részletes keresés


nyomtat

megoszt

Kollektivizálás Székelybetlenfalván

Kápolnási Zsolt

Kollektivizálás Székelybethlenfalván

Elõzmények

A romániai kollektivizálását a Román Munkáspárt Központi Vezetõségének 1949. március 3-5. között tartott plenáris ülésén hirdették meg, és annak befejezését a Nagy Nemzetgyűlés 1962. április 27-28-án köszöntötte kétnapos ünnepi gyűléssel. Ekkorra majdnem minden romániai helységben megalakult a kollektív gazdaság, azaz egy olyan mezõgazdasági üzemforma, melyben a földművesek közösen művelték meg a földet, közösek voltak a termelõeszközök és a földterületeket egy közös, egységes területté tagosították, megszüntetve az évszázadok óta fennálló magántulajdont a földbirtokok felett. A folyamat hol lassuló, hol erõteljesebb ütemét a pillanatnyi taktikai meggondolások befolyásolták. A hatalom és az egyén e 13 éves küzdelmében három periódust különböztethetünk meg:

I. 1949-1953: kollektivista struktúrák kényszerrel történõ létrehozása;

II. 1953-1956: enyhülés a kollektivizálási politikában;

III. 1957-1962: a kollektivizálás felgyorsulása, az agresszió növekedése.

Ez a 13 év feltűnõen hosszú idõszak, ha figyelembe vesszük, hogy 1962-ben, a romániai kollektivizálás befejezésekor, a keleti tömb országainak nagy részében a kollektivizálás már régóta lezárt probléma volt.[1] Ebben a tanulmányban azt mutatjuk be, hogy miként váltak a kollektív gazdaság tagjaivá Székelyudvarhely egyik peremfaluja, Székelybethlenfalva földművesei. Székelyudvarhely többi peremfaluja (Szombatfalva, Kadicsfalva), valamint Székelyudvarhely város kollektivizálása reményeink szerint jövõbeli kutatásaink témáját képezi, távolabbi célunk e kisváros kollektivizálási folyamatának minél teljesebb feltárása.

Kutatásunk ankét jellegű, legfontosabb eszközünk a részben strukturált interjú volt. Összesen 13 interjú készült.[2] Az interjúalanyok közül 10 férfi és 3 nõ, mindegyikük magyar nemzetiségű; ez a tény tükrözi Bethlenfalva korabeli és mai nemzetiségi viszonyait. Legtöbben a faluba jártak iskolába, hét osztályt végeztek. Többen az akkori események szenvedõ alanyai voltak, de találunk közöttük néptanácsi alkalmazottat, pártaktivistát, kollektív gazdaságban dolgozó brigádost és párttitkárt is. Az interjúk során kedvezõ tapasztalatokat szereztünk, a tanúk a legtöbb esetben szívesen válaszoltak kérdéseinkre, félretéve a sokszor több évtizedes sérelmeket.

A kapott információk feldolgozásánál figyelembe kellett vennünk azt a tényt, hogy a visszaemlékezések több mint ötven év távlatából történtek, rengeteg a bizonytalanság, pontatlanság, ezért igyekeztünk az eseményekre többször rákérdezni, az információkat ellenõrizni több tanú megkérdezése révén.

Természetesen a szóbeli közlések feldolgozása nem helyettesítheti az alapos levéltári kutatást. Sajnálatos tény, hogy a csíkszeredai Állami Levéltárban az Udvarhely rajoni iratok még nincsenek rendezve, ezért hozzáférhetetlenek. A kutatásunk során nagy segítségünkre voltak a bethlenfalvi kollektív gazdaság irattárában található dokumentumok, illetve a székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal irattárában fellelt források. Ezeket egészítették ki az interjúalanyok személyes iratai. Sok információval szolgált a korabeli sajtó áttekintése is, elsõsorban a Magyar Autonóm Tartomány napilapja, a Vörös Zászló, amely Marosvásárhelyen jelent meg. Vörös Zászló volt a címe az 1950-1952 között Brassóban (akkor Sztálinváros) megjelenõ tartományi lapnak is, amely azért szolgált hasznos forrásul, mert ebben az idõszakban Székelyudvarhely rajon Sztálin tartományhoz tartozott. Székelyudvarhelyen a Szabadság című hetilap jelent meg 1944 és 1951 között; e sajtóterméknek az 1946-1951 közötti lapszámait néztük át. A sajtóból kapott adatokat azonban szintén óvatosan kellett kezelnünk a korlátozott nyilvánosság miatt.

A második világháborút követõ években Székelybethlenfalva Udvarhely megyéhez tartozott. Bár gyakorlatilag egybeépült Székelyudvarhellyel (1952-ig a Székelybethlenfalva feliratú tábla a székelyudvarhelyi Haberstumpf villa kapuja elõtt állt), önálló közigazgatási egységként működött, hozzátartozott Kadicsfalva is. A két falut a Küküllõ választja el egymástól. 1802-tõl Székelybethlenfalva és Kadicsfalva közös plébániát tartott fenn. A kadicsfalvi Rez hegy lábainál elterülõ Székelybethlenfalva lakosainak száma 1941-ben 1.102 fõ volt. Ebbõl heten vallották magukat a magyartól eltérõ nemzetiségűnek.[3]

A Román Munkáspárt és a Minisztertanács 1950. július 23-i határozata szerint Romániát tartományokra osztották fel. Székelybethlenfalva Sztálin tartomány, ezen belül Udvarhely rajon része lett. A rajon központja Székelyudvarhely volt.[4] 1952-ben csatolták a városhoz Székelybethlenfalvát és Kadicsfalvát. Jellemzõ adalék azonban, hogy még az 1962-ben kiadott iratokban is a Bethlenfalva, Kadicsfalva megnevezés szerepel. Ilyen dokumentum a bethlenfalvi kollektív gazdaság tagosítási tervezete a székelyudvarhelyi Kondor társulás irattárából.

A korszak statisztikáit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a falu lakosságának döntõ többsége mezõgazdaságból, állattenyésztésbõl élt. Nem alakult ki nagybirtok, a gazdák többsége öt hektárnál kisebb területű földbirtokkal rendelkezett. Egy 1956-ban készült gazdasági lajstrom szerint a bethlenfalvi földbirtokok helyzete a következõ volt:

A földbirtok nagysága

0-5 ha

5-10 ha

10-15 ha

15-20 ha

A földbirtokok száma

320

39

1

2

Forrás: Székelybethlenfalva 1956. évi mezõgazdasági lajstroma. A székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal irattárában.

A legnagyobb földbirtok a Deák Sándoré (18,84 ha), illetve Gálffi Ferencé (18,25 ha). A fenti táblázatban nem szerepel 54 földbirtok, melyek más helységbeli személyek tulajdonában voltak. Ezen területek egyike sem haladta meg az öt hektárt.[5]

A faluban fõleg zöldséget, búzát, kukoricát, burgonyát termeltek. Számottevõ volt a cukorrépa termesztés. A háború után az ipar jelentéktelen, gyakorlatilag a deszkagyártásból állt. Három fűrészüzem is működött, a Farkas-és Guttmann-féle tűzvészben pusztult el még a háború vége elõtt, a Fábián gyárat 1948-ban államosították. A csekély ipari szektort Páll Sándor ecetgyára egészítette ki, amely a magyar állam segítségével épült, és 1945- 1946-ig működött, de csak egy-két személyt foglalkoztatott.[6] A falu életének alapköve az egyéni gazdaság volt, amely 1962-re majdnem teljes egészében eltűnt.

A törvény súlya alatt

A második világháborút követõ évek különösen embert próbálóak voltak a székelybethlenfalviak számára. A háborús pusztítások miatt keletkezett gazdasági válság hatását felerõsítette az 1946. évi szárazság. Az éhínség miatt sokan menekültek el a faluból, elsõsorban a Bánságban próbáltak jobb munkalehetõséget találni. Jól érzékelteti a helyzet súlyosságát a következõ adat: 1946-ban egy újonnan kihelyezett tanító fizetése 64.000 lej, ugyanakkor egy véka (25-35 liter) kukorica ára 150.000 lej volt.[7]

Székelybethlenfalván 1945-46-ban a kommunista párttagok száma nagyon csekély volt, bár egyesekrõl már a háború elõtt sejtették, hogy titokban kommunista gyűlésekre jár. Ilyen volt Ozsváth Kálmán marosújvári kovács, aki Székelybethlenfalvára költözött, "úgy susogták róla, hogy kommunista".[8] A helyi alapszervezet megszervezésekor elsõsorban a legszegényebb réteget igyekeztek mozgósítani. Próbálták bevonni a párttevékenységbe azokat is, akik szovjetunióbeli fogságból tértek haza, mint Bálint Lajost, aki Szibériában négy évet töltött munkatáborban.[9] Sokszor a személyes élményeknek nagy szerepük volt a pártba való belépés elhatározásában. Ezek az élmények egyes esetekben mesés, romantikus jegyeket hordoztak. Bokor Albert késõbbi alapszervezeti titkár fia azt mesélte el, hogy az apja Brassóban megismerkedett egy kommunistával, aki "olyan kiegyensúlyozott volt, soha csúnya beszédet nem hallott tõle", s mivel õ utálta azt, aki káromkodott, "pozitív példát látva benne vonzó lett a kommunizmus". A késõbbi nehézségek sem tántorították el a párt eszméitõl, azt hangoztatta, hogy a nehézségek csak átmenetet jelentenek, a hatalom csak az utat készíti elõ a boldogabb jövõ felé. A társulások szervezésekor sok elégedetlenséget szültek a földcserék, ezt Bokor Albert úgy értelmezte, hogy még jó is, ha az emberek összevesznek, mert így könnyebben beállnak majd a kollektív gazdaságba. Ezen elgondolása miatt a falusiak ellenszenvvel viseltettek iránta: "volt egy pszichózis, hogy elõtte nem szabadott beszélni, õrizkedtek tõle, mintha leprás volna".[10] A megkülönböztetõ bánásmódot még a családtagjai is érezték. 1950-ben beválasztották egy, a Szovjetunióba látogató küldöttségbe, a meglátogatott - a valószínűleg díszletként bemutatott - kolhozok látványát évekig emlegette, az ott kapott tealevelet értékes ereklyeként õrizte.[11]

A székelybethlenfalvi pártalapszervezet alakuló gyűlését a jegyzõségen tartották, a felvett tagok száma nem haladta meg a tizenötöt.[12] A székelyudvarhelyi Szabadság 1950. november 25-i számában azt olvashatjuk, hogy a székelybethlenfalvi Bokor Mózes, miután megszervezte falujában a MADOSZ-t, s részt vett a földosztó bizottság tevékenységében is, 1945-ben a községi pártalapszervezet titkára lett. A szervezés nem volt idegen a felesége számára sem, 1951-ben egy másik falubeli agitátornõvel megszervezték, hogy a falu parasztasszonyai különbözõ kollektív gazdaságoknak nyújtsanak segítséget.[13]

A Minisztertanács által hozott 68/1946. sz. törvény alapján vezették be a beszolgáltatási rendszert. Ez az állati és a növényi eredetű mezõgazdasági terményekre vonatkozott. A beszolgáltatásokat a Megyei Gazdasági Hivatalok irányították, esetünkben ennek székhelye Székelyudvarhelyen volt.[14] A központi párt és állami vezetés a békeszerzõdés elõírásainak betartása, a Szovjetuniónak folyósítandó kárpótlás, az új rendszer húzóerejét jelentõ városi munkásság élelemmel való ellátása és a gazdasági válság miatt hozta ezt az intézkedést. De ezzel egyben az egyéni parasztgazdaságok erejének további csökkenéséhez is hozzájárult. Az akkori politikai vezetés számára ugyanakkor az is világos volt, hogy a gazdaságilag meggyengült földműveseket könnyebb lesz bevonni a mezõgazdaság további szocialista átalakításába. Az elõbbi törvényt 1947-ben újabb megszorítás követte, a terméseredmények függvényében a mezõgazdasági termelõknek kötelezõen be kellett szolgáltatniuk egy bizonyos kvótát. Az ellenõrzést és az irányítást két központi szerv, a Kereskedelmi és Ipari Minisztérium, valamint a Mezõgazdasági Minisztérium vette át, ugyanakkor megnõttek a különbözõ gazdasági kihágásokra kiszabható büntetések is.[15] A centralizálás újabb eszközeként 1948. június 29-én létrehozták a Gabonabegyűjtõ Állami Tanácsot.[16]

A kollektivizálás hivatalos meghirdetése után (1949. március 3-5.) a törvénykezést tovább szigorította a hatalom. A gazdákra nehezedõ terhek súlyát növelte az agráradó bevezetése. Ezzel megadóztatták a gazdasági termelõ egységek minden mezõgazdasági és nem mezõgazdasági jövedelmét.[17] Az adó nagyságát az egyéni gazdaságok esetében az átlagos évi jövedelem alapján határozták meg. További megszorításokat eredményezett a Minisztertanács Elnökségének 306. sz. rendelete a gabona-beszolgáltatá-sokról. Itt már elõre meghatározott kvótákról volt szó, melyeket a mezõgazdasági terület függvényében róttak ki. A kvóta attól is függött, hogy az illetõ gazdaság milyen átlagos terméseredménnyel rendelkezõ tartományhoz tartozott.[18] Határozat született arról is, hogy a kvóták nagyságát az év elején kell megállapítani. Az általános beszolgáltatási terv alapján a községi, járási és megyei Ideiglenes Bizottságok állították össze a helyi terveket (az 1950-es néptanácsi választásokig ezek a szervek voltak a hatalom helyi képviselõi). A kötelezettség-vállalásokat jegyzõkönyvben rögzítet-ték.[19] Amíg tehát 1949-ig a termelõ számára minden esetben maradt vissza termény, ezt követõen megtörténhetett, hogy nem termelte meg még a kvótájának megfelelõ mennyiséget sem. Ilyen esetrõl számolt be a bethlenfalvi I. F., aki a leadáshoz szükséges burgonyát Csíkmindszenten vásárolta meg. A helyzetét tovább bonyolította az a megszorítás, hogy a beadás csak Székelyudvarhelyen történhetett meg, így nagy erõfeszítésébe került, hogy a csíkszeredai begyűjtõ központnál elfogadják a beszolgáltatását. Így nem kellett ötven kilométert utaztatni a beszolgáltatandó burgonyát.

A beszolgáltatandó termények körét az ötvenes évek elején kiterjesztették minden állati és növényi eredetű terményre. A kvótákért fizettek, ám ez a pénzösszeg - a bethlenfalvi földművesek egyöntetű véleménye szerint - nevetségesen csekély volt. 1950-ben 1 kg búzáért 5,60 lejt, 1 kg burgonyáért 2 lejt kaptak a gazdák.[20] A megszorult parasztok ezért még a beadás elõtt próbálták a termés egy részét megmenteni. Mivel a cséplés a "biztonság miatt" a szérűn történt, ahol egy aktivista felügyelte a tevékenységet, egy-két zsáknyit el kellett dugni még a termény lemérése elõtt. Könnyebb volt a helyzet, ha a felügyelõ barát vagy rokon volt. A legvisszásabb helyzet a húsbeszolgáltatásoknál alakult ki, olyanoknak is kellett teljesíteni a kvótákat, akik állatot sem tartottak. Ezért többen társultak közös vásárlásra, így az is megvehette a részét, aki nem foglalkozott állattartással.[21]

A bevezetõben említettük, hogy a sajtóban megjelenõ cikkek tartalmát csak nagy elõvigyázatossággal szabad figyelembe venni. A kutató számára nem jelentett meglepetést, hogy miután a bethlenfalviak visszaemlékezéseiben a beszolgáltatások súlyos teherként jelentek meg, az udvarhelyi Szabadság 1949. szeptember 10-i számában a következõket olvashatta: "Zeneszóval vonultak végig Székelyudvarhelyen kedden Derzs, Kányád, Petek, Muzsna, Hodgya, Bikafalva, Bágy, Agyagfalva községek dolgozó földműveseinek zászlókkal, jelszavas táblákkal díszített, felvirágzott szekerei a gabonabegyűjtés során hozva a kenyeret jelentõ gabonát."

A kommunista törvénykezés sokkal súlyosabban érintette azo-kat a székelybethlenfalvi gazdákat, akik az úgynevezett kuláklistákra kerültek. A szó az eredeti szovjet értelmezésében nagy földbirtokkal rendelkezõ parasztgazdát jelent. Romániában ez nem volt ilyen egyértelmű. Ahhoz, hogy megértsük a kulákság fogalmának alkalmazását, tisztáznunk kell, hogy milyen érdeke fűzõdött a hatalomnak ezen új társadalmi kategória megteremtéséhez. A mezõgazdasági területek államosítása nem volt könnyű feladat, a parasztok ragaszkodását a tulajdonukban levõ földbirtokhoz csak úgy lehetett gyengíteni, ha gyengítették a parasztközösségeken belüli szolidaritást is. Az egységes közösségeken belül ezért különbözõ kategóriákat állítottak fel: szegényparaszt, középparaszt és gazdagparaszt, azaz kulák. A kommunista ideológia a faluközösségeken belül a kulákságban azonosította a dolgozó parasztok ellenségét, ez volt az a társadalmi csoport, amelyik a szocialista falu megteremtésének útjában állt. A másik két falusi csoport kulákság elleni harcát nevezték falusi osztályharcnak. A három csoport között a határ nagyon homályos volt, formálisan szegényparasztnak az 5 hektárnál kevesebb földdel, középparasztnak az 5-20 közötti földterülettel rendelkezõk számítottak, míg kuláknak a 20 hektárnál több földön gazdálkodó földműves számí-tott.[22] A kollektivizálást meghirdetõ Központi Bizottsági plenáris ülésen Gh. Gheorghiu-Dej elítélte azt a módszert, amely kizárólag a földbirtok nagysága alapján dönti el a kuláksághoz való tartozást: "A föld [...] nem lehet az egyetlen kritérium [...], számot kell vetnünk a következõ kritériumokkal: melyik tartományban van a földbirtoka, rendelkezik-e termelõeszközökkel és milyenekkel, al-kalmaz-e idegen munkaerõt, a család nagysága és egy sor olyan helyi körülmény, amelyeket csak akkor tudunk felmérni, ha minden esetet konkrétan tanulmányozunk".[23] Így történhetett meg, hogy Székelybethlenfalván a kuláklistára tett gazdák közül egyik sem birtokolt 19 hektárnál nagyobb földterületet.

A kuláklistákat a rajoni néptanácsok Végrehajtó Bizottságai és a tartományi néptanács Végrehajtó Bizottsága ellenõrizte és hagyta jóvá. Minden községi néptanács mellett alakítottak egy-egy bizottságot, amely az alapszervezeti titkárból és a néptanács Végrehajtó Bizottságának tagjaiból állt, ez a bizottság terjesztette fel a rajoni szervekhez javaslatait a listára való felvételre.[24] Tehát a székelybethlenfalvi gazdálkodókat a helyi vezetõk javaslatai alapján minõsítették. A kritériumok viszonylagossága lehetõvé tette ezek manipulálását, sokszor múltbeli sérelmek, személyes kapcsolatok álltak a javaslatok mögött. Gálffi Ferenc székelybethlenfalvi kulák fia, Gálffi Imre, még a nagyapja iránti bosszúvággyal magyarázta az apja kuláklistára való kerülését. Az ugyanis rossz viszonyban volt a helyi pártalapszervezet titkárával. A nagyapja több mint 25 hektár földdel rendelkezett, szolgákat tartott és földjét megmunkáltatta. Gálffi Ferenc viszont már csak 16 hektár földet örökölt, és a többi kritériumnak sem felelt meg, úgyhogy valószínűsíthetjük, hogy az apja adatait vették figyelembe a kuláklista összeállításánál.[25] I. F. az irigységgel magyarázta kulákká nyilvánítását: "Vót az a B. D., jegyzõségi posztot is töltött bé, kotnyeles volt, ha valaki szorgalmas volt, egy kicsit jobban állott, azt má kuláknak nyilvánította". Mivel a szempontok ennyire bizonytalanok voltak, a hatalom elérte célját, a falvak lakóinak megfélemlítését. Egy középparaszt tudta, hogy bármilyen ballépés a kulákok sorsára juttathatja.

A pártvezetés tervei szerint a kollektivizálási folyamat végére a kulákság kategóriájának és mint társadalmi csoportnak is meg kellett szűnnie. Gh. Gheorghiu-Dej az 1949. márciusi jelentésében felhívta a figyelmet arra, hogy ez egy hosszú, fokozatos folyamat, az elsõ szakaszban a kulákság lehetõségeit szükséges korlátozni: "létezik egy baloldali és egy jobboldali veszély. A baloldali veszélyt az jelenti, hogy egyszer felszámolunk és utána korlátozunk [...] a városainkat a kenyérellátás megoldatlanságának problémájával állítjuk szembe [...] Másodsorban a kulákok korlátozásának idõszakában, a városok élelmiszerellátásának kényszere miatt jobbra csúszhatunk [...] Amikor a kuláknak megnõnek a szárnyait le kell vágjuk. Fogod szorosan a nyakát s csak annyi levegõt engedsz neki, hogy meg ne haljon."[26]

A Gh. Gheorghiu-Dej által említett korlátozás majdnem min-den korabeli törvényben fellelhetõ. A 18/1951-es törvény értelmében a mezõgazdasági adó a kulákok gazdaságára 20-50%-os kvótával volt növelhetõ.[27] 1953. január 26-án határozták meg a tejbeszolgáltatás rendjét, és azt, hogy a kulákgazdaságoknak 30%-kal többet kell beadniuk. A gyapjú esetében ez a növekedés 10%-os volt.[28] Hasonló emeléseket léptettek életbe a kvótarendszerbe tartozó más termékek esetében is. Egy székelybethlenfalvi kulákgazda elmondása szerint volt olyan év, hogy a kvóta leadása után annyi termény sem maradt meg, hogy õsszel vetni tudjanak.[29] A kulákgazdákat esetenként kötelezték, hogy számukra ismeretlen mezõgazdasági tevékenységgel foglalkozzanak. Ilyen volt a cukorrépa termesztése. Egy székelybethlenfalvi kulákot a néptanácselnök személyesen próbált rábírni a cukorrépa-termesztés elvállalására. A fia így emlékezett az esetre: "S mondta édesapámnak, hogy álljon fél lábra ott a sarokban, mire apám azt mondta, hogy a világháborút megjárta, de fél lábra még senki nem állította."[30] A kulákokkal szemben a hatalom képviselõi fizikai erõszakot nem alkalmaztak az általunk vizsgált faluban, de a gazdasági nyomás mellett sokszor emberi méltóságok is sérültek: "Jöttem haza Csíkból, s már ott voltak a kapuban B.-ék, látjátok, így csinál a kulák, lopja a napot, hogy ne kelljen a beadást megcsinálja".[31] 1955 õszérõl Gálffi Imre, az egyik kulákgazda fia a következõ történetet mesélte el: "Esõs nyár volt, megengedték, hogy a háznál csépeljünk. Úgy adódott, hogy pont amikor a gép hozzánk jött akkor már a nap ment le, kellett volna hozzáfogni. Ki volt adva, hogy éjjel-nappal csépelni kell. Igen, de ez lehetetlen vót. Éppen akkor jött a néptanácstól az ellenõrzés, köztük K., az elnök, kérdezte, hogy miért nem csépelnek. Apám mondta, hogy ilyenkor erõ sincs, az emberek el vannak fáradva, sötétedik be, nagy a szemveszteség [...] Azt mondja a sofõrnek, menjél hozd ki a milícia parancsnokot, el is megy a sofõre, egy T. nevű rendõr volt a parancsnok, jön bé a kíséretével. Na azt mondja, hol van a gazda s azt mondja erre K., itt van ez a vén gazember! Akkor úgy jött, mintha felpofoztak volna." A diszkrimináció nemcsak a családfõt érintette, hanem a családtagokat is. I. F. lányát kizárták az ifjúság báljairól, a városban sehol nem kapott munkát.[32] Gálffi Ferenc fiát a sofõri állásából menesztették az apja kedvezõtlen társadalmi pozíciója miatt.[33]

Székelybethlenfalván nem került sor kulákok deportálására, mint sok más helységben. Egyedül Nicora Camil kocsmárost lakoltatták ki; õ egy másik bethlenfalvi kulákhoz, Páll Sándorhoz költözött át.[34] Érkeztek viszont idegen kulákok a szászföldi Szászhermányból. Bálint Lajosnál egy szász tanító és a felesége lakott három éven keresztül.[35]

A hatalom elérte a célját. Kiteljesedett az osztályharc Székelybethlenfalván is. A tanúk többsége azonban úgy emlékszik vissza, hogy a kulákság és a többi földműves között a viszony nem változott meg az új helyzetben, inkább a részvét érzése alakult ki az "osztályellenség" iránt. Az igazi határvonal a faluból kikerülõ és a városból érkezõ aktivisták, valamint a létfenntartásért küzdõ gazdálkodók között húzódott. A félelem, a jövõ bizonytalansága rányomta bélyegét az ötvenes évekre Bethlenfalván. A faluban történt változásokat érzékelteti a következõ idézet a Szabadság 1949. július 2-i számából: "Ismét hallat magáról Barra Ignác, aki Székelybethlenfalván volt jegyzõ. Míg a dolgozó parasztság a békés termelés útján halad a szocializmus felé, addig a jegyzõ úr ahelyett, hogy felvilágosítaná a falusi dolgozókat, inkább a kocsmába megy és jól megrészegedik, nem törõdve az irodában hagyott közügyekkel [...] B. I. a reakciósokkal, a sovinisztákkal részegeskedik és arról folytat eszmecserét, hogyan lehetne bomlasztani a Népköztársaság egységét és szabotálni a munkásosztály szabta törvényeket, a gazdák félrevezetésével és a rendeletek végrehajtásának késleltetésével [...] Az ilyeneket a nép saját maga kell, hogy kizárja soraiból. B. levelezõ." Az új idõk szava szerint egy morális probléma is ideológiai színezetet kaphatott: "Bethlenfalván és Kadicsfalván mindenki a plébános úr erkölcstelen magaviseletérõl beszél [...] K. I. ájtatos szavakkal próbálja a háborús uszítókat felmagasztalni és prédikációiban magyar egységet hirdet [...] D. I. egy szegényparaszt asszony 16 éves leánya, 1946 óta dolgozik a plébános úrnál [...] Egyszer az özvegyasszony azt vette észre, hogy a leánya áldott állapotban van."[36]

A Román Munkáspárt Központi Vezetõségének 1956. december 27-29. között tartott plenáris ülésén elhatározták a kötelezõ beszolgáltatások rendszerének megszüntetését. Ezután a különbözõ terményeket az erre hivatott intézmények vásárolták fel szerzõdéses alapon.[37] Ez a beszolgáltatási forma elvileg nem volt kötelezõ, de a hatalom adminisztratív és jogi intézkedések egész sorával próbálta rávenni a falusiakat, hogy vállalják a szerzõdéskötést.

Ugyanebben az idõszakban (1956-1957) kulákfelmentési akciók is kezdõdtek. Az ötvenes években a kulákok folyamatosan írták felmentési kérelmeiket, de ezeket csak nagyon ritkán bírálták el pozitívan. A székelyudvarhelyi rajoni néptanács Végrehajtó Bizottságának 15122/1952-es jelentése 104 kérelemrõl számolt be, amelybõl egyet sem hagytak jóvá.[38] A megváltozott körülményeket mutatja az a tény, hogy 1956. november 5-én levették a kuláklistáról Gálffi Ferenc és Nicora Camil bethlenafalvi kulákokat.[39]

Bár az 1957-es év némi enyhülést hozott Székelybethlenfalván is az egyéni gazdálkodók, illetve a kulákok életébe, hamarosan újabb nehézségekkel kellett szembenézniük. A székelyudvarhelyi városi néptanács és pártbizottság vezetésével megkezdõdött a szocialista mezõgazdasági egységek szervezése.

Két társulás, egy kollektív gazdaság

Annak ellenére, hogy 1945-ben a kommunisták határozott ígéretet tettek a mezõgazdasági földek magántulajdonban való megtartására, a párt 1949 márciusában tartott plenáris ülésén a kommunista vezetõk új irányvonalat szabtak a hazai mezõgazdaság fejlõdésének: a fokozatos kollektivizálás megvalósítását.[40] Országos szinten 1950-ben mindössze 56 kollektív gazdaság alakult. A Román Munkáspárt Központi Vezetõségének 1951. szeptember 18-i határozata ezért új taktikát javasolt: a szovjet TOZ-ok (Tovariscsesztvo szovmesztnoj obrabotki zemlji, azaz társulás a föld közös megművelésére) mintájára alakuljanak mezõgazdasági társulások. Ezekben is megtörtént a földek tagosítása, azaz egy táblában való összevonása, de megmaradt a magántulajdon mind a földek, mind a termelõeszközök tekintetében.[41] A folyamat döcögõsen haladt a Magyar Autonóm Tartományban is. A Tartományi Pártkollégium 1952. augusztus 13-i gyűlésén V. Soporeanu megállapította: "Egy fõ probléma ebben a tartományban a nemzeti probléma, amelyik sovinizmus, antiszemitizmus formájában nyilatkozik meg, és egy másik probléma, amelyik kell, hogy foglalkoztassa az elvtársakat, az a mezõgazdaság szocialista átalakítása, amely nehezen megy ebben a tartományban."[42]

A kollektív gazdaságokat hivatalosan az illetõ helység lakosainak saját kezdeményezésükbõl kellett megalakítaniuk, a községi, városi, rajoni és tartományi vezetõ szervek segítsége mellett. A gyakorlatban nagyon ritka volt az ilyen eset. Gyakrabban elõfordult, hogy volt helyi kezdeményezés, csak néhány szegényebb paraszt írta alá a belépési nyilatkozatot, de a kollektív gazdaság megalakításához már szükséges volt a felülrõl érkezõ pártaktivisták kényszerítõ beavatkozása.[43] A kollektív gazdaságok és társulások megalakítását egy tartományi bizottság irányította. Ennek a bizottságnak tagja volt többek között a tartományi néptanács Végrehajtó Bizottság (VB) elnöke, az agrárszekció vezetõje, a tartományi Munkáspárt küldöttje, a kollektív gazdaságok hivatalának vezetõje. A hasonló összetételű rajoni bizottság tagjai feleltek egy-egy községcsoportért, míg a szintén hasonló összetételű községi bizottságok tagjai az egyes szocialista mezõgazdasági egységek létrehozásáért.[44]

Udvarhely rajonban az elsõ három kollektív gazdaság 1950. június 4-én alakult meg Bögözben, Székelykeresztúron és Vargyason.[45] Az elsõ kollektív gazdaságoknak kirakatszerepük is volt. A még egyénileg gazdálkodó földműveseknek kirándulásokat szerveztek ezekbe az intézményekbe, így próbálva a közös gazdálkodást megkedveltetni velük. Ez egyike volt azoknak a módszereknek, amelyeket a Román Munkáspárt Központi Vezetõsége az 1951. szeptember 18-i határozatában foglalt össze.[46] Egy másik módszer az addigi megvalósítások médiában való népszerűsítése volt.

A pártszervek azt is javasolták, hogy találkozókat kell szervezni a Szovjetuniót megjárt parasztokkal, akik elmesélhetik tapasztalataikat az egyénileg gazdálkodóknak.[47] Azoknak a gazdáknak a meggyõzésére, akik nem fogadták el a kollektivizálást, egész sereg agitátor indult el a falvakba. Kíséretükben voltak a különbözõ állami intézmények, vállalatok alkalmazottai is: "A helyi agitátorok megsegítésére a rajoni pártbizottság képzett aktivistákat küld a falvakba. Városunk üzemei, vállalatai és intézményei rendszeresen részt vesznek a dolgozó parasztok meggyõzésében a nagyüzemi mezõgazdaság elõnyeirõl."[48] Az avatásokon, illetve a teljes kollektivizálást követõ ünnepélyeken az udvarhelyi dolgozók különbözõ kultúrcsoportjai rendszeresen felléptek. "Furcsának tűnk azonban, hogy míg a legtöbb udvarhelyi vállalat és intézmény dolgozói bekapcsolódtak a mezõgazdaság szocialista átalakításáért folyó sokoldalú nevelõmunkába, addig a József Attila Helyiipari vállalat, az Építkezési vállalat, a Bank, valamint a Posta alkalmazottai közömbösek e nagy munka iránt."[49]

A szóbeli gyõzködésnél sokkal nagyobb eredményt produkált az a törvénykezés, melynek a gerincét az elõbbi fejezetben vázoltuk fel. A gazdasági önállóságát vesztett parasztság esetenként valóban önkéntesen vállalta a közös gazdálkodást. Ezt segítették elõ a törvények azon kitételei, melyek látványos különbséget tettek az egyéni gazdaságok és a közös gazdaságok között, az utóbbiak javára. A 18/1949-es, a mezõgazdasági adózásról szóló törvény mentesítette az adózás alól a kollektív gazdaságokat az alakulásuk utáni elsõ két évre, a további években a jövedelmük 1%-os adózás alá esett.[50] A Gép-és Traktorállomások munkájának igénybevételekor a kollektív gazdaságok 20%-os árcsökkentést kaptak.[51] Egy egyénileg dolgozó gazda, ha egy tehene volt, 200 liter tejkvótát kellett egy év alatt az államnak beszolgáltasson. Ezzel szemben a kollektív gazdaságok tagjainak kvótája nem haladhatta meg az évi 60 litert.[52] A kollektív gazdaságokba beállt földművesek kvótacsökkentést kaptak azokra a földekre, amelyek még a tulajdonukban maradtak.[53] A szerzõdéses rendszer idején elõnyös kölcsönöket lehetett felvenni a szerzõdés idejére állattartásra; a társulások 5%-os, a kollektív gazdaságok 10%-os kiegészítést kaptak, ha ilyen szerzõdéseket kötöttek.[54] Egy 1955. szeptember 13-i rendelet megtiltotta a magángazdáknak a gabonavásárlást, illetve a gabona bármilyen járművel való szállítását.[55]

Mindezen kényszerítõ tényezõk mellett sem haladt a mezõgazdaság szocialista átalakítása a rajoni vezetés által elgondolt ütem szerint. A 89 falut és egy várost magában foglaló Udvarhely rajonban 1957 végén még mindig csak 44 szocialista típusú mezõgazdasági termelõegység létezett. Ekkor már a bevezetõben említett harmadik szakasznál tartott az országos kollektivizálás folyamata. "Nem kielégítõ a szocialista átalakítás üteme. Kevés azoknak a dolgozó földműveseknek száma, akik teljesen, vagy legalább földjük legnagyobb részével belépnek a társulásokba. Fõleg egyes középparasztok idegenkednek a közös gazdálkodástól"

- jelent meg a bíráló cikk a Vörös Zászlóban. A felsorolt hibák: "A helyi erõk lebecsülése, a kiküldött elvtársak sok esetben maguk próbáltak meg eredmény elérni [...] Ott viszont ahol a városból, üzembõl ment elvtársak a helyi pártalapszervezet, néptanács segítségével összefogták a helyi erõket eredményes munkát fejtettek ki [....] A Május 1, Vörös Csillag, Aprozar vállalatok nem dolgoztak tehetségükhöz mérten. Nem kielégítõ a látható agitá-ció."[56]

Országszerte, így Udvarhely rajonban is, a mezõgazdaság szocialista átszervezése 1957 végétõl felgyorsult. Ezt bizonyítja az a tény, hogy 1959 tavaszán már 96 közös gazdaság létezett a rajonban, melybõl 13 kollektív gazdaság volt.[57] Ekkor kezdték meg a pártaktivisták Bethlenfalván is a társulás szervezését a kezükbe venni, ha már az alulról jövõ kezdeményezésre nem volt remény.

1957. december 14-én a bethlenfalvi iskolában körülbelül 30 falubeli elõtt beszédet tartott a székelyudvarhelyi városi pártbizottság titkára: "Itt Bethlenfalván is minden feltétel megvan ahhoz, hogy megindítsuk a fokozott politikai szervezõmunkát mezõgazdasági társulás megalakításáért. Az elsõ kérvények már megszülettek, néhány földdel rendelkezõ párttag kérte felvételét a társulásba. Ezek között találjuk Bokor Albertet, alapszervezeti titkárt, Sándor Anna és Mátyás István párttagokat".[58] A következõ napokban agitációs csoportokat szerveztek, ezek élére egy-egy városi pártbizottsági vagy néptanácsi végrehajtó bizottsági tagot állítottak. A csoportok tagjai a párttagok, képviselõk, tanítók, munkások, parasztok soraiból kerültek ki. Általában ketten-hár-man jártak házról-házra, igyekezve meggyõzni a helyieket a társulásba való belépés elõnyeirõl. A csoportok, az agitálás megszervezése olykor tragikomikussá vált. Ilyen volt Fábián Ferenc iskolaigazgató esete, akit addig nem osztottak be agitációs munkára, amíg meg nem gyõzi az édesanyját, hogy a társulásban dolgozni eredményesebb, mint egyéni gazdaként. Az igazgató így fogadkozott: "Én, elvtársak, részt akarok venni falum szocialista átalakításában, vállalom, hogy két-három napon belül meggyõzöm édesanyámat."[59] A szervezés során nem került sor atrocitásokra. A gazdák közül sokan hajlottak a szocialista termelési egységek e "kevésbé fejlett" formájához való csatlakozásra. Sõt a késõbbi tapasztalatuk is inkább pozitív a társulásokról, fõleg, ha a kollektív gazdasággal hasonlították össze. Volt, aki belefáradt az eltelt tíz év megpróbáltatásaiba: "Már annyira nehéz volt, hogy a társulás megkönnyebbülés volt" - állapította meg I. F. bethlenfalvi gazda. Gálffi Ferenc kulák birtokából nyolc hektárnyi rész a társulás leendõ területébe esett, így megfosztották ettõl a birtokrésztõl.[60]

Székelybethlenfalván két társulás is alakult, az egyik a falu alsó, a másik a felsõ részén. A Gyõzelem társulás 1958. július 9-én alakult meg 21 gazda részvételével. 1958. szeptember 24-én Zöldmezõ néven egy másik társulás is alakult 57 család részvételével. A földművesek csak földjük egy részét vitték be a társulásba. 1958. december 14-én a két társulás egyesült Zöldmezõ néven, a megnagyobbodott társulás 265 család 744 hektár földjét fogta össze. Ez azt jelenti, hogy a falu gazdáinak túlnyomó része a társulás tagja lett (az 1956-os mezõgazdasági lajstrom szerint akkor 362 földbirtok volt Székelybethlenfalván).[61] A társulás vezetõje Zsidó László lett. A vezetõség állítása szerint a társulásban 25-40%-kal nagyobb terméseredményeket értek el, mint az egyéni gazdaságok idején.[62] A Zöldmezõ közös alapja szerénynek mondható, amint az alábbi táblázatból is kitűnik:

Javak

Darab / Érték

Kapálógép

1

Triör (Gabonakiválasztó)

1

Tizedes mérleg

1

Juh

123

Bankszámlán

46 891 lej

Forrás: A Bethlenfalva kollektív gazdaság tagosítási tervezete. 1962. A székelyudvarhelyi Kondor társulás irattára.

1958. november 27-én a Zöldmezõ tagjai elhatározták, hogy egész földterületükkel csatlakoznak a társuláshoz. Egy nappal késõbb a kadicsfalviak is követték a példát, és egész földterületükkel beléptek az ottani társulásba. Ezzel Székelyudvarhely szövetkezetesített várossá lett nyilvánítva.[63] Nyílt titok volt, hogy a társulás megalakításának a célja a gazdák hozzászoktatása a közös gazdálkodáshoz. A társas gazdaság működésének átmenetet kellett képeznie a kollektív gazdaság megalakítása pillanatáig. Az egyik pártvezetõ így emlékezett vissza erre az idõszakra: "a társulás csak csali volt a tudatlan parasztságnak, az elsõ lépcsõfok, amire rá kellett lépni, hogy felvigyék õket az emeletre."[64]

Már 1959 õszén elkezdõdött a kollektív gazdaság szervezése. "A Gyõzelem társulás pártalapszervezetének október 18-i választási közgyűlésén Bokor Albert az alapszervezet titkára, Sándor Ferenc és Sándor Mózes tagjelöltek, vagyis azok az alapszervezeti tagok, akik földdel rendelkeznek kitöltötték a kollektív gazdaságba való belépési nyilatkozatot" - tudósított a Vörös Zászló.[65] Megalakult a kezdeményezõ bizottság, melynek tagjai Bokor Albert, Zsidó László, Orosz József, Gálffi István, Kovács Imre, Bálint Lajos, Erdõs Dénes, Bodó Ignác, András József és Jére Lajos voltak.[66]

Az agitátorok nagyobb számban 1961 végén jelentek meg a faluban. A székelyudvarhelyi vezetõk mindegyike aktívan részt vett a kollektivizálás folyamatában. Így a néptanács elnöke irányította szombatfalvi, a néptanács titkára a kadicsfalvi, míg a városi pártbizottság titkára a bethlenfalvi kollektív gazdaság szervezé-sét.[67] Ez utóbbi Székelybethlenfalváról származott, talán ezzel is magyarázható, hogy kollektivizálás erõszakmentesebb volt, mint más falvakban. Ehhez a tényhez hozzájárult az is, hogy Székelyudvarhely peremfalvainak kollektivizálása idején a rajon falvainak nagy többsége már kollektivizálva volt, így nagyon erõs pszichikai nyomás alá kerültek a falu gazdái. Megállapítható a visszaemlékezések alapján, hogy a kollektív gazdaság szervezõi sokkal nagyobb ellenállásba ütköztek, mint a társulás szervezõi. A szervezésben részt vevõ Gy. B. még a tulajdon apját is csak hosszú ideig tartó gyõzködés után tudta rábírni, hogy beálljon a kollektív gazdaság-ba.[68] Az interjúalanyok több olyan esetrõl számoltak be, amikor a gazdák elmenekültek otthonról, így próbálva elkerülni az agitátorok állandó zaklatását. Bálint Lajos Szenttamásra szökött, amikor "behívót" kapott a helyi általános iskolában felállított szervezõiro-dába.[69] Szabadi István minden hajnalban elment otthonról, mert "nem akarta, hogy megverjék".[70]

A párttagok és a helyi vezetõk után a hatalom által zsarolható falubeliek írták alá a belépési nyilatkozatot. Bálint Lajos a kollektív gazdaság szervezésének hírére eladta a lovait. A szervezõk szerint ezt a "bűntettet" csak a belépéssel lehetett jóvátenni.[71] Az állami szektorban dolgozók munkahelyüket féltve írtak alá. Gálffi Imrét hazaküldték az Építkezési Vállalattól, kikötve, hogy csak akkor mehet vissza, ha viszi az apja belépési nyilatkozatát.[72] A tanúk többsége az õsöktõl örökölt földhöz való ragaszkodással magyarázta a kollektív gazdaságba való belépés elutasítását. Gyakoriak az ilyen típusú válaszok, mint: "ezt a földet kaptam apámtól", "egyenesen álltunk" stb.

A szervezõk az iskolában felállított irodába hívták be azokat a gazdákat, akik haboztak. "Házhoz ritkán mentünk, csak szükség esetén, mert ott a paraszt úgy beszélt az emberrel, ahogy neki tetszett. Behívtuk a szervezõ irodába, mi voltunk az urak, beültettük, mint a gyermekeket a padba" - mesélte egy volt aktivista.[73] Esetenként reggeltõl estig az iskolában voltak az emberek, de fizikai bántalmazás nem érte õket.

Az ötvenes években hatalmi pozíciókat betöltõ párttagokkal készített interjúk azt a képet alakították ki a kutatóban, hogy ezek a vezetõk saját meggyõzõdésükbõl cselekedtek. õszintén hitték azt, hogy a kollektív gazdaság megalakulása jobb életet fog eredményezni az egész falu számára. Egy székelyudvarhelyi városi párttitkár könyvek tucatjait olvasta el, képezte magát, tanfolyamokra járt, hogy a párt szavát minél hitelesebben közvetíthesse a nép felé. Hogy a vágyakból nem lett valóság? Legtöbbjük belátta, hogy a célok nem valósultak meg, a kiábrándulás általános volt. Szélsõséges esetekrõl is meséltek a tanúk: az egyik udvarhelyi vezetõ a ’80-as években még a pártkönyvét is visszaadta csalódott-ságában.[74]

A bethlenfalviak többségének véleménye szerint az agitátorok közül talán csak egy-kettõrõl lehet állítani, hogy rosszindulatból cselekedett. A helyi közvélemény egy B. nevű aktivista tevékenységét ítélte el a leginkább.[75] Megjegyzendõ, hogy az illetõ szervezõ nem volt bethlenfalvi származású, késõbb el is helyezték. Az Elõre 1956. július 25-i számában egy riportot közölt Béla Ferencnek, a székelyudvarhelyi városi Néptanács elnökének bethlenfalvi önkényeskedésérõl. A riport írója egy nagygyűlésrõl tudósított, amelyet Béla Ferenc hívott össze a kultúrházba. A gyűlés botrányba fulladt, mivel az elnök nem engedte a helyieknek, hogy elmondják véleményüket a csépléssel kapcsolatos problémákról, sõt egyeseket ki is utasított a terembõl. A riporter a legsúlyosabb következménynek azt tartotta, hogy "az elnök magatartása folytán Bethlenfalván nem mennek az emberek olyan gyűlésre, amit a néptanács vezetõsége hív össze".[76] A Bethlenfalván készített interjúk során azonban nem került a felszínre a falusiak véleménye Béla Ferencrõl, még csak nem is emlékeztek rá. Több mint fél évszázad távlatából csak valószínűsíthetjük, hogy az említett politikus lejáratásáról lehetett szó.

A folyamatos zaklatást megelégelve, megfélemlítve vagy önszántából, egyre több földműves írta alá a kollektív gazdaságba való belépési nyilatkozatot. A székelybethlenfalvi kollektív gazdaság a kollektivizálás végsõ nagy hullámában, 1962 februárjában alakult meg. 1962. február 1. és február 25. között Székelyudvarhely rajonban 69 új kollektív gazdaság jött létre. Ebben az idõszakban alakult meg a rajonközpont másik két peremfalvának kollektív gazdasága is: Szombatfalván 1962. február 17-én, Kadicsfalván 1962. február 25-én.[77]

A Bethlenfalva nevet viselõ kollektív gazdaság alakuló közgyűlését 1962. február 18-án tartották a bethlenfalvi kultúrotthonban a városi pártbizottság titkára és a városi néptanács Végrehajtó Bizottsága elnökének a jelenlétében. A kollektív gazdaságok minta alapszabályzatának feldolgozása után a helybeli hét osztályos iskola pionírcsoportja köszöntötte az egybegyűlteket és kérték szüleiket, hogy "az általunk is rég óhajtott új élet útjára térésük alkalmával igyekezzenek a munkában beilleszkedni és lelkiismeretes munkájukkal a megalakulandó kollektív gazdaságot segíteni". Megválasztották a vezetõ tanácsot; a kollektív gazdaság és a vezetõ tanács elnökének Bokor Albertet tették meg. A városi pártbizottság titkára felszólalásában elismerte, hogy "a szervezkedés idején sokan idegenkedtek és féltek a jövõtõl", majd így folytatta: "vannak még olyanok, akik nem értették meg az idõk szavát, de reméli, hogy ezek is meg fognak rövidesen gyõzõdni és követni fogják magukat".[78] Az alakuló gyűlést kultúrműsor és ünnepség követte, amelyre Bálint Lajos így emlékezett vissza: "Már a marhák össze voltak gyűjtve, levágtak egy marhát, a feleségem sütötte a flekkent, ingyen flekkent osztottak, s, táncoltuk el a földet."[79]

A bethlenfalvi kollektív gazdaságba a faluban lakó családok 82,5%-a lépett be.

A faluban lakó családok (246)

A kollektív gazdaságba bevont családok (203)

A kollektív gazdaságba be nem állt családok (43)

Kis- gazda- ság

Közép- gazda- ság

Munkás- család

Tiszt- viselõ- család

Kis- gazda- ság

Közép- gazda- ság

Munkás- család

Tiszt- viselõ- család

Kis- gazda- ság

Közép- gzda- ság

+101

135

4

6

79

114

4

6

20

23

Forrás: A Bethlenfalva kollektív gazdaság tagosítási tervezete. 1962. A székelyudvarhelyi Kondor társulás irattára.

A kollektív gazdaság felavatása után, 1962. március 26-ig még 15 gazda kérte a felvételt.

A kollektív gazdaságba be nem állt személyek elbeszélése alapján megállapítható, hogy a hatóság nem zaklatta tovább õket. Földjük a kollektív gazdaság földterületéhez került, helyébe egy hasonló nagyságú, de sokkal rosszabb minõségű földterületet kaptak; ezt a birtokot háborítatlanul megművelhették.

Az új kollektív gazdaságba a tagok a következõ élõ-és holtleltárt vitték be:

A bevitt eszköz / állat

Darab

Érték (lej)

Tehén

29

93 500

Növendék

4

5 400

Igásló

67

74 500

Szekér

90

69 300

Eke

90

12 500

Borona

68

6 000

 

A bevitt eszköz / állat

Darab

Érték (lej)

Kukorica-vetõgép

2

[olvashatatlan]

Lókapa

10

1 050

Hám

54

21 500

Járom

15

640

Szán

6

910

Szecskavágó

1

[olvashatatlan]

Gabonavetõgép

2

2 800

Asztalosműhely felszerelése

-

1 175

Kovácsműhely felszerelése

-

1 600

Forrás: A Bethlenfalva kollektív gazdaság tagosítási tervezete. 1962. A székelyudvarhelyi Kondor társulás irattára.

Székelyudvarhely peremfalvainak beszervezésével befejezõdött Székelyudvarhely városának kollektivizálása is. 1962. február 25-én a Román Munkáspárt Udvarhely rajoni bizottsága büszkén jelenthette a Román Munkáspárt Maros Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának, hogy Udvarhely rajonban befejezõdött a mezõgazdaság kollektivizálása. A rajonban 15.344 földműves családja 95 kollektív gazdaságba egyesült, összesen 61.900 hektár mezõgazdasági területtel. E "nagyszerű gyõzelem" alkalmából a rajoni művelõdési ház dísztermében ünnepi gyűlést rendeztek, amelyen tartományi és rajoni vezetõk is résztvettek.[80]

A Román Munkáspárt III. kongresszusa, a Román Munkáspárt Központi Vezetõségének 1961. június 30.-július 1. között tartott plenáris ülésén és a Nagy Nemzetgyűlés rendkívüli ülésszakán elhatározták a kollektív gazdaságok gazdasági-szervezeti-politikai megerõsítését. Elsõ lépésként a kisebb kollektív gazdaságok nagy gazdaságokba való egyesítését jelölték meg. Székelyudvarhelyen is elfogadták a rajoni és tartományi vezetõ szervek a négy kollektív gazdaság (a kadicsfalvi Kadicsfalva, a szombatfalvi Szombatfalva, a bethlenfalvi Bethlenfalva és a székelyudvarhelyi Vörös Október) egy kollektív gazdaságba való összevonásának javaslatát. Az egyesítés mellett szóló érvek a következõk voltak: nagyobb gazdaságban jobbak lesznek a terméseredmények, nagyobb lesz a közös tulajdon és a kollektivisták jövedelme.[81] A pártvezetõk között nem volt teljes az egyetértés az egyesítés módját illetõen. A városi párttitkár azon a véleményen volt, hogy a négy kollektív gazdaságból kettõt alakítsanak: az udvarhelyit egyesítsék a szombatfalvival, illetve a kadicsfalvit a bethlenfalvival. Azzal érvelt, hogy az egységes kollektív gazdaság bethlenfalvi központja túl messze lenne az udvarhelyiek számára.[82] A rajoni pártbizottság vezetõi azonban kitartottak a teljes összevonás mellett, Bethlenfalva székhellyel. Az Augusztus 23. nevet viselõ egyesített kollektív gazdaság alakuló közgyűlését 1962. szeptember 23-án tartották a rajoni néptanács dísztermében, a vezetõ tanács elnökének Gotthárd Bélát választották, aki addig a szombatfalvi kollektív gazdaság élén állt. Az egyesített kollektív gazdaság néhány fontosabb adata:

A kollektív gazdaság földterülete

A munkaerõ eloszlása

Összes földterület

Szántó

Legelõ

Kaszáló

Szõlõs

Gyümölcsös

Egyéb

Családok száma

Nõk

Férfiak

1771 ha

1086 ha

-

614 ha

-

24 ha

47 ha

658

436

272

Forrás: A Bethlenfalva kollektív gazdaság tagosítási tervezete. 1962. A székelyudvarhelyi Kondor társulás irattára.

Az Augusztus 23. kollektív gazdaság felavatásával Székelyudvarhely és peremfalvainak kollektivizálása befejezõdött.

Összegzés

A székelybethlenfalvi kollektivizálás folyamatát két szakaszra oszthatjuk. Az elsõ szakasz (1949-1956) egybeesik a - a bevezetõben felvázolt - romániai kollektivizálási folyamat elsõ és második szakaszainak idõszakával. Elõbb megtörtént a kulákok gazdasági tönkretétele, de a szegényebb rétegek is csak nagy erõfeszítések árán tudtak eleget tenni kötelezettségeiknek az állam felé. A második szakasz 1957-ben, a kvótarendszer eltörlésével indult. Ugyanakkor megkezdõdött a közös gazdálkodás struktúráinak kialakítása. Elõször a társulásokat szervezték meg, majd az országos kollektivizálás utolsó nagy hullámában alakították meg a kollektív gazdaságot. Azért ilyen késõn, mert Székelyudvarhelyen létezett már a kollektív gazdaság 1959-tõl, így a városhoz tartozó peremfalvakban a kollektív gazdaság megalakítása nem volt égetõen sürgõs. Az a tény, hogy a rajonban már csak kevés kollektivizálatlan település volt 1962-ben, elég nagy pszichikai nyomást gyakorolt a helyi közösségre, ahhoz, hogy a kollektív gazdaság

 

Jegyzetek:

1. D. Catanus-O. Roske: Colectivizarea agriculturii în România. Humanitas, Bucuresti. 1990. 199. p.

2. Az adatközlõk (sz. év, lakhely, foglalkozás a tanulmányunk által vizsgált idõszakban): Gálffi Imre, 1931, Bethlenfalva, sofõr, földműves; Szabó Dénes, 1925, Kadicsfalva, tanító; Szabadi Ilona, 1916, Bethlenfalva, földműves; Hadnagy Dénes, 1928, Bethlenfalva, földműves; Bálint Lajos, 1922, Bethlenfalva, földműves; Bokor János, 1948, Bethlenfalva, agrármérnök; Antal János, 1924, Székelyudvarhely, a rajoni pártbizottság agrárosztályának vezetõje; Forró Miklós, 1931, Székelyudvarhely, a rajoni néptanács szervezési osztályának alkalmazottja; Bedõ Gyula, 1928, Székelyudvarhely, a városi pártbizottság titkára; Mihály Sándor, 1925, Kadicsfalva, földműves; még három bethlenfalvi tanúval készült interjú, akik azonban nem vállalták nevük nyilvánossá tételét. Az összes interjú hangszalagon került rögzítésre, melyek a szerzõ tulajdonában vannak.

3. Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. I. Pro-Print Kiadó, Bp., Csíkszereda, 1998. 161. p.

4. Istoria lumii în date. Szerk.: A. Otetea. Ed. Enciclopedica Româna, Bucuresti, 1972. 464. p.

5. Székelybethlenfalva 1956. évi mezõgazdasági lajstroma, a székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal irattárában.

6. Szabó Dénes és Gálffi Imre közlései.

7. Szabó Dénes közlése.

8. Bokor János közlése.

9. Bálint Lajos közlése.

10. Bokor János közlése.

11. Bokor János közlése.

12. Bálint Lajos közlése.

13. Szabadság 1951. július 27.

14. Hivatalos Közlöny (a továbbiakban HK) 1946. február 16. 40. sz.

15. Ipari és Kereskedelmi Minisztérium 251. sz. törvénye. HK 1947. július 15. 159. sz.

16. A Minisztertanács 112. határozata. HK 1948. június 29. 147. sz.

17. A Nagy Nemzetgyűlés Elnökségének 18. sz. törvvénye. HK 1949. július 14. 45. sz.

18. A Minisztertanács 306. sz. rendelete. HK 1949. július 21. 47. sz.

19. Gh. Iancu-L. Târau: Colectivizarea agriculturii în România. Aspecte legislative. 1945-1962. Cluj-Napoca, Presa Universitara Clujeana, 2000. 23. p.

20. Uo. 134. p.

21. Szabó Dénes közlése.

22. D. Catanus-O. Roske i. m. 15. p.

23. Uo. 54. p.

24. Lõrincz György: Zajlásban. HRKE, Székelyudvarhely, 1998. 138. p.

25. Gálffi Imre közlése.

26. D. Catanus-O. Roske i. m. 17. p.

27. Lõrincz i. m. 140. p.

28. Gh. Iancu-LTârau i. m. 37-38. p.

29. Gálffi Imre közlése.

30. Gálffi Imre közlése.

31. I. F. bethlenfalvi gazda közlése.

32. I. F. bethlenfalvi gazda közlése.

33. Gálffi Imre közlése.

34. Gálffi Imre közlése.

35. Bálint Lajos közlése.

36. Szabadság 1951. augusztus 25.

37. Gh. Iancu-L. Târau i. m. 57. p.

38. Lõrincz i. m. 142. p.

39. A Székelyudvarhely Városi Néptanács jelentése az Udvarhely városi kulákok helyzetérõl. A másolata a szerzõ tulajdonában.

40. Gh. Iancu-L. Târau i. m. 13. p.

41. D. Catanus-O. Roske i. m. 26. p.

42. Lásd a jelen kötetben található MAT kronológiát.

43. László Márton: Kollektivizálás Székelyudvarhely rajonban. In Hargita Kalendárium. Hargita Népe Kiadóvállalat, Csíkszereda, 2003. 105. p.

44. Munkaterv a T.O.Z.-ok és kollektív gazdaságok létesítésére. 1950. Másolata a szerzõ tulajdonában.

45. Szabadság 1950. június 10.

46. D. Catanus-O. Roske i. m. 257. p.

47. Uo.

48. Vörös Zászló 1957. novvember 21.

49. Vörös Zászló 1958. november 11.

50. Gh. Iancu-L. Târau i. m. 22. p.

51. Uo. 25. p.

52. Uo. 29. p.

53. Uo. 31. p.

54. Uo. 50. p.

55. Uo. 53. p.

56. Vörös Zászló 1957. november 27.

57. Vörös Zászló 1959. április 24.

58. Vörös Zászló 1957. december 9.

59. Vörös Zászló 1957. december 19.

60. Gálffi Imre közlése.

61. Székelybethlenfalva 1956. évi mezõgazdasági lajstroma, a székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal irattárában.

62. Bethlenfalva kollektív gazdaság tagosítási tervezete. 1962. A székelyudvarhelyi Kondor társulás irattára.

63. Vörös Zászló 1958. november 29.

64. Gy. B. egykori pártvezetõ közlése.

65. Vörös Zászló 1959. október 29.

66. A Bethlenfalva kollektív gazdaság tagosítási tervezete. 1962. A székelyudvarhelyi Kondor társulás irattára.

67. Gy. B. egykori pártvezetõ közlése.

68. Gy. B. egykori pártvezetõ közlése.

69. Bálint Lajos közlése.

70. Szabadi Ilona közlése.

71. Bálint Lajos közlése.

72. Gálffi Imre közlése.

73. Gy. B. egykori pártvezetõ közlése.

74. Gy. B. egykori pártvezetõ közlése.

75. Gálffi Imre és I. F. bethlenfalvi gazda közlése.

76. Elõre 1956. július 25.

77. A Bethlenfalva kollektív gazdaság tagosítási tervezete. 1962. A székelyudvarhelyi Kondor társulás irattára.

78. Uo.

79. Bálint Lajos közlése.

80. Vörös Zászló 1962. február 27.

81. A Bethlenfalva kollektív gazdaság tagosítási tervezete. 1962. A székelyudvarhelyi Kondor társulás irattára.

82. Gy. B. egykori pártvezetõ közlése.