Cs.Nagy Ibolya

A sajátosság  újfajta méltatlanságai

Vita vagy közelharc?

Nem tagadom s nem írom körül, finomítandó, az érzést: egyre növekvő viszolygással figyelem A Hét hasábjain kibontakozó, a "múlt megtisztításának", "tisztázásnak", szellemi-ideológiai rendtevésnek meg kívülállói tárgyilagosságnak, azután a "hamis kultusz lebontásá"-nak,  dokumentatív megközelítésnek  s miegyebeknek álcázott taktikai játékot, amelynek persze nem egyformán taktikus minden résztvevője, s az indulatuk sem azonos, ám az egész, együtt, mégis azt az érzetet erősíti az olvasóban: egy ember fejére készül itt hurkot húzni, s majd azt jól megszorítani voltaképpen az eddigi megszólalók túlnyomó többsége.

 

Mert látható: kitüntetett figyelmet egyetlen személy, Sütő András élvez ebben a kultuszlebontó igyekezetben: bármekkora kortörténeti eszmefuttatás, levéltári  hivatkozáshalmaz, meg hát, sajnos, jó adagnyi folklórelem köríti is ("mindenki tudta", köztudott volt, mindenki beszélte, mondták, "személyesen nekem mesélte"  - aki egyébként, Földes László,  már  csak odafentről helyeselhetne, avagy tiltakozhatna a neki tulajdonított szavak miatt), a mondandók lényegét, magját, centrumát.

Kaotikus, tisztázatlan okú, eredőjű sajtóhadjárat ez a hajdani eset "túlélői" ellen (most nézzük a politikai-kultúrpolitikai elemeket): mert hiszen Földes László Utunk-ból való kizárásának meg a pártból való -- átmeneti -- eltávolításának egyáltalán nem drámai végű ügye: ideológiailag megbízhatatlanként  majd marxizmust tanított egy főiskolán; valamint az Utunk-Igaz Szó közötti vagy volt, vagy nem volt presztizs-vita dolga   számomra nem tűnnek fel az ötvenéves esemény mai felhabosítása elégséges indokaként.  Valójában tehát egyszerű -- ám gusztustalanodó -, fogalmam sincs, miért támadt, s miért most robbanó támadássorozat formálódik  a szemünk előtt,  melyben  egyetlen célszemély lett  fontos  igazán:  s nem azok az ötvenes évek, meg az értelmiség hatalma, s a hatalom értelmisége. Az ő magatartását, életművét minősítő, azaz mindkettőt súlyosan leminősítő jelzők repülnek Sütő András fejéhez,  anélkül, hogy az ok, a  vétek, azaz a Vétek - ideológiai-politikai  vagy  esztétikai: nem keverendők! -  egyértelműen és pontosan kifejthetővé és tényszerűvé válna. Az ugyanis, hogy Földes kizárásának Sütő András(ék) levele volna az oka, a cikkek állításai nyomán egyáltalában nem tetszik  bizonyítottnak, ellenkezőleg, Stefano Bottoni épp az önfeljelentés, a csapdahelyzetre adott rossz reakció  tipikus esetét  mutatja be Földes döntéseit (támadó cikkét) elemezve. Más,  konkrét s persze főbenjáró bűnről pedig, a bűn nyomában heverő áldozatokról a cikkekben nem esik szó;  Sütő András  szépírói munkásságának, például drámáinak esztétikai megítélése, azok "ellenzékiség"- faktorának méricskélése, a művek elfogadása, avagy elvetése viszont kritikusi, értelmezői magánügy, s terepe a műkritika, az  irodalomtörténet,  a színháztörténet: szabad a pálya.

S  mégis: a cikkek nyomán lassan megképződik előttünk az elmúlt évtizedek romániai magyar szellemi-irodalmi-politikai élete egyetlen, ám mindenkire veszélyt jelentő besúgójának, a kor ügynökévé, kollaboránsává, azaz a Kor Ügynökévé, Kollaboránsává növesztett írójának   mitizált fantomképe.

 Ez volna Sütő András. Mert -- ismétlem -- a szerzők, Bíró Béla legelébb (bár lehet, hogy volt előtte is, meg az előtt is valaki, magam  az ő cikkénél figyeltem föl arra, hogy A Het-et milyen élénken érdekli a téma), majd Stefano Bottoni (A hatalom értelmisége -- az értelmiség hatalma, 2oo5. febr. 17.), de legfőképp Sipos Géza (Az önfelmentő, 2oo5. febr. 24.), bár  - az utóbbi kivételével -  másról is látszanak beszélni,  cikkeikben elsősorban a marosvásárhelyi íróra "fókuszálnak". Bíró Béla  a Tóth Imre-Várdy Péter-féle beszélgetőkönyv ("Az életben van, amit az ember nem tesz ...és tesz", 2oo4) ismertetőjét (Zsidónak (is) lenni, 2oo5. jan. 13.) használja arra (is), hogy benne bőséggel idézzen  Sütő Andrásról   elhangzó, bizonyítatlan, durva,  megsemmisítő, habár megértésnek álcázott mondatokat, egész passzusokat, melyek a szóbeliség roppant ingatag talaján állva volnának hivatva faktummá emelni a "kollaborált", "ezt" csinált és "azt" tett, "róla mindenki tudta" kijelentéseket. Stefano Bottoni  írta a voltaképpeni vitacikket, de ő nem vádolható  azzal az elemi ellenszenvvel, amely  azután a hozzászóló Sipos Géza  számomra megfejthetetlen okú és hevességű antipátiáját olyan  szikrázóvá csiholja.  Bottoni  dolgozata már-már  üdítően szenvtelen: habár számos tévedést, a romániai magyar kisebbség általa fölvázolt modellhelyzeteit nem igazán értve (a hiba nem benne van), több tévesztést tartalmaz. Ezeket, az őket érintő pontatlan állításokat,  Sütő András és Gálfalvi Zsolt meggyőzően cáfolta (mindketten a 2oo5.február 24-ei számban): mondja bár erre Sipos Géza, hogy "önfelmentő" magyarázat  csak mindez. Az ő prekoncepciója betonkemény: azon át nem tör semmiféle tény, ha ő  azt nem akarja és, úgy tűnik fel,   ő azt nem akarja.

Tehát ez volna Sütő András?

Annyi, amennyit és amit a  fenti szerzők róla  állítanak, sugalmaznak? A Földes-ügy miatt lehet őt  besúgónak nevezni, s  egyúttal mintegy kiebrudalni a romániai meg az egyetemes magyar irodalom történetéből is? (Merthogy sok műve jelent meg Sütőnek,  nehezményezi Sipos Géza, már csak nem lehet ok: sok írónak, sok költőnek jelent meg sok műve a diktatúra idején, az összes csak nem volt besúgó és kollaboráns! Vagy igen: az egész ötvenes-hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek-beli romániai magyar irodalom?)

Emiatt nem létezik Sipos Géza számára íróként sem Sütő András? 

Mert penetránsan gúnyos, tetejében csak állításokat, fölényes és kioktató ítéleteket tartalmazó, az eddigi vita mélypontja dicstelen címet bízvást elnyerő cikkében nemhogy állításai kívánatos mellékleteként, de halvány  nyomokban  sincs bizonyítás: sem politikai, sem esztétikai. Csak nyers ellenszenv: amihez, amúgy, természetesen joga van. A tetszés -- jó esetben -- nem politikai kategória. Joga ahhoz nincs, hogy vádoljon: igazolás nélkül. Abból a mély bugyorból, melyet Sütő András köré kapart, azért, mert, csak, mindössze pár mondatát kotornám most elő. "Sütő irodalompolitikai húzása abban állt, hogy a Ceauşescu-uralom bekeményítése idején ellenzéki-nemzetvédő identitást épített ki magának, amely a ‘80-as években nemcsak Erdélyben/Romániában, hanem Magyarországon is népszerűvé tette. Nem túlzás azt állítani, hogy Sütő hatékonyan dolgozott önnön irodalmi kultuszán".

Hogyan? Hogyan építette ki, hogyan dolgozott?

Művekkel, művek által. Például, azzal, hogy megírja az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1973),  a Csillag a máglyán (1975),  a Káin és Ábel (1977) című drámáit, meg előtte, pár estényi marosvásárhelyi   színházi játék után betiltatva, a korántsem annyira vidám "vidám játékot", a Pompás Gedeont (1967). Meg az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című nagyesszét (1977), és a Perzsák-at (1972), a Szuzai menyegző-t (1979). Azzal, hogy e művek mindegyike az ember és a hatalom viszonyrendszerét kutatja, a kisebbségben, leszorítottságban, a kulturális, anyanyelvi korlátozottságban élő romániai magyarságnak, a konkrét alapszituáción meg az "áthallásokon" túli értelmezési tartományokban is érvényes, egyszerre szignifikánsan helyi (kisebbségi) és egyetemlegesen, a nembeli emberre vonatkozóan is igaz üzenetekkel. Azzal, hogy nézők sok-ezrei  hallhatták, láthatták a Sütő által megírt,   Erdélyben főképp Harag György által színre képzelt, saját életérzésük megfogalmazásában, a nemzetiség önmeghatározásában segítő, őket az  indentitás, önazonosság élményében, érzésében  megerősítő szavakat.

Igen, így kell építeni önnön irodalmi kultuszunkat.

Pontosabban: csak így érdemes, így illő: munkával, művekkel. Tudta ezt a hatalom is: 1984-ben  a Vidám sirató… kivételével szilenciumra ítélik az író színpadi munkáit. A továbbiak már meg sem jelenhetnek Romániában: a hallgatásra kényszerített, fogyatkozó, önmagát is roncsoló kisebbség paraboladrámája, az Advent a Hargitán (1984) - Nemzeti Színház-beli ősbemutatójának kálváriás körülményeivel, a hatalom itteni-ottani packázásainak mozzanataival most nem untatom az olvasókat, meg Sipos Gézát sem;  azután  az Álomkommandó (1986), amelyet a Román  Szerzői Jogvédő Iroda tiltakozása ellenére  a Gyulai Várszínházban  mutatnak be,  nem nélkülözhetve ehhez a szerző engedélyét,  és ott lesz -- maradjunk a dráma műneménél -- Az ugató madár (1993), ugyancsak Gyulán, s ott a Balkáni gerle (1997): amely a "sajátosság méltóságától" megfosztott, megalázó kompromisszumokra kényszerített, gyakran  méltatlan élethelyzetekbe fullasztott kisebbség tragikomédiája: s ábrázolási eszközei között  az irónia legértékesebb formája, az erőteljes önirónia is ott van. (Ezt csak azért jegyzem meg, hogy ne  titulálhassa Sütőt a cikkíró  szociográfiai posványba süllyedt vátésznek, aki nem lát túl a sajátosság és a méltóság  lokális korlátain).

Csakugyan következetes életmű-építés ez: következetesen vállalt felelősségérzettel.

Miért is kellene tehát Sütő Andrásnak magyarázkodnia?

Mármost ha minderre azt mondja Sipos Géza, hogy e drámák egyetlen érdeme a "gyengécske ellenzéki hang" (tételezzük fel a legjobbat: a Sütő-életmű tényleges ismeretében szól), akkor nincs a világnak az az esztétikai szerszámoskészlete, amelynek segítségével  bebizonyítható volna számára,  hogy épp a konkrétból, a  speciálisan helyiből fölépített, biztos  esztétikai lábakon álló  általános mondandó teszi ma is igazzá és érvényessé, játszhatóvá és olvashatóvá e műveket.  De ha tetszik, azaz nem tetszik,  be lehetne bizonyítani  akár az ellenkezőjét is: munkával s nem kijelentésekkel. Áldásos volna, ha a romániai magyar kritikusgárda, öregek és  "az  új irodalmár nemzedék", tisztelet a kivételeknek, és persze az irodalmi lapok, többet, de legalábbis annyit foglalkoznának saját irodalmuk értelmezésével, elemzésével, s benne  esetleg azzal is, hogy Sütő műveiről, hogyan is írja Sipos Géza: néha lefújják a port, ahelyett (amellett), hogy  tág szemhatár fedőnévvel a magyarországi irodalmi közéleten csüngnek, s utánközlésekkel  pakolják tele az újságokat. Tudom: ez utóbbinak anyagi okai is  vannak.

 A "gond csak az - emeljünk ki egy másik passzust  Sipos Géza cikkéből -, hogy a politikai mondanivalónak nem áthallásos drámákban, hanem röpiratokban, pamfletekben, elemzésekben a helye. Még diktatúrákban is; ez esetben a dolognak szamizdat a neve. Többek közt ez a belátás vezetett oda, hogy az új irodalmár nemzedék (lásd az Éneklő Borz munkásságát) már ‘92-ben lendületesen megkezdte lebontani a Sütő-díszletet, meglehetősen messzire jutva a romeltakarítással".  A gond ezzel a "dologgal" csak az, hogy többszörösen nem igaz. Részben azért, mert létezik a paraboladráma műfaja: s annak épp az a dolga, hogy áthallásos legyen. Kialakulásában kétségkívül nyomatékosító erővel jelentkezik a kor, mely szülte őt: az "ahogy lehet" kelet-európai kényszerhelyzete. Éppenséggel a diktatúrák kényszerhelyzete. Várom (illetve nem várom), mikor vonja felelősségre a cikkszerző például Páskándi Gézát, amiért a Vendégségben, vagy a Tornyot választok-ban, vagyis történelmi-morális-parabolikus drámáiban kifejezetten áthallásos módon beszél a közép-kelet-európai diktatúrák szorításában vergődő ember választási lehetőségeiről. (Meg persze az abszurdoidjaiban is ezt teszi.) Ezt "politikai mondanivaló"-nak hívni erős egyszerűsítés. Másrészt: ugyan mit kérne most számon Sipos Géza Sütő Andráson, ha  az  a diktatúrában nem áthallásos drámákat és esszéket ír, hanem  lágy szerelmes verseket? A kivonulást? A félreállást?  A hallgatást? A gyávaságot?

Létezik, hogyne létezne  pamflet,  röpirat,  gondolom, "elemzés" is, bár  nem tudom, ez milyen műfajt fed: de szeretném hallani Sipos Gézától, hogy  a jelzett, vizsgált korban, tehát a romániai diktatúra évtizedeiben kik  írták és hol jelentették meg azokat. Szamizdatban: az ötvenes, hatvanas vagy hetvenes években? Nem tudok róluk.  Ugye nem a pár hónapot megélt Ellenpontok-ra (1981-1982) gondol: mint az ellenzékiség egyetlen, ám etalonértékű formájára? (Tudom, 1983-ban Párizsban már tudtak az Ellenpontok-ról) De hiszi Sipos Géza vagy sem, a romániai kisebbség sorsáról bizony nagyrészt Sütő András bűnösen  parabolikus drámáiból,  esszéiből, azután majd "elemző" beszédeiből, beadványiból, leveleiből, cikkeiből értesülhetett Európa közeli s távolabbi szeglete: magyarok és nem magyarok.

 Az Anyám könnyű álmot ígér bolgár, lengyel, szlovák, német nyelven is felhívja a figyelmet a mezőségi magyarok életére, a nemzetiség sorsáról beszélnek Kányádi Sándorral 1972-ben Berlinben, Oslóban, Stockholmban, Helsinkiben is, Budapesten 1977-ben bemutatják az Egy lócsiszárt…, 1979-ben New York-ban a Csillag a máglyán-t,  1978-ban a budapesti Nemzeti Színházban van a Káin és Ábel ősbemutatója, 1979-ben megjelenik németül a Csillag a máglyán, (ekkor, Bécsben, a Herder-díj átvételekor  a majdani Ellenpontos Szőcs Gézát  jelöli ösztöndíjasának). Folytatható volna ez a sor azon alkalmak  megidézésével, amikor   egy-egy Sütő-mű a szépirodalom nyelvén üzent a világnak:  de hosszú volna, terjedelmes. Üzent  az író másképp, otthoni színtereken is:  a diktatúra idején. 1982-ben például  úgy, hogy Lankranjan Erdély-könyve okán tiltakozó beadványt fogalmaz Ceauşescu-hoz s ír alá  harmincötödmagával. (Ettől kezdve válnak rendszeressé a szoba-és íróasztalfeltörések, lehallgatások. Ajánlom  Sipos Géza  figyelmébe a Fülesek és fejszések között című könyvecskét.) Nem vagyok kizárólagos:  hiszen, persze, Kányádi Sándor versei is  e tájról, e vidékekről szóltak, Európa "közömbös harangjait" az ő sokféle jelentésréteget ötvöző,  dús jelképiségű, áthallásos (nocsak!) lírája is kongatta, meg Király László költészete is, Farkas Árpádé:  tele fölfejthető sorsmetaforával mindegyiké.  A szamizdat jóval kevésbé adott, adhatott hírt az erdőn túli világról. S  híradása mennyivel szűkebb körre korlátozódott, mint a színpadra került drámáké: amelyeket, Sütőéit,  gyakorta épp az mentette meg s tartotta (ameddig tartotta) színpadon, hogy a vizionálók nem boldogultak a szöveg, a nyelv gazdag képiségével, szövevényes jelképiségével, értelmezési tágasságával. A nézők azonban boldogultak: számos bemutatón ültem magam is a szatmári, kolozsvári, pesti, gyulai, debreceni közönség soraiban. (Azt viszont elhiszem, ha Sipos Géza mondja, csak én kétes dicsőségnek tartom, hogy az Éneklő borz (1992-97) tette a legtöbbet a romeltakarításban: mármint e Sütő-életmű szétzúzásában.)

De ha már a röpiratokról, beadványokról, levelekről ejtettünk szót, felhívnám Sipos Géza figyelmét néhány általa talán nem ismert Sütő- illetve róla szóló műre. Mindenekelőtt Ablonczy László: Nehéz álom, Sütő András 70 éve (második kiadásban: Sütő András 75 éve, 2002) című monográfiájára, s annak is  - ne kelljen az egész könyvet elolvasnia -- Életrajzi események című fejezetére: abban hónapról hónapra látható, mit tett a hatalom a Sipos Géza szerint "hatalom-közeli alkotó"-val, s ő mit tett a hatalom ellen. S olvashatja, hol, mikor, milyen röpirattal, beadvánnyal, bocsánatos bűn: pamflettel talán nem, de hányféle alkalmi előadással, rádiónyilatkozattal takarította Sütő András (Magyarországon, Bécsben, Amerikában) a nemzetiségi közösségére zúduló szemetet.

S még  három  könyv, melyekben nemcsak a tényt, magukat a szövegeket is olvashatja: mindhármat én szerkesztettem, jó szívvel ajánlom tehát olvasásra. (Csíkszeredában Száműzött könyvek sorozatcímmel sorra megjelennek a  korábban csak Magyarországon napvilágot látott  Sütő-kötetek, az alább említendők is, megszerezhető, forgatható tehát mindegyik.) A két naplókötet (Szemet szóért, 1993, Heródes napjai, 1994) eligazíthatja őt azokban az életeseményekben, amelyeket nem ismer, amelyekről nem tud,   de amelyekre azért  -- tegyük fel -- kíváncsi; az Erdélyi változatlanságok (2001) pedig (Erdélyország, mit vétettem I-II címmel, az életműsorozat ottani köteteként jelent meg Csíkszeredában 2002-ben) ama  beadott beadványok,  elhangzott kiáltványok, felolvasott tiltakozások, megjelent "elemzések" stb. tengerébe vezeti, több mint hatszáz oldalon  át, amelyeket Sipos Géza emleget: s amelyeknek, bizonyíték rá   ez a gyűjtemény is, nem minden esetben szamizdat az összefoglaló  nevük.

S amit Sütő András az Osztrák Pen Klub-ban, a debreceni Nagytemplomban, a marosvásárhelyi anyanyelvi konferencián, a Magyarok Világtalálkozóján, a Magyarok Világszövetsége küldöttgyűlésén, a Duna televízió ötesztendős születésnapján, de akár a halálra ítélt budapesti Nemzeti Színház okán-ürügyén és  holt költők társaságában,   meg erdélyi írók sírjánál, s hány helyen, alkalommal, hányféle okból  még elmondott, leírt: az anyanyelv védelmében, az iskolák védelmében, a magyar egyetem ügyében, színházak és könyvkiadók dolgában, feledésre ítélt nemzeti, kulturális hagyományok, örökségek  védelmében, a kisebbség önrendelkezési jogáért, a szabad nemzetiségi szervezkedés jogáért, a helyhatósági és parlamenti képviselet dolgában, az anyanyelv szabad használatának  kollektív jogáért perelve: mind e szavak a nyilvánosság erejével is felvértezve Európának tudósítottak, s küldték  a nemzetiségi magyarságról a támaszt, támogatást, megértést, legalább a helyzet megértését sürgető morsejeleket. 

S mellesleg: ott volt Sütő, 1990 márciusában, ahol a szemét kérték a szóért.

Miért is kell tehát, kedves Sipos Géza, a gúny idézőjelébe tenni a "nemzet élő lelkiismerete" szavakat? Mert Földes Lászlót  1958-ban kizárták a pártból?

Debrecen