Lőwy Dániel

A Kis Szamostól a Potomacig

A város nemcsak utcák, terek, parkok, épületek, építészeti stílusok összessége; szellemiségét, meghittségét vagy zsibvásár-hangulatát, egyediségét, vagyis a spiritus locit lakosai kölcsönzik, szokásaikkal, öltözködésükkel, konyhaművészetükkel, nyelvi fordulataikkal, a városhoz kötődő hiedelmek, történetek, anekdoták nemzedékről nemzedékre történő továbbításával. Maradandó épületek gyakran múlandó rendeltetésűek; az idők során gazdát változtatnak, és az újonnan beköltöző sokszor a létesítmény történetét is kisajátítja. Ezért próbálom a jó-, elfogadható- vagy romladozó állapotú épületek helyett azok építőit számba venni, lebontott vagy megváltozott szerepű építészeti alkotások helyett inkább létrehozóik szellemiségét felvázolni, betekintést nyújtani egy mára megszűnt világba.

Az egykor sokszínű, toleráns Kolozsvárt valamennyi nemzetiséghez tartozó lakosa egy-egy színárnyalattal gazdagította. Dávid Ferenc nagyhatású beszéde nyomán 1568 tavaszán Kolozsvár egész lakossága áttért az unitárius vallásra, és akkortól fogva az addig felerészt magyar felerészt szász város magyarrá lett. Közel egy évszázad múltán -- 1661-ben -- a szülőhonukból kiűzött lengyel unitáriusok is menedékre találtak a városban[1]. A megmaradt kolozsvári szász lakosok 1696-ban önálló lutheránus egyházba tömörültek, görög kereskedők 1796 karácsonyán szentelték fel ortodox templomukat, a ma is Görögtemplom-utca néven ismert meredeken dombra kapaszkodó utcában, 1803-ban pedig -- a Kismester utcában -- felépült az első görög katolikus templom.[2] Ki a megmondhatója annak, hogy számos család örmény beütése (az Ágopcsa és Esztegár családnevektől a Merza és Zakariásig) mikor szüremkedett be a városba?

Talán utolsókként kerültek Kolozsvárra a zsidók, mivel betelepedésüket évszázadokon át a törvénykezés tilalomfái késleltették, mígnem az 1848-as forradalmat követően oldódtak a korlátozások, és a zsidóság megtűrtből teljes jogú városi polgárrá lett. Addigi vesszőből font falú imaházuk[3] helyett 1850-1851 között felépülhetett az első kőből készült zsinagóga. Az urnával lezárt homlokzatú klasszicista stílusú épületet Fekete Györgytervezte; homlokzatán a következő értelmű héber nyelvű felirat volt olvasható:

Hajoljatok meg az Örökkévaló előtt a Szentség díszében.

Évekig a Malom-árkot keresztező utcát Zsidótemplom utcának nevezték, majd Pap utcaként ismerték (és csak legvégül kapta a hagyományt felrúgóPárizs utca nevet). Egy, az ortodox zsinagógához fűződő hiedelmet dolgoz fel igen hangulatos írásában az elsősorban könyvtárigazgatóként ismert Gyalui Farkas. Éjjel a templomban című elbeszélése, arról szól, hogy a hitközség elhalt tagjai éjszaka a templomban tartanak istentiszteletet. Reggel, az ajtó kizárása előtt többször kell kopogtatni, nehogy a belépő a visszajáró holtak ájtatosságát megzavarja. Smil, a templomszolga ezt elmulasztotta, amiért életével kellett megfizetnie.2

A zsidóság 1886-ban bekövetkezett felekezeti szakadása után[4], amikor a haladó irányúak, az úgynevezett "kongresszusiak" külön váltak, az ódon kő-zsinagóga a hagyományőrzőké, vagyis az ortodox zsidó közösségé maradt. Használták is 1944 tavaszáig, amikor a várost megszálló német csapatok elkobozták, és garázzsá alakították. Megszentségtelenítését követően imahelynek többé nem alkalmas. A háború után 1970 körülig pászkagyár, majd kóser mészárszék működött az épületben, végül -- a kommunizmus bukása után -- innen sugározza adásait a Sonic magánrádió; jelenleg a Pro Print nyomda működik benne. Az épületről eltűnt a zsidó vallás valamennyi szimbóluma, homlokzata egykori feliratáról csupán Jakab Elek Kolozsvár történetének 1888-ban kiadott utolsó kötetéből van tudomásunk.[5]

Ennél mostohább sors jutott osztályrészül az első világháború után különvált szigorúan hagyományőrző szefárdoknak. Nemcsak a közösség szűnt meg Kolozsváron, hanem 1919-ben épült templomszerű bet hamridását (imaházát) is lebontották. A Kádár utca Szamos-parthoz közeli végén levő épületet 1960--1961-ben az utca többi házával együtt felszámolták, és helyére a Köztársaság mozit és a körülötte levő tömbházakat emelték.[6]

Ma is áll még a Ferenc József (ma Horea) úti mór stílusú zsinagóga, amelynek homlokzatán most is olvasható az aranybetűs héber nyelvű felirat:

S építsenek nekem szentélyt s lakozni fogok őközöttük.

Az 1886-ban felszentelt zsinagóga korban utolsó a kolozsvári klasszicista templomok sorában; a Horváth testvérek és Reményik Károly cége építette Hegner Izidor helybéli vasúti mérnök tervei szerint. Az épület viszonylag jó állapotban van, a második világháború óta a deportáltak emléktemploma. Nagyobb ünnepekkor mindmáig használják; fapadjain ilyenkor a megfogyatkozott számú zsidó közösség tagjai mellett számos keresztény meghívott és érdeklődő foglal helyet. Vendég ilyenkor a rabbi is, többnyire Bukarestből érkezik. Évről-évre megújul viszont a Halmos Katalin vezette Talmud Tóra kórus, főként más városokból egyetemre érkezett fiatalokkal.

Egyféle reneszánszát éli ma Kolozsvár utolsóként emelt imaházainak egyike, a Kis Szamos vizére néző és abban tükröződő Poalé (Poalei) Cedek iparosegyesület egyszerű, mégis markáns épülete. Az egyesületet egy bádogos és egy nyomdász alapította 1914-ben, hogy megteremtse a város egész területén szétszórt zsidó iparosság egységét. Jelszava "Tóra és Munka" volt. Imaházukat 1921-ben építették; hat évvel később antiszemita román diákok súlyosan megrongálták, de rövid idő alatt sikerült helyrehozni. A második világháború után a Poalé Cedek újból megkezdte működését, de hamarosan bezárta kapuit. Évekig elhagyottan állt, egykori rendeltetéséről csupán a nyugati oldalról nyíló bejárata felett most is meglévő stukkó menorah (hétágú gyertyatartó) meg a Dávid-csillagos körablakok tanúskodnak. Raktárhelyiségként szolgált, többek között a hivatalos kommunista ünnepek felvonulásainak transzparenseit őrizték benne. Szerencsésnek mondható a kezdeményezés, amelynek nyomán 1997 őszétől az épület újból életre kelt: a Tranzit-ház néven ismert, Könczei Csilla által vezetett művelődési központ működik benne. Ugyanott zsidó emlékszoba létrehozását is tervezik.

Végül, a Mikes Kelemen (ma Szabó) utca 13. sz. alatti -- a volt Zsidókórház (ma 3. számú Belgyógyászati Klinika) mögött található -- zsinagógát a Sasz (Shas) Chevra talmud-egyesület építtette 1922-ben, Heves Vilmos tervei szerint. Az 1960-as évek elején még használták, majd -- a törvényesen engedélyezett kivándorlás tömegméretűvé válása után -- elnéptelenedett. Az 1989-es rendszerváltozás után évekig bútorüzlet és bútorraktár működött az épületben. Ekkor zsinagóga mivoltára utaló külső jegyeit eltávolították, a homlokzaton levő héber feliratos Mózes-kőtáblákat levakolták. A 2002. év nyarán a kolozsvári Tudományegyetem több kara költözött ide; az újjáalakított épületben két nagy előadóterem és több tanszéki szoba kap helyet, és ugyanitt működik majd a Judaisztikai és Holocaust-kutatási könyvtár is.

A kolozsvári zsidó közösség megfogyatkozása miatt a város legtöbb zsinagógájában mára megszűnt a vallásélet gyakorlása, a két világháború között még hagyománytartóan működő számos imaháza közül a legtöbbnek már a helyét sem sikerült azonosítanom.[7] Talán ez adta az indíttatást ahhoz, hogy meglévő vagy elpusztult épületek sorjázása helyett inkább a közösség és az általa fenntartott intézmények szellemét és szellemiségét próbáljam meg felidézni.

Kiemelten a kongresszusi vagy ismertebb nevén neológ hitközösség sorsát szeretném követni, hiszen annak soraiból kerültek ki a magyarsághoz asszimilált zsidóság nagyjai: írók, költők, újságírók, laptulajdonosok, szerkesztők, színészek és szavalóművészek, zeneszerzők és előadóművészek, képzőművészek, professzorok és gimnáziumi tanárok, orvosok, ügyvédek, építészek, pénzügyi szakemberek, vállalkozók, üzletemberek, élsportolók és nem utolsósorban politikusok. Kultúra alkotók és kultúra teremtők voltak; a tehetősek -- a művészetek mecénásai, a szerényebb körülmények között élők pedig a művelődési élet számottevő "fogyasztói": az újonnan kiadott könyvek értő olvasói és népszerűsítői, műgyűjtők, a színház és opera hűséges közönsége, a házi hangversenyek lelkes szervezői és előadói, irodalmi körök, nőegyletek, jótékonysági- és önsegélyező egyletek, sportklubok életre hívói. Megtaláljuk közöttük az edzett elméjű vitatkozókat, a mindenben kételkedőket és mindent megkérdőjelezőket, a politikai élet bennfentes elemzőit, kiapadhatatlan történetek színes tolmácsolóit, a műkedvelő irodalmárokat és dilettáns festőket, a híres szépasszonyokat és gáláns széptevőket, a szenvedélyes kártya-csatázókat, a kávéházi törzsasztalok társaságát és az éjszakai élet sokszor kétes alakjait. Meggyőződésük szerint is sokszínű palettán mozognak; voltak közöttük polgári beállítottságúak, baloldaliak, vallásosak, szabadkőművesek, magyarkodók vagy a román hatalommal kacérkodók és az óhaza újjáépítését hirdető cionisták.

Adománytevőik zsidó árvagondozót, diáksegélyezőt, 1928 után pedig korszerű, európai színvonalú zsidó kórházat hoztak létre, amelynek nagy kaliberű orvosai között találjuk dr. Elekes Miklós ideggyógyászt, a freudizmus követőjét, aki pszichoanalízisre alapozott agykutató központot hozott létre Kolozsváron, dr. Jakobi József belgyógyászt, Steiner Pál sebészprofesszort, dr. Haas Marcellt, a breslaui egyetem volt tanársegédjét és dr. Róth Marcellt, a román klinika docensét. Az általuk kezdeményezett Paul Ehrlich Orvosegyesület Kolozsvár egyik legtekintélyesebb szakmai társasága volt, amely 1930--1938 között 107 tudományos ülést tartott, számos külföldi előadóval. Örökös elnökévé dr. Goldberger Edét, az európai hírű bőrgyógyászt választották.

Békeidőben, a város zsidó értelmisége a szakma gyakorlása mellett szenvedélyének is élhetett. A kolozsvári zenebarátok egyesülete, a Goldmark filharmóniai társaság, 1934-ben alakult meg, és rövid fennállása alatt az országrész legjobb zsidó művészi együttesévé fejlődött. A főként orvosokból, mérnökökből és tanárokból álló műkedvelő együttes szimfonikus hangversenyeit zsúfolt házak előtt tartották, és közönségsikeren túl, a zeneértő körökben is elismerést arattak. Az egyesület teljesítményét hat szimfonikus hangverseny és a Goldmark-vonósnégyes számos kamaraestje fémjelezte. A zenekar karmesterei Boskovics Sándor, Paul Dukas egykori növendéke és Fischer Demián Vilmos voltak. Csak érdekességképpen említem, bár Boskovics Sándor hírnevére is utal, hogy ő látta vendégül Eötvös-utcai lakásában a Kolozsvárra látogató Bronislaw Hubermann hegedűművészt, aki "a hegedűművészet akkori világfejedelme"[8] volt. Miután 1938-ban alijázott, Boskovics (Urijah) Sándor Izraelben ismert zeneszerző, zenepedagógus és zenekritikus lett. A második világháború után Fischer Demián Vilmos -- Vilhelm Demián néven -- a kolozsvári Állami Magyar Opera karmestere lett.

Észak-Erdély visszatérése után, amikor a zsidó fiatalokat kitiltották az állami és az egyházi iskolákból, a közösség tüneményes gyorsasággal megszervezte és beindította a Zsidó Gimnáziumot, amely a kiközösített fiatalok második otthona lett. A Zsidó Gimnázium megszervezésekor Antal Márk igazgatónak megadatott a lehetőség, hogy a tanerőit (elbocsátott) egyetemi professzorok közül válogathatta ki. Az iskolai állásokra kiírt pályázatra 201 tanár nyújtott be kérvényt. Így nem meglepő, hogy a kolozsvári zsidó iskola tanári kara rendkívül rangos volt. Az önképző körök órák után is becsalogatták a diákokat az iskolába, amelyet egykori diákjai egyöntetűen az iskolák királynőjének, az álmok alma materének tekintettek. Tanulói számára a kolozsvári zsidó líceum nemcsak a tudás forrása, hanem a társadalmi élet központja is volt. A Goldziher és Kármán önképzőkörökben a diákok modern irodalommal foglalkoztak, népszerűségnek örvendett a latin, történelem- és természettudományi kör is. Működött továbbá a Komjádi Béla sportkör, a fényképész-kör, és sikert aratott Zsidó Diáknaptárt is kiadtak.

"Olyan hangulat volt ebben az iskolában, hogy az ember nem azért tanult, hogy ne kapjon rossz jegyet, hanem azért, mert szégyellte magát a többiek előtt, ha nem tudott" -- idézte fel dr. Rosenfeld Éva orvos, egyetemi tanár. --"A jegyek nem is számítottak, csak az, hogy az ember hogyan mutatkozik az osztálytársai előtt. Voltak különböző önképzőkörök, például lélektan-kör, ahol Freud műveit olvastuk, eleinte egyik tanárunkkal értelmeztük."[9] Hasonlóképpen vélekedik önéletírásában az iskola másik él tanulója, a ma Jeruzsálemben élő Lustig Tibor dr. belgyógyász: "Az iskola színvonala és tartása megóvott bennünket a kiéleződő és egyre fenyegetőbb üldöztetések elöl. Önképzőkörökön, zenei audíciókon, színház- és operaelőadásokon vettünk részt, és mindez megvédett a "külső rossztól", ami által a Zsidó Gimnáziumban eltöltött éveink emlékezetünkben ifjúságunk legszebb éveiként maradtak meg. Tény, hogy azokban a napokban, amikor a nácik Csehszlovákiában elpusztították Lidicét, Besszarábia meg Bukovina még életben levő zsidói pedig Transznisztriába való elhurcolásuk kálváriáját élték, mi érettségiztünk és osztálytársaimmal azon vetekedtünk, melyikünk tud emlékezetből több magyar verset elszavalni."[10]

Jelen írásom címadója, a Dumaposta nem volt sajátosan zsidó "intézmény", hanem egyszerűen nyitott szellemű törzsasztal társaság, amely szellemiségében a sokszínűséget, a vélemény-különbözőséget, a vitát és előítélet-mentességet képviselte, és a jobbra tolódó Európában az eszmecserét és a gondolatáramlást szolgálta. Több jelentős tagja révén a Dumapostát megemlítettem a kolozsvári zsidóságról írt köteteimben, mégis nagy meglepetésemre szolgált, amikor egészen más után keresgélve rátaláltam a Dumaposta címszóra a Romániai Magyar Irodalmi lexikon első kötetében.[11] Ugyan ki gondolta volna, hogy a -- főként politikai vitafórumként ismert -- törzsasztal szerepel az irodalmi lexikonban? Íme az ismertetés részlete:

Dumaposta -- irodalmi törzsasztal a kolozsvári New York (ma Continental) kávéház nagytermében [...] Nevét szójátéknak köszönhette: az egykori "Dunaposta" sajtóügynökség elnevezésének torzításával készült. Különböző haladó szellemű, de nézeteikben sokszor szembenálló szerkesztők, idős és fiatal írók, művészek, irodalombarát értelmiségiek találkoztak itt "egy csésze feketére" naponta délután és este, megbeszélve az eseményeket s vesézve kinek-kinek magatartását a fasizmus felé zuhanó időkben. [...] A társaságot figyelte a sziguranca, s éppen ezért fedezte a barátkozást "duma", vagyis ártatlan csevegés [...]

Kikből állt a törzsasztal társasága? Leggyakoribb látogatói a város szellemi életének vezéralakjai voltak: Gaál Gábor, a Korunk főszerkesztője, Szász Endre, a Keleti Újság című politikai napilap főszerkesztője (a lap 1927--1938 között az Országos Magyar Párt fóruma volt), Krenner Miklós, közismert nevén Spectator, aki valóságos újságíró "fejedelemnek" számított, Kós Károly író, műépítész, grafikus, Szolnay Sándor és Emil Cornea festőművészek, Kovács Katona Jenő író, szerkesztő, Jancsó Elemér irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, Demeter János dr. ügyvéd, a Falvak Népe c. radikális parasztlap szerkesztője, Jordáky Lajos író, Kovács Katona Jenő újságíró, szerkesztő és Kőmíves Nagy Lajos színikritikus, aki a háború után újraindult kolozsvári Magyar Színház igazgatója lett. Rendszeresen járt el ide Járosi Andor evangélikus esperes, író, színikritikus, a Pásztortűz szerkesztőségi tagja és az Erdélyi Helikon munkatársa. Balogh Edgár Brassóból jött fel Kolozsvárra, és ilyenkor csatlakozott a törzsasztal társaságához. Gyakori vendég volt a Temesvárról érkező Méliusz József író.

A asztaltársaság további tagjai főleg zsidó értelmiségiek közül verbuválódtak: Neumann Jenő dr. ügyvéd, a törzsasztal egyik vezéralakja, szellemes vitázóként szerzett elismerést, és a Dumaposta nem hivatalos elnökének tekintették. Hexner Béla mérnök, a két világháború között tevékeny Magyar Párt egyik vezetője, a Romániai Iparosok Szövetségében az ipari tagozat irányítója és az Az Erdélyi Színjátszás Megőrzéséért Egyesület vezetőségi tanácsának tagja volt, Lakatos Imre, a két világháború között Erdély egyik legnagyobb műveltségű közírója, egy ideig az Erdélyi Helikon szerkesztője, az Ellenzék külpolitikai rovatvezetője, a Romániai Kisebbségi Újságírók Szervezetének vezetőségi tagja, Jámbor Ferenc és Barzilay István, az Új Kelet című cionista lap szerkesztői, dr. Wettenstein Oszkár orvos, aki írói nevén, Bárd Oszkárként ismert, Karácsony Benő író, akit a magyar irodalom Dickensének tartanak, Salamon László költő, Kádár Imre dr. író, költő, rendező, színházigazgató, Korvin Sándor költő, szerkesztő, Szilágyi András dr. orvos, író, az Új pásztor című nagysikerű regény szerzője. Szántó András író, a Mata Hari, a Stradivari és a Fekete éveim című jelentős regények szerzője, Aradról járt fel Kolozsvárra, Csehi Gyula irodalomesztéta, kritikus pedig Nagyváradról látogatott ide. Tag volt Dobó Ferenc dr., a hírneves kolozsvári Lepage könyvesbolt és könyvkiadó igazgató-tulajdonosa és itt osztogatta csendes tanácsait Guzner Miklós, Kolozsvár mecénás fogorvosa.

E társaságot az teszi reprezentatívvá, hogy tagjai a kor valamennyi irányzatát képviselik: a polgári és vallásos szemléletet, a cionizmust, szociál-demokráciát, a kommunista világnézetet, mi több, Járosi Andor révén a szabadkőművességet, Kovács Katona Jenő révén a magyar ellenállást, Méliusz József által pedig az Antonescu-ellenes román ellenállást is. A törzsasztal nyitott, befogadó jellegét bizonyítja, hogy a csúcsértelmiségiek társaságához közeli asztalhoz ülhetett a politika iránt érdeklődő és fogékony Péter Lajos cipészmester is, aki így közvetlen közelből követhette a vitákat.[12]

Gyakran fordult meg a New York kávéházban az akkor már világtalan Szántó György író, aki igen kedvelte a Karácsony Benő társaságát. Bizonyára a már említett törzsasztalnál ültek. Egyik találkozásukat a kortanú George Sbârcea[13] örökítette meg, nagy láttató erővel, Szép város Kolosvár... című könyvében:

Te úgy mesélsz, -- mondta Szántó György a műveiből felolvasó Karácsony Benőnek -- mintha havasi pakulár lettél volna csecsemőkorodtól fogva. Úgy írsz, hogy lepipálod az összes írástudókat. Prágai vagy lembergi zsidók voltak az őseid?" Karácsony Benő kerek feje súllyal bólogatott, de őseiről nem nyilatkozott. "Aha" -- mondta ilyenkor [Szántó] Gyuri -- "Biztosan Spanyolhonból vándoroltak Németalföldre, s ott szívták magukba Rembrandt meg van Ostade fényeit. Állítólag a régi németalföldiek úgy értettek a mesemondáshoz, hogy aki hallgatta őket, mintha föld s az ég emlőiből szopta volna a világ bölcsességét... Nna, de csak olvass tovább!"

Politikai, ideológiai és foglalkozásbeli sokszínűsége mellett a Dumaposta történetét az teszi rendkívül izgalmassá, hogy az asztaltársaság tagjai a második világháború idején valamennyi élethelyzetben és szerepkörben megmutatkoztak. Ezáltal a Dumaposta, ha statisztikailag nem is reprezentatív, de minőségileg mindenképpen releváns keresztmetszetét adja a háborús társadalomnak és eseményeknek.

A háború kitörésekor Gaál Gábort tisztként a frontra vezényelték, Korvin Ottót sárga karszalagos munkaszolgálatra sorozták be, és a törékeny termetű fiatalember súlyos betegen tért haza, majd 1944 januárjában Kolozsvár kórházban hunyt el. Így már nem érte meg a gettóztatást.

A dráma a német megszálló csapatok 1944. március 27-i (más források szerint március 30-i) Ko--lozsvárra történt bevonulásával vette kezdetét. A Gestapo a New York szállóban állította fel a főhadiszállását, a Sicherheitsdienst (SD) székhelye pedig a Malom-árok partján, az Apáczai Csere János (ma Argeş) utcai Péter és Pál villákban volt.

Naplójában Kovács Katona Jenő leírja a Kolozsvár feszült légkörét a németek bevonulása után és a New York szálló sajnálatos színeváltozását:

[1944. március 30-án] a New York szálló előtt egy magyar rendőr és egy szuronyos német katona teljesít szolgálatot, maga a New York pedig [...] zsidók helyett német katonákkal van tele. [Két héttel később] a kávéház [...] valóban üres és asztalunknál csakugyan kurvák és német katonák ülnek. Idős csillagost nem találtam, csak ismeretlen szegényeket. [Május 12-én] a New York kávéházban fiatal suhancok az igen öreg zsidó törzsasztalnál heves karlendítéssel üdvözlik egymást, másik világ ez már. Ez már nem Kolozsvár, bizarabbnál bizarabb alakú német autóival, karlengető német járőreivel, 1-3 közt riadtan sündörgő zsidóival, s blazírt magyarjaival.[14]

A Dumaposta törzsasztal társasága hirtelen a társadalom és a politikai élet különböző oldalaira kerül. Járosi Andor evangélikus esperest már előzőleg is sokat korholták azért, hogy gyakrabban látogat zsidó családokat, mint gyülekezetének tagjait. Nem missziói szándékkal járt zsidó barátaihoz, hanem egyszerűen, mert "szerette a nagy műveltséget, a szabadabb, előítélet-mentes légkört. [...] Filoszemita volt."[15] Dr. Podhrádszky László ügyvéd visszaemlékezése szerint Járosi Andor a zsidótörvények bevezetése után is a Főtértől a kávéházakig mindenütt zsidó társaságban mutatkozott.[16] Amikor a kikeresztelkedett, de zsidó törvények hatálya alá eső Kádár Imre és felesége Budapestre menekült, kislányukat, a tizennégy éves Annát Járosi Andor esperes és családja bújtatja. A leányka megmenekül. Az oroszok Kolozsvárra történt bevonulása után Járosit egy vezérkari tiszt, az ellenállás egyik embere kérette magához. Kérte, hogy -- mint közbecsülésnek örvendő ember -- vállalja a polgármesterséget. Nem vállalta, mert nem látta magát erre alkalmasnak. Valósággal érthetetlen, miért hurcolták el az oroszok. Magnyitogorszkban halt meg, 1944 karácsonyán. Több mint fél évszázaddal a halála után -- e sorok írójának közbenjárására -- a Yad Vashem Járosi Andort és feleségét, sz. Brandt Laurát a Népek Igazának ismerte el.[17]

Dobó Ferenc dr.és családja megkapta a mentesítést, így nem került a téglagyári gettóba, de később, a nyár folyamán már neki és testvérének, Szegő Júlia zenepedagógusnak is bujkálniuk kellett. Neumann Jenő ügyvédet, a Dumaposta "elnökét" Demeter János dr. sugalmazására Péter Lajos cipészmester bújtatta. Neumann dzsentri-bajuszt növesztett, és falusi embernek álcázva, "Jenő bácsiként" hordta ki a tejet a szomszédoknak. A háború utolsó hónapjaiban Péter Lajos összesen huszonnyolc -- származásáért vagy politikai meggyőződéséért üldözött -- személyt bújtatott Tamás András utcai házának alagsorában, közöttük Balázs Péter festőművészt. Tiszteletére is fát ültettek Jeruzsálemben.

Salamon László költő, aki már Hitler hatalomra jutása után megírta Rettenetes Adolf című "tragikomikus éposz"-át, most bekerült a gettóba. Ugyanoda vitték Karácsony Benőt is, akinek sorsa talán mindenkinél megrázóbb.

Ahelyett, hogy mentesítést kért volna, Karácsony Benő -- vélhetően kolozsvári baloldali mozgalmi emberek, többek között Balogh Edgár biztatására, miszerint "Menj csak be a gettóba, és ezzel szégyenítsd meg őket!" -- osztozott a legtöbb kolozsvári zsidó sorsában. Emlékiratában Mikó Ervin úgy vélekedik, hogy Karácsony Benőnek szándékában állt gróf Bánffy Miklós író, 1940-ben behívott erdélyi felsőházi tag, bonchidai kastélyában menedéket kérni. Közbenjárásért egyik -- Bánffy baráti köréhez tartozó -- írótársához fordult, aki azonban azzal hárította el a kérést, hogy Karácsony Benő helye -- úgymond -- a gettóban van, osztania kell a többiek sorsát, mert csupán így lesz erkölcsi alapja ahhoz, hogy majdan a zsidóság üldöztetését és szerencsétlen sorsát megírhassa.[18] Járosi Andor bement a gettóba, hogy Karácsony Benőt megölelje. Érezhette, hogy utoljára teheti. Szilágyi István orvos-író is elmondja az íróval történt utolsó találkozását:

Karácsony Benő íróval például 1944. június 3-án találkoztam Kolozsvár téglagyári gettójában. Szeme zavart volt, megkínzott; fekete, erősen őszbe vegyült üstöke világított.

-- Miért nem menekült? -- kérdeztem tőle vádlón.

-- Azért, mert nem volt hova -- felelte Karácsony Benő.

Salamon László költő szerint Karácsony Benőt a rámpáról nem egyenesen küldték a halálba:

Utoljára futólag Auschwitzban találkoztam vele. Csíkos rabruhában egy barakk falának dőlt a tikkasztó napsütésben. Nagyon "megörültem", hogy életben látom, hangosan üdvözöltem. Amikor banális szavakkal hogyléte felől érdeklődtem, tétova tekintetű szemét rám szegezte és így szólt: -- Készülök megírni az Árnyékos oldalt.

Soha többé nem láttam viszont.[19]

A Napos oldal című regényének második kötete, A megnyugvás ösvényein már posztumusz műveként jelent meg 1946-ban.

Karácsony Benőért sem a cionisták, sem a kommunisták, sem a vallásos zsidók nem álltak ki. Salamon László szerint 1942-ben a kolozsvári neológ főrabbi, Weinberger Mózes arra szólította fel Karácsony Benőt, hogy szakítson magyar irodalmi kapcsolataival, és nyilvánítsa magát zsidó írónak, hiszen a magyarok megtagadták őt, és nem tartják magyarnak.

Pontosan emlékszem Karácsony Benő válaszára -- idézi fel Salamon László. Azt felelte dr. Weinberger főrabbinak, hogy a zsidó nacionalizmust sem értékeli többre, mint a magyart: mindkettő egy tőből fakad: embertelenségből és ostobaságból. Hogy ki milyen nemzethez tartozónak érzi magát, saját maga dönti el s mert a magyar fasiszták és nacionalisták antiszemitizmust hirdetnek, azért ő nem tagadja meg Kossuth, Rákóczi, Petőfi és Ady népét. Mint ahogyan ezzel nem tagadja meg vagy el zsidó származását sem.

A karakán magatartás Karácsony Benő életébe került, mert e kijelentése miatt nem vették fel a kivételezett zsidók -- Kasztner Rezső által szervezett -- csoportjának listájára, amellyel kimenekülhetett volna Svájcba.[20]

A háború után a Dumaposta szétesik. Erőtlen újraindulási kísérletek után megszűnik a zsidó közösségi élet. Ezerkilencszáznegyvenhat tavaszán beindul ugyan az Egység c.demokratikus zsidó hetilap, de már kezdettől fogva kommunista befolyás alatt van, és a zsidó közösségi érdekek helyett egyre inkább a "népi demokrácia" érdekeit szolgálja.[21] Apránként elapad a vallásélet is. A zsidó közösségeket egyesítik, nincs többé ortodox és neológ, csak izraelita hitközség, majd a bukaresti vezetés apránként feloszlatja a magyar zsidó közösséget. Kolozsvár utolsó vallási vezetője a Szent Földről érkezett Jólesz Károly rabbi, akinek feltételként szabják meg, hogy véglegesítéséhez meg kell tanulnia a román nyelvet. Két év múlva a város -- immár örökre -- rabbi nélkül marad. Végül, központi intézkedés nyomán a zsidó hitközség két kör alakú építési tábláján levakolják a magyar szöveget. Két évszám marad csupán. Hogy melyik, mit jelent, azt a beavatatlan képzelőereje szerint döntheti el. Mint ahogyan apránként a kolozsvári zsidóság emlékét is csak az a két kötet őrzi, amelyeket távol a Fellegvártól, a Sétatértől és a Szamos vizétől, a Mississippi majd a Potomac mentén élve sikerült megírnom.

[1] Emléküket -- ma is meglévő -- díszesen faragott reneszánsz ajtókeret őrzi, amely valószínűleg imatermük bejárata lehetett. Latin nyelvű felirata: Sta foris pausa, non intrabis sine causa, vagyis: "Szünetben maradj kinn, ok nélkül ne menj be". Lásd: Lőwy Dániel -- Demeter János -- Asztalos Lajos: Kőbe írt Kolozsvár. (Kolozsvár: NIS Kiadó, 1996.) pp. 93-94. (Mostantól: LDA.)

[2] Gaal György: Kolozsvár -- Milleniumi kalauz (Kolozsvár: Polis Könykiadó, 2001). pp.17-21. 65-66.

[3] 1818-tól -- a lutheránus egyház Kül-Magyar (most December 21.) utca akkor 32. szám alatti telkén -- vesszőből font falú imaházuk működött, amelyért a mintegy 40 tagból álló gyülekezet évi 50 forint bért fizetett. Az imaházat két évtizedig használták, majd Varjas csizmadia Kül-Magyar utca 34. szám alatti házában béreltek helyiséget. E ház 1888-ban még megvolt. A városi tanács azonban akkortájt még folytonosan zaklatta a kis közösséget. Lásd: (a) Szabó Imre: Erdély zsidói I. Talmudisták -- Chászidok -- Cionisták. (Cluj: Kadima Kiadás, 1938.), p. 128, (Mostantól: Szabó Imre); (b) Gaal György: Kalauz a régi és új Kolozsvárhoz. (Kolozsvár: Korunk kiadása, 1992.) p. 110; (c) Zsidó Lexikon. Szerk.: Újvári Péter (Budapest: A Zsidó Lexikon Kiadása, 1929.) p. 497.

3 Gyalui Farkas: Éjjel a zsinagógában. E nehezen fellelhető írás teljes szövegét újraközlöm. Lásd: Lőwy Dániel: A Kálváriától a tragédiáig -- Kolozsvár zsidó lakosságának története. (Kolozsvár: Koinónia, megjelenés előtt).

[4] A Kongresszus 1868 decemberében kezdődött Budapesten. Megnyitó beszédet báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter mondott. Ezt követően kezdődhettek meg a kongresszus munkálatai, amelyen -- ahelyett, hogy egységét erősítette volna -- a magyar zsidók közössége két részre szakadt. A kongresszus befejezése előtt az ortodox csoport visszavonult, majd önálló szervezetet hozott létre. Lásd: Nathaniel Katzburg: The Jewish Congress of Hungary, 1868--9. (Magyarország zsidó kongresszusa, 1868--9). In: Randolph L. Braham (szerk.): Hungarian-Jewish Studies. (New York: World Federation of Hungarian Jews, 1969.) pp. 1--33.

[5] Jakab Elek: Kolozsvár története világosító rajzai. (Budapest: 1888.)

[6] (a) Lőwy Dániel -- Demeter János -- Asztalos Lajos: Kőbe írt Kolozsvár. (Kolozsvár: NIS Kiadó, 1996.); (b) Asztalos Lajos: A régi kolozsvári utcanevek. (Kolozsvár: Kézirat, 1997.)

[7] Dávid Ferenc utca 16. sz. alatti imaházat (Beth Hamridash Ohel Moshe) szombatokon ma is használják, de nem minden hét végén telik ki a minján (vagyis a zsidó istentisztelet megtartásáhozszükséges tíz férfi). Városszerte még számos kisebb imaház és talmudegylet működött, amelyek helyét már nem mindig lehet megállapítani. R. Jecheskel Rotter, a szefárdok maggidjának imaháza, a Kneszet Jecheskel 1906-tól nyitotta meg kapuját. Az Ohel Mose 1910-ben alakult és főleg a Máramarosból meg az anyaországból idekerült hászid rítusú elemeket tömörítette. Eleinte a Széchenyi tér egyik házában volt imaházuk. A Bét (Bész) Jákob templomot Schwartz Jakab alapította 1917 februárjában, a Vasút utca 4. szám alatti saját házában. Később a templom a közeli utcákban egyik házból a másikba vándorolt, és a Kis utca 20. szám alatt állapodott meg. Hetven-nyolcvan tagja volt, és szigorúan ortodox előírások szerint vezették. A Heltai utca 11. szám alatt működött a Györgyfalva és Pata utca környéki zsidókat tömörítő Bet (Bész) Áron templom. Goldstein Lajosnak, a kolozsvári ortodox hitközség alelnökének a vágóhíddal szembeni házában lelt otthonra az első világháború után létesült Ohel Juda. A város legszegényebbjei jártak oda: lupsai zsidók, piaci árusok, alkalmi munkások, hajcsárok és kiskereskedők.A Bet Hamridas Czechow, Jákob Simson Kanner tanháza 1918-tól Ohel Mose telkén volt. Reb Kahán Léb, az apahidai rebbe 1918-ban szervezte meg az Avodat Kehuna (Köhuna) templomot. Izsák Simon 1928-ban a saját házában alapította meg az Izsák-imaházat. A negyvenkét tagot számláló Ezrát Israel (Jiszrael) nevű imaház 1935-ben létesült a Ferdinánd király út (ma Horea út) 82. szám alatti épületben. Wertheimer Miksa szeszgyáros a saját, Árpád (ma Traian) út 38. sz. alatti családi házában hozta létre az első világháború után a Bet (Bész) Méir nevű templomot. Ma már nehezen azonosítható helyen szerveződött a Bet (Bész) Hillel egyesület, amely az első világháború alatt kezdte meg működését Reb Anschel Lichtenstein, a kolomeai caddik emlékére. Nem tudni, hol volt a Bet (Bész) Lévy imaház, az 1920 óta fennállt Ole Lömelech és a Poalé Hadati Hamizrachi, a vallásos cionista iparosok imaháza. A Forduló utca 2. szám alatti ház földszintjén volt, a családi lakás kapu alatt nyíló helyiségében, a galíciai származású Mihálovics rabbi imaterme. A sátoros ünnepek alkalmával a rabbi az udvaron tartotta a szertartást. A Mihálovics család elhurcolása után az imatermet felszámolták. Lásd: (a) Szabó Imre, i. m., pp. 151--157.; (b) Carmilly-Weinberger Mózes: A kolozsvári zsidóság emlékkönyve. (New York: 1970.) pp. 99--101.; (c) Asztalos Lajos: Visszaemlékezés a zsidók 1944. évi elhurcolásának előzményeiről és tragikus elhurcolásáról. (Kolozsvár: Kézirat, 1997.)

[8] Szinberger Sándor operarendező és operaigazgató értékelése.

[9] Dr. Rosenfeld Éva szóbeli közlése Lőwy Dánielnek, Kolozsvár, 1997. január 8.

[10] Lustig, Tiberiu: Familia mea -- Şase generaţii ale unei familii de evrei din Ardealul de Nord (Családom -- egy északerdélyi zsidó család hat nemzedéke). (Bucureşti--Jerusalim: Szerzői kiadás,1996.) p. 129.

[11] Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. Főszerkesztő: Balogh Edgár. I. kötet (A-F). (Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1981). p. 430.

[12] Beke György: Meghívó nélkül. Riportok Erdélyből. (Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1979.) p. 189.

[13] George Sbârcea (sz.1914) klasszikus zeneszerző, újságíró, Claude Romano néven a könnyűzene műfajában is sikeres volt; a Nyílnak még a Dónát úti orgonák című halhatatlan sláger szerzője. Szép város Kolozsvár... (Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1980.) című emlékkötetét magyar nyelven írta.

[14] Kovács Katona Jenő: Részletek az 1944-es naplóból. Lásd: Jordáky Lajos: Kovács Katona Jenő -- emberi kérdés. (Bukarest: Politikai Könyvkiadó, 1977.) pp. 217-267.

[15] Benczúr László: "Andor bácsi". Lásd: Lelkipásztor (Győr), 1949. December, pp. 443--450.

[16] Podhrádszky László szóbeli közlése Lőwy Dánielnek

[17] Járosi Andorról írt megemlékezésemet előbb Torontoban közölte egy magyar nyelvű zsidó lap, majd újraközölte egy Magyrországon megjenő evangélikus folyóirat. Lásd: Lőwy Dániel A Szamos-parti város Wallenbergje. In: Menora -- Egyenlőség (Toronto) 1997. okt. 31. pp. 10-12; újraközlés: A Szamos-parti város Wallenbergje: Járosi Andor. In Credo Evangélikus Műhely 1998, 1-2. sz. pp. 51-55.

[18] Mikó Ervin: Dans pe sârmă (Kötéltánc). (Cluj-Napoca: Editura Dacia, 1996.) pp. 38--39.

[19] idézi: Vezér Erzsébet, In A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve. 1963.

[20] Lőwy Dániel: Az "árnyékos oldal" (Karácsony Benő sorsa). In A Dunánál 2002. szeptember, I. évf., 8. sz. 34-37.

[21] A lap 1949-től 1953-ban történt feloszlatásáig az Új Út nevet viselte.