Kuszálik Péter

Eljött (?) a kibeszélések ideje

Könnyű szellő jelzi, hogy nincs messze a tavasz. A szellőcske lágy fodrokat kelt az erdélyi magyar irodalomról nevezett pocsolyán. Na jó, akkor nevezzük nevén a gyermeket. Stefano Bottoni megírta azt, amit meg akart írni, megjelent a Transindexen, majd átvette A Hét (2005. febr. 17.) -- Parászka Boróka a vezércikkben jelzi, szerinte eljött a kibeszélések ideje: "Nem lehet egyetlen ügyre egyszerűsíteni a problémát, és nem lehet egy-két (majdnem rituális lefejezéssel) befejezettnek nyilvánítani az önmagunkkal (erdélyi magyarokkal) való szembenézést. Leszámolni az elszámolás helyett. Sok-sok ügyről sok-sok embernek kell elmondania mi volt, s ezzel azt is, mi van. Mert nem temetni jöttünk, hanem kibeszélni."

Már elég régóta próbálom elindítani a kibeszélések özönét, de mostanig csak mellébeszéléseknek voltunk tanúi. Hátha most mégis elkezdődik valami. Ez irányú megnyilatkozásaim közül a két fontosabbat említeném meg. Purgatórium címmel hosszabb szöveget közöltem a Mörfi a köbön című kötetemben (Pro-Print, Csíkszereda, 1999. p. 169--182.), amely meglehetősen visszhangtalan maradt. Úgy lehet, 1999-ben még nem volt alkalmas az idő a kibeszélésre. Egy-két mondat erejéig visszatérnék az akkori dumácskákra, annál is inkább, mert az akkori 'botrány' végül is nem lett botrány, hamvába holt a kísérlet. Idézet a Purgatóriumból: "Aki nem ismeri az előzményeket, az egy kicsit furcsállhatta az RTV magyar adásának egyik riportját. Címe: A múlt árnyéka. Az adás időpontja: 1998. ápr. 6. Szerkesztő: Kós Anna. (Riporter: Kós Anna és B. Nagy Veronika.) A riportban a következők szólaltak meg: Fey László, Kántor Lajos és alulírott.

A riport előzetes megbeszélésekor Kós Anna a következő kérdéseket tette föl: ť1. Szembe kell-e nézni minden erdélyi magyar értelmiséginek az 1989 előtti múltjával? 2. Honnan kezdve számítható valaki megalkuvónak?Ť

A tévériport bevezetőjében még a következő kérdés hangzott el: ťKi hivatott eldönteni -- és milyen kritériumok alapján -- közelmúltunk alkotóiról, hogy a szájkosárral kimondott szavak közül melyik volt bátor kiállás és melyik alávaló megalkuvás?Ť" 

A tévériportnak az volt az előzménye, hogy Fey László az RMSz-ben írt cikkében (Ízléstelenség. 1998. márc. 11.) nehezményezte azt, hogy Gagyi Balla István a kolozsvári napilapban az 1956-os magyar forradalom utóhatásairól cikkezett és a Korunk 1957--58-as számaiból felidézte Balogh Edgár és eszmetársai cikkeit. Én ezt akkor kézből kontráztam (K. P.: Ízléstelenség? Valóban? RMSz, 1998. márc. 25.), mondván: úgy hiszem, eljött az ideje, hogy beszéljünk a dolgokról, elvégre 1956-tól 1998-ig nemzedéknyi idő telt el, s elég érettnek tartom az erdélyi közvéleményt ahhoz, hogy józan fejjel ítélje meg az 56-os eseményeket.  

A téma iránt érdeklődők -- a jelzett helyen -- megtalálhatják mind a két cikket és alulírott kommentárjait, most csupán a Purgatórium utolsó sorait fűzöm ide, a Kódát:

"A kérdés: fehérre mosható-e a holló? A válasz: nem, elvtársak, a holló nem mosható fehérre. Még akkor sem, ha az a holló: kommunista író, újságíró, tollforgató.

A hollót nem lehet fehérre mosni, de meg lehet neki bocsátani, ha bevallja, hogy elrabolt tizenkét csirkét, hat kacsát és elragadott negyven nyúlfiókát. Mert éhes volt. Ő meg a fia. Meg tudjuk érteni a hollót. Esetenként még a kommunista tollforgatót is. A fabula nyilván sántít: a holló nem mehetett el mozigépésznek, géplakatosnak, ha nem kívánt több 'muszáj-cikket' írni, ha nem akart többé hazudni.

A holló nem mosható fehérre. A holló csak akkor lesz fehér, amikor fekete tollai lefoszlanak, s csak fehér csontjai maradnak. Hollófehér csontjai. De ez még sokára lesz, 'sze tudjuk, a hollók sokáig élnek…"

Hasonlóan csöndes vitát kavart egy másik cikkem (K. P.: Csapongó mese a frissen kiadott lexikonokról. Látó, 2003. 6. sz.), amely -- többek között -- Sütő András néhány életrajzi adatát próbálta pontosítani. Írásomra Nagy Pál vitacikkben válaszolt (Milyen a "bárka"? Látó, 2003. 10. sz.), a vita végül az én duplikámmal (K. P.: Lexikonok, adatok, pontosság. Látó, 2003. 12. sz.) zárult. Adatgyűjtő filoszok gratulációi mellett elnéző vállveregetések kísérték az akciót, s nem egy jóakaróm akadt, aki megsúgta: mihamar kegyvesztett leszek, ha sokat foglalkozom Az Erdélyi Irodalom Nagyjainak viselt dolgaival és életrajzuk homályba merülő részleteivel. Én -- miként azt a cikkben is megírtam -- "csupán Gaál Gábor halhatatlan tanácsát követtem: ťCsak semmi kitalálás, tisztelt uraim, a tényeket tisztelni kell. A tények kegyetlenek.Ť (Idézi: Görömbei András: Sütő András. Akadémiai Kiadó, Bp., 1986. p. 16.)" -- Tehát ha most Stefano Bottoni tényeket és dokumentumokat tesz az asztalra, akkor pont az történik, amit elvár(t)unk a történészektől: segítsék a közelmúlt föltárását. 

Ámde! A feltárás akkor jó, ha pontos; a kommentár pedig akkor hasznos, ha nem visz be téves adatot a köztudatba. Tudniillik: a Bottoni-féle szöveghez különböző előszót tálalt a Transindex és A Hét. Az előbbi -- sajnos -- már kavar. A Transindexen különben elérhető az eredeti cikk is (kivéve A Hétben közölt előszót), így a netújság szerkesztője által bevitt értelmezést rögtön ellenőrizni lehet. Máris mondom. A Transindex-féle előszóban ezt olvashatjuk: "Sütő András és Gálfalvi Zsolt (talán Hajdu Győző biztatására) pártvonalon feljelenti Földes Lászlót, akit ezt követően [1958-ban] menesztenek is az Utunk éléről és tizenegy évre megvonják tőle a közlési lehetőséget." -- Stefano Bottoni írásában nincs erről szó! Földes Lászlót "kizárták a pártból és gyakorlatilag a nyilvánosságból is. Csak 11 éves ťkimaradásŤ után, 1970-ben vállalhatott újra lapszerkesztést az induló bukaresti A Hét című hetilapnál (…)" -- Ne tessék legyinteni, mert NEM ugyanaz: "megvonni a közlési lehetőséget" és "vállalhatott újra lapszerkesztést". Ugyanis Földes László már 1964 decemberétől közölhetett, igaz, kezdetben csak recenziókat, kisebb cikkeket.

Lehet, hogy az olvasó ezt semmiségnek tekinti, de ne tessék feledni: apró részletekből, ecsetvonásokból áll össze a kép. S ha valaki pontatlanul idéz, véleményeket tényként kezel vagy fuzsitus, kézirata fésületlen szalmakazal -- azt a szakma hiteltelennek tartja, és nem jogtalanul. Ennek okán ne vegyék rossz néven, hogy kétségbe vonom a Transindex szavahihetőségét, amely ahelyett, hogy segítené az ügyet, inkább ködösít egy jóízűt. Mert ha én lennék a Transindex (nincs az a pénz, amennyiért elvállalnám!), akkor közzététel előtt átolvasnám és ellenőrizném a beküldött írást, s csak a hibák kijavítása után tenném föl a világhálóra. Mert nagyon jó, hogy vannak már történészeink (sajnos ezek a történészek Budapesten élnek, de ezt már Vincze Gábor is szóvá tette évekkel ezelőtt: mely nagy bánata a szakmának, hogy nincs bennszülött szakember, kutató az 1945 utáni korszak búvárlására!), de az sem árt, ha egy komolyabb tanulmányt, dokumentumot többen is véleményeznek publikálás előtt. Ugyanis a Földes-ügy Bottoni-féle bibliográfiája (Transindex: Hivatkozott irodalom; A Hét: Felhasznált irodalom) ugyancsak szegényes: tele van oda nem illő nénikkel és bácsikkal, de hiányzik két olyan könyv, ami nélkül nem lett volna szabad megírni ezt a tanulmányt -- még jó, hogy Szabó Gyula könyve (sajnos, hiányos adatokkal: melyik kötet?) bekerült. (Erről természetesen jóízűen el lehetne vitatkozni, de ne tegyük; egyezzünk meg abban, hogy Bottoni antropo-szocio-történeti szempontok szerint elemzi az ügyet, én inkább a mikrofilológia és a 'népi etika' oldaláról közelítem meg a kérdést.)

A két könyv, amit hiányolok a bibliográfiából -- időrendi és fontossági sorrendben:

1. Huszár Sándor: Sorsom emlékezete. Vallomások egy bűntelen nemzedék elkárhozásáról. Kriterion, Buk., 1982.

2. Földes László: Elvek és viták. Tanulmányok, kritikák. Kriterion, Buk., 1983. (Sajtó alá rendezte Láng Gusztáv és Tóth Sándor. A bevezetőt Láng Gusztáv írta, a bibliográfiát Gáspár Sándor állította össze.) 

Huszár Sándor egy egész fejezetet (p. 152--196.) szentel Földesnek és ebben igen tág teret kap 'az ügy'. Ahhoz képest, hogy a könyv a Ceau-korszakban jelent meg, elég sok mindent föltárt, vétek volt mellőznie a téma kutatójának. Többek között választ kapunk arra a kínzó kérdésünkre is, hogy ha Földest eltiltották a közléstől, akkor miből élt meg. "Őt [Földest] kizárják a pártból, megvonják tőle a publikálás lehetőségét, de az irodalmi életérzés alakulásának folyamatában bennemarad." Aki azokban az időkben mellé állt: Vasile Vaida, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkára. "Amit csinált, az szinte csodaszámba megy ma is. Az ellenséges tevékenységért a pártból kizárt Földes egészen haláláig [1973. jan. 10.] a marxista esztétika egyetemi előadótanáraként működött [a képzőművészeti főiskolán -- K. P.]." (Huszár, p. 182.) Hja, ilyen idők voltak ezek! Ezt a furcsa kettősséget Bottoni igen helyesen látja: az akkori romániai magyar értelmiség kiemelkedő(bb) alakjai "egyszerre voltak rajongói, működtetői és anyagi haszonélvezői egy őket integrálni és megbecsülni igyekvő rendszernek, ugyanakkor, nemzetiségi mivoltuk miatt sohasem válhattak szerves részévé a hatalomnak és a román államépítésnek." [Kiemelés az eredetiben. -- K. P.] 

A kettősség valóban végigkíséri az akkori magyar értelmiség (egy részének!) a mindennapjait, a baj csak az, hogy ma nem mindenre emlékeznek. Vagy ha igen, akkor nagyon, de nagyon részrehajlóan. Erről (is) szól a kortárs figyelmeztető intése: "Az előzményekről én csak a legszükségesebbet mondom. Kivárom, amíg a főszereplők vallanak. No, nem ott, ahol eddig. [! -- K. P.] A közvélemény előtt." (Huszár, p. 166.)

Nos, úgy tetszik, a közvélemény érdeklődése elérte azt a pontot, amely előhívja a félmúlt eseményeit, a dolgozó tömegek kíváncsian lapozgatják a fel- és lebuktatások dokumentált történetét. Vélem, hogy az érintett néhány személy -- és a még élő kortársak -- elmondják majd az ő változatukat. Huszár úr meséjéből különben kiderül, hogy Földesnek is megvoltak a saját, külön bejáratú hibácskái és szándékocskái. Egyelőre nincs sok dolgunk: számba vesszük a hozzászólásokat, az összegezés a végére marad. Tessék kényelmesen hátradőlni, folytatódik a színjáték.