Tata és társai[1]

1944 utáni változások Udvarhely megyében

Elsõsorban a hatalomváltás, az ennek folyományaként bekövetkezõ változások máréfalvi vizsgálata a feladatom. A helyi változások azonban egy társadalom-működtetési modell kívülrõl--fentrõl vezényelt és szervezett meghonosítását szolgálják. Ezért is kell vázolnom ennek az idõszaknak tágabb környezetben megtörtént eseményeit.

A korszak jellemzõ terminológiájával a szocializmus vívmányainak nevezett változások a "munkásosztály párt vezette harcának" eredményeként elõször a nagy munkásközpontokban, adminisztratív centrumokban következnek be, erõsödnek meg, ezek lesznek az átalakításért folyó harc fellegvárai. Másképp szólva: az új hatalom felülrõl lefele épül, centralizált és centralizáló természetű, az alávetett régiók meghódítására, az erõforrások uralására törekszik. A megyeszékhelyül szolgáló város, mint ideológiai-adminiszt-ratív központ, elõbb, és látványosabban változik, annak érdekében, hogy az elkövetkezõ idõben, többek között, az ideológiai átalakulást szolgáló intézmények (Román Munkáspárt, Kommunista Ifjúsági Szövetség, Pionírszervezet) központja, az erõszakszervezet székhelye lehessen (innen jár ki a falvakra a "fekete kocsi" a Securitate tisztjeivel), modellt nyújthasson (például a szocialista ünnepek mérete, szimbolikája), és egy nagyobb körzet (1950 szeptemberétõl ezt rajonnak nevezik) falvait egységes és jól működõ gazdálkodá-si-terménybeszolgáltatási szerkezetté fogja össze. A falusi településekre ebben az idõszakban a sokszálú vertikális politikai-gazda-sági-kulturális függés kialakulása, az önállóság (látszólag legalábbis) teljes felszámolása jellemzõ.

Székelyudvarhelyen és környékén, akárcsak az ország más rurális jellegű vidékein, a háború utáni elsõ három esztendõt egy alapvetõ kettõsség jellemezte: egyrészt az egyének, közösségek túlélést, stabilitást keresõ igyekezete, például a háború végeztével a gazdálkodás újraindítása, az 1946-os szárazság következményeinek elviselése, a hiányos családokban a foglyok hazavárása, az újraindulás napi gondjai, másrészt a jövõ felé fordulás, a remélt változások nyomán kialakuló újvilág keltette remény vagy félelem. Ki marad és ki megy a hatalmon levõk közül, kinek van igaza, ha a jövõrõl beszél: azoknak, akik voltak, vagy akik jönnek?

A fõvárosban, az ország centrumaiban hatalmi harc, illetve a béketárgyalás idõszaka ez. A hatalmi harc nagypolitikai szinten a köztársaság 1947. december 30-án történõ kikiáltásával dõl el véglegesen. Helyi szinten, így Máréfalván is, ez az idõszak a helyi "politikai küzdelemnek", az egymást váltó bíróknak, a régi és jövendõ vezetõk vetélkedésének idõszaka. Az élelemellátást, az árvák és nélkülözõk támogatását, a közösségi intézmények működtetését, az adózást érintõ gondok megoldását, a gazdálkodó falu, a normákat betartó közösségi élet alapszintű működtetését célzó kísérleteknek az idõszaka.

Nem haszontalan felidézni ennek a korszaknak a napi problémáit -- úgy, ahogy a falu vezetõje számára jelentkezhetett. Máréfalváról ebbõl az idõbõl származó dokumentumokkal nem rendelkezem; szóbeli közlésekben is csak elvétve utalnak ennek az idõszaknak a konkrét gondjaira. Mindazok azonban, amelyeket alább felsorakozatok, valós problémák, és egy másik udvarhelyi megyei falu, Énlaka községi bíróságához[7] érkezõ megyefõnöki, fõszolgabírói vagy körjegyzõi utasításokban, felszólításokban, kézzel írt értesítésekben bukkantam rájuk

1945-ben Máréfalváról az akkori bíró és kisbíró több alkalommal, napokon keresztül szekerezik Parajdra és vissza, hogy sóval lássa el a falut.[8] Cukrot, étolajat, petróleumot osztanak havonta fejadagra. Évek telnek el, amíg 1946-ban meg tudták szervezni az elsõ sorozást. Napi gond a községi és közbirtokossági erdõk õrzése, a fatolvajoknak fegyverük van, és semmiféle hatóságot nem tisztelnek. Újra és újra ragályos betegségek ütik fel a fejüket: himlõ elleni oltáshoz kell statisztikát készítenie a bírónak a fiatalkorúakról, majd a mindenkinek kötelezõ, "typhus"-elleni oltást kell megszervezze, és beszedje a beoltottaktól a fejenkénti 500 lejt.

Évekig húzódtak a román állampolgárság kérésének--megadásá-nak, a jogosultságok tisztázásának ügyei.

Nagy bajok vannak a leromlott utakkal, a front elvonulása után ideiglenesen helyreállított hidakkal. Télen a hófúvások okozta torlaszokat, mivel nincs erre hivatott intézmény, csak a falvak lakóinak mozgósításával, munkájával lehet megszüntetni. A határt, a búzavetést idegen pásztorok juhnyájaitól kell megvédeni -- méghozzá úgy kerül erre sor, hogy minisztériumi figyelmeztetés érkezik a megyefõnökhöz, aki értesíti errõl a bírókat. Bizottságokat kell létrehozni, működtetni: az "ellátatlanok, árvák, szegények" számára érkezõ kormányküldemények elosztására, vagy a vetési idõszak megszervezésére és lebonyolítására. Ezek gyűlésekkel, statisztikák összeállításával, jegyzõkönyvek megírásával járnak.

1947 tavaszán statisztikát kell küldeni a járási fõszolgabírói hivatalba "a gazdák megoszlásáról: földnélküliek, 0-1, 1-3, 3-5, 5-10 holdon, 10 hold fölötti birtokon gazdálkodók", valamint a "gazdasági alkalmazottakkal dolgoztatók számáról"[.9] A létrehozott vetési bizottságnak a vetés idején jelentenie kell a megyei gazdasági felügyelõségnek minden kedden, csütörtökön és szombaton a vetés helyzetét. A cserebogarat irtására indított akció idején a "vetési bizottság jegyzõkönyvvel igazolja, hogy hány liter cserebogarat gyűjtöttek és hogy forró vízben meg lett semmisítve". Intézkedni kell a gabona-, a gyapjú-, a tejbeszolgáltatás ügyében.

Közvetíteni kell a törvényszéki idézéseket, amelyek szintén a helyi bírói hivatalhoz érkeznek. Össze kell írni például az 1946-os mezõgazdasági idény kezdetekor, hogy mennyi eke, kapa, kasza, ásó, borona van a faluban, mindegyikbõl külön-külön mennyi a fölösleg, és még mennyire lenne igény. Ellenõrizni kell, hogy amíg a szárazság tart, folyóvízben ne áztassanak kendert. Az erdõirtáshoz elõbb vágási-, majd szállítási engedélyt kell kibocsátani.

1947 elején közli az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesülés, hogy egy állami ménlovat helyeznek el a községekben -- ennek takarmányt, külön zabot, almot kell biztosítani.

A faluban "tánc, bál engedély elõbb a helyi politikai tanács által láttamoztatandó, utána megyefõnöki engedély szükséges".[10]

Mindehhez csak azt fűzném hozzá, hogy az adminisztráció, mint szerkezet ebben az idõszakban átalakulóban, épülõfélben van. A magyar közigazgatás hivatalnokai 1944 õszén elmenekültek. Az 1944 végi --1945 eleji átmeneti idõszakban, amely március 6., a Groza-kormány beiktatása után ér véget, a vidék a helyi erõkre van utalva. Mivel fegyver, lõszer, az ezek összegyűjtését célzó kísérletek[11] ellenére bõven van elrejtve magánembereknél, fegyveres egyének vagy csoportok garázdálkodnak, vagy egyszerűen keresik a maguk igazát (családi konfliktusok, kocsmai verekedések után) és hasznát (útonállással, orvvadászattal például). Cserélõdnek az alkalmazottak, bizonytalan az adók behajtása és ennek következtében az alkalmazottak javadalmazása, igen kevés a szakember, alapvetõ probléma például az újonnan pozícióba kerülõ vezetõk között az írni-olvasni tudás. Hiánycikk az adminisztráció napi működtetéséhez oly szükséges papír: az utasításokat, leveleket a harmincas évek, vagy a magyar fennhatóság idejébõl maradt hivatali papírok hátlapjára--úgy tűnik, éppen arra, amelyik kéznél van -- írják.[12]

Az egyének és közösségek léte szempontjából, a fentiek következtében is, ez az átmeneti idõszak, túl az ínségen, napi bizonytalanságokkal és fenyegetésekkel terhes. A szervezõdõ új hatalom elsõdleges feladata, hogy a napi életvitelt, amennyiben az emberek a meghozott intézkedéseknek feltétel nélkül engedelmeskednek, az iránymutatásait követik, fokozatosan biztonságosabbá, a jövõt kiszámíthatóvá tegye; ebbõl a szempontból nézve a társadalomirányítás és -szervezés terén történtek pozitívnak mondható lépések. Az más kérdés, hogy milyen értékek, milyen ideológia, milyen társadalmi szelekciós mechanizmusok kerülnek elõtérbe, és történelmi léptékkel mérve mi az ára ennek a stabilizációnak.

1948 a fordulat elõkészítésének, 1949 a fordulat éve Udvarhely megye falvaiban. 1948 januárjában megalakul az Egységes Munkáspárt megyei bizottsága, március 28-án a nemzetgyűlési választásokon itt is fölényes gyõzelmet arat a Munkáspárt vezette Egységfront. Megindulnak a tisztogatások a legjelentõsebb tömegszervezet, a Magyar Népi Szövetség soraiban,[13] a Szövetség az "élezõdõ falusi osztályharc" szervezõjévé és ügynökévé válik.[14]

Mivel nincsenek nagyobb ipari egységek, a júniusi államosítás nem érinti jelentõsebb mértékben a megyét. Annál inkább a júliusi gabona-beszolgáltatási kormányrendelet,[15] amely az addigiaknál szigorúbban szabályozza nemcsak a beszolgáltatandó mennyiséget, hanem -- nyilván a tapasztaltakból okulva, és a megújuló adminisztráció nagyobb lojalitására számítva -- a munkálatok menetét is.[16]A hatóságoknak az volt a fõ törekvése, hogy megszűnjön a paraszti gazdaságokban otthon, a tél folyamán is végzett kézi cséplés. Az ezzel nyert szemmennyiséget ugyanis nem lehetett pontosan ellenõrizni. Kötelezõvé tették a gépi cséplést. Ez azt jelentette, hogy a megyei bizottságok tervezték és felügyelték a magántulajdont képezõ cséplõgépek munkáját. A beszolgáltatás egy idõpontban, a cséplés alkalmával, a végleges terméseredmények ismeretében történt. Meg volt adva azonban a megye beszolgáltatási kvótája -- ez búzából 421 tonna, rozsból 16 tonna, árpából 34 tonna és zabból 2 tonna.[17] Bár ez nem nagy mennyiség, azért tartom érdekesnek megemlíteni, mert mutatja, hogy rögzített, és nem a terméseredmény százalékától függõ, tehát minél nagyobb mennyiség átadására kötelezõ ez a rendszer.

Mindenesetre annak, hogy "az aratási és beszolgáltatási munka zökkenõmentesen zajlik", vagyis, hogy nem voltak a kampány során nagyobb incidensek, véleményem szerint nem az volt az oka, hogy "a megye dolgozói lelkesedéssel hajtották végre az aratási kampányt és tesznek eleget a beszolgáltatási kötelezettségüknek". Igazi ok több is lehetett. Feltételezhetõ, hogy az 1942-ben elõször bevezetett kötelezõ, ellenõrzött beszolgáltatás nyomán megszokott lett ez az elvonási forma, és csak a mértékének a változása foglalkoztatta a gazdákat. Az állami fegyelmezés korszaka[18]ugyanis a hadigazdálkodás idején kezdõdött, és a negyvenes évek közepén-végén (valójában: egy más körülmények diktálta hadigazdálkodás kialakulásának idején) átalakulva tovább létezett. A "megfegyelmezett" gazdák, ha úgy látták, hogy fennmaradásukat közvetlenül nem fenyegeti az elvonás mértéke, akkor teljesítették a kirótt kötelezettségeket. 1948-ban talán még ez a helyzet. Ám lehet más oka is a "csendes" kampánynak. Például a hatóságok és a gazdák összejátszása (az újságban olvasható leleplezés a cséplési jegyzõkönyvet meghamísító, kevesebb szemmennyiség cséplését igazoló ellenõrrõl), a szervezés hiányosságainak kihasználása (szintén újsághír, hogy több cséplõgép mellett, mivel mérleg nem volt, csak becsülték a kicsépelt mennyiséget). Az újságcikk szerint a lelkesedésnek és kötelességtudatnak köszönhetõ, hogy "amíg Marostorda és Csík megyékben naponta fordultak elõ a jegyzõk és a községi bírók részérõl nagygazdákat pártoló beszolgáltatási szabotálások, Udvarhely megyében szabotázscselekménynek számító szabálytalanság nem fordult elõ".[19] Lehetett az igazi oka ennek az engedelmességnek a már kialakított félelemérzet is.

Nincsenek adataim arról, hogy valójában elõfordultak-e szabálytalanságok vagy sem (amennyiben szabálytalanságnak tekintem a rendelkezések megszegésének azokat az eseteit is, amikor ezt nem fedezik fel). Én a késõbb történtek ismeretében a különbségnek az okát inkább a helyi és járási, megyei ellenõrzõ szervek hiányos "éberségében", a helyiekkel kötött alkuiban -- a csírázó rejtett ellenállásban -- vélem felfedezni. De véleményemet csak a Csík és Maros megyei ellenõrzési rendszerrõl, ellenõrökrõl (például: hányan voltak helyiek, hányan idegenek) kialakított ismeretekkel tudnám alátámasztani.

A következõ lépés az egyéni gazdaságok ellenõrzésének kiterjesztésében: az õszi vetés tervszerűsítése. "Kormányunk a tervszerű gazdálkodást akarja bevezetni, biztosítva ezáltal a több és jobb minõségű termelést. Ezért megalakultak a megyei vetési bizottságok, megjelent a munkálatokat szabályozó 2. számú rendelet, kiosztásra kerültek a szükséges nyomtatványok, melyeket a községi bizottságok töltenek ki. Minden gazda egyéni termelési tervet kap, amely meghatározza, hogy a termesztett növényekbõl ki-ki milyen területet köteles bevetni, természetesen szem elõtt tartva a helyi talaj-és éghajlati viszonyokat".[20]

Mindezek az adminisztrációs gépezet bejáratásának szempontjából csak a késõbbi fejleményeket elõkészítõ kísérletek: 1949, majd 1950 nyarán újabb, a vonatkozó tevékenységek egyre szélesebb körét egyre aprólékosabban szabályozó gabona-beszolgáltatá-si rendeletek[21] jelennek meg. 1949-ben vezetik be a közös szérű rendszerét: elõbb ide kell vinni a gabonát, ahol szigorú ellenõrzés alatt folyik a cséplés, és a kötelezettségek teljesítése, az állami résznek a gyűjtõhelyekre való leszállítása után lehet csak hazavinni, a családi hombárba tölteni a maradékot.[22] Ha van maradék. A családok napi fogyasztását is korlátozó, túlélését megkérdõjelezõ állami elvonást ekkor érzik elõször a saját bõrükön Udvarhely megye, így Máréfalva "dolgozó földművesei" is. Igaz, nem mindenki, hiszen a Minisztertanács Elnökségének a gabona-beszolgálta-tásról szóló rendelete szerint az 1 hektár szántóterületnél kevesebbel rendelkezõket, valamint 3 és fél hektárnál kevesebbel rendelkezõ és kis terményeredményt elérõ gazdákat felmentik a beszolgáltatási kötelezettség alól.

Minden centralizáló törekvés gyenge pontja a helyi vezetés gyengesége: "közömbössége", a "harcos hozzáállás" hiánya -- a helyiekkel való feltételezhetõ szolidaritása. Ezért mondható, hogy ami a hatalom megszilárdításának szempontjából az 1949-es év központi eseménye a Székelyföldön, Udvarhely megyében, az nem más, mint az 1949. január 15-én a Nagy Nemzetgyűlés által megszavazott, a Néptanácsoknak mint az államhatalom helyi szerveinek felállítására vonatkozó 15-ös törvény[23] alkalmazása. 1949 áprilisában fentrõl nevezik ki, majd iktatják be a községi ideiglenes tanácsokat. A hivatalos megfogalmazás szerint "a néptanácsok forradalmi reformja a nép érdekeit van hivatva szolgálni, és a közigazgatás leegyszerűsítését és a bürokrácia felszámolását jelenti. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a falusi parasztságnak sok kisebb-nagyobb ügyét az új rendszer szerint az államhatalom szervei igyekeznek helyben elintézni."[24]

A legfontosabb következménynek az adminisztráció centralizált szerkezetének kiépülését és a mindennapi működésben is az egységes államhatalmi akarat egyre erõsebb érvényesítését látom. Ehhez szükséges volt az ideológiailag és szakmailag megfelelõ dolgozóknak -- a kádereknek -- az intézmények munkájába való bevonása. Az ideológiai szempontok elsõ pillanattól domináltak, de idõvel fontossá vált a szakmai kompetencia kérdése is. A néptanács intézményének a létrejöttével és megerõsödésével vált lehetõvé helyi szinten: az új hatalom ideológiájával való azonosuláson túl az új hatalomtól való egzisztenciális függés. Ezzel együtt a helyi közösség feletti uralom módozatainak, gyakorlatának a kiszélesítése.

1950 decemberében tartják a szocialista Romániában az elsõ helyhatósági választásokat. Az addig ideiglenesként működõ bizottságokból kialakulnak a helyi, valamint az 1950 szeptembere óta érvényes, a szovjetunióbeli modellt átvevõ[25] új adminisztratívközigazgatási országtagolásnak megfelelõen rajoni és tartományi Néptanácsok. Az azonban már közismert ekkor, hogy igazi hatalma, a helyi pártvezetõség mellett, a pártvezetéssel szorosan egybefonódó néptanácsi Végrehajtó Bizottságoknak, pontosabban azok elnökeinek van.

Még két olyan eseménysorozatot kell említenem, amelyek 1949-ben a szervezõdõ új hatalom "tűzkeresztségének" tekinthetõk. Az egyik: a "kultúrforradalom". 1948. november 28-án választják meg az Udvarhely megyei kultúrtanácsot -- a községekben július óta megalakult kultúrtanácsok irányító szervét. Erre azért van szükség, mert--a Művészet-és Tájékoztatásügyi Minisztérium kiküldöttje szerint -- "Az osztályharcnak nemcsak politikai és gazdasági téren kell kiélezõdnie, hanem kulturális téren is [...] A kulákoknak és a reakciós papoknak sok helyen sikerült beférkõzniük a kultúrtanácsok vezetõségeibe, és így befolyásuk alatt tartották az egész falu lakosságát". A kultúrotthonok feladatai: "A dolgozó tömegek kultúrszínvonalának az emelése, a felvilágosító munkák elvégzése, a Szovjetunió hatalmas teljesítményeinek a népszerűsítése. A kultúrotthonoknak kell harcolniuk a sovinizmus ellen, az elõítéletek, a babona ellen, a népi tehetségek felemelésé-ért".[26] Azaz: a kultúrotthonoknak az új hatalom ideológiai nevelõ, mozgósító szervévé kell válniuk a falvakban.

Valószínűnek tartom, hogy 1949 májusában egyik napról a másikra, legfelsõ pártvezetõi szinten döntötték el, hogy "kultúrforradalom a Székelyföldön" jelmondattal, a Művészet és Tájékoztatásügyi Minisztérium, a helyi pártbizottságok, az Ideiglenes Bizottságok támogatásával, a MNSZ vezetésével a Székelyföldre kiterjedõ, mintegy két hónapig tartó mozgalmat indítanak. A cél: "az RMP irányítása mellett, a tömegszervezetek bevonásával a művelõdési versenyeknek a megye minden dolgozóját tevékeny munkába kell állítaniuk, hogy a tapasztalatok kicserélése útján és a versenyek hatására nagyszabású művelõdési csata indulhasson Udvarhelymegyében". A versenyek lényege "akárcsak a kultúrotthonok munkájáé is, az osztályelvűség, hogy osztályharcos alapon állva a nép nagy tömegeit vonják bele a művelõdési munkába és mozgósítsanak minden falusi dolgozót a művelõdési színvonal emelésére, és ezzel a szociálizmus építésére."[27] 1949. május 15-tól július 3-ig tartanak a Székelyföld négy megyéjében ezek az "igazi népmozgalomnak" nevezett, mindaddig példátlan méretű és példátlan mozgósító erejű kultúrversenyek. Az eseményt országos jelentõségűként, tömegmozgalomként határozzák meg a szervezõk. Legfelsõbb párt-és állami támogatást élvez és a kulturális szimbolika átépítését célozza. Az ideológusok az események középpontjába az értékként felmutatott népi kultúrát illesztik. A paraszti jellegű társadalomban kísérlet történik az idõgazdálkodás kisajátítására. A vasárnapi pihenés, templomba menés helyett sorozatban az egymás utáni vasárnapokon elõbb a községi, majd járási, megyei és megyék közötti kultúrversenyen kell részt venni. Hetente ismétlõdik a szocialista ünnep rítusa: helyszíneket építenek át, hatalmas anyagi befektetéssel, munkával alakítják ki a verseny terét, megszervezik a nézõközönség felvonultatását, ünnepi beszédeket tartanak a hatalomra került politikusok. Ez utóbbiak az osztályharc élezésérõl beszélnek, megbélyegzik a reakciósokat, a nép ellenségeit: kulákokat, a katolikus egyház vezetõjét és a hozzá hű papokat.

A katolikus egyház ellen folytatott ideológiai kampány, a hosszú szünetelés elõtti utolsó csíksomlyói búcsú mint nyilvános tömegrendezvény idején a legfontosabb célja az új hatalomnak: a nyilvános tér nagy erõkkel, látványos rendezvényekkel való elfoglalása, az új ideológiát hordozó szimbólumrendszer megerõsítése, egyeduralkodóvá tétele, illetve az új hatalom székelyföldi helyi szerveinek ezen a "csatatéren" való, már említett "tűzkeresztsége". A gabonaelvonási "csata" megpróbáltatásai csak ezután következnek.

A másik eseménysorozat: az 1949-es székelyföldi millenarista mozgalom. Egy fokozódó, általános szociálpszichikai, identitás-krí-zis következményének tekinthetõ, hogy növekvõ számban vesznek részt a környékbeliek 1949 februárjától augusztusig a máréfalvi "szentasszony"-nak elõbb a faluban, majd egy közeli határrészen tartott sorozatos "hirdetésein". Ezek lényegi vonása egy tradicionális, az új hatalom által tagadott világkép felmutatása, a bekövetkezõ világvégének (az új, bűnös világ elpusztulásának) jövendölése. Nem tekintem véletlennek azt, hogy a "szentasszony" július 3-ra jósolja a világvégét, a "székelyföldi kultúrforradalom" versenyeinek szervezõi pedig a minden addiginál nagyobb tömegeket megmozgató megyeközi döntõt szervezik erre a napra! A hatóságok nyilvánosan betegnek nevezik a "szentasszonyt"; azt, hogy ezrek özönlenek a hirdetésekre, a "kulákok aknamunkájának" tulajdonítják,[28] és mindent megtesznek a mozgalom megfékezésére. A "szentasszonyt" a marosvásárhelyi kórház ideggyógyászati osztályára internálják, ahonnan megszökik, és a máréfalvi határban bujdosik. Mivel egyre nagyobb számban jönnek az újabb és újabb hirdetésekre, belügyi alakulatok verik szét a tömeget, a "szentasszonyt" elfogják és másfél évre a szebeni ideggyógyintézetbe zárják.[29]

Az új hatalom számára érthetetlen, és ezért félelmetes lehetett ez az eseménysorozat. Az ateista, racionális gondolkodás sémája szerint ez a jelenség "babonás, elmaradott emberek együgyű képzelõdése" volt csupán. Amikor társadalmi dimenzióit, társadalomszervezõ erejét is megtapasztalták, a katolikus papok szervezõ szerepét feltételezték mögötte. Úgy gondolom, hogy megütközéssel, és saját hatalmuk korlátait tapintva, dühösen szemlélték ezt a jelenséget az új hatalom emberei. Amit az 1949-es csíksomlyói búcsú esetében szívesen megtettek volna, de nem mertek, azt ebben az esetben, a gabona-beszolgáltatási kampány teljében, meg kellett tegyék: fegyveres erõvel beavatkoztak 1949. augusztus közepén a szentasszony hirdetéseire Máréfalva Rengõkõ nevű határrészébe összegyűlt több ezer embert a belügy és hadsereg csapatai szétkergetik. Az eseménynek a népi vallásosságba gyökerezõ jellegébõl azonban az következik, hogy a mozgalom emlékezete az egykori résztvevõk, falusiak között lappangva élt és él máig, alapvetõ társadalmi funkciója pedig egy krízishelyzet feloldása, az objektíve megváltozhatatlan erõviszonyok elfogadtatása, egy kettõs erkölcs kialakítása, a társadalom stabilizálása volt.

Máréfalva

a) A faluról, a gazdálkodásról, a szegénységrõl

Terepmunkám helyszíne a Székelyudvarhelytõl keletre, a Székelyudvarhely--Csíkszereda fõút mellett fekszik. "A falu településformájának alakulását földrajzi adottságai szabták meg. A hegyeknek beillõ dombok szinte merõlegesen szöknek a magasba a házak mögött kétoldalt, végig a falu hosszán. Ez alakította a faluképet: több mint három kilométer hosszúságban, a fõút mentén, Fenyéd-pataka szűk völgyében. Úgyszólván úti falu, széltében alig terjeszkedik. Utcahálózata szegényes."[30] A huszadik században 1965-ig volt önálló község, ekkor a felsõ szervek döntése nyomán a szomszédos Fenyédhez csatolták, 2004-ben újra különálló község lett.

A lakosság száma az utóbbi százötven évben a következõképpen változott:

Az idõszakban a lakosságszám megkétszerezõdött. Az elsõ világháború néhány évében valamelyes csökkenés észlelhetõ; valamint az utóbbi tíz év az, amikor stagnál a lakosság száma. A század közepén nem volt ritka a faluban a nyolc-tíz gyerekes nagycsalád sem. Ilyen volt például az új vezetésben jelentõs szerepet kapó Bogos Ferenc, valamint Simon Bálint családja. A század folyamán végig, és ma is jelentõs az elvándorlás. Egy 1941-ben készült felmérés[31] szerint a falu felnõtt lakói közül "200 állandóan távol van munkakeresés céljából". Ez akkor a teljes lakosságnak több mint tíz százaléka volt, és elérte a felnõtt, munkaképes lakosság húsz százalékát! A két világháború között fõleg Szebenbe, a második világháború éveiben Budapestre, a második világháború után, az ötvenes években Temesvárra, Brassóba, Vajdahunyadra és a Zsíl völgyébe mentek munkát keresni az itteniek. A hatvanas évek közepétõl, az ingázás kialakulásával párhuzamosan, megnõtt a Székelyudvarhelyre beköltözõk száma.

A felmérés adatai szerint, amelyeket a negyvenes évek végére is érvényesnek tartok, a község határa 6296 katasztrális hold, ebbõl szántó 1182, kert 21, kaszáló 1818, legelõ 1118, erdõ 1985, terméketlen terület pedig 156 katasztrális hold; 1941-ben egy fõre jutó szántó 0,7 hold, kaszáló 1,07 hold, legelõ 0,67 hold, erdõ 1,19 hold.

"A határ minõsége: általában gyenge [...] erdõs, dombos, hegyes, völgyes vidék a Hargita alján". Az erdõbirtok, a szomszédos Zetelakához vagy Kápolnáshoz képest, nem mondható jelentõsnek.

A falunak 1941-ben "három nagyobb birtokosa van, 200-200 holddal. A többi megoszlása következõ: 1--5 holdig 230 birtokos, 5--10 holdig 45 birtokos, és 10--20 holdig 12 birtokos. Földosztás és tagosítás nem volt. Fõbb terményei: búza, zab és leginkább burgonya. Gyümölcstermelése kevés és gyenge. A község lakosságának zöme favágásból és fuvarozásból él".[32] A szóbeli közlések szerint az asszonyok egy része már ekkor zöldséget termelt (leginkább hagymát), és piacozott: Székelyudvarhelyre, Segesvárra járt. Ebben az évben a faluban 25 kisiparos van, de "többnyire ezek is mezõgazdasággal foglalkoznak".

A fentiek szerint a faluban 290 olyan gazdaság volt, amelyik legalább 1 hold földbirtokkal rendelkezett. Jelentõs (1941-ben a népszámlálás adatai szerint 90) a cigányok száma. Ezek a nagyobb birtokosok zsellérházaiban laktak, és a birtokosoknak, vagy a falu gazdáinak napszámban dolgoztak.

2000-es adatok szerint 1948-ban, az államosítás elõtt saját erdeje 191 tulajdonosnak volt, mégpedig az alábbi megoszlás szerint tagolva: 0--5 hold közötti birtok 162 (85%), 5--10 hold közötti birtok 26 (14%), 10 holdon felüli birtok 3 tulajdonosnak (1%) volt. A közbirtokosságnak 208 tagja volt, a közbirtokossági erdõ tulajdonjog szerinti megoszlása: 0--5 hold között 172 (81%), 5--10 hold között 33 (14%), ezen felül 13 birtokos meg az iskola mint intézmény (6%).

Az 1948-as társadalmi tagolódásra vonatkozó becsléseim szerint ebben az évben mintegy 340--350-re tehetõ a máréfalvi családi gazdaságok száma.[33] 5 holdnál kisebb birtokból (és itt nem számolom a birtokon belüli, területfajták szerinti megoszlást) a faluban megélni, családot eltartani semmilyen szorgalom mellett nem lehetett.[34]Ezekben a gazdaságokban élõk, körülbelül 280--290 család (hozzávetõleg a teljes lakosság 75--85 százaléka) a gazdálkodás mellett "favágásból és fuvarozásból", napszámból, a távoli vidékeken szerzett jövedelembõl élt 1941-ben.

Bözödi György számításai szerint[35] Udvarhely megyében 1930--31-ben egy birtokosra átlag 1,8 hektár (mintegy 3,7 hold) művelés alatt álló terület jutott.[36] Máréfalván egy birtokosra körülbelül 3 hold föld,[37] ami a megyei átlag alatt van. Nem tudni azonban, hogy hányan voltak a faluban olyanok, akik nem rendelkeztek földbirtokkal; adatok hiányában valamint nem tudok megtenni, egy másik összehasonlítást Bözödi adataival. Kiszámítja, hogy az 5 hektárnál (10 holdnál) kevesebbel rendelkezõ birtokosoknak mennyi az átlagbirtoka: 0,7 hektár (kb. 1,5 hold). Egy másik számítás szerint a három székely megyében (Háromszék, Csík, Udvarhely) a harmincas években az 5 hektárnál kisebb birtokkal rendelkezõk esetében az átlagos birtoknagyság 0,9 hektár (1,9 hold).[38] Valószínűsíthetõ, hogy Máréfalván sem volt kevesebb. Más kérdés, hogy milyen termést lehet elérni az igen gyenge minõségű földön.

Udvarhely megyei viszonylatban ez a falu hegyaljai fekvése miatt a szegényebbek között volt tehát. Ugyanakkor társadalmi rétegezõdés szempontjából igen egységes: az egy és öt hold közötti birtokkal rendelkezõ gazdák, a lakosság zöme valóban egy kategóriába sorolható, egyformán rá voltak szorulva a kiegészítõ keresetre. Tulajdonképpen a három, jelentõs birtokkal rendelkezõ család tekinthetõ olyannak, amely nem küzdött napi, a megélhetés és adózás, esetleg a gyerekek taníttatása miatti gondokkal. Ezeknek volt például olyan házuk, amelyek a falu legjelentõsebb magánépületeinek mondhatók. A kocsmárossal-vendéglõssel, a jobb konjunktúrát kihasználó, jó kapcsolatokkal rendelkezõ, de mezõgazdaságból is jövedelmet húzó szorgalmas mesteremberekkel, egy-két meggazdagodott, az erdõn tanyát fenntartó állattartóval együtt (mindez összesen nem több 25 családnál!) õk voltak a falu gazdasági-társadalmi szempontból legjelentõsebb családjai. 1948-ig azonban az egyikük birtokát, mint háborús bűnösét az állam kisajátította, a másik kettõ birtoka az utódok között megoszlott. A kuláklistán,[39] amelyet Péter Bálint közöl a naplójában, 9-en szerepelnek, ezek közül is ketten nem a birtokuk nagysága meg a kizsákmányoló gazdálkodás (szolgát tartanak, ezekkel műveltetik a földjeiket), hanem a tulajdonukba levõ malom és cséplõgép miatt kerülnek ide.

Ebben a székelyföldi, a huszadik század közepének változásait megélõ parasztfaluban azonban a gazdagabbak is parasztok -- abban az értelemben mindenképpen, hogy a városi társadalomnak, az ott székelõ mindenkori hatalomnak alávetett falusi közösséghez tartoznak: vezetõkként, "a falu elsõ embereiként" is egy rendies és patriarchális szokásrendszer foglyai. Abban a vonatkozásban is parasztok, hogy általános értelemben vett mezõgazdasági termelést folytatnak, és nem szakosodott farmergazdaságot birtokolnak. Ezek a parasztok olyan közösségben élnek a negyvenes évek közepén, amelyben alapvetõ a munka háztartások szerinti szervezettsége, a mezõgazdasági termelés, valamint az azt kiegészítõ természeti zsákmányolási módok (például erdei gyümölcsök, tölgymakk gyűjtése), valamint egy olyan külsõ és felsõ hatalom, amely a termelésbõl származó jövedelem pénzbeli értékét és ennek a jövedelemnek az elszívását (adózás) meghatározza, és az ezzel kapcsolatos magatartásmódokat erõsen befolyásolja (az állam). Ezek a tulajdonságok kimerítik a parasztság definícióját.[40] Máréfalván a huszadik század negyvenes éveiben az elkülönült agrártársadalom egyik falusi közösségének tagjaiként, paraszti kultúrában éltek az emberek.[41]

A szegénység a természetnek és államnak kiszolgáltatott parasztok esetében tartós hiányokat, tartós bizonytalanságot, és ennek kivédésére számos rövid és hosszú távú kooperációs stratégiát, a társaktól való erõs és tartós függõségi állapotot jelent. Az effajta szegénység általános volta, helyi változatai azért is fontosak, mert fenntartják a biztonságnak, igazságosságnak közösen kidolgozott, mindenkire vonatkozó normáit. Gazdálkodni és közösségben élni ebben a világban csak erkölcsösen (értsd: közösségi ellenõrzésnek nagy teret engedve) lehet -- amennyiben a közösség tagja akar maradni, és nem idegenként, biztonságból és igazságból kirekesztve, félve és jogfosztottan akar élni az egyén a településen.

b) A vezetõk: helyiek és idegenek

A huszadik század három nagy történelmi fordulójának hatásai Máréfalva történetében, helyi hatalmi szerkezetének változásaiban is döntõ szerepet játszanak.[42] A közösség vezetésének, azaz a közösség szervezésének, képviseletének, közös munkák végzésének négy, jól megkülönböztetõ idõszaka van a huszadik század során. Ezek kapcsolódnak a változásokhoz, de határaik nem esnek egybe a tényleges történelmi változásokkal. Munkám a három történelmi forduló, a három hatalomváltás közül egyiknek -- a második világháborút követõnek -- a bemutatására és értelmezésére vállalkozik.

Kérdésem, amelynek megválaszolása a továbbiakban segíthet a választott korszak változásainak magyarázatában, a következõ: helyiek vagy idegenek azok, akik faluvezetõi (bírói, polgármesteri) tisztet láttak el Máréfalván a huszadik század során? Elsõ megközelítésre igen egyszerű ez a tagolás: helyi, aki itt született, családja is idevaló, itt nõtt fel; aki mindenkit helyiként ismer, és akit mindenki mint helyit ismer. Helyi bíró volt Simon Gáspár "jó közepes gazda", aki az elsõ világháború elõtt, valamint a fia, Simon Albert, aki a negyvenes évek elején, a "kicsi magyar világban" volt bíró. Idegen, aki felnõtt korában került a faluba, alkalmazkodott és így ismerõssé lett vagy sem, esetleg rokoni kapcsolatokat alakított ki, és idõvel vagy befogadták, vagy sem. Idegen vezetõ volt Bereczki Ferenc néptanácselnök, eredetileg brassói vasmunkás, akit 1951-ben egyik napról a másikra neveztek ki, aki azelõtt még csak nem is járt a faluban, majd akit 1959-ben egyik napról a másikra váltottak le, és ezután el is költözött a faluból.

A kérdés mélyére tekintve kevés ilyen világosan elhatárolható helyzetet találunk. Itt van például a Mihálykók és az Ilonkák esete. Ma már senki sem nevezi õket a faluban idegeneknek -- de mindenki tudja róluk, hogy õseik román származásúak. Azt már csak az idõsebbek tudják, hogy az elsõ világháború után, amikor "román világ lett", Mihálykó és Ilonka is viselt bírói tisztet. Nem azért, mert a helyiek választották, hanem azért, mert a román hatóságok mint román származású, feltehetõleg rendszerhű embereket, kinevezték õket. Éppen azért lehettek a közösségnek az államhatalom által kinevezett vezetõi, mert idegen (az új hatalomnak ismerõs) származásúak voltak. Ettõl függetlenül már több generáción keresztül itt éltek, ide házasodtak, gyerekeik helyieket vettek el vagy helyiekhez mentek férjhez, együtt gazdálkodtak, szomszédokként együtt éltek a helyiekkel. Csak azért, és csak annyiban lettek idegenek, amennyiben vállalták egy külsõ hatalom képviselõinek, az utasítások végrehajtóinak, a bizalmi emberek szerepét, és persze az ezzel járó elõnyöket. Hogy mennyire lettek esetenként közvetítõk is, és kötöttek falubeli társaik számára ha nem is elfogadható, de elviselhetõ kompromisszumokat, az külön vizsgálódást igényelne. Volt ugyanis egy olyan idõszak a két világháború között, amikor a falu lakói önerõbõl, a családokra kirótt igen jelentõs mennyiségű adóból, közmunkából, és igen csekély állami támogatással építették fel a román állami iskola épületét.[43] Volt olyan bíró az Ilonkák közül, aki nem vállalta a közösséggel szemben a hajcsárkodást: rövid idõ után, amikor látta, hogy mi lenne a feladata, lemondott. Végül egy idegen került a bírói székbe, és fejeztette be az iskolaépítést: a román nemzetiségű iskolaigazgató, Caţaveiu Aurel. De õ sem maradt teljesen idegen: gyorsan megtanult magyarul, és éppen ebben az idõszakban vette el a falu egyik legtehetõsebb emberének (kocsmárosának) a lányát.

A húszas-harmincas években nem a falu választotta a bírókat. Ezek között voltak olyanok, például az egyik legjelentõsebb birtokos, a falu leggazdagabb családjának leszármazottja, Lukács István, akit, ha lehetõséget kap rá, a falu valószínűleg önmagától is megválasztott volna. De az semmiképp nem képzelhetõ el, hogy Caţaveiut vezetõjének választja, vezetõjének elfogadja a székely parasztfalu. És az sem képzelhetõ el, hogy egy kis, a harmincas években feltűnõ, a negyvenes évek elején "szervezkedõ", itt születettekbõl kialakuló, a faluban másképpen idegen csoport, a javak, így a föld közös birtoklását, ateizmust hirdetõ "kommunisták" képviselõjét megválasztották volna vezetõjüknek a konzervatív, egyéni gazdálkodást folytató, templomba járó székely faluban.

Az új vezetõk és a hatalom

Az elsõ évek fõszereplõi igen gyorsan kikerülnek a vezetésbõl. Simó János akkor mond le, amikor, a fia állítása szerint, kényszerítik, hogy Papp János nagybirtokos házának államosításába egyezzen bele azon a címen, hogy az németbarát, háborús bűnös volt -- hiszen 1944-ben a fasisztákkal együtt elmenekült, s azóta sem tért vissza a faluba. Mások tudni vélik, hogy már jóval azelõtt kiábrándult az új világból: akkor, amikor neki is elhajtották az ökrét adóba a hatóságok.[58] 1948 után többször is megbüntették; fia börtönben is volt, mert titokban is õröltek.[59]

Még sanyarúbb sors jutott -- igaz, ebbe maga is besegített -- egy másik "meghurcolt kommunistának", majd új vezetõnek, Péter Ferencnek. A front elvonulása után õ a Népõrség parancsnoka, majd rövid ideig bíró. Péter Bálint önéletírásának fentebb lábjegyzetben idézett részeiben leírja, hogy a pénzszerzés, a saját haszon érdekli. õ is hamar kikerül a vezetésbõl, majd fegyverrejtegetésért, orvvadászatért elítélik. Fia szerint egy évre a Duna-csatornához viszik.

Mindketten inkább anyagi haszon miatt igyekeztek vezetõk lenni. Mivel rövid távon nem láttak arra reményt, hogy vagyonukat jelentõsen gyarapítsák (csak kisebb lehetõségek adódnak: például Péter Ferenc jó minõségű puskákra tett szert), sõt, saját vagyonukat is veszélyeztetve látják, más stratégiát választanak.

Az új korszak kezdetén két olyan vezetõje van a falunak, akik tragikus hirtelenséggel tűnnek el a hatalom színpadáról. Simó Sándor a többiek között leginkább az ideológus; az egyetlen harcos ateista. Balest áldozata lesz alig fél évvel azután, hogy a "kommunisták" élén a falu elsõ embere lett. Bogos Ferenc még az elsõ választások, a tényleges beiktatás elõtt, családi konfliktusok miatt, öngyilkos lett.[60]

Aki a folyamatosságot képviseli, akinek az életrajzát részletesebben is érdemes megismerni, az egy harmadik személy: Csíki Gáspár, akit "csak úgy ismert mindenki: a sejttitkár". 1900-ban született, apja katolikus pap, aki a gyereket nem vállalja. Hat hónapos korában egy nagynénje fogadja örökbe, anyjával többet nem is találkozik. Az elbeszélések szerint két évet elvégez a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban, majd otthon gazdálkodik az örökbefogadói mintegy 5 holdnyi birtokán. A húszas évek közepén sok társával együtt Szebenbe megy, ott tölt 12 évet. Elõbb kocsis, majd mindenes -- például a házépítés vezetõje -- egy ügyvédnél. Itt tanul bele a jogi, fõleg telekkönyvi, örökösödési ügyekbe. Itt házasodik meg, felesége a szintén máréfalvi származású Olosz Erzsébet. Négy fia volt -- ezek közül kettõ meghalt, egy Temesváron, egy Vajdahunyadon él. A bécsi döntést követõen hazaköltözik, gazdálkodik. 1944-ben behívják katonának, szovjet fogságba kerül, 1946-ban tér haza, és egyik napról a másikra párttag, a községházán tisztviselõ lesz. Az adminisztrációban használható, valamelyes jogi ismeretekkel a faluban egyedül õ rendelkezik ebben az idõszakban, amikor a körjegyzõ Fenyéden székel, s nincs még kinevezett titkára az ideiglenes bizottságnak majd községi néptanácsnak. Kialakul a legfontosabb tevékenységi területe: a máréfalvi földügyek szakértõje lesz.[61] De igen sok mindent, ami írásbeli munka, õ végez, és nemcsak a hivatalban és munkaidõben.[62] õ a szérűn, a cséplõgép mellett az ellenõr. Mint említettem, végrehajtó bizottsági alelnök, gazdasági felelõs; tulajdonképpen csak az ötvenes években, 1951 és 1959 között párttitkár. 1956-ban másodszor is megnõsül, majd nyugdíjas lesz, visszavonul, gazdálkodik, de sokszor a mezõrõl is behívják a Néptanácshoz, mert "rá voltak utalva sok-sok ideig".

Nincsenek írott dokumentumaim, amelyek alapján többet, vagy mást tudnék írni róla. Annál több azonban az idõszak felelevenítése során a falubeliek által róla elmondott történet, jellemzés, megjegyzés. Mindezek utólagos narrációk. Ezek alapján mondhatom, hogy õ az, aki az általam vizsgált korszakból, az akkori vezetõk közül a mai emlékezõk számára valóban sokat jelentett, aki az emlékezések szerint a korszak fõszereplõje volt. "õ már írástudó volt"; "ha tanult volna, nagy ember lett volna belõle". "Tudta, hogy melyik ember mit szusszan ki, még azt is [...] A falut ismerte, az embereket, õ tudta, hogy melyikkel hogy kell bánni".[63] "Benne egy ügyvéd veszett el [...] Barátságos volt, tudott magyarázatokat mondani errõl-arról [...] Tanácsokat tudott adni, rá voltak szorulva".[64] Egy idõ után, ha róla beszéltek, mindenki csak Tatának hívta.

Az ötvenes években több esetben nem az elvárt hatalmi normák, elõírások szerint viselkedett. Elõször is: otthagyta az állását 57 éves korában, és nyugdíjasként ugyanúgy gazdálkodott, mint 1946 elõtt, vagy mint annyi más egyszerű falubelije. Az emlékezõk szerint nem támogatta sem a társas, sem a kollektív[65] alakításának gondolatát. A legfurcsább azonban az volt, hogy újra elkezdett templomba járni. 1954-ben került a faluba egy olyan pap, aki, az emlékezõk szerint, a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban osztálytársa volt. Esténként ketten összejártak, "mind a testvérek, úgy voltak [...] tanácsot adott a pap is Gáspárnak s Gáspár is a papnak".[66] A pappal való szoros kapcsolata köztudott volt a faluban,[67] sõt olyan jelenetre is sor került vasárnap, a templom elõtt, ami a párttitkár (s személyén keresztül a rendszer) nyilvános megleckéztetésének is tekinthetõ.[68]

Az új vezetõk között Csíki Gáspárhoz a legközelebb Simon Bálint állt. Ha nem is egy évben születtek, de egy generációhoz tartoztak. A megkérdezettek szerint Simon Bálint is elvégzett két osztályt a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban.[69] Szegény, sok gyerekes emberként érte meg az 1944-es fordulatot, a gazdálkodás mellett erdõpásztor, majd harangozó, sõt kántor is volt egy rövid ideig. Az iskolában kitűnt jó eszével: "megnézte a könyvet, s tudta". "õ is nagyon okos ember volt [...] Jó hangja volt, s beszélõ tehetsége olyan volt, hogy meg kell mondjam, még papban is van olyan, katolikus papban, hogy úgy nem tudja kifejezni magát."[70] Párttag korában is minden évben virágvasárnap a passióban énekes szerepet vállalt. "Mindenkivel szóba tudott állni, nem számított, ha miniszter volt is [...] Ilyen jó szóló tehetsége volt. Ha hallott valahol valamit, nem felejtette el".[71] Természetesen negatív vélekedéseket is hallottam róla.[72]

Simon Bálint az 1948-as államosítás után erdész lett--akárcsak társai, a szintén párttag Biró József és Lukács Sándor. Ez utóbbiak nem olyan jelentõs személyiségek -- legalábbis az emlékezet nem õrzi annyira nevüket és tetteiket. Az állami vagy községi erdészség igen nagy hatalmat jelentett ebben az idõben. Továbbra is fontos kereset-kiegészítési lehetõség volt az erdõlés. Építkezéshez továbbra is leginkább a fát használták, és fával fűtöttek a máréfalviak. Aki jóban volt az erdészekkel, annak könnyebb volt az élete. Köztudott volt az is, hogy az erdészeknek nagy a mellékjövedelmük.

Adataim alapján úgy gondolom, hogy az új hatalom megszilárdulásának éveiben a falu igazi vezetõje a Bogos--Csíki--Simon hármas: "Simon Bálintot megtették erdõpásztornak, s Bogos Ferencet bírónak s Csíki Gáspárt sejttitkárnak, s õk itt a falut rendezték".[73] Egyikük sem viselt semmiféle vezetõ szerepet 1944, sõt, 1946 elõtt; mindhárman az új helyzetben kerültek a falu élére. Bogos Ferenc helyét hamarosan egy idegen foglalja el, de két társa továbbra is megõrizte befolyását.[74]

Bogos Ferenc családjának anyagi helyzete már csak korai halála miatt sem változott. Gyerekei ma Szatmártól Izraelig szerteszét élnek az országban és a világban. Csíki Gáspár özvegye a falu egyik régi faházában lakik. Simon Bálint utódai sem tartoznak a vagyonos máréfalviak közé. Igaz, apjuk soha nem vetette meg az italt és a mulatást.

A fentiekbõl kiindulva azt mondhatom, hogy ebben az idõszakban a faluban az új hatalom kialakulása nem jelentette a társadal-mi-gazdasági helyzet gyökeres és végleges megváltozását azok számára, akik bekerültek a vezetõk szűk körébe. Nem alakultak át, még csak nem is változtak meg lényeges módon a hatalomváltás során, a hatalomváltás miatt a vezetõk, családjaik és más családok közötti kapcsolatok. Nem is változhattak, hiszen az új hatalom elsõ évei csupán néhány ember helyzetében hoztak tényleges, de ez esetben sem jelentõs változást. Valamelyes kivételezettséget talán az jelentett, hogy 1950-ben az iskola mellett bentlakás, kantin alakult; a személyzet a vezetõk családtagjainak, pártfogoltjainak körébõl került ki. A személyzet, a falu vezetõi például évekig kedvezményesen a kantinban étkeztek a tanulókkal, tanárokkal együtt. A vezetõk szociális kapcsolatrendszere, a kapcsolatrendszer jellege és a faluban nekik tulajdonított szerep azonban alapvetõen megváltozott. Ez volt számukra az igazi, anyagi elõnyökre is konvertálható nyereség.

A hivatalos, államilag könnyen ellenõrizhetõ és alakítható intézmények, így a Néptanács, az iskola, a szövetkezet egyik napról a másikra új szabályok szerint kezdtek működni. Úgy látom azonban, hogy a helyi társadalomban nem ez történt. Természetesen, nem azt akarom mondani, hogy bizonyos egyéni életek szempontjából nem jelentett szenvedést, tragikus törést mindaz, amit 1945--1950-ben, az új hatalmi szerkezet kiépülése nyomán kialakuló elvonások, új szabályozások, büntetések sorozata jelentett. Hogy a terror, a megaláztatások megtapasztalása nem jelentett életre szóló traumát. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy kutatásom tapasztalatai szerint ebben az idõszakban, az elvárásaimmal szöges ellentétben, a közösség döntõen befolyásolta az új, idegen hatalom képviselõiként jelentkezõ vezetõket. A falu erkölcsi elvei, ezek viselkedésekben megnyilvánuló kényszerítõ ereje Máréfalván a vizsgált idõszakban olyan magatartást diktált a vezetõknek, amely nem engedte, hogy a közösség ellenében, rövid idõ alatt a saját önzõ, vagy a külsõ hatalom romboló érdekeit maradéktalanul érvényesítsék.

Konklúzió

1944 után Máréfalván egy esetben volt nagyobb méretű konfliktus tömegek és az új hatalom között: 1949 augusztusában, amikor a rendfenntartó erõk szétverték a millenarista mozgalom híveit. De a szembenálló erõk ekkor nem helyiek voltak. Helyi jellegű jelentõs, esetleg vérontással járó konfliktusra, mint 1949ben például Bihar vagy Arad megyei falvakban,[75] vagy 1950-ben a háromszéki Gidófalván,[76] itt nem került sor. Az évszázados gazdálkodási rendet felforgató ugarhatár megszüntetése is "csak olyan mérsékelt, olyan magábafojtott morajjal járt".[77]

Miért?

Más okok is lehetnek, mind amit az alábbiakban a középpontba szeretnék állítani. Lehetséges, hogy azok a vezetõk, nagyobb birtokosok (például a Lukácsok), akik a faluban éltek, nem merték, nem voltak képesek az ellenállás szervezésére, és ezért a fentrõl jövõ elvonó, korlátozó, büntetõ jellegű utasításoknak (beszolgáltatás, közmunkák, fiatal legények Zsíl-völgyi büntetõ katonasága, egyesek elhurcolása) a végrehajtása nem ütközött akadályba? Lehetséges, hogy olyan jól szervezett volt helyben a megfélemlítés, besúgás, a kisebb ellenállást követõ megtorlás, hogy elvette a kedvet, bátorságot a további fellépéstõl? Vagy az történt volna, amirõl a szovjet kollektivizálás kutatói írnak: különösen a szibériai részeken a hatóságoknak sikerült a falu belsõ szolidaritását, morális összetartását megtörni, a hangoztatott elveket (mármint azt, hogy a kollektivizálás csak a gazdag parasztok szűk rétegének rossz, a szegények tág rétegének napfényes jövõt biztosít) igazságosként elfogadtatni, és a szegényparasztokat a kulákok ellenében a hatalom oldalára állítani?[78] A falu döntõ többsége elfogadta volna, hogy a kollektív gazdálkodás biztosítja a jobb megélhetést, nagyobb egyéni és családi biztonságot?

A máréfalviakat jellemzõ parasztiságról volt szó a fentiekben. Úgy gondolom, és emellett szeretnék érvelni, hogy leginkább a paraszti közösséget jellemzõ, a gazdálkodást, közösségi életet szabályozó mentalitás hatóereje volt az, amely a vezetõk--vezetettek kapcsolatát befolyásolva, elviselhetõvé tette az átmenet idõszakát (sõt, az ezután következõ hosszabb idõszakot is). Egy kifele és befele mást mutató arc, kettõs erkölcs jegyében szervezõdött a falusiak tömeges, rejtett ellenállása, amely -- többek között -- lehetõvé tette a nehéz idõszakok átvészelését.

A morális gazdaságtan fogalmát elõször Edward P. Thomson angol történész használta. A tizennyolcadik századi angol tömegmozgalmakat vizsgálva jelentette ki, hogy bár az éhínség, az áremelkedések, a kereskedõk visszaélései voltak a mozgalmak közvetlen kiváltó okai, de létezett egy általános társadalmi konszenzus, amely meghatározta, hogy adott idõszakban, közösségben, adott történelmi helyzetben mi minõsül elfogadottnak és mi elfogadhatatlannak. Ez a konszenzus pedig azokon a nézeteken alapult, amelyeket a közösségek a gazdasági szereplõk tevékenységének jogos és igazságos voltáról általánosan elfogadtak. Ezeknek a nézeteknek az együttesét nevezte Thompson "a szegények morális gazdaságtanának".[79]

A fogalom azóta futott be karriert a társadalomtudományokban, és egy gondolati hozadékaiban igen jelentõs nyolcvanas években lezajlott vita központi kategóriájává vált, miután James Scott amerikai társadalomtudós (aki politológiát végzett, antropológiai terepmunkát folytatott, történészkarriert futott be) újra értelmezte, új kontextusban alkalmazta. õ ugyanis azt állította -- a nyolcvanas évek "kulturális fordulatát" alapozva ezzel --, hogy "a kollektív cselekvés mozgatórugóit nem csupán a könnyen számszerűsíthetõ alapból, a gazdaságból vagy a termelési viszonyokból érthetõek meg, hanem csakis a kulturális konszenzus figyelembevételével".[80] Scott dél-ázsiai, vietnami közösségekben végzett terepmunkát. Az alapkérdése: mi történik ezekben a közösségekben, milyen külsõ beavatkozás, belsõ bomlás következett be, aminek a következményei a XX. századi sorozatos parasztfelkelések. Az alapprobléma pedig, amelyet megfogalmaz: a kizsákmányolás elviselése vagy az ellene lázadás nemcsak, sõt fõképpen nem az éhezés, szegénység, hanem a parasztok morális érzékelõ, szabályozó rendszerének, a jogokról, kölcsönösségekrõl, igazságosságról kialakított felfogásának a kérdése.

Az elvonás bármilyen sok lehet -- a kérdés az, hogy ami megmarad, az elégséges-e. Abban az értelemben is, hogy elégséges kalóriát tartalmaz a túléléshez -- de abban az értelemben is, hogy elfogadják-e vagy sem az emberek, közösségek, hogy a jövõbe való beruházás (lásd: az emberiség aranyálma), vagy a még jobban nélkülözõknek való juttatás (lásd: a háborút viselõ koreaiak megsegítése) érdekében csak ennyi jut, és nem több. Valamint elfogadják-e azt, hogy milyen szerkezetben, kiknek a felügyeletével történik az újraelosztás: akik vezetõk, a "szűk keresztmetszetek" õrzõi, azok rendelkeznek-e erkölcsi garanciákkal? Avagy: a közösség képes-e erkölcsi befolyásolásukra, ellenõrzésükre, vagy sem? Vannak-e a közösségnek (a falunak) erre hatékony intézményei, mechanizmusai?

Úgy tűnik, hogy nem az elégséges kalória, hanem az elégséges, mint erkölcsileg szabályozott normáknak megfelelés, mint a jövõ szempontjából szükséges és elfogadott áldozatvállalás által behatárolt viselkedés alapja a fontosabb a paraszti közösségekben. Külsõ hatalom (földesúr, bankár, az állam például), ha követelésekkel lép fel a parasztokkal szemben, és természetesen van ereje hozzá, hogy azokat be is hajtsa, hosszabb távon mégis veszíthet, ha nem gondolja végig és nem kezeli a vele szembenállók erkölcsi szabályozásának következményeit.

James Scott egy minden korokban az alávetettek körében létezõ, általánosan érvényes, politikailag is jelentõs társadalmi ellenállási forma, a rejtett ellenállás létezésére hívja fel a figyelmet. Meghatározása szerint: "Alsóbb osztályok ellenállásának tekinthetõ a parasztok körében az osztály tagjai által elkövetett bármely olyan cselekedet, amely vagy a felsõ osztályok (földesúr, állam, géptulajdonosok, bankár) által az adott osztályra kényszerített követelések (bérleti díj, adó, hódolat) enyhítését vagy megoldását szándékoznak elérni, vagy a felsõ osztályokkal szemben saját követeléseik (munka, föld, segély, megbecsülés) elõremozdítását célozza meg."[81] Ez a rejtett ellenállás csak akkor működhet, ha létezik az ellenállók közössége (azaz közösség, amely az õt ért támadásra válaszul, és a nyilvánosságot kerülve ellenállóvá válik), és létezik az ellenállás jogosságának, erkölcsös voltának a képzete. A hivatalos, a fentrõl kialakított és működtetett intézmények mellett párhuzamosan léteznek és működnek a társadalom saját intézményei. Ezek a saját érdekek érvényesítését végzik; magas szintű hallgatólagos együttműködésre épülnek; és mögöttük egy tradicionális erkölcsi világkép áll.

1944 õszétõl fokozatosan kialakulnak az új hatalomnak a keretei, intézményei, a társadalomirányítás és -szervezés új formái a fõvárosban, a megyeközpontokban és a székelyföldi parasztfaluban egyaránt. A vizsgált faluban ez úgy írható le, hogy elsõ pillanatban egy helyi csoport átvette a hatalmat, de nem tudott hosszabb távra berendezkedni. Egyrészt kiderült, hogy saját érdekeiket (például anyagi haszon szerzése) sem tudják érvényesíteni, tehát ez bizony nem éri meg nekik; másrészt a megjelenõ új hatalommal való találkozáskor kiderült, hogy (például származásuk miatt, hiszen nem voltak szegényparasztok) nem felelnek meg mindenben az új hatalomba való integrálódás követelményeinek. Harmadrészt mindig is tudták, hogy a faluban nem számíthatnak támogatásra: az erkölcsi normák sem engedték az idegen hatalommal való azonosulást.

A második hullámban érkezõ vezetõk viselkedése összetettebb, õk érdekes módon egy generációhoz tartoztak, és vezetõként megérték az új hatalom megszilárdulását, az ötvenes éveket. Egyrészt olyan társadalmi környezetbõl jönnek (szegényparasztok), amely a hatalmi ideológia értelmében az új helyzet kedvezettjeivé teszi õket. Másrészt nem, vagy nem csak a saját birtokukból, gazdálkodásból vagy mesterségbõl élnek, hanem a hatalomtól -- nem is kis darab -- kenyeret kapnak. Ezért kiszolgáltatottabbak. Harmadrészt azonban a faluban szocializálódtak, vezetõként nem idegenek. Amikor megjelenik az új hatalom, akkor arra kényszeríti õket, hogy idegen ideológiát, szimbolikát, valóságot tanuljanak és képviseljenek. Ezt õk a kezdetekkor vállalják is. Ez a tanulás nagyjából csõdöt mond, a képviselet felemásan sikerül. A legjellemzõbbnek az egyházhoz, valláshoz való viszonyulás változását tartom. A "kommunisták" -- a Nyulasok -- meggyõzõdéses és kitartó ateisták. Ez nem jelentette feltétlenül a hívõ közösséggel való szembefordulást, istentagadást. Például Simon Bálint erdész fontosnak tartotta, hogy karácsonykor a legszebb fenyõfát küldje a templomba; Bogos Ferenc gyermekeit templomba és hittanórára küldte; Csíki Gáspár történetét Bokor plébánossal részletesebben is bemutattam. De a legérdekesebb talán az, ahogy Péter Bálint mindig keresi a papok társaságát: Bokor pap kijár hozzájuk és beszélgetnek; a papoktól sorozatban évekig bérbe vett földön részesben dolgozik (ez azt jelentette, hogy a pap nem másnak, hanem benne bízva neki adta a földet).

A falu hagyományosan legjelentõsebb erkölcsi szabályozó intézményének, az egyháznak a társadalomszabályozó hatását, és a mögötte levõ világkép helyi társadalmi elfogadottságát az új vezetõk sem tagadhatják. Ha erre kísérletet tesznek, az nem a közösség befolyásolásának a valóban meggyõzõ szándékával történik, hanem inkább a hatóságok felé történõ gesztikuláció.

A sorból azonban nem lehet kiállni. Az agresszív egyneműsítés, a terror idején a nyílt ellenvélemény, különösképpen ha vezetõ valaki, nem lehetséges. Marad az alávetettek rejtett ellenállása, és a helyi vezetõk egyensúlyozása aközött, hogy az állami elõírással, kívánalmakkal nem egyezõ tevékenységek, gesztusok, szövegek közül mi az, amirõl tudniuk kell, mi az, amit valóban tudnak, mi az, amit felfelé jelentenek, mi az, amit eltitkolnak, és mi az, ami ellen fellépnek. Az egyensúlyozás gyakorlatának a megértése pedig igen fontos az erkölcsi szabályozás működésének megértése szempontjából. Ugyanis az alapkérdés az, hogy ebben az átmeneti idõszakban, tetteik következményeként, mennyire rendült meg a közösség bizalma a vezetõkben -- vagy mennyire sikerült a vezetõknek a közösség bizalmát végig megtartaniuk, magukat egyszerre a közösség tagjaként, de ugyanakkor vezetõként és nem idegenként (abban az értelemben, mint az Ilonkák és a Mihálykók a két világháború között: nem idegen érdekek képviselõiként) elfogadtatniuk.

Scott fogalmait és gondolatait azért tartom igen használhatóaknak, mert térben és idõben új és új hatalom, ideológia, uralmi gyakorlat, vezetõk esetében is az elfogadás, az alávetettség újraalakításának, újraformálásának azonos modelljére mutat rá. Mindaddig élnek az elképzelések, remények, hogy az új hatalom valóban megadja azt a sok szépet és jót, amit ígér, amíg ki nem derül az ellenkezõje. És törvényszerű az, hogy az alávetett parasztok számára ez az "ellenkezõ" következzen. Éppen ezért igen ésszerű, ha a parasztok gyorsan magatartást változtatnak: elválasztják az elkerülhetetlent az igazságostól. Scott az idõjáráshoz való viszonyulást hozza fel példának.[82] Senki sem várja a parasztok közül, hogy az idõjárás igazságos legyen. Az idõjárás van és nem befolyásolható. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek meg az idõjárás mágikus kezelésének, a befolyásolásnak és a kontrollnak a rituális eszközei; csak éppen ezek igen gyakran, sõt többnyire hatástalanok (van persze társadalommozgósító, kohéziót gerjesztõ erejük, és ilyen értelemben hatásosak lehetnek, de ez más kérdés). A villámnak, jégesõnek, három hetes esõs idõnek nem lehet parancsolni.

A parasztok, Scott szerint, igen jól tudják, hogy hol a határ -- hiszen õk konstruálják ezt a határt! A legfontosabb társadalmi reláció, amely éppen a határmegfogalmazást, és ezen belül az igazságosság és biztonság érvényesítését szolgálja, az antropológiai paraszttanulmányokból jól ismert patrónus--kliens viszony.A parasztfalu legfontosabb vertikális társadalmi kapcsolatáról, mintegy "hatalmi tengelyérõl" van szó. Lényege a kölcsönös kötelezettségek sorozata, valamint a kötelezettségek betartását szabályozó erkölcsi normák sora.[83]A patrónus létminimumot biztosít, hivatalt tölt be, vezet -- és közben tiszteletbe tartja az igazságosság és méltányosság aktuális társadalmi normáit. A kliens elvárja mindezeket, cserébe elismeri a patrónus vezetõ szerepét, gyarapodásának, vagyonosságának jogosságát -- azaz legitimnek tekinti azt, hogy uralkodik, felette áll. A patrónust általában automatikusan a földesúrral, a jelentõsebb falusi gazdákkal szokták azonosítani. Úgy gondolom, és Popkin is errõl beszél, hogy egyetemes érvényű patrónus--kliens diadikus relációról van szó. A történelem során változott, tágult a parasztok fölött álló patrónusok köre. A XX. század során a Székelyföldön például a parasztok új és új helyzetekben törekedtek arra, hogy működõ patrónusa--kliens relációkat hozzanak létre. A városi "törvénybíró", az ügyvéd, az orvos például mind megannyi patrónusként jelent meg ezekben a társadalmak-ban.[84] Mindez illeszkedik a patronátus rendszerének igen tág, azt modern társadalmakban is a politikai szerkezet részeként kezelõ felfogáshoz: "A patronátust úgy lehet meghatározni, mint a különbözõ rangúak, vezetõk (vagy patrónusok) és alattvalók (vagy kliensek) között személyes kapcsolatokon alapuló politikai rendszert. Mindegyik fél felajánl valamit a másiknak. A kliensek politikai támogatást és változatos szimbolikus (az alávetettséget hangsúlyozó gesztusok, tisztességtudó nyelvezet, ajándékok és így tovább) formákban megfogalmazó megbecsülést. Ami õket illeti, a patrónusok vendégül látást, állást és védelmet ajánlanak a klienseknek. Így a gazdagságot hatalomra tudják átváltoztatni."[85]

Az új hatalom új embereinek megjelenése: a patrónusok cseréje. Az új hatalom megtapasztalásának, az alávetettség, valamint az új személyekkel való patrónus--kliens relációk újrafogalmazásának a vizsgált idõszakban, a vizsgált közösségben három fázisa volt:

1. A "mi lenne ha" fázis

A kommunista rendszerrõl annak megjelenése elõtt hírek, értesülések, vélekedések keringtek a közösségben. Kovács Dénes például, akik 1915 és 1918 között orosz fogságban volt, 1944-ben igen határozottan hangoztatta, hogy nem vár semmi jót az új hatalomtól. Az új hatalom elsõ pillanattól egyenlõséget, igazságosságot, biztonságot hirdetett. A máréfalviak a bizonytalanságtól, vagyonukból való kiforgatástól, igazságtalan bánásmódtól, esetleg véráldozattól tartottak. Az általános vélekedés az volt, hogy "az új hatalom a vagyonomat akarja, és ha nem engedelmeskedem, az életemre tör"; "ha kommunizmus lenne, az nem lenne jó se nekem, se nekünk". Igen kevesen, a "kommunisták" gondolták csak az ellenkezõjét: a legtöbben várakozó állásponton voltak. Ugyanakkor világos volt az is, hogy egy bizonyos vezetõi szerepkör kialakításának, megtartásának az új hatalom követelte igazodás a feltétele. Akik igazodtak, azok alkották a párttagok, szimpatizánsok körét. õk úgy gondolták, hogy lehetõséget kapnak a hatalomba való belépésre vagy bennmaradásra. Ha "kommunizmus" lenne, akkor az az õ vezetõ helyüket megszilárdítaná.

2. A "kinek van igaza" fázis

Bekövetkezett a hatalomváltás. Háború nyomán, egy általános adminisztratív-társadalmi szétziláltság közepette kezdõdött meg az "országépítõ munka". Három részre lehetne tagolni ezt a fázist:

a) Naponta újabb és újabb elképzelések, tervek, tettek, események következtek, új szereplõk jelentek meg, váltak ismertté.

Mindenki figyelt, mindenki mérlegelt. Az hamar kiderült, hogy "ki az erõsebb". Idõ kellett, hogy a történtek nyomán kiderüljön: "kinek van igaza".

b) A mérlegelésben fõ szerepet azok az emberek játszhattak, akik szava hihetõ volt: nemzetségek, családok idõs, tapasztaltabb tagjai, meg a rokoni kapcsolatokon kívül esõ, esetleg városi patrónusok. Igazi csapást jelentett ezeknek a patrónusoknak a kétoldalú kapcsolatból való kivonulása, legitimitásuk hivatalos és agresszív megkérdõjelezése, gazdasági erejük és befolyásuk mérséklése. A legfontosabb krízist a parasztfalu legfõbb patrónusának, a világ rendjét megszabó transzcendens hatalomnak a kétségbevonása, kívülrõl szervezett tekintélyrombolása okozta. A világot reszakralizálni akaró millenarista mozgalom ennek (is) a következménye volt.

c) Ezt a legfõbb patrónust az új hatalom "törölte", és helyébe a marxizmus--munkásmozgalom, a kommunista vezetõk kváziszakralitását ültette. Ezt a falu egyértelműen nem fogadta el. Az új helyi vezetõk közül is egyetlen egy volt, aki erre hajlandó lett volna, õ azonban hamar meghalt. A többiek ingadoztak, majd egyértelműen a tradicionális transzcendens hatalmat, és az általa patronált közösséget választották. Természetesen, ez azt jelentette, hogy a kettõs erkölcsöt legkirívóbban õk ültették gyakorlatba. Hosszú távú stratégiájuk azt mutatta, hogy egyértelműen a közösség részeként, "katolikus máréfalvi székelyként" határozták meg magukat. Ugyanakkor rövid távon kihasználták a hatalmi pozíció nyújtotta elõnyöket: ettek, ittak, mulattak. Vagyont, mint fentebb jeleztem, nem gyűjtöttek.

Szimbolikusnak tartom Csíki Gáspárnak a közösségben élõ elnevezését, és fontosnak a szerepet, amelyre ez az elnevezés rávilágít: õ volt a Tata. "Egy ebédért, egy has borért" rendezte a közösség tagjainak ügyes-bajos dolgait; "haragosa nem volt [...] a falut pártolta"; mindazt, ami a falunak rossz, (társas, kollektív) nem támogatta. Sablonos, idilli a kép? Egy biztos: az utólagos értelmezésekbõl így áll össze. Bizonyosnak tartom, hogy abból a szempontból hiteles, hogy mutatja: Tata az új körülmények között klienseinek patrónusa, és így közösségének fontos személyisége volt. Persze párttitkár is, az új hatalom embere. Ez utóbbi adta a kezébe az eszközöket -- de az ezekkel való élés módja megteremtette számára a társadalmi legitimitást.

Érdekesnek tartom, hogy az új vezetõk közül ketten, Tata, valamint Simon Bálint a közösségben hagyományosan létezõ szerepeket is betöltöttek. Tata volt a "tentás", aki másként olyan volt, mint sokan mások, de jól tudott írni, és ezt a tudását bérmentve (azaz a szimbolikus cserék határain belül) mások szolgálatába állította.[86] Simon Bálint volt a "jó szóló", aki társaságokat szórakoztatott, de ha megkérték rá, akkor nyilvánosan könnyedén szónoklatokat is mondott. Az biztos, hogy mindketten jó képességű, tehetséges emberek voltak, és hogy ha a változás nem következik be, akkor nem kerülnek vezetõ pozícióba.

3. A kialakuló jövõ: a "rejtett ellenállás" fázisa

A millenarista mozgalmat elfojtó erõszak, a beszolgáltatás szigorúsága, az elsõ börtönbüntetések, az általános fenyegetettség légkörének kialakulása egyértelművé tette: saját körükön belül kell megszervezõdniük a máréfalviaknak, saját maguknak kell "igazságot szolgáltassanak". Például ha vasárnap szántani küldték õket, akkor kimentek, de nem dolgoztak.[87] Ebbõl az idõszakból a más falvakról található írott dokumentumok nyomán a vidéken a rejtett ellenállás széles skálája rekonstruálható.[88]

1951 már az elsõ öt éves terv kezdete. Az ország a szovjet modell szerint épül. Az új hatalom van, szilárd,[89] és könyörgésekkel, erkölcsi pressziókkal nem befolyásolható. Akár az idõjárás. Marad tehát a rejtett ellenállás, valamint a hagyományos patró-nus--kliens minták éltetése, az erkölcsi pressziók érvényesítése a saját közösségen belül, a saját vezetõk esetében. Ez az eszköztár, ez az alapvetõ társadalmi magatartás jellemzi Máréfalván, de nemcsak itt, azokat az ötvenes éveket, amelyeknek, mint Máréfalván is, az elvonási rendszer működtetése szempontjából ideig-óráig eredményes, de a társadalom meggyõzése, saját oldalára állítása, gyors átalakítása szempontjából sikeresnek igencsak kevésbé nevezhetõ hatalomváltás vezetett be.

A rendelkezésre álló eszközök kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy az átalakuló paraszttársadalom, a falu társadalma eredményesen védekezzen. Vagy mégsem? 1958-ban Máréfalván is megalakították a társas gazdaságot, amely 1962-ben felbomlott. Kollektív gazdaság megalakítására már nem kerül sor. Ez elsõsorban politikai döntés eredménye -- olyan döntésé, amelyet befolyásoltak az elmúlt évtized tapasztalatai. Hiszen van olyan székelyföldi falu (Csíkszentdomokosra gondolok, vagy például a közeli Lövétére), ahol a máréfalvinál is gyengébb gazdálkodási viszonyok ellenére megalakult a kollektív. Máréfalva azon ritka székelyföldi kivételek egyike, ahol a szocializmus idején, a négy év társas gazdálkodást kivéve, megmarad mindvégig a paraszti magángazdálkodás.

(Az olvasók elnézését kérem, amiért az adatközlõk nevének rövidítését, védelmük érdekében, nem oldom fel.)

Melléklet

A máréfalvi bírók, végrehajtó bizottsági elnökök, polgármesterek a huszadik században

Munkámat igen nagymértékben megnehezítette az a tény, hogy Máréfalva tanácsi iratállományát az 1970-es és 1975-ös árvíz megsemmisítette; valamit hogy a Csíkszeredai Állami Levéltárban sem találhatók Máréfalvának erre a korszakára vonatkozó iratok.

A listát Péter Bálint listája, szóbeli közlések, valamint sajtóban talált utalások nyomán állítottam össze. Lehetséges, sõt valószínű, hogy mások is voltak ezekben a tisztségekben, valamint hogy az évszámok sem felelnek meg egyes esetekben a valóságnak.Csak általános tájékoztatás céljából közlöm; a helyiek és idegenek arányáról így is fogalmat lehet alkotni.

1.  Simon Gáspár 1901--1910 (helyi)

2.  Olasz Péter 1910--1921 (helyi)

3.  Lukács István 1921--1931 (helyi)

4.  Ilonka András 1932 (helyi)

5.  Mihálykó András 1932--1936 (helyi) 6 Caţaveiu Aurel 1936--1940 (idegen)

6.  Simon Albert 1940--1942 (helyi, Simon Gáspár fia)

7.  Lukács András 1942--1944 (helyi, Lukács István öccse)

8.  Simó Sándor 1944--1945 (helyi)

9.  Péter Ferenc 1945 (helyi)

10.  Simó János 1946 (helyi)

11.  Gergely Árpád 1946 (fenyédi, ide házasodott)

12.  Bogos Ferenc 1946--1951 (helyi)

13.  Berecki Ferenc 1951--1959 (idegen)

14.  Mihály Ferenc 1959--1968 (idegen)

 

1965-tõl Fenyéd lett a községközpont:

1.  Csender István 1965--1975 (idegen)

2.  Vincze György 1975--1979 (idegen)

3.  Tamás Hajnal 1979--1982 (idegen)

4.  Szász Mózes 1982--1984 (idegen)

5.  Zamfirescu Magdolna 1984--1985 (idegen)

6.  BarabÁs ErzsÉbet 1985--1986 (idegen)

7.  Sorbán István 1986--1989 szept. (idegen)

8.  Farkas Lajos 1989 szept.--dec. 22 (idegen)

 

1989 utolsó napjaiban, 1990 elején:

1.  Kovács Piroska, Nemzeti Megmentési Front vezetõje (helyi, tanárnõ, volt iskolaigazgató, Lukács András unokahúga)

2.  Dávid Balázs, Nemzeti Megmentési Front vezetõje (helyi, elektromérnök)

A községközpont továbbra is Fenyéd.

1.  Szász Gábor (1990—2004-ig) (idegen)

2.  Dávid Lajos (2004--) (idegen) 2004-ben önálló község lesz.

 

Jegyzetek

1. A terepmunkát, valamint a tanulmány megírását a Sapientia Alapítvány Kutatási Programok Intézete, a KAM-Regionális és Antropológiai Kutatások Központja, valamint a máréfalvi Kovács Mihály, Kovács Piroska és Kovács Gyula támogatta.

2. Fejtõ Ferenc: A népi demokráciák története I.-II. kötet. Magvetõ Kiadó, Budapest-Párizs, 1991, Magyar Füzetek.

3. Niederhauser Emil: Kelet-Európa története. História, MTA Történettudományi Intézete, 2001, Budapest, História Könyvtár Monográfiák 16.; Berend T. Iván:Terelõúton. Szocialista modernizációs kísérlet Közép-és Kelet-Európában 1944—1990. Vince Kiadó, Budapest, 1999; Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. Budapest,1998

4. Fejtõ i. m. 243. p.

5. Béládi László -- Krausz Tamás: Sztálin. Történeti vázlat. Láng Kiadó Budapest, 1988.

137-142. p.

6. Lásd: Biró A. Zoltán -- Gagyi József -- Oláh Sándor: Gazdálkodási gyakorlat a Székelyföldön. A paraszti mentalitás működése a gazdálkodásban és korlátozó szerepe a piacgazdaság kialakulásában. In Antropológiai Műhely 1994. 1. sz. 20-23. p.

7. A községi bíró a község választott vezetõje. A közigazgatási hatóság helyi képviselõje a jegyzõ. Az iratokból az derül ki, hogy ezekben az átmeneti években gyakorlatilag a bíró a falunak amolyan kijárója volt, ugyanakkor a több községért felelõs körjegyzõ, és fõleg a járást igazgató szolgabíró utasítások sorozatával ostromolta õt.

8. Az akkori kisbíró (késõbbi bíró) fia, B. F. közlése.

9. A valószínűleg elkészült és a megyéhez beküldött máréfalvi statisztikának nem bukkantam a nyomára.

10. Az iratcsomót, amely ezeket az iratokat tartalmazza, Lõrincz György bocsátotta rendelkezésemre. Ezúttal is köszönöm segítségét. Lásd még errõl Lõrincz György: Sorsnovella három tételben. In Zajlásban. Haáz Rezsõ Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely, 1998.

11. Máréfalván a Népõrség vezetõi végezték ezt, a szovjet képviselõk által kinevezett székelyudvarhelyi hatóságokkal karöltve. Mint az adatközlõk beszámoltak róla, esetenként éppen a népõrség tagjai rejtették el a jobb fegyvereket.

12. A kutató számára igen sajnálatos és felbecsülhetetlen károkat okozva ezzel az elõzõ idõszak iratállományában.

13. "Szervezeti munkánk fokozása, tömegeink politikai felvilágosítása és a reakcióval szembeni megerõsítése követeli, hogy a helyi szervezetek vezetõségeit átszervezzük. Ma már ott tartunk, hogy aki nem áll a demokrácia irányvonala mellé, annak nincs mit keresnie a vezetõségben, de a MNSZ-ben sem [...] A próbaidõ lejárt. Mint az országos központ megállapította, a MNSZ-nek a dolgozó földművesség, a munkásság és a haladó szellemű értelmiség szervezetévé kell válnia a most megindított tisztújításon keresztül". Részlet Deák István cikkébõl. Szabadság 1948. február 10.

14. "A demokratikus fejlõdés alapvetõ feltétele az osztályharc [...] Például Udvarhely megyében 5 százalék az a réteg, amely nemcsak a maga munkájából él, hanem a kisemberek, a földnélküliek munkájából is gyarapodik, ezt nevezik tudományos nyelven kuláknak". Részlet Kacsó Sándornak, a MNSZ országos elnökének a MNSZ megyei intézõbizottságának értekezletén elhangzott beszédébõl. Szabadság 1948. július 20.

15. "Amikor az állami szférában bevezették a tervgazdálkodást, a beszolgáltatás a mezõgazdaságban a tervgazdálkodást volt hivatva pótolni. A beszolgáltatási rendszer nemcsak súlyos terményadóként működött, hanem eszköz is volt az állam kezében, amellyel az meghatározhatta, hogy a földművelõknek mit, mikor, hogyan és milyen mennyiségben kell termelniük. A beszolgáltatási rendszer a közvetlen és teljes körű állami beavatkozás segítségével megalapozta az alig rejtett állami földtulajdont, de egyszersmind fenntartotta a magángazdaság egyre nyomorúságosabb látszatát is." Rév István: Az atomizáció elõnyei. In Replika 1996, 23-24. sz. 142. p.

16. "A gabonabegyűjtéssel kapcsolatos teendõket a vármegyei, járási és községi bizottságok végzik el. [...] A termelõk mindaddig, amíg a községi bizottság a kiállított jegyzõkönyvet át nem adja, amelyikben feltünteti, hogy a termelõ milyen mennyiségű gabonát köteles beszolgáltatni, nem foghatnak hozzá a cséplésnek [...] A demokratikus szervezeteknek minden községben komoly munkát és felvilágosító hadjáratot kell végezniük a beszolgáltatással kapcsolatban". Részlet A dolgozó nép érdekét szolgálja a beszolgáltatás című vezércikkbõl. Szabadság 1948. július 13.

17. Uo.

18. Oláh Sándor: Kormányzati fejlesztések a Székelyföldön, 1940-1944. Székelyföld 2001. 4. sz. 57-81.

19. Aratás és cséplés Udvarhely megyében. Szabadság 1948. augusztus 31.

20. Lásd az Udvarhely megye idei gabonatermelési eredményei című cikkben. Szabadság 1948. szeptember 21.

21. Például a Minisztertanács Elnökségének 1949. július 20-án kiadott rendelete a gabonabeszolgáltatásról; a Gabonabegyűjtõ Állami Bizottság 1949. július 21-i 774. határozata: Az 1949-es gabonatermés beszolgáltatására vonatkozó terv elfogadása.

22. A Minisztertanács Elnöksége rendeletének 5. cikkelye szerint "Az ideiglenes tanácsok által összeállított beszolgáltatási terv alapján a cséplés elõtt át kell adni mindegyik mezõgazdasági termelõnek egy jegyzõkönyvet, amely tartalmazza mindegyik fajta, az illetõ gazdaság begyűjtési tervévbe szereplõ gabonafajtából a beszolgáltatandó mennyiséget.". A 7. cikkely kimondja: "A jelen rendelet 5. cikkelye értelmében a jegyzõkönyvek által megállapított átadandó mennyiségek begyűjtése a cséplõgépnél történik, a cséplés alkalmával. A mezõgazdasági termelõk kötelesek ezeket a mennyiségeket a cséplés helyérõl a legközelebbi átvevõ központba szállítani." Sem a rendelet, sem a határozat nem beszél arról, hogy csak közös szérűn kötelezõ és lehetséges a cséplés. Ez a gazdálkodókat igen nagymértékben érintõ kötelezettség belsõ rendelet lehetett.

23. A törvény szerint a néptanácsok feladatai (lásd 18. szakasz): "1. A szocialista rendszer elveinek megvalósítása a helyi életben. 2. A néptömegek részvételének biztosítása a közügyek vezetésében. 3. A nép közös javainak megvédése és gyarapítása. 4. A helyi terv végrehajtása és az Állam gazdasági terve végrehajtásában való részvétel. 5. A dolgozók nemzetiségre, nyelvre, vallásra való tekintet nélküli testvériségének megerõsítése. 6. Kultúrintézmények létesítése és fejlesztése lévén a néptömegek politikai, kulturális és honpolgári színvonalának emelése, az írástudatlanság megszüntetése, a tehetséges elemek ösztönzése és támogatása. 7. A közegészség védelme, gondoskodás az öregekrõl, rokkantakról és munkaképtelenekrõl és a munkaképeseknek a termelõmunkába való besorolásának a megszervezése.

8. A dolgozó lakosság életfenntartásához szükséges ellátás megszervezése és az üzérkedés, a gazdasági szabotázs leküzdése. 9. A férfiak és nõk egyenlõ jogainak kiteljesítése, szülõotthonok, bölcsõdék, napközi otthonok és óvodák létesítése révén az anyák és gyerekek védelme és a tömegsportok fellendítésével, az ifjúság testi fejlõdésének elõsegítése. 10. õrködés afelett, hogy az állampolgárok teljesítsék törvényes kötelezettségeiket."

24. Az ideiglenes bizottságok munkaköre és feladatai. Szabadság 1949. június 11.

25. Tudomásom szerint a szocialista országok közül egyedül Romániában történt meg, hogy 1950 -- 1968 között a szovjet adminisztratív modellt vette át. Magyarországon is történt adminisztratív átszervezés, például 1949. december 14-én kormányrendeletben szabályozta az új megyehatárokat, a 25 helyett 18 megyét hozott létre. Kevesebb közigazgatási egység létrehozása célszerű rendszabály volt, a felesleges adminisztráció csökkentését ígérte, ugyanakkor a valóságban a központi, pontosabban a központosított irányítás és ellenõrzés erõsítését szolgálta. Balogh Sándor: Bevezetés. In: Nehéz esztendõk krónikája 1949 -- 1953. Szerkesztette és a bevezetést írta Balogh Sándor. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1986. 18. p.

26. Lásd a Megválasztották a kultúrtanácsot című vezércikket. Szabadság 1948. november 30.

27. Művelõdési csata Udvarhely megyében. Szabadság 1949. május 14.

28. Lásd: Világosság derül a máréfalvi Pál Lajosné esetére. Szabadság 1949. június 25.; A máréfalvi csoda és ami mögötte van. Szabadság 1949. július 9.

29. A mozgalom történetérõl, a korszak társadalomtörténetében játszott funkcióiról készült kéziratban levõ doktori dolgozatom: Millenarista mozgalom 1949-ben a Székelyföldön.

30. Az idézett mondatok Kovács Piroska Székelykapuk Máréfalván című könyvének Település, telek, ház és kapu című fejezetének bevezetõjébõl valók. Kovács Piroska: Székelykapuk Máréfalván. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000. 11. p.

31. Máréfalva község monográfiája, a birtokviszonyai, gazdasága, gazdasági intézményei, ipara és kereskedelmére vonatkozólag. Készítette egy tanügyi dolgozó. A mintegy tíz oldalas összefoglalót Kovács Piroska bocsátotta rendelkezésesemre, segítségét ezúttal is köszönöm. A továbbiakban, ha külön nem jelzem, az idézetek származási helye ez az írás.

32. Sajnos, a negyvenes évek végérõl, az ötvenes évekbõl nem rendelkezem hasonló felméréssel, így a továbbiakban ennek a korszaknak a társadalmi viszonyait ezekbõl az adatokból kiindulva kell vázolnom.

33. Ezt a számot azért is nehéz megbecsülni, mert tudni kellene a családokon belüli földbirtokmegoszlás, a generációk együtt, vagy külön gazdálkodásának részletes adatait. Ilyen vonatkozású kutatásokat nem folytattam. Amennyiben az akkori adminisztrációban nyilvántartott statisztikai adatokhoz lehetne hozzájutni, úgy is csak ennek a gazdálkodásnak a hivatalos formáját, és nem a valóságosat lehetne megtudni.

34. Bözödi György a Székelyföldrõl a harmincas években írt szociográfiájában, a Székely bánjában kijelenti, hogy tíz holdnál kevesebb földbõl csak a Székelyföld legjobban termõ vidékein lehet megélni. (Bözödi György: Székely bánja. Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1985. 202. p.) Máréfalva korántsem tartozik ezek közé. Éppen ezért az általam megadott szám csak a minimumként kezelhetõ.

35. Bözödi i. m. 201-202.

36. Egy, a Szabadság 1948. augusztus 3-án megjelent cikkében az ismeretlen szerzõ a népszámlálási statisztikákból von le konklúziókat Udvarhely megye mezõgazdaságára vonatkozóan. Szerinte a megyében egy gazdaságra 2,14 hektár (kb. 4,3 hold) "mezõgazdasági ingatlan" jut. Nem tudom, mit ért pontosan ez utóbbi kifejezésen: csak a szántót, vagy a kaszálóbirtokot is.

37. Azt, hogy egy családi gazdaságra hány hold jut, nem tudom kiszámítani, ugyanis tudom a birtokosok, de nem ismerem a családi gazdaságok, vagy külön a földdel nem rendelkezõ családok számát sem adott idõszakban.

38. Oláh Sándor: Kormányzati fejlesztések a Székelyföldön, 1940-1944. Székelyföld 2001. 4. sz. 57-81. 2001. 60.

39. Nincs adatom arról, hogy mikor, milyen szempontok szerint, kik állították össze az elsõ kuláklistát Máréfalván, a székelyföldi, romániai falvakban. Magyarországon például 1949-ben "A helyi összeírások belsõ utasításokban megadott szempontok szerint történtek, jogszabályi háttér nélkül. A kuláklistát a Dolgozók Magyarországi Pártjának titkára, a rendõrparancsnok és a helyi elöljáróság vezetõje állította össze." Kávási Klára: Kuláklista. Agora Kiadó, Budapest, 1991. 22. p.

40. Lásd Sydel Silverman munkadefinícióját az antropológiai parasztság-tanulmányokkal kapcsolatban. Sydel Silverman: A parasztság-tanulmányok alakulása az antropológiában: a paraszt fogalma és a kultúra fogalma. In Ethnographia 84. 3. sz. 103. p.

41. Ez még premodern állapot, amikor az önellátó mezõgazdasági gazdálkodás és a paraszti kultúra nem szakadt el egymástól. Lásd Juhász Pál eszmefuttatását a kettõ elszakadásáról. Juhász Pál: Parasztok és farmerek. In Kárpáti Zoltán szerk.: A vidéki társadalom változásai. Szolnok, 1999. 265. p.

42. Sajnálatos módon elképzeléseim kialakításában nem támaszkodhattam, Péter Bálint önéletrajzán túl, helyi írott anyagra. A Csíkszeredai Állami Levéltárban, a megyéhez tartozó települések adatállományai közül a máréfalvi hiányzik; ennek az okát kutatom, de még nem tudom. A Helyi Tanácsnak a községközpontban, Fenyéden levõ irattárában csak 1975-õl állnak iratok a kíváncsi idegen rendelkezésére. Ugyanis az 1970-es és az 1975-ös árvíz idején is víz alá került az a helyiség, ahol a tanács azelõtti iratanyagát õrizték; ez az anyag, az alkalmazottak közlése szerint, teljes mértékben megsemmisült. Ezért kénytelen vagyok értelmezésem során az általam gyűjtött szóbeli anyagra támaszkodni.

43. Kovács Piroska: A máréfalvi iskola 210 éve 1786-1996. Székelyudvarhely, 1996. 48-49. p.

44. Simó Sándor egyik vetélytársának, Papp Antal vendéglõsnek a lánya, N. I. P I. szerint: "Apukával sokat vitatkoztak a vallásról. Apukának mindig azt mondta, hogy miért hisz abban, hogy Isten van, mert a természet uralkodik".

45. A szóbeli beszámolókból nem derül ki, hogy egy vagy több feljelentõ volt. Arról is eltérõ véleményeket hallhattam, hogy a feljelentésnek mi volt a kiváltó oka. Az egyik meghurcolt fia, S. F. szerint: "Nem szervezkedés […] Irigység! Édesapám is nyitott volt egy bodegát. [...] Azt se tudták akkor, hogy tulajdonképpen mi a kommunizmus […] azért hurcolták el õket, mert az ilyen mesteremberek mind irigyek voltak egyik a másra. S nekünk a bodega által, s a másik a másik által, így [...] Édesapám mikor hazajött volt, mentünk le ketten oda nagyapámékhoz, mert õ hamarabb hazajött volt, mint nagyapám. Találkoztunk avval az egyénnel, akinek benne volt a keze. Avval édesapám megállította, jött szekérrel felfelé, Udvarhelyrõl hozta a bort. Azt mondja neki, álljon meg. Hát maga ezt miért csinálta? Mert édesapám addig fellebbezett mindenütt, hogy megtudta, ki volt. S azt mondja, õ nem csinálta. Azt mondja édesapám: maga eztet ne mondja. Maga volt a fõ principiális. Úgy hogy megtudta, mindent tudott". Mások szerint a bíró és a pap véleményét a hatóságok hivatalosan is tudakolták, és õk nevezték meg azokat, akiket késõbb letartóztattak és elvittek.

46. "Hét éves gyermek voltam, nyolc. S akkor béjöttek, s azt mondták, a törvény nevibe, egyet se mozduljanak, házkutatás, maga pedig ottan áll, mert ha nem, lövök. Hát miért? A kommunista rendszerért, azt mondja. Hát én nem is hallottam eddig ezt a szót, azt mondja édesapám". (P. M.)

47. S. Á., Simó János fia szerint: "S akkor jöttek, s édesapámat, Sándor bácsit, a bátyját, s akkor ezt az asztalost, Ábel Jánost, s Péter Feri, s Sándor bácsinak a fiát, Ferit, összekötözték, ötöt, s vitték [...] két csendõr kísérettel, a kakastollasok kísérték [...] Na aztán ott jól elverték õket, a talpuk, különösen Sándor ácsinak, úgy kihasadt volt, hogy nem tudott menni, még ott kellett üljön két-három nap, hogy gyógyuljon, tudjon menni. S akkor a jegyzõkönyveket tették volt fel ásárhelyre a törvényszékre, oda kellett menni tárgyalásra. Alig kaptak ügyvédet, valami zsidó ügyvédet kaptak aztán, s na tárgyalták [...] S a törvényszék felmentette édesapámat. Sándor bácsi õ kapott volt 3 hónapot [...] na s aztán a mészárosra került a sor, s a mészáros semmirõl se tudott, a gyűlésrõl s Elekesrõl, errõl a kommunistáról, de ott, a vallató bizottságon, ott csináltak egy nagy jegyzõkönyvet, mert mindent ismert! Tudott róla, mit kérdeztek, mindenre mondta, csak éppen ne verjék. S akkor itt a a törvényszéken mondták, hogy ha maga semmit se tud róla, akkor hogy írtak ekkora jegyzõkönyvet? S azt mondta, muszáj volt mondjam, mert az embör, verték, s az embörnek a bõre drága. Hahaha [...] Kommunista szervezkedés volt".

48. Általánosan ismerõs történet a faluban az oroszok fogadásáról: "Hát Sándor bácsi, édesapámnak a bátyja, az reggel, mert este már béjöttek az oroszok, de reggel szépön felöltözött, finom csizmába, kipucolva a csizmát, s várta az oroszokat. S egy odamenyen, egy orosz, s azt mondja, hogy húzd le a csizmát, kell nekem. S há így, s há úgy. S húzd le, azt mondja. S a hitványat húzta le, s adta neki. S na menjünk ide be a szomszédba, mutogatta, hogy tud oroszul, hogy valahogy beszéljenek, a csizmáját valahogy ne vegye el az orosz. Na béjöttek, s aztán ez magyarázta, hogy vártalak, vártalak tüktököt, s jertek. S mindegy, azt mondja, mert õ marad itthon, s a csizma kell nekem. S húzatta le a csizmát. S akkor örökké beszélték a népek, hogy na, várhattad ugye az oroszokat, lehúzta a lábadról a csizmát!" (S. Á.)

49. De nemcsak a falunak. Péter Bálint feljegyzése szerint: "A faluba a Nép elnek Simo Sándor nyulas volt, al elnek Péter Ferenc, párttitkár Simon Bálint [...] csináltak gazemberséget sokat, egy párat megemlítek belõle. Éjel leálítotak egy csíki embert aki bort és cukrot hozot valami esküvõre, behajtoták Péter Ferenc hentes udvarára és mindent elvetek amit hozot másfél hétig minden nap és éjel mulatak belõle, akor nagyon kereset cik volt a bor és a cukor [...] És valamiért haragutak Ilonka Barabásra, õ fen tartozkodot a havasba a pajtájoknál felkültek engem és Pálfi Joska legényt hogy 2 db nagy marhát hajcsunk haza, haza is hajtotuk és másnap elveték muindaketõt beadták a Szovjet hadsereg részére [...] Parancs jöt hogy a faluba felül kel vizsgálni a nagygazdáknál a buza álományt és felit el kel veni és kiosztani a nincsteleneknek. Töbek közöt elmentünk Lukács P. Domokosni fel a hiuba buza volt 3 szuszékal, Erzsi sirankozot még meg is csokolta Péter Ferenc hentest hogy ne vegyenek el semenyit se. Akor azt monta Feri bácsi hogy lesz-e 3 liter bor kenyér szalona, azt monta Erzsi öt is lesz, és meg is hozta és a gabona mind egy szemig ot maradt [...] Elküldöt Biro Ferenc napali járõrbe fegyverel hogy ha valahol szabadon látunk kutyát lõjük agyon azonal. Én Pál D Lajosal mentem a malomutcába látom szabadon ojan 100 m távolságra fent malomkert felé egy nagy kutyát szabadon úgy agyon lõtem 100 méterõl hogy még nem is vakant, este montam Feribácsinak hogy mijen gyönyörúen hord ez a karabé és mi történt, másnap regel már a karabé nem volt ot az õrsön. Azután orvvadászkodot vele, míg 1952-be Glück és Mészáros fõhadnagyok ki nem jötek és 4 puskát vetek el tõle."

50. S. Á. véleménye szerint: "Pap Antit akkor el tudták volna vitetni, el is vitték s kérték a véleményt, hogy mit csináljanak vele, de azt mondták, hogy ne foglalkozzanak vele, eresszék haza [...] aztán ha odamentek, hát akkor fizette, hát akkor a bodega még fungált, s kínálta, s fizette [...] S ott a lépcsõ, mert a fõút mellett volt a bejárat, s a tankok ott a lépcsõket mind béverték, s Sándor bácsi kõműves volt, s hát na, mindjárt azt mondja, a lépcsõket csinálja helyre, s tegyen faragott köveket lépcsõknek. S mennyibe kerül? S Sándor bácsi amennyit mondott, annyit, jól van, azt mondja, Sándor, fizetem. Azután barátok lettek, annyi, nem volt bosszúság, irigység".

51. Péter Bálint emlékiratában olvashatjuk: "õk írtak be pártagnak is engem, én azt se tudtam hogy eszik-e vagy iszák".

52. S. I. visszaemlékezése szerint: "E pontosan úgy történt, hogy édesapám még akkor közbirtokossági elnök volt, s ezek olyan kommunista szellemű emberek voltak... S akkor a fenyõerdõben odaki volt egy gyönyörű szálfa [...] s akkor ez a Simó Sándor azt mondta, hogy õ azt a fát vérrel se hagyja, az kell neki. õ biztosra mondta, mert ez a kommunista világ már fel volt állva, érti-e, s õköt pártolták. S annak ellenére, hogy a vezetõség a fát neki adta volna, úgyis azt a fát õ levágta, s feltette a szánra, ilyen télbe volt, feltette a szánra a fát. Mikor jött bé ott a falu felsõ felinél, s a szán egy kicsit megbillent, s az öreg leesett, de a lovak nem állottak meg, s a fa keresztül gürüzdölt rajta, mert a hátulsó fele a fának nem volt feltéve semmire, az a földön csúszott".

53. Káderszempontok szerint összeállított rövid életrajzát a községi ideiglenes bizottságok beiktatásának szentelt cikkben közli a Szabadság 1949. július 23-i száma: "A máréfalvi Bogos Ferenc 1903-ben született, kisbirtokos családból. 5 elemit végzett, a szülõi háznál földműveléssel és fuvarozással foglalkozott. 1927-ig, amikor szolgának szegõdött Székelyudvarhelyre, majd Brassóban szolgált. Visszatérése után fuvarozással foglalkozott. 1931-ben megnõsült. 9 gyermeke van. Összes birtoka erdõvel együtt 6 hold. 1945-ben albíró, 1946-tól a beiktatásig községi bíró volt. A RMP tagja 1945 óta. Mint ARLUS- és Kultúrbizottsági elnök sokat dolgozott, akárcsak a bérmunkás szakszervezetben és a Magyar Népi Szövetségben."

54. K. L. közlése.

55. Uõ.

56. "Én ott voltam, amikor azt mondták, hogy a fekete ugart meg kell szüntetni. S akkor bõgött a nép, mert mondták: Jól van! Szűnjön meg a fekete ugar! Pillangós takarmányt vetünk, így lesz, úgy lesz, jobb lesz. Abbiza, látja [...] voltak olyanok, nagygazdák, például a Kovácsok, hogy bent volt a jobbacska s nagyobbacska föld, azok egyáltalán nem akarták. Az olyanok, mint édesapám se akarták [...] volt olyan, hogy künn volt, sok juha, sok marhája volt, s azok sem akarták. De mégis, addig bõgtek s addig gyűléseztek, hogy [...] Akkora zuvat lett belõle, egyiknek-másiknak még a kalapot is leverték a fejérõl". (P. S.)

57. "Még olyan es volt, hogy a gabonát behordtuk a csűrbe, az összes gabonát, s innet ki kellett hordjuk a szérűre [...] Vissza, az összes gabonát. Egyszer kalongyából a határból ide béhordtuk, s akkor kaptak egy rendeletet, hogy szérűn kell csépelni, s aki béhordta a csűribe, az hordja ki a szérűre a gabonát. (Ezt hogy lehetett megcsináltatni? Jött a milicista?) Milicia, s mondom, avval ijesztegették örökké apámat, hogy viszik a Duna-csatornához [...] Csépeltünk a szérűn, 27 mázsa búzát, kilóra mondom, 2700 kilót. A saját zsákunkba be kellett vitessem, oda a nagy hambár [...] a bázához, a vasút martján, tudja hogy hol van, Udvarhelyen, na oda bé kellett vitetni. S akkor telt múlt az idõ, édesanyám felment ehhez a sejttitkárhoz, Gáspár, legalább a zsákjaimat adjátok vissza, azt mondja, hát jövendõbe nem lesz, amibe a gabonát beléeresszük a szérűn. Azt mondja: menjen ki az ajtóm, mert úgy izébe rugódom, nem akarok parasztosan beszélgetni, hogy nem kapja meg az ajtót, ahogy kimenjen. S még a zsákok is odavesztek". (S. I.)

58. B. I. szerint: "õk nem így tanulták, azt mondta nekem János bácsi, mi nem így tanultuk a kommunizmust".

59. "Kizárták a pártból, s kuláknak tették [...] a malmot is megrótták jól kótával, s nem tudta adni bé, s lepecsételték a malmot. A követ, a malomkövet lepecsételték, kiragasztották a malomkövet a kéröghöz, hogy ne tudjon õrölni. S közben édesapám megeresztette, s én is itt voltam a házban, ide állítottak engem, hogy figyeljem az utcát, hogy ha valaki jön, akkor szóljak. Ahajt jõnek hárman-négyen, milicia s néptanács. Hamar futok s megállítom, s elöl az ajtón az édesapám ment ki, s ment aztán hátrafelé, ne lássák. Megállítottam, de aztán nem volt idõm, mert vissza is szoktuk ragasztani! Kicsit felmelegítöttük, s nyomtuk vissza a pecsétet [...] Na, csinálták a jegyzõkönyvet, s adták be a törvényszékre. S megbüntettek vagy 10.000 lejért. Azt mondták, hogy börtönre nem büntetnek, mert katonaság elõtt voltam, hogy tudjam teljesíteni a katonaságot [...] Pénzünk nem volt, amikor letárgyalták, az adószedõnek adták átal, s jöttek, s vagy pénz, s a milicia is jött, vagy pénz, vagy visznek bé a börtönbe. Hát nem volt mit csinálni, pénz nem volt, hát nagy pénz volt akkor a 10.000 lej". (S. Á.)

60. Méghozzá igen demonstratív módon, amirõl sokáig beszéltek a falusiak: anyósa

házának tornácára akasztja fel magát.

61. "Bejárt Udvarhelyre a törvényszékre a telekkönyvhöz. Akinek a telekkönyvnél dolga volt, mindenki idejött, õ kinézte ugye a földkönyvbe, kinézte ugye a rajzba a számot, minden, s akkor õ ment az illetõvel, a telekkönyvhöz, s õ akkor mehetett bé a telekkönyvhöz, amikor akart. õ nyíltan járt, akármikor ment, õ ismerte a telekkönyvvezetõköt, õ ismerte a közjegyzõköt [...] Szivesebben béengedték, mer õ a könyveköt levette, s kinézte, hogy a máréfalvi emberek, hol s mi van". (Cs. G. L. A.)

62. "Ide jöttek éjjel is, mert a barompiacra vitték az állatokat, s nála volt, õ adta az igazolást [...] Korán reggel mentek, s még éjjel is jöttek hozzánk". (Cs. G. L. A.)

63. S. I. véleménye.

64. B. I. véleménye.

65. "Nem akart béállani semmiképpen [...] Amikor bentrõl kijöttek, akkor azt mondta, na jöjjenek, ott a Cekend teteje, kimegyünk, oda vitte s azt mondta, na nézzék meg, traktorral lehet-e dolgozni? Ilyen a máréfalvi határ, itt kollektívet nem lehet csinálni, itt bédõl a traktor". (B. F. S. E.)

66. Cs. G. L. A. közlése.

67. S. I. meséli: "a gimnáziumban a pappal együtt voltak, evvel a Bokor Ferenc pappal [...] Úgy hogy a papot is hurcolták volna, Bokor Ferencet, rengeteget hurcolták volna, börtönbe, mindenfelé, mert nagy magyar ember volt. [...] na, annyi haszna volt Bokor Ferenc plébánosnak, hogy Csíki Gáspár védte. Gáspár bácsi ugye tudta, hogy mikor jõnek ki belülrõl, az ellenség mikor jõ, s akkor a papnak azt mondta, hogy ne, most menj el valahova, s közben gyere haza, széjjelnézöl, s mikor a vizsgálat lejár s nem kapnak itthon, akkor megint hazajöhetsz. Úgy hogy nem volt elvive ez a Bokor Ferenc."

68. Cs. G. L. A. meséli: "Amikor (ti. Bokor pap) ide került, akkor kezdett templomba járni. Egyszer kijövünk a templomból, a férfiak, fehérnépek meg voltak állva, odajön s azt mondja: te Gazsi, nem gondoltad, hogy amikor kijössz a templomból, a kereszt leesik s agyonüt? A népek elõtt!"

69. Kovács Piroska összeállította a székelyudvarhelyi Római Katolikus Fõgimnáziumban tovább tanuló máréfalviak névsorát (Kovács 1996 i. m. 42. p.) Sem Csíki Gáspár, sem Simon Bálint nem található a névsorban. Ha meg is kezdték a tanulmányaikat, valószínű, hogy nem végeztek el egy teljes évet sem.

70. S. I. véleménye.

71. Lánya, B. F. S. E. véleménye.

72. B. I. szerint "Nagyeszes volt, de olyan kétszínű volt, nekünk egyet mondott, másnak mást".

73. S. I. véleménye.

74. Simon Bálint lánya szubjektívnek tekinthetõ véleménye szerint, akik fentrõl jöttek a faluba, azok "õket kérdezték, s ahogy monták, úgy maradt". S. I. szerint "a falu baját ketten rendezték".

75. Lásd Cătănuş és Roske kronológiáját, Dan Cătănuş, Octavian Roske: Colectivizare a agriculturii în Romania. Dimensiunea politica. Vol. I. 1949 -- 1953. Bucuresti, Institutul National Pentru Studiul Totarialismului, Bucureşti, 2000. 35-37. p.

76. Balogh László szerint 1950. szeptember 22-én Gidófalván a helyiek és a hatóságok összecsapásának szomorú eredménye 2 halott, több sebesült, 6 deportált család  -- lásd Balogh László: Történelem a homlokráncban. Gidófalva 1950. Charta kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2000. 18-19. p.

77. K. A. véleménye.

78. Lásd Hughesnek az 1928 -- 30-as idõszak sztálini parasztpolitikáját újraértékelõ tanulmányában, James Hughes: Re-evaluating Stalin s policy in 1928 -- 1930. In Transforming Peasants. Society, State and Peasantry, 1861 -- 1930. Selected Papers from the Firth World Congress of Central and East -- European Studies. Ed. by Judith Pallot. Warsaw, 1998. 153-154. p.

79. Lásd errõl Dessewffy Tibor: Az ellenállás diszkrét bája. In Replika 1996, 23-24. sz.

71-80. p.

80. Vö.: Dessewffy i. m. 74-75. p.

81. Scott James C.: A hétköznapi ellenállás formái. Replika 23-24. 1996. 111-112. p.

82 Scott i. m. 87. p.

83. Popkin Samuel L.: 1986 A racionális paraszt. Művelõdésügyi Minisztérium Marxizmus - Leninizmus Oktatási Fõosztálya. Budapest, 1986. 18. p. Szociológiai Füzetek 39. 1986. 18. p.

84. Nem térek ki rá, bár igen izgalmas jelenségnek tartom: a szocialista bürokratikus apparátus embereinek patrónusokként való kezelése a székely falvakban.

85. Burke Peter: Istorie şi teorie sociala. Editura Humanitas, Bucureşti, 1999. 88. p.

86. Tentás, mert S. Á. szerint "Jól tudott írni, a faluban ezelõtt a kéréseket õ írta. Mint azelõtt Pálfi Jóska, az öreg Pálfi Jóska, a tentás. Ugye azelõtt hogy valami kérést be kell adni valahova, akkor pennával kellett írni. Pennával meg nem írt senki, csak Pálfi Jóska, s aztán elnevezték tentásnak. Arról kapta a tentás nevet. Rendes gazdálkodó volt, középszerű gazdálkodó."

87. S. I. közlése: "Vasárnap is hajtottak szántani [...] a katonaságom elõtt volt, 1950 elõtt. Aztán a kommunisták hajtottak, az volt az elvük, hogy minden alpalatnyi földet be kell ültetni, s termeni kell benne. Vasárnap is a párttól jöttek az aktivisták, házról házra, mint a házszentelés. Kellett menni szántani, s olyan is volt, hogy elmentünk s ott a lovakat etettük s úgy se szántottunk. S elég az, hogy eztet valakik bésúgták, hogy csak kimennek, de nem szántanak. S akkor más vasárnap kijöttek ellenõrizni, s ha nem szántottál, akkor büntettek meg, vagy vittek be a nagy miliciára (ti. Székelyudvarhelyre -- G. J.), s ott megkínozták az embert."

88. Oláh Sándor: Csendes csatatér. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001.

89 Abban az értelemben, ahogy háború idején szilárd a front hátországa: rémhírekkel, bizonytalansággal, szervezõdõ összeesküvésekkel terhes, de a társadalom napi működése egységesnek tűnik: "mindent a frontért, mindent a gyõzelemért".