és a noteszt, hogy ők is töprengjenek azon, hogy azért öregedünk, mert halad a karaván, vagy azért halad, hogy öregedjünk. Ha egyáltalán van karaván – gondolta.

*

Szerette, ha ostoba tréfáitól reszketni kezdett a főnök. Visszament az állomásra. Azon töprengett, mivel ijessze meg. Tudta, hogy ízetlenek ezek a viccek, mégsem akarta abbahagyni őket. Valami kényszert érzett, hogy folytatnia kell. Képtelenebbnél képtelenebb ötletei támadtak.

Megbújt az ablak mellett.

A főnök még mindig az íróasztal mögött ült, egy meghegyzett gyufával piszkálgatta fogát. Mindegyre megpróbált telefonálni, s az ismételten hangtalan vonal miatt sűrűn pislogott. Meszsziről látszott, hogy kicsúszott a talaj a lába alól.

A forgalmista felvett egy kavicsot, s megcélozta a főnök kopaszodó fejét. Aztán felemelkedett, s szemberöhögte az elképedt embert.

–     Mondja csak, miért halad a karaván? – kérdezte. Nagybátyjára gondolt, aki mindenkinek bedumálta, hogy a világ keresztútján forgalmista. Ottó bácsira, aki három állomással arrébb élte le az életét, s aki alapjában véve komoly ember lehetett. Eszébe jutott a magnetofon, s tudta, hogy most már nincs megállás, mert valahol átlépte a határt, többet engedett meg magának, mint egy normális ember.

Bement a sínek közé.

–     Si-hu-hu-hu! – kiabálta, s kezével utánozta a dugattyú mozgását.

Mindenki megbotránkozva nézte.

És megszólalt a telefon. A főnök örömmel kapott a hallgató után.

–     Halló, igen. Szomszéd, telefonáljon az üzletvezetőségnek. Megbolondult a forgalmistám... Igen... orvosi komisszió?... Nem... be kell szállítani.

A forgalmista a kijárati jelzőhöz ért. Megállt, a két rövidet füttyentett.

A váltókezelő csodálkozva nézte. Aztán észrevette az integető állomásfőnököt. Nem értette, miért huzigálja a kezét a feje előtt. Mit mutogat? – gondolta. Csak lassan jutott el a tudatáig: megbolondult a forgalmista.

Bement az őrházba. Szájába vette sípját, s a kis sárga zászlóval hadonászva, kirohant a jelzőhöz.

A forgalmista megértette a jelzést. Háttal, nagyon lassan visszaindult az állomás elé.

–     Mozdony vagyok – gondolta, s lassan öszszefolyt minden a szeme előtt.

*

Fekete sínautón érkezett az orvos. Az állomásfőnök halkan magyarázta:

–     Kiss Ottónak az öccse. Tudja, aki tavaly őrült meg. Biztos, családi baj.