részletes keresés


nyomtat

megoszt

A szocialista modernizáció kezdetei Románia egy elmaradott régiójában. Hatalom, szakértelem, átalakulás

Gagyi József

A szocialista modernizáció kezdetei Románia egy elmaradott régiójában Hatalom, szakértelem, átalakulás

Országos folyamatok

Az ötvenes-hatvanas évek fordulója --a kelet-európai kontextusba illeszkedõ --hivatalos propaganda szerint a gazdasági növekedés megugrásának idõszaka Romániában. A legmagasabb politikai fórumok, a pártkongresszusok szónoki emelvényein elhangzottak szerint az 1956--1960 közötti idõszakban az ipari termelés átlagos évi növekedése 10,8 százalék, az 1961--1965 közötti idõszakban 14,4 százalék volt.[1]Ez utóbbi a legmagasabb Románia második világháború utáni történetében.

Az idõszakot a Szovjetunióban Hruscsov személye, valamint az az elképzelés uralja, hogy a szovjet politikai-gazdasági-társadalmi rendszer felsõbbrendűségének bizonyítékaiként a szocialista országok gazdaságai bizonyos területeken utolérik és elhagyják a fejlett kapitalista országok gazdaságait. Az "űrkorszak" nyitányát kétségtelenül a szovjet sikerek jellemzik. A "dognaty i peregnaty" (utolérni és túlszárnyalni) elve a Brezsnyev-korszak kezdetéig vezérelve a kelet-európai sikerpropagandának.

Hruscsov 1960-ban részt vett a Román Munkáspárt (RMP) III. kongresszusán, és beszédében többek között kijelentette: "A néphatalom megteremtése után a kelet-európai népi demokratikus országok dolgozói sikerrel építik a leghaladóbb társadalmi rendszert, a szocializmust. Politikai és társadalmi szempontból Nyu-gat-Európa országai máris a történelem perifériájára kerültek. Egyelõre még hivalkodnak gazdasági fejlõdésük magas színvonalával. De a szocialista országok már ezen a téren is utolértek számos fejlettnek tartott nyugat-európai országot. A szocialista országok fejlõdési üteme oly gyors, hogy komoly mértékben kezdenek utolérni olyan jelentõs kapitalista országokat, mint Franciaország és Olaszország."[2] Hruscsov és környezete szemlélete szerint a jelen történelmi folyamatainak politikai és társadalmi centruma a lendületesen fejlõdõ kelet-európai, szocializmust építõ országok együttese, élén a Szovjetunióval. A gond a szocialista gazdasággal van, amelyben az állami tervvel összehangolt folyamatok hatalmas erõforrások mozgósítását teszik lehetõvé, de hiányzik az igazán távlati tervelõirányzatok kidolgozása. Az ötve-nes-hatvanas évek fordulóján a Szovjetunióban húsz éves, és hozzá igazodva, a szovjet szakemberek tanácsait és munkamódszereit követve, Romániában hat éves "népgazdaság-fejlesztési" és ezzel együtt tizenöt éves távlati fejlesztési tervet dolgoztak ki. Ehhez igazodva, ezt teljesítve remélték a gyors fejlõdést, a kapitalista országokkal folytatott verseny megnyerését.

A Szovjet Kommunista Párt 1959-ben tartott XXI. rendkívüli kongresszusán az 1956-os XX. kongresszuson már hangoztatott elvet mint a tervezés alapelvét hangoztatták. A két kongresszus között megtörtént az elsõ szputnyik fellövése, az "űrkorszak" nyitánya. A Szovjetunió a termonukleáris és a rakétaipar területén megelõzte a nála kétszer nagyobb gazdasági potenciállal rendelkezõ Egyesült Államokat, és a Szovjetunió vezetõi úgy gondolták, hogy ha a KGST nyújtotta integrációt jobban kihasználják, a szocialista országok gazdasági-tudományos-műszaki erõit jobban összpontosítják, a növekedés üteme fokozható. Akkor pedig 1980ra, tehát egy emberöltõ alatt el lehet érni a kommunizmust. Az SZKP 1961-ben tartott XXII. rendkívüli kongresszusán megfogalmazták: a szovjet állam össznépi állam, és a cél 1980-ig a kommunizmus anyagi-műszaki alapjának megteremtése. A húsz éves programban olvasható, hogy 1980-ban a Szovjetunió ipari termelése lényegesen több lesz, mint 1960-ban a világ ipari termelése, a mezõgazdaság három és félszeres növekedése pedig az élelemellátás bõségét eredményezi.[3]

1962 júniusában Moszkvában a KGST-tagországok vezetõi tárgyaltak a párhuzamosan kidolgozott hosszú távú tervek egybehangolásáról, és egyezkedtek a "szocialista munkamegosztás alapelveirõl". A román vezetõk nem fogadták el a román gazdaságra kiosztott szerepet, és 1964-ben Románia megfogalmazta saját különállására vonatkozó téziseit. Ezek lényege, hogy a román vezetés nem egyezik bele abba, hogy egyes gazdasági vezetõ funkciók az állam hatáskörébõl államfölötti szervek vagy szervezetek hatáskörébe menjenek át. Az érvelés szerint "a népgazdaság tervszerű vezetése a szocialista állam szuverenitásának egyik alapvetõ, lényeges és elidegeníthetetlen jogköre, mivel az állami terv az a fõ eszköz, amivel a szocialista állam valóra váltja a maga politikai, társadalmi és gazdasági céljait, meghatározza a nemzetgazdaság fejlõdésének irányát és ütemét, alapvetõ arányait, a felhalmozásokat, a nép anyagi és kulturális életszínvonalának növelését célzó intézkedéseket. A szocialista állam szuverenitása feltételezi azt, hogy az állam ténylegesen és teljesen rendelkezzen e jogkörök gyakorlati ellátásának eszközeivel, saját kezében tartva a gazdasági és társadalmi élet vezetésének összes mozgató erõit."[4] Az állam pedig, bár ezt nyíltan nem mondják ki a román vezetõk, mi vagyunk --szovjet vagy bármilyen más segítség és támogatás nélkül. Nem mondják ki, de körülírják: "Senki sem ismerheti alaposabban és mélyebben egyik vagy másik országban az osztályerõk viszonyát és helyzetét, az erõeltolódásokat és a tömegek hangulatának alakulását, a belföldi és nemzetközi körülmények sajátosságait, mint az illetõ ország kommunista pártja. Minden párt kizárólagos joga önállóan kidolgozni a maga politikai vonalát, konkrét célkitűzéseit, ezek elérésének útjait és módszereit [...] Nem létezik és nem létezhet "atya-párt" és "fiú-párt", "felsõbbrendű párt" és "alárendelt párt", csak az egyenjogú kommunista és munkáspártok nagy családja létezik, egyetlen pártnak sincs és nem is lehet kivételes helye, nem kényszerítheti rá más pártokra irányvonalát és véleményét."[5]

Nem csupán vakmerõ hatalmi manõverezésrõl van szó, hanem a szovjet--kínai konfliktus jó taktikai érzékkel való kihasználásáról is. A szovjet tankok segítségével történõ hatalommegragadás periódusához, a szovjet gazdasági-műszaki segítséggel, szovjet tanácsadókkal elkezdõdõ államépítés idõszakához, az ország szovjet mintára való területi-adminisztratív átszabásához, a sztálini alkotmány lemásolásához, az ötvenes évek elejéhez képest igen komoly szemléleti és szerkezeti változást feltételez mindez. Továbbá feltételezi azt a tudást, amely éppen a hosszú távú tervek elõkészítése, kidolgozása során halmozódott fel: pozitív, leltározó, mennyiségében nagyméretű tudást, valamint szervezési potenciál kialakításának és fenntartásának, a kongresszusok és a pártműködtetés mindennapi formái által biztosított sikeres legitimációtermelés mechanizmusainak az ismeretét és az erre építõ szervezeti formákat, és nem utolsósorban: egy új generáció legjobb erõinek integrálását a párt-és állami tevékenységbe.

Hogyan éltek Románia lakói, köztük a romániai magyarok az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években? Mikor volt a romániai társadalom számára a "legjobb"? Nem kellenek a statisztikák ahhoz, hogy az események résztvevõi, a kortársak elmondják: a hatvanas évek végén. Talán a hetvenes évek elején. Vagy inkább a végén. Relatív, személyes tapasztalatokhoz nagymértékben kötõdik a társadalmi megítélés. Az kétségtelen, hogy volt az ötvenes évek terrorja után egy "jó", majd egy "rossz" fordulat következett. Fellazult, majd megkeményedett a diktatúra. Volt egy idõszak, amikor a társadalom viszonylagosan jól érezte magát. Belátható volt a szakmai karrier, lakáshoz lehetett jutni, azt berendezni, tengerparton nyaralni, megvenni az elsõ tévét, majd a Daciát.

A társadalom számára "jó" fordulat csak az erõteljes technikaiinfrastrukturális modernizáció, a növekedõ felhalmozás kialakította eszközök és lehetõségek teremtette alapokra építve vált lehetségessé. Romániának, mielõtt Ceausescu kemény diktatúrájának esztelen, emberi értékeket, javakat, országos és helyi jövõt tékozló pazarlása bekövetkezett volna, volt egy felhalmozó idõszaka. Romániában a felhalmozás, egy új modernizációs korszak --annak ellenére, hogy már a negyvenes évek végén meghirdették --csak az ötvenes évek végén kezdõdött. Nemzetközi összehasonlításban ez nem volt kiugró, sikeres folyamat. 1960-ban Románia gazdasági fejlettségben a szocialista országok közül csak Jugoszláviát elõzte meg, Görögországgal és Portugáliával egy szinten állt. 1980-ban Jugoszláviával továbbra is egy szinten volt, Görögország megelõzte, Portugália (amelyik 1986-ban csatlakozik az EU-hoz) egy kevéssel lemaradt mögötte.[6]

Fontosnak tartom az általam vázoltak szempontjából az általános szociológia-elméleti modernizációs megközelítést[7] mint a jelenségek összességét magyarázó keretet. Nem a pólusok megléte, az elvarázsolt és racionális, vagy a tradicionális és modern szembenállás folyamatossága, hanem épp az átmenetek sokasága, meg a fordulatok mibenléte, milyensége az, ami magyarázatot követel. Az, hogy fordulatok, szakadások történnek a gazdaságitársadalmi folyamatokban, kétségtelen, ezek bemutatása azonban igen nagy kihívást és próbatételt jelent a kutatónak, akinek feladata feltárni a fordulatok, szakadások, az átmenet folyamatainak történetiségét. Amíg a részletekkel van elfoglalva, ezek idõbeli egymásutánját, lehetséges ok-okozati viszonyait méregeti, használhat jelzõs szerkezeteket: politikai, kulturális, társadalmi, vagy éppen: vegyipari, infrastrukturális modernizáció, a periféria modernizációja. A fejlõdés, pozitívan értékelt változás, vagy éppen a felhalmozás szilárd képe áll a fogalomhasználat mögött. A bizonytalanság akkor válik szorongatóvá, amikor a korszakot a maga egységében kell szemlélni, megítélni.

Miben változott meg, milyenné vált a romániai társadalom (és vele együtt, benne: a székelyföldi magyar társadalom) a szocializmus negyvenkét éve alatt? Miben és mennyire változott meg végérvényesen és visszafordíthatatlanul? Bizonyíthatóan hol vannak a változás fordulópontjai?

Ha a modernizáció tág értelemben vett társadalmi változást jelent, amelynek eleve nem adott sem az iránya, sem a változás mibenléte,[8] akkor a folyamat és a végeredmény leírása konstitutív jellegű, és túlmutat a szűk értelemben vett tudományos feltáráson.

A fenti, kiemelten fontos kérdések közül a harmadikat állítom dolgozatom középpontjába. Célom az ötvenes végi, hatvanas évek eleji forduló bemutatása Románia egy elmaradott régiójában, a magyar többségű Székelyföldön. Munkám feltáró jellegű. A vizsgált területi-adminisztratív szerkezet --1952--1960 között Magyar Autonóm Tartomány (MAT), majd 1960 és 1968 között Maros Magyar Autonóm Tartomány (MMAT)[9] --levéltári munkára alapozó kutatása alig három éve kezdõdött el. Úgy gondolom, hogy fordulat megértéséhez a tágabb keretrõl, az idõszak általános gazdasági-fejlesztési folyamatairól is szólnom kell.

Kongresszusok és tervek

A kelet-európai pártállamok hivatalos, hatalmi idõszámítását a kongresszusok és a kongresszusok közötti országos pártkonferenciák tagolták. Ezeknek egyszerre volt igen jelentõs hatalmi legitimációs, rituális és a párthierarchiát felállító, illetve megerõsítõ, feladatkijelölõ, praktikus szerepük. A nyitó elõadást, amely a legutóbbi hasonló alkalom óta eltelt idõszak eredményeit, valamint az elkövetkezõ idõszakra vonatkozó irányelveket ismertette, a párt elsõ embere tartotta, ugyanaz, akit az utolsó napon ünnepélyesen megerõsítettek tisztségében. Gondosan elképzelt, felépített koreográfia szerint következtek a kongresszusi küldöttek munkasikereket ismertetõ, az elhangzott jelentés egyes részeit kiemelõ, egyetértésüket hangsúlyozó felszólalásai --a kongresszusokon a reprezentativitás a lehetõ legáltalánosabb kellett hogy legyen, a forgatókönyvírók elképzelése szerint a szónoki emelvényen a "párt és az ország", késõbb a Ceausescu-korszakban "a szocialista nemzet" kellett hogy megnyilatkozzon.

A kongresszus anyagait tartalmazó, az események után a pártkiadónál megjelent kötetekbõl a "párt és az ország" szándéka nem, de a rendezõk elképzelései jól kielemezhetõek. A kongresszuson elfogadták az országos gazdaság-és társadalomfejlesztési terveket. Módosították a párt szervezeti szabályzatát. Megvonták a hatalom legbelsõbb köreit, megválasztották az új vezetõséget: a revíziós bizottságot, a központi vezetõség vagy bizottság tagjait és póttagjait. Ezek összeülve megválasztották az ellenõrzõ bizottságot, a politbürót, a titkárságot, az elsõ titkárt (vagy fõtitkárt). A hozzászólások folyamához tartoztak a testvérpártok küldötteinek üdvözlõ felszólalásai. A küldöttek funkciói jelzik, hogy az illetõ pártok mennyire tartották fontosnak a rítusban való részvételt, és ezzel a pártok közötti kapcsolatok aktuális állapotának nemzetközi megjelenítését. 1955-ben, a Román Munkáspárt II. kongresszusán az SZKP-t az ukrajnai elsõ titkár, Kiricsenko, míg a Magyar Dolgozók Pártját a hatalmában frissen megerõsített Rákosi Mátyás képviselte. 1960-ban az SZKP-t Hruscsov képviselte, és azon kívül, hogy szokatlanul hosszan beszélt, a frissen újraválasztott Gheorghiu--Dej mellett õ szónokolt a kongresszus befejezése után szervezett nagygyűlésen. 1965-ben a kongresszusi emelvényrõl üdvözölte a Dej nyomába lépõ Ceausescut az SZKP-t képviselõ Leonyid Brezsnyev és a Kínai Kommunista Pártot képviselõ Teng Sziao Ping.

A kongresszuson elfogadott nemzetgazdaság-fejlesztési irányelvek a hatalom vezényelte társadalomépítés regulatív szabályaivá váltak. Elfogadásuk után a propaganda a legfelsõbb szinttõl az intézményekben zajló pártoktatásig ezeket idézte, variálta, sulykolta, és az éves tervezés és a tervek lebontása kikényszerítette azt, hogy az államapparátus tevékenységében ezekhez igazodjon.

Romániában az elhúzódó hatalmi harcok, az államszervezési bürokratikus kompetencia és a pártszervezés hiányosságai miatt lassan alakult ki a pártállam olajozottan működõ szerkezete. A hatalomátvétel után 7 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az 1948 februárjában megtartott, a kommunista és a szociáldemokrata pártokat egyesítõ kongresszust egy újabb kövesse. Ebben az idõszakban vezették be a tervgazdaságot,[10] két egyéves és egy ötéves tervet dolgoztak ki, de ezek nem kerültek pártkongresszus elé, ezért az elfogadásuk, végrehajtásuk nélkülözte a késõbb kialakult legitimációt és ritualitást. Meghirdetésük helyszíne nem a párt, hanem az államvezetés legmagasabb fóruma, a Nagy Nemzetgyűlés volt. A párt ekkor még nem tudta megteremteni és kihasználni azokat a gyakorlati és szimbolikus elõnyöket, amelyeket a kongresszus, a pártépítés és az országfejlesztés meghirdetésének összekapcsolódása a párt számára jelenthetett. A tervek kidolgozását és jóváhagyását szűk csoport, feltehetõleg szovjet szakértõk közreműködésével[11] sietõsen végezte, nem volt idõ és alkalom a pártapparátus bevonására, hogy az elvek elõzõleg terjedjenek, és elfogadásuk, támogatottságuk kialakuljon. Az elsõ, 1949-es egyéves terv elõterjesztésekor Gheorghiu--Dej elismerte, hogy azért csak egy évre terveztek, mert az életbe léptetés határideje "nem adott elegendõ idõt hosszúlejáratú terv számára szükséges, szélesebb arányú elõtanulmányokhoz. [...] Ezek az elõtanulmányok kimondottan a tervszerűsítés céljaira elõkészített, tudományos alapokon kidolgozott statisztikai és dokumentáris anyagot követeltek volna meg, márpedig ez az anyag csak most van elõkészületben. [...] tapasztalataink --sem a technikai apparátus, sem gazdasági kádereink tapasztalata --nem tették lehetõvé hosszabb idõszakra szóló terv kidolgozását."[12] Az 1951--1955 közötti idõszakra szóló ötéves tervet szintén a Nagy Nemzetgyűlés fogadta el.[13] Ez utóbbiban az alapvetõnek tekintett mutatószámok mellett olyan kitételek is találhatók, amelyek arra utalnak, hogy a terv nemcsak irányt mutatott, hanem ekkor még a kezdetleges munkaszervezés, munkafegyelem megerõsítését is közvetlenül szolgálta. Kötelezõnek írta elõ például, hogy a munkát termelési grafikonok alapján szervezzék és végezzék, és ezzel kialakítsák a vállalatoknál a ritmikus termelés[14] feltételeit. Kiemelten célul tűzi ki a terv a pénzügyi fegyelem megerõsítését a központi vállalatokban és gazdasági szervezetekben. Javasolta, hogy kezdjék el az ipari vállalatok profilálását, és ezzel teremtsék meg fejlõdésük kereteit és alakítsák ki az egyes vállalatok számára megfelelõ termékkategóriákat, hogy így növelhetõ legyen a termelési teljesítményük. Javasolta a standardizációs tevékenység erõsítését, elsõsorban a nehéz-, az elektrotechnikai, az építõiparban és a mezõgazdaságban, valamint "a kialakított standardok szigorú alkalmazásának meggyökereztetését".[15]

Csupán 1955-ben került pártkongresszus elé, a jelentés részeként, az immár második ötéves "népgazdaság-fejlesztési terv". Ennek irányelveit a kongresszus küldöttei elfogadták, bekerült a dokumentumok közé. Ebben a tervben is vannak olyan kitételek, amelyek arra utalnak, hogy a termelés stabilitásának biztosítása még mindig nagy probléma. Kiemelten foglalkozik az V. Fõ munkálatok, az új technika bevezetése című fejezetben az épülõfélben levõ egységek befejezésének és üzembe helyezésének kérdésével. A reális helyzetre, negatív tapasztalatokra utalnak azok a megjegyzések, amelyek arra vonatkoznak, hogy az építkezési munkálatokat alapos technikai-gazdasági tanulmányok alapján kell megtervezni, s a munkálatokat a műszaki dokumentáció jóváhagyása után szabad csak beindítani, valamint "az új objektumok megtervezésénél az egyidejű építkezések számának korlátozására kell törekedni, hogy csökkentsük az építkezések idõtartalmát, a munkálatok önköltségét és az alapok befagyását."[16] A tervben kis kitételként, és nem fõ helyen olvasható a kutatásra-elõtanulmányokra alapozó távlati tervezés fontosságára való utalás: "Népgazdaságunk harmonikus fejlesztése érdekében a fõbb nemzetgazdasági ágakban, mint a vegyiparban, a villamosenergia-iparban, a kohóiparban, a vasúti és közúti szállításoknál stb. hosszabb idõre szóló távlati terveket kell készíteni. E célból szakembereink és tudósaink széleskörű részvételével tanulmányokat, kutatásokat, technikaigazdasági számításokat kell végezni."[17]

Csak 1958-ban kezdõdik Romániában, akárcsak más KGST-tag-országokban, szovjet biztatásra és szovjet tanácsadók részvételével, a távlati tervezés megalapozásának a folyamata. Errõl Gheorghiu--Dej így számolt be a III. pártkongresszuson elmondott jelentésében: "Az elõkésztõ munkálatokban, amelyek a párt és államvezetés közvetlen irányításával folytak, az Állami Tervbizottságon és a minisztériumokon, a tartományi, rajoni, városi pártbizottságokon és néptanácsokon kívül részt vett több mint 20.000 szakember, mérnök, tudós, ipari és mezõgazdasági élmunkás. A két éven át tartó munkálatok elõsegítették a központi és helyi szervekben dolgozó párt-és állami aktivisták gazdasági felkészültségének gyarapodását, s a gazdasági vezetés tökéletesedésének lehetõségeit tárták fel. A dokumentációs anyag elõkészítésére szervezett számos munkaközösség tevékenységében eredményesen egybeötvözõdött a népgazdaság központi vezetõ szerveinek hozzáértése a helyi párt-, állami és gazdasági szervek, valamint a dolgozó tömegek körében élõ, a termeléssel közvetlen kapcsolatban álló legértékesebb káderek kezdeményezõ készségével és tapaszta-latával."[18]

Az ötvenes évek végén elsõ alkalommal történt Romániában, hogy valóban sikerült jelentõs szakismeretet bevonni a fejlesztési elõkészületekbe.

A kidolgozást követte a "mediatizálás": országos vita a tervekrõl, hogy ne legyen olyan, felelõs helyen dolgozó alkalmazott, aki ne tudna ezekrõl. És voltak hosszabb távú következmények.

Új modell

Romániában a sztálini korszakban alakították ki a modernizációs ugráshoz szükséges hatalmi-gazdasági, adminisztratív-bü-rokratikus kereteket. Az államgépezetet a Pauker-Luka-Georgescu csoporttal való 1952-es leszámolás után a Gheorghiu--Dej-nek és csoportjának egységes elképzelése szerint kormányozták. El kellett jönnie Szovjet Kommunista Párt 1956-os XX. kongresszusának, meg a "dognaty i peregnaty" nyomán a beinduló tudásfelhalmozásnak, intézményes tervezésnek, hogy ezzel megtörténhessen a sztálini gazdaság-és társadalomvezetéstõl való relatív eltávolodás.

Nem volt ez gyökeres szakítás:[19] továbbra is ott maradtak, természetesen, a szűk pártvezetés kezében a társadalomépítési, gazdasági folyamatokat befolyásoló döntések --de fokozatosan átalakult a döntés elõkészítés folyamata, és átalakultak a döntések végrehajtását szolgáló mechanizmusok.

Romániában a szocializmusban végbemenõ modernizáció az ötvenes évek végével vett lendületet. Ekkor körvonalazódik az a modell, amelynek lényege, hogy szakosodott intézményeket hoznak létre, működtetnek a --komplexnek, de racionálisan kezelhetõnek felfogott --valóság tényeinek vizsgálatára, valóságalakító döntések elõkésztésére. Több, másabb, komplexebb lesz ennek következtében a valóság kezelése, maga a reprezentált valóság. Megnõ a társadalomban a tervezésre, elõkészítésre fordított tudás mennyisége. Tapasztalhatóan több intézmény, szervezet, több szereplõ több szinten vesz részt az elõkészítésben és a végrehajtásban. A döntések után a nyilvánosságban közösen kimunkált, kampányokban ismertetett és ezért is kötelezõ feladatokról beszélnek. Megnõ a szakértelem bevonása a rendszer működtetésébe.

Az eredmény a politikai rendszer uralta erõforrások elosztásának átszervezése. Nem társadalmi nyomás kiváltotta engedményekrõl, csupán a társadalmi fogyasztási szükségletek konjunkturális figyelembevételérõl beszélhetünk. A társadalomnak továbbra sincs beleszólása az elosztásba, de a korszak a lakosság számára érezhetõen fellendülést, viszonylagos egyéni felhalmozási lehetõséget jelent. A hatvanas évek elejétõl a hetvenes évek végéig a pártállam Romániában élhetõ formákat teremtett és tartott fenn.

A fordulat a periférián

1958 novemberében, a RMP KV plenáris ülésén Gheorghiu--Dej megdicsérte a MAT pártvezetését. Arról beszélt, hogy a pártszerveknek gazdasági téren is hatékony ellenõrzést kell gyakorolniuk a vállalatok adminisztratív vezetõsége fölött --ez pedig csak úgy lehetséges, ha a pártszervezetek tanulmányozzák és ismerik az üzemszervezés és a tervezés műszaki-gazdasági kérdéseit, a termelési folyamatot, a helyi lehetõségeket és a szakemberekkel közvetlen munkakapcsolatban vannak. A hatéves és a tizenöt éves távlati terv kidolgozása alkalmat teremt minderre. A MAT (és a beszédben még megemlített Szucsáva tartomány) pártbizottsága azért érdemel dicséretet, mert nem elégedett meg azzal, hogy irányítsák és ellenõrizzék a tervjavaslatok kidolgozásának munkáját, hanem "a néptanácsokkal és a helyi gazdasági szervekkel együttesen tanulmányokat és távlati javaslatokat dolgoztak ki az illetõ tartományok gazdasági fejlesztésére".[20] A pártbizottság aktivistái eddig csak irányítottak és számon kértek, 1958-ban a gazdasági fejlesztés tervezéséhez azonban a néptanácsok és gazdasági egységek szakembereivel kellett leüljenek és tárgyaljanak, egyeztessenek, összehangolják a folyamatot. Már az ötvenes évek elején követett módszer volt, hogy a tartományi pártbüró egyes gazdasági kérdéseket az illetõ vállalatok igazgatói (valójában a nagyobb részben munkásigazgatók helyett a vállalatok fõmérnökei, szakemberei) által készített jelentések alapján vitatnak meg, majd döntenek. Az ötvenes évek közepétõl kezdve az aktivisták (gazdasági kérdéseket illetõen a gazdasági osztály aktivistái) saját jelentéseket készítettek, ezt társjelentésként a szakemberé mellé csatolták. Mindkettõ eljutott a pártbüró tagjaihoz.

A társjelentések megírásához már nem voltak elegendõek a hõskorszak pártaktivistáinak általános politikai ismeretei, harci lendülete, osztályhűsége. Szervezési ismeretekre, az illetõ területre vonatkozó szakismeretekre, meg a megíráshoz áttekintési, szerkesztési képességekre volt szükség. A kádercseréknél egyre gyakrabban jelenik meg az indoklás: a leváltott káder "nem tudja átfogni a rá bízott tevékenységi területet".[21] Az ötvenes évek közepén már kívánatosnak tartották, ha a káderek esti oktatásban érettségiznek, látogatás nélküli szakon egyetemet végeznek. Az ötvenes évek végétõl azonban már kötelezõ az aktivisták számára is az érettségi, majd a felsõfokú tanulmányok végzése. Természetesen, a szabályok érvényesítése együtt járt a generációs váltással: a fiatalok, akik bekerültek az apparátusba, és magas funkciókat foglaltak el, már felsõfokú pártiskolát vagy egyetemet végeztek.

Mindez azért fontos, mert az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején már vannak olyan aktivisták, akik képesek a szakemberekkel szakmai kérdésekrõl tárgyalni, tervezési folyamatot nemcsak felügyelni, hanem azt elemeiben és összességében is megérteni.

A nagy, évtizedekre kiható fordulat kezdete a gazdasági-urba-nizációs fejlettség szempontjából perifériának számító, a történelmi Székelyföldet magába foglaló, annál valamivel kiterjedtebb Magyar Autonóm Tartományban is az ötvenes évek vége. 1958. február 13-án a tartományi pártbüró ülésén Manea Manescu, az RMP KB gazdasági igazgatóságának aligazgatója számolt be a tartományban tett látogatásáról. Elmondta, hogy az általa vezetett bizottság a nyersanyagok helyzetét, és ezek alapján a tartományi gazdasági profil kialakításának lehetõségeit tanulmányozta. Hangsúlyozta, hogy megértette a tartomány fejlõdésének a problémáját, és elkezdõdött a 15 éves perspektivikus fejlesztési terv kidolgozása.[22]

A tervek rohamléptekkel elkészültek: az elsõ változat 1958 szeptemberére,[23] a második 1959 augusztusára,[24] a harmadik pedig 1960 áprilisára.[25] Közben 1959 szeptemberében a legfelsõbb párt-és állami vezetõk látogattak a tartományba: szeptember 10-én Gheorghiu--Dej és Chivu Stoica elvtársak[26] saját kezűleg helyezték el az új vegyipari kombinát alapkövét, és ezzel új korszakot nyitottak Marosvásárhely gazdasági-társadalmi fejlõdésében, urbanisztikai átalakításában.

1959 egyébként is a számvetések éve: nem véletlen, hogy a MAT egyetlen statisztikai évkönyve az 1959-ben elvégzett munka eredményeként 1960-ban jelenik meg. 1958--1959-ben Szövérfi Zoltán tartományi propagandatitkár felügyeletével, Keszi-Harmath Sándor közgazdász, a Tartományi Néptanács Tervosztályának munkatársa vezetésével 1959-ben elkészül A Magyar Autonóm Tartomány a gazdasági fejlõdés útján című kiadvány. A kiadványt a nyomdából visszafordítják, a szerzõk ellen megfélemlítõ kampányt indítanak, Keszi-Harmath Sándort kizárják a pártból, eltávolítják állásából. Az indok: Székelyföldet emlegetnek, az ország különálló részeként kezelik a MAT-ot, és nem országos keretekbe beágyazva beszélnek a jelenségekrõl. Korabeli abszurdum, hogy az autonóm tartományban az autonomizmus mint elítélõ vádpont jelenik meg! Az igazi cél: politikailag a megfélemlítés, a MAT megszüntetésének elõkészítése, gazdaságilag pedig az egységes tervezés megerõsítése.

Három leírás, statisztikai összegzés áll rendelkezésünkre, hogy a hatvanas években beinduló gyors modernizáció elõtti állapotot áttekintsük. Az egyik a statisztikai Évkönyv, a másik a három fejlesztési terv, a harmadik a Keszi-Harmath Sándor vezetésével elvégzett munka kézirata. Sajnos, még így is elég vázlatos az a kép, ami kibontható.

A Székelyföld alapproblémája, az ipar hiánya minden megközelítésben felbukkan: "Bár a Székelyföld népsűrűsége nem volt nagy, a munkalehetõségekhez viszonyítva nagyszámú fölös népesség keletkezett, amelyet a gyáripar --fejletlensége miatt --nem tudott felszívni. Az egyre jobban kiélezõdõ viszonylagos túlnépesedés és az azzal járó összes társadalmi gazdasági bajok határozottan, sürgetõleg vetették fel a Székelyföld iparosításának szük-ségességét."[27] Ha nem iparosítanak, folyamatos lesz a társadalom elmaradottsága, szegénysége.

Az ötvenes években történnek meg a villamosítás kezdõlépései. A földgázt felhasználó gyulakutai hõerõmű 1958-tól működik teljes kapacitással. Az áram távvezetékes szállítása azonban csak részben megoldott, Marosvásárhely, Régen, Szováta Gyulakutáról, Székelykeresztúr és Székelyudvarhely Segesvárról, Gyergyószentmiklós és Balánbánya Békásról, Sepsiszentgyörgy Brassóból kapja a villamos áramot --Csík pedig ekkor még sehonnan. 1944 elõtt 32, majd 1945--58 között 67 faluban történt meg a villanyáram bevezetése, az ugrásszerű gyarapodás ezután következik, a társadalom nagy része csak a hatvanas években ismeri meg a villanyáram mindennapi használatának elõnyeit.

A földgázellátás egyedül Marosvásárhelyre jellemzõ--a lakások 91,46%-át ekkor már ezzel fűtik. Falusi helységek a saját erõforrás hiánya miatt nem tudnak bekapcsolódni a gázellátásba: 1955-ben 15 helység kéri, hogy vezessék be a gázt, de csak kettõnek vannak meg ehhez a saját pénzügyi eszközei.[28]

Városi közszállítás négy városban van (Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson, Régenben). A lakáshelyzet minden városban katasztrofális. Miközben a városok lakossága 60.000 fõvel nõtt 1952--56 között, a lakásfelület-gyara-podás csak feleannyinak elegendõ, Marosvásárhelyen egy személyre 4,22 négyzetméter lakófelület jut.[29]

Az utazás, áruszállítás igen nehézkes --akkoriban még a mai viszonylag kis távolságok (például Székelyudvarhely--Csíkszereda között 50 km) is jelentõseknek mondhatók. 1955-ben az országúti személyszállítást a tartományban 44 autóbusz végzi, ezek száma 1959-ig 81-re szaporodik, az 1955-ben fuvarozó 198 teherautó száma 1959-ig 482-re növekszik. A teljes úthálózat hossza 3.121 km, ennek 4,35 százaléka modernizált (aszfaltozott vagy betonozott), a legnagyobb része kövezett (80,39%), de van jócskán földút is (13,64%). A tanulmány minõsítése szerint a teljes úthossz 25%-a jó, 34,5%-a közepes és 39,6%-a rossz minõségű.[30] A Székelyföld belsején áthaladó Marosvásárhely--Szováta--Székelyudvarhely--Csíkszereda út korszerűsítését 1960-ban kezdik el.

Az ötvenes évek élelmiszerellátási, általában áruellátási hiányai azért is tapasztalhatók, mert folyamatos a magánkereskedelem (elsõsorban a piaci árusítás) visszaszorítása. 1952--1958 között a városi kereskedelmi áruforgalom megkétszerezõdött (1948--59 között a városi lakosságszám is 102.830-ról 222.779-re változott), ezen belül a szocialista kereskedelem áruforgalma három és félszer nagyobb lett. 1952-ben 51%-a, 1958-ban 22%-a volt az egész áruforgalomnak az, amit a magánkereskedelem bonyolított. A bõvülõ üzlethálózat is a szocialista kereskedelem városi terjedését jelentette. 1952-ben a tartomány városaiban 80 állami élelmiszerüzlet, 183 ipariáru-üzlet, 6 zöldség-és gyümölcsüzlet és 55 közétkeztetési egység volt. 1958-ban 270 élelmiszerüzlet, 268 ipariáruüzlet, 70 zöldség-és gyümölcsüzlet, 130 közétkeztetési egység működött: "az élelmiszer szektorban 808 fogyasztóra jut egy üzlet, az ipari áruk szektorában 793 fogyasztóra egy üzlet, a vendéglátó iparban 1890 fogyasztóra egy egység, a zöldség és gyümölcs szektorban viszont még mindig 4120 fogyasztóra esik egy eladási egység".[31] Falvakon a fogyasztási szövetkezetek üzlethálózata működött, 1958 végén 1.376 egységgel (üzletek, kocsmák és úgynevezett kioszkok, elárusítást végzõ bódék), ezek közül a legtöbb a vegyes üzlet (660) és a falatozó (ismertebb nevén bodega vagy bufet, valójában kocsma, 424). Cukrászda falusi környezetben mindössze 8 létezett, itt a cukrászdák elterjedése, a kávézás szokása a kollektivizálás (a lazább munkaritmus kialakulásának) közvetett következménye.

A lakossági jövedelmek egyre nagyobb százaléka származott a szocialista szektorból--1952-ben az összjövedelem 57%-a, 1958-ban 76%-a. Ha az 1952-es szintet száz százaléknak vesszük, a lakosság összes pénzjövedelme a hat év alatt 220, az egy fõre esõ pénzjövedelem 205 százalékra nõtt. Az átlagbérek 76 százalékkal emelkedtek a hat év alatt. A falusi lakossághoz eljutó pénzösszegek is növekedtek, hiszen a kötelezõ beszolgáltatás eredménytelensége az államot arra kényszerítette, hogy a felvásárlás és szerzõdéses termeltetés módszereit alkalmazza.[32]

Mindezen változások mögött elsõdlegesen politikai megfontolások álltak. Nem véletlenül éppen az 1956. december 27-29-i plenáris ülésén határozott a KB a felhalmozási alap és a fogyasztási alap közötti arány módosításáról ez utóbbi javára. A prioritásokat meg kellett változtatni, megkezdõdött az elõkészület az országhoz igazodva a periférián is a gyorsuló ütemű modernizációra.

Az 1960. december 18-án alkotmány-módosítással létrehozott új területi-adminisztratív szerkezet, a Maros Magyar Autonóm Tartomány vezetésében már 1961 végén, 1962 elején fontos változások történtek. Augusztus 28-án Csupor Lajos helyett Iosif Bancot nevezik ki a tartományi pártbizottság elsõ titkárának.[33] Még ez évben, december 29-én megtörtént a váltás a másik kulcspozícióban: Vargancsik István helyett Dicsõ rajon addigi elsõ titkára, Veres Nicolae került a marosvásárhelyi pártbizottság élére.[34] A harmadik személy, aki ellen eljárás indult és felfüggesztették a tagságát a Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságában: Kocsis Sándor, a Néptanács Kereskedelmi Osztályának vezetõje.[35] Kocsis egy az ötvenes évek elejétõl funkcióban levõ szürke eminenciás, aki a tartomány kereskedelmének áruval való ellátásáért, az áruelosztásért felelt --mellesleg pedig hivatalosan (a pártgazdaságon keresztül) vagy nem hivatalosan (funkciókkal járó kivételezésekkel, ismeretségek működtetésével) a nomenklatúra ellátását felügyelte.[36]

1962. január 6-7-én tartották a tartományi pártkonferenciát. Ezen egyértelművé vált a vezetõcserében az etnikai fordulat: bár a tartomány lakóinak 64 százaléka magyar nemzetiségű, a Tartományi Pártbizottság 50,5%-a, a Büró 54%-a román nemzetiségű lett.[37] A román elsõ titkár mellett két román és két magyar titkár vezeti a tartomány pártügyeit.[38] Végül 1962 januárjában leváltották Lukács Lászlót, a Tartományi Néptanács VB elnökét, helyét Puni Dumitru foglalta el.[39]

1961-ben a tervezés átfogóvá tételére, a tervfegyelem helyi szintű megerõsítésére tett országos kísérlet helyszíne a MMAT is. Fél éven keresztül visszatérõ téma a központból érkezõ tervjavaslatok helyi szinten való megvitatása, a kiegészítésekkel együtt a javaslatok összegzése és a központba való felküldése, majd a visszaküldött, immár kötelezõ tervmutatók lebontása. Vasile Patilinetnek, az RMP KB megbízottjának értékelése szerint elõször fordult elõ Romániában, hogy egy hat hónapig tartó folyamat során sikerült elõkészíteni a következõ éves tervet, és ennek köszönhetõen Románia fejlõdési üteme a szocialista táborban a Szovjetunió utána a legnagyobb lett.[40]

A tervmutatók lebontása, megvitatása és kötelezõként való bemutatása egy hosszabb, mintegy egy hónapos folyamat. Kiküldöttek érkeznek a minisztériumokból, akik részt vesznek a vállalatok gyűlésein, ahol megvitatják és elfogadják a tervszámokat, ezért részletes ütemtervet kell összeállítani. A módszertan új: Csavar Bála, a tartományi Szakszervezeti Szövetség elnöke ezt nem ismerve ajánlja az elõkészítõ gyűlésen, hogy a vállalatok szakszervezeti csoportjai tárgyalják meg elõször a tervszámokat. Banc azonban rendreutasítja: "a tervszámok lebontása nem egy szakszervezeti akció",[41] ez a tevékenység a pártbizottságok közvetlen vezetésével történik.

Akiknek ezúttal nagyobb szerepet szánnak, azok a szakemberek. Lehet a vállaltoknál több gyűlést is tartani, de a munkásokkal csak egyet, ahol tudomásul veszik és megszavazzák a tervszámokat. A vezetõ tanács üléseire viszont meg kell hívni olyan személyeket, akik nem tartoznak az adminisztratív vagy politikai vezetésbe, de "akik hozzájárulnak [a folyamat kezeléséhez --G. J.] és tanulmányozzák [és megértik, a többieknek elmagyarázzák --

G. J.] a tervszámokat".[42] Adatokkal még eddig alá nem támasztott feltételezésem, hogy a minisztériumi kiküldöttekkel érdemben nem a vállalat politikai vezetõi, hanem a tervteljesítés szakmai feltételeit ismerõ szakemberek tárgyaltak. Végül is a tartományi pártbizottság gazdasági osztálya egy, a propagandisztikus, leltározó sémába illeszkedõ és semmitmondó jelentésben összegezte az akció eredményeit: 824 gyűlést tartottak, 57.846 volt a résztvevõk száma, mintegy 10.000-en szóltak hozzá, megtették a túlteljesítési vállalásokat is.[43]

Mindezt azért tartottam fontosnak részletesebben ismertetni, hogy jelezzem: változatlanul centralizált vezérlési folyamatról van szó. Ebben azonban a munkások képviselõire egyrészt, és a szakemberekre másrészt új szerepet osztottak. Az elõzõek az elõtérben inkább statisztálnak, az utóbbiak a háttérben ugyan, de megfogalmazhatják véleményüket. A legitimációs, rituális játszmák (tervszámok elfogadása, túlteljesítés vállalása) mögött több a meggondolás, szakvélemény, tehát a reális feltételek mérlegelése és az errõl szóló ismereteknek a folyamatba való beépülése --azaz a beépülésének lehetõsége, hiszen a párt irányít és dönt --mint addig is.

1961-ben kétszer kerül sort a tartományban a gazdasági vezetõk, szakemberek és minisztériumi kiküldöttek (miniszterhelyettesek, államtitkárok, fõosztályvezetõk) találkozójára.[44] Ezeket Fazekas János, akkoriban miniszterelnök-helyettes koordinálta. Nem az ideológusoké, az ideológiáé a fõszerep: konkrét gazdasági, infrastruktúra-fejlesztési problémákra, káderkérdésekre kérdeznek rá, keresnek együtt megoldásokat.[45]

A tartomány legjelentõsebb beruházása a marosvásárhelyi Vegyipari Kombinát --az, amelynek helyét a pártvezetõk 1959 szeptemberében már kijelölték. Azóta csak a tervezés, az elõkészületek folytak,[46] 1961-ben még mindig nem kezdték meg az építkezéseket, de javaslatot tettek arra, hogy az igazgató magasan képzett, tapasztalt káder legyen: Gross Alexandru, aki a Vegyipari Minisztérium vezérigazgatója. Az 1961-es év végén beinduló Kábelgyár igazgatóját Krajováról szerették volna elhozni: ez nem más, mint az Elecroputere gyár központi laboratóriumának vezetõje, Máthé Balázs elektromérnök.

A nekilendülõ építkezéseket elõkészítendõ, összeállítják a tartomány legjobb építõmestereinek a listáját. Ugyancsak listát készítenek a legjobb közgazdászokról, mérnökökrõl, technikusokról, hogy megvizsgálhassák, hogyan használják ki munkahelyeiken tudásukat, képességeiket, meg hogy igen kivételes alkalomkor külföldi tanulmányútra (Nyugat-Németországba, Belgiumba, Angliába, Csehszlovákiába) lehessen küldeni egy-kettõt közülük.[47] Mindez jelzi: a szakemberek, a szakértelem fontosabb lesz ezután.

1961-ben még csak tervezik, elõkészítik a falvak tömeges villamosítását. 1962-ben jön létre a tartomány önálló villamossági vállalata.[48] 1963-ban adják át az elsõ, 1960 óta épülõ 220 kilovoltos távvezetéket, amely a békási vízierõművet és a gyulakutai hõerõművet köti össze, és lehetõvé teszi az esetleges helyi meghibásodások kiegyenlítését, az áramszolgáltatás biztonságának fokozását, és az útvonal mentén a települések villamosítását.

Az 1961. februári tanácskozáson kiderült, hogy a Minisztertanácsban kialakult elképzelések szerint 4 minta rajont jelölnek ki, amelyekben minél hamarabb be kell fejezni a falvak villamosítását

--az egyik rajon a Fazekas János által pártfogolt Udvarhely.[49] Itt is, de az egész tartományban el kell végezni a tervezést, vezetéképítést, és mivel a lakosságnak nincs pénze, a szükséges forrásokat máshonnan (minisztériumi, tartományi néptanácsi alapokból) kell elõteremteni. 1960-ban például a Nehézipari Minisztérium építtette a Parajd-Korond vezetéket, ez lehetõvé tette Korond, Felsõsófalva, Alsósófalva villamosítását.[50]1961-ben központi beruházásból Udvarhely--Kobátfalva távvezeték épült, Zetelaka felé való elágazással, lehetõvé téve 18 falusi település villamosítását.[51] 1962-ben építették meg tartományi beruházásként a Gyergyó-szentmiklós--Csíkszereda távvezetéket, ezzel Csíkszereda városa --a rajonközpontok közül utolsóként --rákapcsolódott a kiépülõ rendszerre.[52]

A Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának 1962-re vonatkozó javaslataiból kiderül, hogy beindult a falvakban a villamosításhoz szükséges helyi hozzájárulások begyűjtése, de igen lassan halad az akció. Havi, kisebb összegekben lehet csak a lakosságtól begyűjteni a hozzájárulást. Ha van állami vállalat, szövetkezeti egység (kollektív gazdaság) a helységben, az hozzájárul a költségekhez, ha nincs, a tartományi Néptanácsnak is vállalnia kell a kisebb-nagyobb arányú támogatást. A lakosoknak családonként mintegy kéthavi fizetésnek megfelelõ összeggel kell a számítások szerint hozzájárulniuk a településük villamosításához.[53]

A hatvanas évek a modernizált utak építésének idõszaka. A Marosvásárhely--Szováta--Székelyudvarhely--Csíkszereda út építése csak 1967-ben fejezõdik be. Az építéshez szükséges telek kisajátítási folyamat, az ezekhez igazodó tervezés 1962 tavaszán felgyorsul: a kollektivizálás befejezõdik, ezután nem tulajdonosok sokaságával kell egyezkedni.

Az építéssel kapcsolatos tervvariánsokról, költségekrõl mindig a szakemberek anyagai alapján a tartományi vezetés legfelsõ szintjén, a tartományi pártbüróban döntenek.[54] 1962-ben már kész az építkezést támogató infrastruktúra: aszfalt-elõállító állomás működik Parajdon, Udvarhelyen, Máréfalván, Csíkszeredában, javítóműhelyeket szereltek fel Udvarhelyen és Parajdon, berendeztek egy mozgó műhelyt, felállították az útépítõknek szállást adó barakkokat, vontatható hálóhelyiségeket.[55] A Közlekedési és Távközlési Minisztérium alárendeltségébe tartozó Út és Hídépítõ Brigád 960 katonai szolgálatát töltõ építõkatonája kezdte a munkát, melléjük még 1.400 idénymunkást kellett toborozni --ez a kollektivizálás befejezése után nem tűnik nehéz feladatnak.[56] A gépesítettség még kezdetleges: a Szováta--Székelyudvarhely útvonalon 6 különbözõ teljesítményű exkavátor és 1 talajgyalu dolgozik, az Udvarhely--Csíkszereda útvonalon két exkavátor.[57]

A hatvanas évek elején a leglátványosabb változások a lakásépítésben történnek. Valóban igen jelentõs erõforrásokat, szervezési kapacitást fordítanak arra, hogy a legfontosabb tartós fogyasztási cikk, a lakás hiányát megszüntessék. A tartományi Építkezési Tröszt a tartományban egyike a legtöbb munkást foglalkoztató gazdasági egységeknek,[58] Marosvásárhelyen kívül Régenben, Dicsõszentmártonban, Székelyudvarhelyen vannak alvállalatai (ez utóbbihoz tartozik Csík rajon is).[59] Az 1958-ban létrehozott, a Tartományi Néptanács kereteiben működõ Városrendezési, Építészeti és Tervezési Igazgatóság szakemberei[60] 1962-ben már képesek átfogó, távlati tervek kidolgozására.[61] A pártszervek által kitűzött feladat: Marosvásárhely szocialista várossá való átépítése. Ez az 1960--1965-ös idõszakban több mint 5.000 lakás építését jelenti. Ehhez azonban, mint kiderül egy 1962 februárjára elkészülõ tanulmányból, nincsenek meg a megfelelõ urbanisztikai tervek, ezért az igazgatóság munkatársai vázlatos elképzelést dolgoznak ki, ezt vitatja meg a tartományi pártbüró.[62] Eszerint elõbb a városban még meglevõ üres telkekre kell építkezni, kerülni kell a bontásokat. Közben meg kell tervezni a nagyobb épületegyütteseket, de ezeknek is a létezõ, bõvíthetõ infrastruktúrához kell kapcsolódniuk. A harmadik szakasz: a város határában levõ szabad területre nagyméretű lakónegyed felépítése.[63] Ez hosszas elõmunkálatokat, tervezést, a város infrastruktúrájának (például vízhálózatának, útvonalainak) átépítését igényli, nagyon költségigényes. A tanulmányból kiderül, milyen információk hiányzanak ahhoz, hogy ne csak az ideológia uralja a problematikát, hanem adatokra támaszkodva, reális módon a város fejlesztésében lehessen gondolkozni. Nem készült felmérés, nem lehet tudni például, hogy milyen összetételű családok lakják a várost --ez azért fontos, mert ennek ismeretében lehet a különbözõ nagyságú (szobaszámú) lakrészek arányát megtervezni. A kereskedelmi egységek, óvodák és iskolák, társadalmi-kulturális rendeltetésű épületek számát, jellegét sem lehet elgondolni a lakosságra vonatkozó alapismeretek nélkül. Az építészek tehát arra figyelmeztetnek, hogy tudás, szakismeretek, ezek rendezése és felhasználása nélkül nem történhet meg a jelentõs mértékű változás, a nagyvárossá válás.

Az ellátás a hatvanas évek elején még akadozott. A kenyér jegyre való eladása megszűnt, de még mindig sorba kell állni érte. A hús továbbra is hiánycikk maradt. 1961 elsõ negyedévében a termelt mennyiség mintegy 32%-át a bukaresti központnak, 13%-át külföldre (Olaszország, Portugália) szállították, a brassói, plojesti-i munkásközpontoknak, meg konzervgyáraknak is szállítottak, helybeli fogyasztásra csak 34% (mintegy 320 tonna) maradt.[64]

Ideológiai, propagandisztikus célokat szem elõtt tartva és a tartalékokkal gazdálkodva csak az ünnepekkor, néhány napra sikerül az élelmiszerbõség látszatát kelteni.[65] Ilyenkor importcikkeket is árusítanak.[66] Például az 1961-es évben május 1. és május 8., a kommunista párt megalakításának 40. évfordulója, alkalmával a tartomány üzleteibe került mint különlegesség 500 doboz Nescaffee, 10.000 kg citrom, 3.000 nõi relon zokni, 500 relon férfi ing, 100 import mosógép, 50 import magnetofon.

Különleges státusa van néhány, a tartomány területén levõ településeknek, az üdülõ-gyógykezelõ központoknak: Szovátának, Tusnádfürdõnek, Borszéknek, Gyilkostónak. 1960-ban a négy üdülõhelyet mintegy 150.000 vendég kereste fel, 1961-ben erre hivatkozva a kereskedelmi igazgatóság az árumennyiség növelését kérte a Kereskedelmi Minisztériumtól. A listán szerepelt többek között 500 fényképezõgép, 200 tranzisztoros rádió, 600 helanka nõi zokni, 1.000 szilon scampolo blúz.[67]A nyári vakáció, szabadság és üdülés kijelölt helyein az ellátás az ötvenes évekhez képest megjavul. Szovátán és Borszéken kereskedelmi komplexum építése szerepel az 1961-es a beruházási tervben.[68]

1962. március 8-án a tartományi pártbüró ülésén Iosif Banc felolvasta az RMP KB-nak címzett táviratot: a tartományban befejezték a kollektivizálást--a mezõgazdasági termelés szocialista szerkezetekbe való átszervezését.[69] A Központi Bizottság 105 agrárszakembert, valamint 175 területmérésben jártas szakembert küld a tartományba, ezek a helyiekkel együtt két hónapon keresztül kint lesznek terepen, segítenek az új kollektív gazdaságok beindu-lásában.[70] El kell végezni a leltározást, a gazdaságok vezetõit meg kell tanítani termelési tervet készíteni, hiszen amíg ez nem történik meg, nem lehet megkötni az értékesítési szerzõdéseket. Március közepén a tartományban összesen 510 kollektív gazdaság volt,[71] ezek száma folyamatosan változott, folytak az átszervezések, összevonások. A brigádok megszervezése csak 434-ben történt meg,[72] a többiekben kaotikus a helyzet. 261 kollektív gazdaságban (ennyi alakult az õszi betakarítás óta)[73] össze kellett gyűjteni a tagoktól a vetõmagot a tavaszi munkálatokhoz. A leltár csak 466 kollektív gazdaságban készült el, de a legnagyobb probléma, hogy õsz óta 84.038 család lépett be a kollektívokba, és 52 százalékuknak még nem jelölték, nem mérték ki, hol lesznek a háztáji parcellái, tehát ezek nem tudják elkezdeni a tavaszi munkákat.[74]

A kollektivizálás befejezése nyomán felszabaduló munkaerõ kezelésére már 1959-ben születtek elképzelések. Egy 1961 áprilisában készített jelentés szerint a tartományban, melynek akkor 801.631 lakosa volt, 50.433 a munkaképes, de nem foglalkoztatottak száma, ezek 30%-a 30 éven aluli fiatal.[75] Ehhez az adathoz matematikailag jutottak el: a munkaképes lakosság számából kivonták a foglalkoztatottak számát. Külön érdekesség, hogy majdnem kétszer annyi férfi, mint nõ szerepel a statisztikában. Végül is úgy gondolom, nem mást jelez ez a szám, mint azt a munkaerõ mennyiséget, amelyet a realitásoktól függetlenül a gazdasági tervezés aktuális folyamataiban éppen figyelembe vettek. 1962 a szocialista korszakban az utolsó pillanat, hogy olyan tömegek kerültek a munkaerõpiacra (a kollektivizált falvakból elindulók), akiknek számát csak becsülni lehet. Ezután csak a szigorúan ellenõrzött képzési csatornákon átvándorolva, ellenõrzötten és a tervgazdaság szükségleteihez igazítva juthatnak munkához az újabb generációk. A kollektivizálásnak többek között az is feladata volt, hogy lehetõvé tegyen egy újabb, az erõltetett iparosításhoz szükséges fordulatot: a teljes körű állami munkaerõgazdálkodás létrejöttét.

Az ötvenes-hatvanas évek fordulóját mindeddig a romániai magyar társadalom kutatói mint a román nacionalizmus térnyerésének, a Bolyai Tudományegyetem megszüntetésének, a MAT átalakítva megszüntetésének az idõszakát mutatták be. Kétségtelen a székelyföldi társadalmat uraló hatalomban az etnikai fordulat. A kollektivizálás, amelynek legtovább Csík és Gyergyó vidékén szegültek szembe, a falu és falusiak gazdasági-társadalmi kiszolgáltatottságát alapozta meg. De ugyanígy kétségtelen, hogy ez a hatalom a szakismeretek gazdasági alkalmazásában, az infrastrukturális fejlesztésben, Marosvásárhely átépítésében, a fogyasztási feltételek kialakításában is jelentõs szerepet játszott. A székelyföldi társadalom 1962-ben is többségében falusi, földművelõ, tradícióba zárkózó --de már nem sokáig. Ami pedig 1989 után kibontakozott, az a közben megtörtént átalakulások --a több és másfajta tudás, az új modell --következtében már nem az ötvenes-hatvanas években megszakadt folyamatok újraéledése.

Modernizáció --demodernizáció?

Az erõltetett iparosítást már az elsõ egyéves állami terv is meghirdette --a valóságban azonban a hatalom szervezõ és mozgósító ereje csak arra volt elég, hogy az osztályharc "élezésébõl", meg a szovjet segítségbõl adódó elõnyöket kihasználja pozíciója megszilárdításához. Igazából nem általános indusztrializáció, hanem pontszerű, egyes kiemelt helyekre (Vajdahunyad, Zsíl-völ-gye, Brassó, Bukarest) koncentráló iparfejlesztés, ipartelepítés történt. Nem léteztek egyes alapiparágak (pl. vegyipar), akadozott a tervezés, építõanyag-gyártás, az eszközpark elavultsága miatt nehézkes volt a szállítás és a határidõket például szakemberhiány miatt kitoló építés összhangja, és hiába fogadtak el 1950-ben egy tíz éves villamosítási tervet, az energiagondok igazából a vaskapui vízerõműnek a hetvenes évek elején való átadásakor oldódtak meg, de ekkor is csak ideiglenesen.

Az a korszak, amikor a legnagyobb a változás Romániában, a Székelyföldön: a hetvenes évek, ezen belül is a hetvenes évek vége. Ekkor nõ a legnagyobb arányban az ipari termelés, az alkalmazotti létszám, a reáljövedelem, a fogyasztás.

Mindezek mögött pedig ott van a tömeges életformaváltás, és körvonalazódik egy, az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején kezdõdõ társadalomtörténeti fordulat. Még nem lezárt korszak ez, a fordulat határait is nehéz pontosan megvonni. A városi lakosság is csak 1985-ben érte el az 50%-ot. Azóta felnõtt a városok tömbházrengetegeiben a megtelepedõk második generációja, és kérdéses, hogy milyen stabil városi létformákat alakított ki magának.

1975--1980 között a legnagyobb a korszakban a felhalmozási alap: a legtöbb pénzt költik új felszerelésekre és korszerűsítésre

--technikai modernizációra. Sajnos nemcsak erre, hanem a diktatúra megalomán terveire --az 1953-ban abbahagyott, majd újra elkezdett Duna--Fekete-tenger csatorna építésére például. Az 1980-as évben, vagy az utána következõ esztendõkben számszerűen a legtöbb ipari terméket gyártják, majd a korszak legutolsó éveiben megkezdõdik a termelés csökkenése.

Igen sajnálatos következmény, hogy a diktatórikus korlátozó intézkedések szorításában 1990-ig növekszik, majd rohamos csökkenésnek indul az ország lakossága. 2002-ben 1990-hez képest 1.508.539 fõvel, azaz az 1990-es lakosságszám 6,5%-ával kevesebben éltek Romániában.

Ernst Gellner nacionalizmus-elméletében[76]két, jól elhatárolódó társadalomtípusról beszél: agrár, írni-olvasni tudáson alapuló és fejlett ipari társadalomról. 1945-ben Romániának 75%-ban falusi, agrártevékenységet folytató lakossága volt, az írni-olvasni nem tudók a teljes lakosság mintegy 24%-át tették ki. 1989-ben a falusi, agrártevékenységet folytató lakosság az összlakosság 28%-a, az írni-olvasni tudás általános. Egy korszakot uralt az az ideológiaiszemléleti elv, mely szerint az ipar fejlesztésével, a városiasodással, a természeti erõk megzabolázásával és felhasználható erõforrásokká alakításával egyenes arányban kialakul és szakadatlanul növekszik a jólét. Az ezt támogató tények jelentették a hatalom legfontosabb legitimációs bázisát. A lakosságszám növekedési üteme jelentõsen csökkent a hatvanas években, a mesterségesen bevezetett és fenntartott korlátozásoknak tulajdonítható csak a folyamatos növekedés. Az oktatás tömegessé vált, minõségbiztosításról azonban, különösen a nyolcvanas évek visszaesésének idején, nem beszélhetünk.

Gellner meghatározása szerint a két társadalom közötti fontos különbség a végzett munka jellege: valóban megerõltetõ fizikai munkáról, a föld megdolgozásáról, vagy gépek irányításáról, ellenõrzésérõl, karbantartásáról van szó, és "jelentések és emberek gyors irányítását és befolyásolását"[77] végzik az oktatás folyamataiban az erre felkészített munkások. A munka, mondja Gellner, fizikai jellegét elvesztve szemantikaivá, így nagymértékben flexibilissé és manipulálhatóvá válik. Kialakul a lehetõsége, hogy a fejlettség bizonyos állapotaiban az emberek ugyanúgy gondolkozzanak, cselekedjenek, ennél fogva az ipar és a fejlesztés (meg a fogyasztás) engedelmes tömegeit alkossák. Természetesen, kialakul annak a lehetõsége is, hogy a "földtõl elszakadt" (mobilis, városi) csoportok, közösségek saját jelentéseket termelve, saját nyilvánosságot teremtve fogalmazzák meg önmagukat. Ez azonban a szocializmus ellenõrzött társadalmi terében, nyilvánosságában nem volt lehetséges.

A romániai társadalom a hatvanas évek elején érkezett a küszöbhöz, a hetvenes évtizedben átlépte a küszöböt, de aztán visszahátrált, és ma is a küszöbön áll.[78] Eljutott oda, hogy ötven százalékban városlakó legyen, de ma sem több, sõt létezik egy falvakba való visszaáramlási tendencia. A gazdasági szerkezetátalakítás és tömeges munkanélküliség újra kialakította az áramlást a szemantikaiból a fizikai munkavégzés felé. Így van ez abban az esetben is, ha külföldi munkavállalóként epret szed Spanyolországban, vagy betont kever Magyarországon. A hetvenes évek folyamatai a nyolcvanas években lelassultak, a kilencvenes években kaotikussá, többirányúvá váltak. A második világháború utáni korszak legsikeresebb periódusa Romániában mindmáig a hatvanas évek elején beinduló, a nyolcvanas évek elejéig tartó fejlesztésé.

Jegyzetek:

1. Az adatok a pártfõtitkárok kongresszusi jelentéseibõl származnak, lásd: Gheorghe Gheorghiu--Dej: Az RMP KB Jelentése a Párt tevékenységérõl a II. és III. Pártkongresszus közötti idõszakban, az 1960--1965. évi népgazdaságfejlesztési tervrõl és a 15 éves távlati gazdasági tervvázlatról. 1960. 14-110. p.; valamint: Nicolae Ceausescu: Raport al Comitetului Central al Partidului Comunist Roman cu privire la activitatea partidului in perioada dintre Congresul al VIII-lea si Congresul al IX-lea al PCR. 1965. 21-193. p.

2. A beszédet lásd: A Román Munkáspárt III. Kongresszusa. 1960. június 20-25. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1960. 201-246. p.

3. Minderrõl lásd Petõ Iván-Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története --1945--1985. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1985. 375-376.; 398-399. p.

4. Lásd: Nyilatkozat a Román Munkáspárt álláspontjáról a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom kérdéseiben. Elfogadta az RMP KB 1964. áprilisi bõvített plenáris ülése. Politikai Könyvkiadó, 1964. 29-30. p. Ugyanitt olvasható: "A KGST-ben résztvevõ szocialista országok gazdasági együttműködésükkel kapcsolatosan megállapították, hogy a nemzetközi szocialista munkamegosztás fõ módszere, a nemzetgazdaságok közötti együttműködés fõ formája a tervek összehangolása a két-és többoldalú megegyezések alapján. A KGST-tag szocialista országok együttműködési kapcsolatainak fejlõdése folyamán javaslatok merültek fel olyan formákra és intézkedésekre, mint az összes tagországok számára közös egységes terv és egységes tervezõ szerv, az iparágankénti műszaki-termelési államközi szövetségek, a több ország közös tulajdonában levõ vállalatok, az államközi gazdasági komplexumok, stb." A román vezetõk azzal indokolták lépésüket, hogy létezik ugyan az a tendencia, amelyrõl Lenin is beszélt, és amire a szovjet vezetõk hivatkoztak, csakhogy az egy más világtörténelmi korszakra vonatkozik, és "az egységes világgazdaság kialakulásának tendenciája a hatvanas évek elején megnyilatkozik ugyan", de "ez a tényezõ nem hághatja át a szuverén és független országok népgazdaságából álló szocialista gazdasági világrendszer jelenlegi szakaszára jellemzõ objektív törvényeket." (Uo. 31. p.) Természetesen az állásfoglalást és az e mögött kialakuló különállási tendenciát a szovjet és kínai kommunista vezetés nyílt vitája, a szovjet politikai, katonai befolyási lehetõségek korlátozottsága nyomán kialakuló politikai játéktér teremtette meg a román vezetés számára.

5. Uo. 49. p.

6. A gazdasági fejlettségi szint összehasonlítása a korrigált GDP/fõ mutató alapján --Hunya Gábor által közölt statisztika, lásd Hunya Gábor: A Ceausescu-korszak gazdasága. In Hunya Gábor, Réti Tamás, R. Süle Andrea, Tóth László: Románia 1944--1990. Gazdaság-és politikatörténet. Atlantisz Kiadó (Medvetánc) Budapest.

50. p.

7. A magyar recepcióról lásd a Janus (Pécs) 1988-as különszámát.

8. A nyugat-európai gazdaság-és társadalomtörténetet bemutató munka bevezetõjében beszél errõl H. A. Diedericks. Lásd: H. A. Diedericks et al.: Nyugat-Európa gazdaságés társadalomtörténete. A rurális társadalomtól a gondoskodó államig. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. 14. p.

9. A Magyar Autonóm Tartomány eredetileg kilenc rajont foglalt magába: Marosvásárhely, Régen, Maroshévíz, Gyergyó, Csík, Kézdi, Sepsi, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy. 1956-ban Udvarhely és Erdõszentgyörgy rajonok egy részébõl létrehozták Keresztúr rajont. 1960 decemberében Erdõszentgyörgy rajont Marosvásárhely, Keresztúr rajont Udvarhely rajonba olvasztották be, Kézdi és Sepsi rajonokat Brassó tartományhoz csatolták, Ludas és Sármás rajonokat, valamint Dicsõ rajon egy részét pedig a megmaradt területhez, így létrehozva a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Az elõbb említett szerkezetben 77, az utóbbiban 63 százalék a magyar nemzetiségűek aránya. A Magyar Autonóm Tartomány születésérõl elkészült elsõ írásokat lásd a Regio 2003/3-as számában: Stefano Bottoni: A sztálini "kis Magyarország" kialakítása (1952), valamint Gagyi József: Határ, amely összeköt.

10. A tervgazdaság megszilárdítása egy hosszabb folyamat eredménye volt, lásd errõl: Réti Tamás: A román tervgazdaság kialakulása 1944--1956. In: Hunya Gábor, Réti Tamás, R. Süle Andrea, Tóth László: Románia 1944--1990. Gazdaság-és politikatörténet. Atlantisz Kiadó (Medvetánc) Budapest. 13-48. p.

11. Fontos lenne feltárni, ismerni a tervek kidolgozásában oroszlánrészt vállaló Pénzügyminisztérium vezetõjének, Luka Lászlónak, valamint a szovjet tervezés központi alakjának, Varga Jenõnek a kapcsolatait. A Szovjetunióban együtt dolgoztak, Varga Lukát mint kitűnõ közgazdászt emlegette. Az pedig természetes, hogy Gheorghiu--Dej, Ana Pauker és Luka László ellenfele, mindaddig, amíg nem dõlt el a hatalmi harc, nem tudott olyan kongresszust megszervezni, amelyet teljes mértékben uralt és saját legitimációjának növelésére használhatott volna. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy az ötvenes évek eleje a hatalmi harcok mellett az államszervezés lázában telt el: újadminisztratív-területi felosztást kellett kialakítani, az új hatalom helyi szervezeteit kellett létrehozni, újalkotmányt kiadni.

12. Részlet Gheorghiu--Dejnek a Román Népköztársaság 1949. évi állami terve kapcsán a Nagy Nemzetgyűlés elõtt 1948. december 27-én elmondott beszédébõl. In Az 1949 évi állami terv. Készült a kolozsvári Grafikai Üzemek nyomdájában, é. n. 13-14. p.

13. Például 1950 decemberében szavazta meg a Nagy Nemzetgyűlés a Román Népköztársaság ötéves nemzetgazdasági fejlesztési tervét az 1951--1955-ös évekre. Megjelent a Buletinul Oficial 117, 1950. december 16.

14. Azaz a tervelõírásoknak megfelelõ, a tervelõírásokban szereplõ egységnyi idõszakokban (hónapokban, évnegyedekben, félévekben) elvégzett tevékenységeket.

15. Buletinul Oficial 117, 1950. december 16. VII. fejezet. Szervezési intézkedések.

16. Uo.

17. Uo.

18. Lásd az idézett részt Gheorghiu--Dej: Az RMK KB Jelentése a párt tevékenységérõl a II. és III. Pártkongressszus közötti idõszakban, az 1960--1965 évi népgazdaságfejlesztési tervrõl és a 15 éves távlati gazdasági tervvázlatról. In A RMP III. Kongresszusa. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1960. 25-26. p.

19. A román pártvezetés sosem távolodott túl messzire a sztálinizmustól, a szocialista táboron belüli különutasságának nem elvi, hanem gyakorlati szempontjai voltak: "a vezetés hatalmának megõrzése, valamint az iparosítás román koncepciójának, a fejlettebb országok utolérésének a programja" (R. Süle: Románia politikatörténete. In Románia 1944-1990 Összeáll. Hunya Gábor, Atlantisz-Medvetánc, 1990, 234. p.), a desztalinizáció "egészen szűk keretek között maradt" (uo. 231. p.). Ugyanakkor a Gheorghiu--Dej utód, Ceausescu hatvanas évekbeli nyitása után újra bekövetkezett a diktatúra keményedése, és "a Ceausescu-rendszer végkifejlete erõteljesen kötõdött a sztálinizmus hagyományos vonalához". (Hunya Gábor: A Ceausescu... i. m. 56. p.)

20. Lásd Jelentés  az RMP KV 1958. november 26-28-i plenáris ülésén. In Gh. Gheorghiu--Dej: Beszédek és cikkek. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1959. 616. p.

21. A szó szerinti román kifejezés: "nu poate cuprinde sarcinile încredintate". Igaz, a leváltások valódi indítékai általában nem jelennek meg a büróülések jegyzõkönyveiben, de az sejthetõ, hogy akinek, másegyebek mellett, ezt is a számlájára írják, annak a felkészültségével, értelmi képességeivel is baj van, netalán viselkedésével anyagi kárt, presztízsvesztést okozott.

22. Arhivele Nationale Directia Judeteană Mures (Országos Levéltár Maros Megyei Igazgatósága, a továbbiakban: ANDJ Mures), fond Comitetul Regional Mures al PCR (a Román Kommunista Párt Maros Tartományi Bizottsága, a továbbiakban: CRM-PCR), dos. 192 (1958), 43-48. f.

23. Sedinte de birou. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 194 (1958), 56-376. f.

24. Sedinte de birou. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 226 (1959), 227., 14-254., 1-110. f.

25. Comisia Economică. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 287 (1960), 1-165. f.

26. Ekkor Gheorghiu--Dej az RMP elsõ titkára, Chivu Stoica pedig a Minisztertanács elnöke.

27. Keszi: A Magyar Autonóm Tartomány . Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsa, Marosvásárhely, 1959, kézirat, TLA Kv. 1851/96. 41-42. p.

28. Sedinte de birou. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 226 (1959), 68. f.

29. Uo. 73-74. p.

30. Uo. 62. p.

31. Keszi: A Magyar... i. m. 171-172. p.

32. Keszi: A Magyar... i. m. 180-187. p.

33. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 301 (1961), 168. f.

34. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 304 (1961), 142. f.

35. Uo. 1. f.

36. A vezetõcserék egyértelműen etnikai alapon történtek, hiszen ekkor a tartomány is, Marosvásárhely is magyar többségű. Kocsis esetében ezen túl az is egyértelmű, hogy az új elsõ titkár saját emberét ültetette a kulcspozícióba. A politikai vezetõváltás esetében azonban generációváltás is történt, illetve elõdeiknél képzettebbek az utódok. Csupor és Vargancsik illegalisták, Banc a negyvenes évek végén, Veres az ötvenes években kerül a pártapparátusba. Banc Moszkvában pártfõiskolát végzett, Veresnek bukaresti pártiskolája van.

37. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 329 (1962), 265. f.

38. Uo. 169. f. Iosif Banc az elsõ titkár, a helyettesének számító szervezési titkár Ioan Cozma, a propagandáért Jakab István, a mezõgazdaságért Gheorghe Raita, az iparért Anderko József felel.

39. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 329 (1962), 3. f.

40. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 295 (1961). A kijelentés a tartományi pártaktíva november 27-i ülésén hangzott el.

41. Szó szerint: "A tervszámok lebontás most nem egy szakszervezeti akció. Ez egy pártmunka, a párt és nem a szakszervezet akciója, hozzá kell hogy járuljon teljes mértékben minden tömegszervezet, de az egész akció a pártszervezeteink közvetlen vezetésével történik." ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 304 (1961), 2. f.

42. Uo.

43. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 304 (1961), 75-80. f.

44. Az egyik találkozóra februárban, a másikra decemberben került sor. A februárin például arra hivatkozva, hogy jobban felkészült szakemberre van szükség, leváltották a tartományi Néptanács Tervosztályának vezetõjét. ANDJ Mures, fond CRMPCR, dos. 298 (1961), 115-126. f., valamint dos. 304 (1961), 63. f.

45. A tanácskozáson megbeszélik, hogy milyen termékek gyártására szakosodjanak a tartomány vállalatai, milyen külföldi felszerelések, gépsorok beszerzését javasolják. Például a székelyudvarhelyi Gábor Áron Vállalat a kolozsvári Frigotechnicával együttműködve hűtõberendezéseket gyárt majd; a marosvásárhelyi tejtermékgyár csehszlovákiai, angliai gépsorokat kap. De javasolják új ipari egységek létesítését Erdõszentgyörgyön és Székelykeresztúron, hogy ez segítse várossá alakulásukat. A tartományi és rajoni beruházási munkálatokról egy "gazdasági ügycsomót (mapa economica)" állítanak össze, hogy rendszeresen követni lehessen ezeket. Követik az új termékek gyártásba vételét. Követik az exportra szánt termékek gyártását, ellenõrzik minõségüket, valamint azt, hogy a megfelelõ idõben történjen a szállításuk. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 298 (1961), 115-126. f.

46. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 313 (1961), 36. f. A Kombinát felépítését több szakaszban tervezik, teljes termelési kapacitását 1980-ban éri el. Az elsõ idõszakban 659 munkása lesz, meg a hõerõműben 175 dolgozó. Az építõtelepen 1600-an dolgoznak majd. Ezek legnagyobb része helyi kellene legyen, a távolról jötteknek lakást kell biztosítani, és ez nagyobb számban még nem lehetséges.

47. Uo.

48. Lásd az             Un secol de elecricitate 1898--1998, Regioanala de Electricitate Mures (IREM), h. é. n., 54. p.

49. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 313 (1961), 36. f.

50. Uo.

51. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 312 (1961), 193. f.

52. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 298 (1961), 115-126. f.

53. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 312 (1961). A költségek települések szerinti eloszlása igen egyenlõtlen. Például a Marosvásárhely rajoni, nyárádmenti Csíkfalva község települései esetében a következõ a helyzet: a községközpont, Csíkfalva villamosítása 170.000 lejbe kerül, ebbõl állami vállalat állja a költségek 22%-át, a többit a lakosok fizetik, egy családra 884 lej jut. Nyárádszentmárton esetében az összköltség szintén 170.000 lej, 12 százalékát állami vállalat adja, a lakosok családonként 992 lejt fizetnek. Vadadon az összköltség 260.000 lej, állami vállalt 14%-ot, a Tartományi Néptanács 38%-ot vállal, a családonkénti költség 1260 lej. Búzaháza esetében az összköltség 190.000 lej, állami vállalat 6%-ot, a Tartományi Néptanács 36%-ot vállal, a családoknak szintén 1260 lejt kell fizetniük. 1961 végén a települések villamosítottságának (tervezett) aránya a tartományközpontban és a különbözõ rajonokban a következõ: Marosvásárhely 67%, Marosvásárhely rajon 19%, Régen rajon 11%, Maroshévíz rajon 27%, Gyergyó rajon 18%, Csík rajon 36%, Udvarhely rajon 29%, Dicsõ rajon 33%, Ludas rajon 4%.

54. Az útvonal egyik fontos és kritikus szakasza a Balavásáráról a Balavásári tetõre felvezetõ rész. 1961 februárjában egy titkársági ülésen döntenek a tervvariánsokról (lásd ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 298 (1961), 141. f.). Az eddigi útvonal a falun keresztül vezetett, igen meredek kapaszkodó után jutott ki a tetõre. Ezen az útvonalon kerülnek a legkevesebbe a munkálatok, és nem kell lakásokat lebontani. A második variáns szerint szerpentint kell építeni, és ehhez mintegy tíz házat kell lebontani. Ez többe kerül, mint az elõzõ változat. A harmadik változat szerint a falun kívül, a hegy oldalában kell új utat nyitni. Ez rövidebb lenne, magángazdák szõlõsébõl kell hozzá kisajátítani 5,5, hektárt, vagy állami földtulajdonra cserélni, az útvonalon megjavulnának a látási viszonyokat, csökkenne a balesetveszély, de ez kerülne a legtöbbe, hiszen teljesen új útvonalat kellene vágni, alapozni. Végül is a harmadik variánst választották.

55. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 330 (1962), 105. f.

56. Uo.

57. Uo. 107. f.

58. 1961 nyarán 4.884 alkalmazottja van, ezek közül csak 36 a mérnök, 135 a technikus, 72 a mester és van még 347 tisztviselõ. A munkások aránya 89 százalék. A munkások 52 százaléka szakképzett. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 297 (1961), 24. f.

59. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 293 (1961), 57. f.

60. Egy 1961-es összeírás szerint az intézet dolgozói: 19 műépítész, 41 mérnök, 65 tervezõ, 39 rajzoló, 6 számítási szakember, 42 adminisztratív személyzet. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 297 (1961), 24. f.

61. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 329 (1962), 98-113. f.

62. Iosif Banc megjegyzése a tanulmánnyal kapcsolatban: "Siettessük a város modernizálását, bontsák le a régi épületeket, kalibákat." ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 329 (1962), 96. f.

63. A tanulmány a Kövesdombot ajánlja. A büró ezt nem hagyja jóvá, hanem a központtól északra fekvõ, Régen felõli részeken való bontást és építkezést javasolja. Iosif Banc kijelenti: "Használjunk fel minden területet a városban, mert így nem kerül annyiba az építkezés, mint a Kövesdombon. Nem vehetünk ki a mezõgazdasági termelésbõl 50 hektárt. Ne terjeszkedjünk a város alsó részén." ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 329 (1962), 96. f.

64. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 312 (1961), 33. f.

65. Az igen tanulságos, külön elemzést is megérdemlõ kimutatás szerint a tartományban 15%-kal több árut készítettek elõ a május elsejei ünneplõk számára, mint egy évvel azelõtt. Április 25-én már megkezdték a tartalékok halmozását. A kimutatáson a városok mellett a munkástelepülések (Balánbánya, Vlahica-Lövéte, Hargitabánya, Galócás, Gyulakuta), valamint az üdülõhelyek (Szováta, Borszék, Tusnádfürdõ) szerepelnek. Marosvásárhelyen az ünnepi mennyiség (a tartományi teljes mennyiség zárójelben): 17.000 (35.800) flekken, 10.000 (26.700) mititei, 2.000 (2990) debreceni kolbász, 100.000 (181.000) üveg és 6.000 (28.000) pohár sör, 20.000 (52.700) liter bor, 15.000 (39.100) liter ásványvíz, 800 (2.150) kg fagylalt, 16.000 (31.260) darab sütemény, 3.000 (7.350) liter hűsítõ. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 311 (1961), 173-181. f.

66. Tudni kellene, hogy mennyi került valóban elárusításra, és mennyi kelt el pult alól.

67. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 311 (1961), 97. f.

68. Uo. 99.

69. Majd a valós helyzetre utalva, hozzáteszi: "Holnap, holnapután és hétfõn be kell fejezni, ami még hátramaradt. Minden erõnket Gyergyóba és Csíkba kell koncentrálni." ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 329 (1962), 194. f.

70. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 329 (1962), 124. f.

71. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 330 (1962), 3. f.

72. Uo.

73. Uo.

74. Uo.

75. ANDJ Mures, fond CRM-PCR, dos. 311 (1961), 187-189. f.

76. Lásd Ernst Gellner: A nacionalizmus kialakulása: a nemzet és az osztály mítoszai. In Nacionalizmuselméletek (szöveggyűjtemény). Szerk.: Kántor Zoltán. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004. 45-78. p.

77. Uo. 53-54. p.

78. Hunya Gábor a nyolcvanas évek végén fogalmazta meg a diagnózist: "Romániában európai színvonalon áll az egy lakosra jutó élelmiszertermelés, a lakosság mégis gyenge színvonalon táplálkozik és jegyre kapja az alapvetõ élelmiszereket. Az ország két autógyára jelentõs arányban hazai piacra termel, de idõrõl idõre korlátozzák a személygépkocsik használatát. Hatalmas, összkomfortos lakásokkal ellátott lakótelepek épültek, de a lakásoktól megvonják a fűtést és a vizet. Óriási traktorgyár ontja termékeit, kelet-európai viszonylatban jó a traktorellátás, mégis a kézi munkát és a fogatok használatát szorgalmazzák a mezõgazdaságban. A termelõszektor eredményei és a lakosság haszonélvezete a nyolcvanas években hihetetlenül eltávolodott egymástól. Az ország harminc év gyorsított modernizáció után "demodernizációs" folyamaton megy keresztül." (Hunya: A Ceausescu-korszak. In Románia 1944-1990 i. m. 55. p.)