nyomtat

megoszt

Csík vármegye zsidósága a betelepüléstől a megsemmisítésig. I-III.
Tibori Szabó Zoltán

Tibori Szabó Zoltán

Csík vármegye zsidósága a betelepüléstől a megsemmisítésig. I-III.

I.

Székelyföldön a zsidóság a 19. század második felében kezdett letelepedni. Az 1850-es népszámlálás[1] adatai szerint az 1941-es Csík vármegye[2] területén összesen nyolc izraelita vallású személy élt, egy Tusnádon, öt Gyergyóbékáson és kettő Gyergyótölgyesen. Az 1857-es összeírás a vármegye területén viszont mindössze egyetlen izraelita vallású személyt talált - Csíkménaságon. Az 1880. évi népszámlálás eredménye azt mutatja, hogy az 1848-as forradalmat követő emancipáció lehetővé tette a zsidóság megjelenését és letelepedését főképp a Gyergyói-, a Csíki- és a Besztercei-havasok hágóinak településein, a vármegye északi és keleti részén. Így az említett esztendőben Bélboron 16, Borszéken 20, Gyergyóhollón 30, Gyergyóbékáson 35, Salamáson 16, Gyergyóvárhegyen 19, a vármegye határán, az erdélyi-moldvai határhoz legközelebb fekvő Gyergyótölgyesen pedig 272, illetve Gyimesbükkön 25 izraelita vallású személy írtak össze.

A vármegye belsejébe akkoriban a régióba érkezett zsidók közül még meglehetősen kevesen merészkedtek. A csíkszentgyörgyi térségben 4 (Csíkszentgyörgy 1, Csíkbánkfalva 1, Csíkménaság 2), a gyergyóiban 19 (Ditró 3, Szárhegy 8, Gyergyószentmiklós 8), a csíkszeredaiban pedig 28 (Csíkcsicsó 9, Csíkszereda 19) zsidó élt.

Megalapozottnak látszik az a feltételezés, miszerint az említettek nagy része Moldvából, Bukovinából és Galíciából, mások viszont Erdély más tájairól jöttek a vármegyébe, főképpen gazdasági menekültként. Nem kizárt az sem, hogy egyesek más közép-európai térségekből érkeztek erre a vidékre. Leginkább a Keleti-Kárpátokban látványosan fejlődő fakitermelő és fafeldolgozó ipar vonzotta őket az említett hegyi településekre, ahol akkoriban könnyebben találhattak munkát, de zsidó vándorkereskedők is egyre nagyobb számban megfordultak a Székelyföldön.

A 19. század végén már az írott forrásokban is felbukkannak. A nem székely származásúakat nehezen befogadó társadalom ellenségesen fogadta, és "Isten átkának" tekintette őket. Amikor 1894-ben Vitos Mózes Csík megye dolgairól írt[3], megemlítette, hogy a zsidók leginkább a vámhivatalok környékén és olyan helyeken telepedett meg, ahol "oláhok" is éltek. Vitos kifejezte ugyanakkor félelmét, hogy onnan majd fokozatosan egész Székelyföldet "elözönlik", s a protestánsokkal szövetkezve "végveszélybe" sodorják a katolikus székelységet. Nincs kizárva, hogy a szerző a protestánsok közé sorolta azokat a "zsidózó" székely szombatosokat, a "géreket" is[4], akik jelenlétét Csíkszeredában és Csíkszentmártonban 1868-ban a Székelyföld nagyhírű leírója, Orbán Balázs is jelezte.[5] Egy másik helyi szerző, az emlékíró Tivai Nagy Imre szerint[6] a székelyek azért tartottak a zsidóktól, mert életükről, szokásaikról mit sem tudtak, a zsidóságot "talán csak a Bibliából, vagy rémes keresztényvér-szomjúságukról ismerték". A szerző szerint ezért is értehető, hogy Csíkban "egy szakasztó szálig antiszemita volt minden ember".

Az 1867. évi kiegyezést követően a zsidóság nagyobb számban telepedett le a vármegyében, s a városokban élő zsidók száma is növekedni kezdett. Ezt a folyamatot a 19-20. század fordulóján megépített székely körvasút felgyorsította, s ennek nyomán az 1910-es népszámlálás alkalmával Csíkszeredában már 241, Gyergyószentmiklóson pedig 321 izraelita vallású személyt regisztráltak. Növekedett azok száma is, akik a városok melletti falvakban telepedtek le, Zsögödön például ekkor már 15, Csíksomlyón pedig 9 izraelita vallású személy élt. A Gyergyószentmiklós közelében fekvő Gyergyószárhegyen 1910-ben 157 izraelita vallásút írtak össze. A zsidóság asszimilációs készségére jellemző, hogy a vármegye területén élő izraelita vallású személyek nagy része 1910-ben már magyar anyanyelvűnek vallotta magát.

1910-1930 között a vármegye északi részén, a Gyergyótölgyesi járásban a zsidók száma több mint kétszáz fővel csökkent, növekedett ellenben csaknem háromszázzal Gyergyószentmiklós zsidó lakosainak száma. Az első világháború eseményei, az 1916- évi román betörést követő menekülés és a trianoni  impériumváltozás mellett ebben a folyamatban a zsidóság fokozott urbanizációs hajlama is kétségtelenül szerepet játszott.

Bár a székelység kezdetben rendkívül nehezen fogadta be a zsidóságot, az 1918 és 1940 között eltelt huszonkét esztendős román fennhatóság idején, amikor mindkét közösség kisebbségi helyzetben élt, a kapcsolat valamelyest javulni látszott. Ehhez minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy a zsidóság ragaszkodott magyar anyanyelvéhez és kultúrájához. A román éra közepe táján, a húszas évek végén, amikor Erdély más részein legionárius pogromok játszódtak le, és az 1930-ban megalakult Vasgárda antiszemita uszítások egész sorát hajtotta végre, továbbá amikor 1938 után Románia zsidóellenes törvények egész sorát léptette életbe, mindezek a Csík vármegyei zsidóság körében nem keltettek különösebb aggodalmat, mert a román intézkedéseket általában véve a székely többség is ellenszenvvel figyelte.

A korábbi évtizedek során a vármegye területére betelepedett zsidók jelentős része a faiparban dolgozott, de sokan járultak hozzá a székelyföldi kereskedelem fellendítéséhez, mások pedig tisztviselőként, ügyvédként vagy pedig orvosként keresték kenyerüket. A tehetősebbek üzemeikben, gátereikben, üzleteikben sok székelynek biztosítottak munkát, s ezzel is hozzájárultak ahhoz, hogy a zsidóságot a vármegye székely-magyar lakossága többé-kevésbé elfogadja.

A rendelkezésünkre álló statisztikai adatok szerint Csík vármegye területén 1869-ben 270, 1880-ban 481, 1890-ben 608, 1900-ban 1455, 1910-ben 2196, 1930-ban pedig 2765 izraelita vallású lakos élt. (A vármegyében élő izraelita vallásúak statisztikai adatait e tanulmány függelékében részletesen ismertetjük.) Ez utóbbi szám a második Bécsi Döntést követően a magyar hatóságok által 1941-ben végzett népszámlálás alkalmával 1968-ra csökkent, bár az adott településeken a lakosság összlétszáma általában növekedett az 1930 óta eltelt évtized során.

Ennek egyik magyarázata, hogy 1930-ban a román népszámlálók mindent elkövettek a zsidóság külön nemzetiségként történő kimutatására, a magyarságról történő leválasztására, s a zsidókat arra bíztatták, hogy zsidó nemzetiségűnek és anyanyelvűnek vallják magukat. Elképzelhető tehát, hogy a magyarsághoz asszimilálódott zsidóság egy része 1941-ben már nem vallotta magát izraelita vallásúnak. Másik magyarázat, hogy 1941-ben már az erdélyi zsidóságra is kiterjedt a magyarországi "zsidótörvények" hatálya, s ennek hatására vallhatták magukat sokan magyarnak, s izraelita vallású helyett katolikusnak vagy protestánsnak. Csökkent azonban a vármegyében élő zsidók száma a Bécsi Döntést követő időszakban a magyar hatóságok által véghezvitt deportálások révén is. Ezen szempontokat figyelembe véve, nem tévedhetünk, ha azt állítjuk, hogy 1941-ben a vármegye területén valójában legalább kétezer zsidó élt.

1941-ben a hivatalos népszámlálási adatok szerint Csík vármegyében 70 "kikeresztelkedett", azaz keresztény vallásra áttért, de a faji törvények értelmében mégis zsidónak számító személy élt. Sokatmondó adata ennek a gondolatsornak, hogy míg a vármegyében élő zsidóság 1910-ben az összlakosság 1,6 százalékát tette ki, ez az arány 1941-re mindössze 0,2 százalékra csökkent.[7]

Egyes források szerint 1940. augusztus 30-án Csík vármegye zsidó nemzetiségű lakossága 2580 főt tett ki, azaz a vármegye összlakosságának 1,4 százalékát[8]. Ugyanakkor a vármegyében 2525 izraelita vallású személy élt. Más források viszont azt rögzítették, hogy a Bécsi Döntés időpontjában a vármegyében 2067 zsidó élt.[9] Ezek jelentős része ortodox volt, s ez annak következménye, hogy a szóban forgó térségben kizárólag ortodox hitközségek működtek.[10]

Az újabb impériumváltozást, a magyar fennhatóság visszatérését az erdélyi zsidósághoz hasonlóan a Csík vármegyében élő zsidók is örömmel fogadták. A Bécsi Döntést követő néhány hét leforgása alatt a nagyrészt anyaországi személyek vezetése alatt álló magyar hatóságok több zsidó családot nemkívánatosnak minősítettek, és azokat deportálták.[11] A deportálások ellen a vármegye területén működő három ortodox anyahitközség - a gyergyótölgyesi, a gyergyószentmiklósi és a csíkszeredai - szinte semmit nem tudott tenni. A magyar zsidóság tragédiájának kevésbé ismert fejezete az 1940 őszén, szeptember és december közötti időszakban Csíkszeredából és más településekről történt deportálás, amelyek során a magyar hatóságok sok zsidó családot előbb a magyar-román, majd miután ez sikertelennek bizonyult, a magyar-szovjet határon próbáltak átdobni.

A bajba jutottakon Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társasága nevű katolikus rend alapító főnöknője és Pál Gábor csíkszeredai ügyvéd, behívott országgyűlési képviselő próbált segíteni. Intervencióik nyomán páran kiszabadultak ugyan, és visszatérhettek szülőföldjükre, a deportálások azonban tovább folytatódtak. Másfél év múlva, 1942 nyarán újabb családok deportálása került napirendere. Ezek érdekében is Slachta Margit lépett közben, akinek zsidómentő tevékenységét a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet 1985-ben, post mortem, ismerte el, s akit 1995-ben a Magyar Köztársaság Bátorság érdemjelével és a magyar kormány emlékérmével tüntettek ki.[12]

1940-1942 között a magyar hatóságok a vármegye több településén élő zsidó családokat deportáltattak. Ezek közül egyeseket Máramarosban átdobták a szovjet határon, másokat pedig - főképp a megbízhatatlannak deklarált családokat - arra kényszerítettek, hogy a határzónában fekvő falvakból Csíkszeredába, illetve Gyergyószentmiklósra, vagy pedig  az ország belsejébe - Marosvásárhelyre vagy Kolozsvárra - költözzenek.

A borszéki zsidókat például a Bécsi Döntés után azzal a céllal deportálták, hogy Máramarosban a szovjet határon átdobják őket. Nagy részüknek sikerült ugyan visszatérnie, de csak annyi időre, hogy áron alul eladják értékesebb tulajdonaikat, s más településekre elköltözzenek. Slachta Margit katolikus rendfőnöknő a borszéki zsidók érdekében is közbelépett. Kitelepítésük esetét kizárólag ő említette meg az 1942 júniusában gróf Esterházy Móricnénak írt levelében.[13]

Azok, akiket az ország más településeire kényszerítettek, viszonylag szerencsésebbek voltak. Az akkori körülményekre és a vármegye északi, észak-keleti részének határmenti településein élő zsidó közösség sorsára jellemző Grünberg Mátyás életútja, aki Gyergyóbékáson született, Brassóban végzett kereskedelmi iskolát, az első világháborút végigharcolta, majd 1919-ben hazatért és megnősült. Feleségével, Herminával együtt Gyergyószentmiklóson telepedtek le. Később, 1928-ban, Grünbergnek Madéfalván gőzgépes fűrészárú-gyára volt, a magyar éra első éveiben pedig Gyergyóbékáson fűrésztelepe. A húszas évek elején két fiúgyermeke született, mindkettő Csíkszeredában tanult. Egyik fia 1942-ben munkaszolgálatosként életét vesztette. Másik fia, András, aki ma Izraelben él, Csíkszeredában végezte elemi iskoláját és a gimnázium első négy évét, majd Gyergyószentmiklóson tette le a kisérettségijét. Grünberg András Csernovicban folytatta tanulmányait, négy éves technikumban. Mire visszatért, családja már a politikai változások okán Gyergyóbékásra költözött, ahol 1940 és 1942 között éltek. Ekkor a magyar hatóságok testvérét munkaszolgálatra vezényelték, a család többi tagját pedig kiutasították a határzónában fekvő településről. Kolozsvárra költöztek, ahonnan Andrást 1943-ban ukrajnai munkaszolgálatra vezényelték, s ahonnan 1944-ben szüleit a német haláltáborokba deportálták. Sem apja, sem anyja nem tért vissza. Ő maga 1945-ben tért vissza Kolozsvárra, megnősült, majd 1947-ben feleségével együtt alijázott.[14]

A háború után, 1946-ban Pollák Endre (Andrei Paul) kolozsvári népbírósági közvádló egy kolozsvári román újságnak adott nyilatkozatában[15] azt állította, hogy Éder Elemér ezredesnek, Csík vármegye katonai parancsnokának az utasítására Csíkszeredából és a vármegyéből mintegy 400 zsidót indítottak útnak katonai felügyelet alatt Máramarosba, hogy ott a szovjet határon átdobják őket. A deportáltak állítólagos bűne az volt, hogy családjuk a román uralom idején nagyobb összegekkel járult hozzá a román hadsereg felszerelését célzó kölcsönhöz. Pollák szerint Éder ezredes helyi tanácsadója és informátora dr. Kolumbán József későbbi magyar országgyűlési képviselő volt, akit a háború után letartóztattak, és a kolozsvári népbíróság négy év szigorú börtönbüntetésre ítélt. A deportálási akció során, Pollák szerint, mintegy kétszáz zsidó vesztette életét.

Az 1940. augusztus 30-i, második Bécsi Döntés által kijelölt magyar-román államhatár magyar oldalán elterülő Csík vármegyében az 1941-es népszámlálás 2082 izraelita vallású személyt talált. Ezek csaknem fele - 858 személy - két városban, Gyergyószentmiklóson (559) és Csíkszeredában (299), a többiek pedig a vármegye öt járásához tartozó 37 településen éltek, a következők szerint (zárójelben az izraelita vallásúak, illetve az összlakosság száma): Csíkszentmártoni járás (77, 24.103), Csíkszeredai járás (36, 36.752), Gyergyószentmiklósi járás (497, 48.793), Gyergyótölgyesi járás (377, 20.187) és Szépvizi járás (237, 24.506).

A felsorolt járásokban 1941-ben zsidók nagyobb számban az alábbi  településeken laktak: Borszék (88, 2247), Ditró (114, 7.537), Galócás (162, 1656), Gyergyóhodos (119, 1511), Gyergyótölgyes (198, 4526), Gyimesbükk (107, 6.072) és Gyimesközéplok (115, 5369).

Az 1944. évi deportálások során az egyes településekről elhurcolt zsidók száma persze sok esetben különbözött a népszámlálás eredményétől, sokakat ugyanis már korábban deportáltak, a férfiakat pedig munkaszolgálatra vitték. A számok változásához a halálozások és a születések mellett az is hozzájárult, hogy 1940-1943 között a vármegye kisebb falvaiban élő zsidókat - mint megbízhatatlan elemeket - fokozatosan kiutasították az adott településekről, és arra kötelezték őket, hogy a vármegye városaiba költözzenek. Sok olyan család is akadt, amely azonban a kitelepítés alkalmával elhagyta a vármegyét, és valamelyik erdélyi nagyvárosba, esetleg Budapestre költözött. Ugyanakkor a zsidótörvények értelmében zsidónak számítottak sokan azok közül is, akik a korábbiak során "kitértek", azaz más vallást vettek fel. Így végül Csíkszeredából például 312 zsidót szállítottak el 1944. május 5-én a sepsiszentgyörgyi gettóba. Az 1944 áprilisában hitközségi vonalon elrendelt összeírás eredménye szerint Csík vármegyében 572 izraelita élt, s valamennyien az itt működő három ortodox hitközség hívei voltak.[16] Az összeírás nyilván nem terjedt ki azokra, akik a hitközségekkel nem álltak kapcsolatban.

Az 1944. március 19-i német megszállás hatását Csík vármegyében csak több napos eltolódással észlelték, ez azonban a zsidóellenes intézkedések bevezetését nem sokáig késleltette.

Április első napjaiban itt is kezdetét vette a "zsidókérdés végleges megoldásának" végrehajtása. A zsidókat kizárták a szakmai szervezetekből, elbocsátották a közintézményekből, megtiltották, hogy zsidó háztartásokban keresztény cselédet tartsanak, a zsidóknak megtiltották az utazást, és bal mellükön 10x10 centiméteres sárga Dávid-csillag viselésére kötelezték őket.

1944 áprilisában több olyan intézkedést léptettek életbe a vármegye településein, amelyek a zsidóság teljes kifosztását célozták, s elrendelték, hogy a helyi hatóságok, a rendőri és csendőri szervek a zsidó szervezetekkel készíttessék el a zsidó lakosság teljes névjegyzékét. Zár alá kerültek a zsidó magánvagyonok, a zsidó kereskedők és vállalkozók árukészletei, munkagépei és berendezései, a zsidóknak be kellett szolgáltatniuk a birtokukban lévő rádiókészülékeket, s végül a zsidók élelmiszeradagját is csökkentették.

A zsidóság gettósítására vonatkozó 6163/1944. számú belügyminisztériumi rendeletet Baky László, a Sztójay-kormány zsidóügyekkel megbízott helyettes politikai államtitkára már április 7-én aláírta, ám annak az április 12-én hadműveleti területté nyilvánított Csík vármegye területén történő végrehajtásáról csak április 26-án Szatmárnémetiben született döntés.[17] 

Észak-Erdély az ún. II. gettósítási és deportálási zónát képezte, ezen belül pedig Csík vármegye a X. (marosvásárhelyi vagy székelyföldi) csendőrkerület része volt. A X. csendőrkerülethez tartozott még Maros-Torda, Udvarhely és Háromszék vármegye is.

A II. zónában foganatosított intézkedések tervét részben az április 26-én Szatmárnémetiben, részben pedig az április 28-án Marosvásárhelyen rendezett szigorúan titkos tanácskozáson véglegesítették.[18] Ezeken a megbeszéléseken - amelyeken Endre László belügyminisztériumi államtitkár, "a magyar Eichmann" elnökölt - a végrehajtandó "zsidótlanítási műveletek" részleteit és forgatókönyvét is ismertették a helyi civil hatóságok és a rendfenntartó szervek vezetőivel. Endre minden résztvevőnek átadta a 6163/1944. számú belügyminisztériumi rendeletet, majd szóban részletezte a gettók létesítésére és a zsidóság összegyűjtésére és deportálására vonatkozó terveket.[19] 

A marosvásárhelyi értekezleten a Csík vármegyei vezetők közül Vitéz Gaály Ernő főispán, dr. Ábrahám József alispán, Szász Gerő csíkszeredai polgármester, dr. Tóth Mátyás (vagy Máthé) gyergyószentmiklósi polgármester, Farkas Pál csíkszeredai rendőrkapitány és Loór (vagy Lohr) Tivadar alezredes, csíkszeredai csendőrparancsnok vettek részt. Szintén jelen volt Ferenczy László csendőr alezredes és Meggyesy Lajos, az Államvédelmi Központ főügyésze. Ferenczy a fontosabb begyűjtési pontokról tájékoztatta a résztvevőket, illetve arról, hogy főhadiszállását a kolozsvári rendőrkapitányságon rendezi be, ahonnan a tervek végrehajtásával megbízottak naponta további utasításokat kérhetnek és kaphatnak. Az értekezleten pontosították a gettózási bizottságok összetételét is, és közölték: az akció május 3-án hajnalban veszi kezdetét egyszerre, valamennyi településen. Meggyesy a zsidó értékek elkobzására vonatkozó utasítások pontos végrehajtását követelte, továbbá azt, hogy a zsidó értéktárgyakat rejtegető keresztényeket az azonnali internálás kilátásba helyezésével kényszerítsék a szóban forgó értékek beszolgáltatására.

A tanácskozáson az a döntés született, hogy Csík vármegye északi részének zsidó lakosságát Gyergyószentmiklóson, a dél-csíki térségben élőket pedig Csíkszeredában gyűjtik össze, s hogy előbbieket onnan vasúton a szászrégeni, utóbbiakat pedig a sepsiszentgyörgyi gettóba szállítják. A forgatókönyv szerint a zsidókat - mint máshol is - előbb az adott település zsinagógájában, iskolájában vagy rendőrségén kellett összegyűjteni, hogy aztán onnan a kijelölt gettókba szállítsák őket.[20] 

A marosvásárhelyi titkos értekezlet után Endre László székelyföldi körúton tekintette meg a nagyobb gettók helyét és a fontosabb gyűjtőközpontokat. Amint azt Budapestre visszatérve kijelentette, Csík vármegyében Csíkszeredában, Csíksomlyón, Gyergyószentmiklóson, Gyergyószárhegyen és Gyergyóvaslábon is járt.[21]

Gyergyószentmiklósról 986 zsidót tehervonattal egyenesen a szászrégeni gettóba szállítottak.[22] Csíkszeredából 312 zsidót tehergépkocsikon előbb a sepsiszentgyörgyi gettóba[23], majd onnan vasúton, tehervonattal, embertelen körülmények között, egy-egy vagonba mintegy 70 embert összezsúfolva - a többi oda összegyűjtött zsidóval együtt - szintén Szászrégenbe vittek. Mivel a vármegye a határzónában volt, a vidéki zsidóság nagy részét már korábban Gyergyószentmiklósra és Csíkszeredába költöztették, s azokat is e városokból szállították a gettókba.

A vármegyében élő zsidók összegyűjtése és deportálása mindössze egy hetet vett igénybe, s a rendkívüli gyorsaság egyik magyarázata az volt, hogy a hatóságok a zsidók Romániába szökésétől tartottak. Tudomásunk van arról, hogy a székelyek közül néhányan felajánlották segítségüket zsidó ismerőseiknek a határon történő átszökésben, ám egyetlen konkrét szökési kísérletről sem tudunk.[24] 

A felajánlott segítséget a zsidók zöme azzal utasította vissza, hogy népe sorsában kötelessége osztozni. Ebben döntő szerepet játszott a vármegyében - és nemkülönben egész Észak-Erdélyben - élő zsidóság tájékozatlansága, a határ túlsó oldalán történtek felületes ismerete, a románokkal szemben táplált bizalmatlanság, az 1940 végén a román határon átkényszerítettek brutális visszatérítésének emléke, a félelem, valamint az a tény, hogy a közösség tagjait a gettózások valódi céljáról az erdélyi zsidóság vezetői nem tájékoztatták.

Csík vármegye északi részének zsidóságát a szászrégeni gettóból Désen és Kassán keresztül tehervagonokba zsúfolva szállították Auschwitz-Birkenauba, minden bizonnyal annak a transzportnak tagjaiként, amely a kassai állomáson 1944. június 4-én haladt keresztül.

Az 1942-1943-ban a magyar hatóságok által munkaszolgálatra vezényelt Csík vármegyei zsidók pontos számát nem ismerjük, de ha figyelembe vesszük, hogy a vármegye területén a Bécsi Döntéskor 2100-2500 zsidó élt, a munkaszolgálatra behívottak száma legfeljebb négy-ötszáz személyre rúghatott.

A deportálásból és a munkaszolgálatról kevesen tértek vissza. Az áldozatok számát az 1940-es évek elején történt deportálások is növelték. A Gyergyószentmiklósról elhurcolt 986 személy közül 1945 végéig 92-en tértek vissza. E városban 1947-ben 204 zsidó élt, de köztük sokan olyanok is, akik más erdélyi városokból vagy pedig a korábbi román területekről költöztek ide a háborút követő években. Ez Csíkszereda esetében is igaz volt, ahol 1947-ben 126 zsidót írtak össze. Csíkszeredában egy évvel később, 1948-ban már csak 69 zsidó élt.

A bukaresti Joint Kirendeltség, a Jewish Agency és a Nemzetközi Vöröskereszt megbízásából Észak-Erdélybe küldött első, Marton Ernő vezette delegáció 1944. november 20-i jelentése szerint Csík vármegyében 1944 őszén mindössze 50 zsidó élt.[25] A második világháború után visszatértek közül sokan máshol telepedtek le, mint ahonnan elvitték őket. Bizonyítja ezt az is, hogy 1947-ben az egykori Szépvizi járás Csíkszentmihály nevű falujában is élt egy zsidó nemzetiségű személy, pedig ezen a településen Trianon után zsidók nem laktak. Ehhez az is hozzájárult, hogy a háborút követő időszakban a Székelyföldön Bukovinából és Besszarábiából menekült zsidók telepedtek le, de Dél-Erdélyből és Románia más részeiről is érkeztek zsidók Észak-Erdélybe, s ezek közül sokan ideig-óráig az egykori Csík vármegyében telepedtek le.

Feltételezve, hogy Gyergyószentmiklós és Csíkszereda városába a vármegye teljes zsidóságát összeszedték, Csík vármegyéből legkevesebb 1298 zsidót deportáltak Auschwitz-Birkenauba. Figyelembe véve továbbá, hogy az egykori vármegye területén 1947-ben 460 zsidó élt (Csíkszeredában 126, Gyergyószentmiklóson 204, Ditróban 20, Tusnádon 12, Gyergyótölgyesen 9, Gyimesbükkön 11, Gyimesközéplokon 12 stb.), s ebben a számban a visszatért munkaszolgálatosok és a háború után máshonnan ide költözöttek is benne foglaltattak, nem járhatunk messze a valóságtól, ha azt állítjuk, hogy a német haláltáborokból mintegy ezer Csík vármegyei deportált nem tért vissza. Az áldozatokhoz hozzá kell számítani azokat is, akik a munkaszolgálat embertelen körülményei közepette a keleti fronton pusztultak el.

Egyes számítások szerint Csík vármegyéből körülbelül 300 gyermeket, azaz 13 évesnél fiatalabb személyt deportáltak[26], akik közül senki nem tért vissza.

Az erdélyi zsidóság deportálását megszervező és elősegítő civil és katonai tisztségviselőket a háború után perbe fogták. 1946. május 31-i 8. számú határozatával a kolozsvári népbíróság 19 olyan személyt ítélt el[27], akiknek a csíki zsidók deportálásához köze volt, az alábbiak szerint:

- Gaály Ernő magyar állampolgárt, Csík vármegye főispánját a Sztójay-kormány idején távollétében 12 évi börtönre;

- dr. Ábrahám József magyar állampolgárt, Csík vármegye alispánját távollétében életfogytiglani kényszermunkára;

- dr. Tóth Mátyás (vagy Máthé) magyar állampolgárt, Gyergyószentmiklós polgármesterét távollétében 10 évi szigorított börtönbüntetésre;

- Szász Gerő magyar állampolgárt, Csíkszereda polgármesterét távollétében 20 évi kényszermunkára;

- dr. Papp János ezredest, magyar állampolgárt, a X. marosvásárhelyi (székelyföldi) csendőrkerület parancsnokát távollétében halálra;

- Zalántay János alezredest, magyar állampolgárt, a X. marosvásárhelyi (székelyföldi) csendőrkerület parancsnok-helyettesét távollétében halálra;

- Loór (vagy Lohr) Tivadar alezredest, magyar állampolgárt, Csík vármegye csendőrparancsnokát távollétében 12 évi börtönre;

- Szentpáli G. Kálmán csendőrhadnagyot, magyar állampolgárt, szászrégeni csendőrparancsnokot távollétében 20 évi kényszermunkára;

- Farkas Pál magyar állampolgárt, csíkszeredai rendőrkapitányt távollétében 12 évi börtönre;

- Polonkay Géza magyar állampolgárt, gyergyószentmiklósi rendőrkapitányt távollétében 25 évi kényszermunkára;

- Dudás János magyar állampolgárt, szászrégeni rendőrkapitányt távollétében életfogytiglani kényszermunkára;

- dr. Vincze István magyar állampolgárt, sepsiszentgyörgyi rendőrkapitányt távollétében életfogytiglani kényszermunkára;

- Vitéz Kozma István vezérőrnagy, magyar állampolgárt, a székely határvédelmi erők parancsnokát távollétében életfogytiglani szigorított börtönre;

- Körmendy Géza ezredes, magyar állampolgárt, az erdélyi  városi és megyei honvédalakulatok vezetőjét távollétében életfogytiglani kényszermunkára;

- Komáromi László őrnagy, magyar állampolgárt, a szászrégeni honvédalakulatok parancsnokát távollétében 25 évi kényszermunkára;

- Csordácsics Jenő magyar állampolgárt, szászrégeni városi tanácsost távollétében 10 évi szigorított börtönre;

- Lovász Irma magyar nemzetiségű román állampolgárt, gyergyószentmiklósi bábaasszonyt távollétében 10 évi kényszermunkára;

- dr. Kolumbán József magyar nemzetiségű román állampolgárt, a Csík vármegyei katonai parancsnokság tisztviselőjét és informátorát jelenlétében 4 évi szigorított börtönre;

- Feleki Kugler György magyar nemzetiségű román állampolgárt, magántisztviselőt, a Nyilaskeresztes Párt szászrégeni vezetőjét jelenlétében 15 évi kényszermunkára.

Egy másik perben a kolozsvári Román Népbíróság tízévi szabadságvesztésre ítélte László Ignác gyergyószentmiklósi római katolikus főesperest, felsőházi tagot, aki a zsidóság fizikai megsemmisítése mellett szállt síkra.[28]

Az egykori Csík vármegye területén 1992-ben mindössze 22 izraelita vallású személy élt: tizenöt Gyergyószentmiklóson, öt Csíkszeredában, egy Ditróban és egy Marosfőn.

 

II.

 

Csíkszereda zsidósága Hetmanntól Goldembergig

 

Az első askenázi (a középkorban Németországból elszármazott, jiddis anyanyelvű és kultúrájú közép- és kelet-európai) zsidók Csíkszeredában az 1860-as években telepedtek le. Ők valószínűleg azon zsidó vándorkereskedők közül kerültek ki, akik a korábbiak során bejártak a városi vásárokba árúikkal, s végül a betelepedés mellett döntöttek. A környéken élő zsidók főleg üvegtermékekkel kereskedtek[29], a letelepedettek viszont házalásból, később gabonakereskedésből teremtették elő a mindennapi kenyerüket. Az 1869. évi népszámlálás szerint az 1247 lakosú településen öt izraelita vallású személy élt.

Egyikük kétségtelenül Hetmann Móric ecetárus volt, aki a csíkszeredaiak emlékezetében mindmáig az első betelepedett zsidóként él. Hetmann a maga módján úttörő szerepet vállalt magára.[30] A meglehetősen zárt székely társadalom általi fogadtatása rendkívül ellenséges volt, s ezt az egyik helyi emlékíró, Tivai Nagy Imre ekképpen fogalmazta meg: "Nagy gyalázat hárult hát Szereda városára, hogy egy eleven zsidó meg mert húzódni és ecetet árulni." Ennek megfelelő volt az ecetárus kezdeti sorsa is a városkában, ahol a helyiek gyakran betörték lakásának ablakát, megrongálták tornácát, kis faházát, de "jogorvoslatnak helye nem volt". Végül arra kényszerítették, hogy a király és császár őfelségéhez folyamodjék panaszlevélben, amelyben a mindmáig emlékezetes szavakat írta: "Euer Majistat, hier ist ribillion..." Panaszlevelére választ ugyan nem kapott, de később megengedték neki, hogy a város végén kis kőházat építsen magának, amelynek oldalára cégérként az "Ecetgyár" szót írta.[31]

Hetmann kitartásának közvetett eredményeként, s a környéken fejlődő fakitermelés és -kereskedelem hozadékaként egyre több zsidó telepedett le Csíkszeredában. Bár számuk még kicsi, az 1880-1890-es évtizedben is húsz alatti, a vasútépítéssel rohamosan növekedni kezd, s 1900-ban már eléri a 160-at, 1910-ben pedig a 241-et. Az első világháborús veszteségek, a román uralom önkényeskedései, az egymást követő gazdasági krízisek miatt a csíkszeredai zsidóság száma és aránya látványosan többé nem növekedett, a város zsidó lakosságának aránya pedig elmaradt sok más székelyföldi településétől. A csíkszeredai zsidó közösség demográfiai adatait az alábbi táblázat mutatja be[32]:

 

Év

Összlakosság

Izraelita

Arány

1850

961

-

0

1857

1016

-

0

1869

1247

5

0,4

1880

1597

19

1,19

1890

1789

13

0,73

1900

2858

160

5,60

1910

3701

241

6,51

1920n

2675

188

7,03

1930**

4807

268

5,58

1930a

4807

110

2,29

1930n

4807

253

5,26

1941

6926

299

4,32

1941a

6926

16

0,23

1941n

6926

49

0,71

1947*

 

126

 

1948a

6143

69

1,12

1956a

11 996

7

0,06

1956n

11 996

61

0,51

1977n

30 069

15

0,05

1992

45 769

5

0,01

1999

47 000

4

 

**Zsögöd peremközséggel együtt.

 

Megjegyzések:

1. A statisztikai táblázatokban az egyes évszámok után írt "a", illetve "n" betű azt jelzi, hogy az abban a sorban megadott adat az "anyanyelvre", illetve a "nemzetiségre", s nem pedig az izraelita vallásra vonatkozik. E sorok esetében "jiddis anyanyelvűek", illetve "zsidó nemzetiségűek" számát tűntettük fel. A következő táblázatokban közölt, csillaggal jelölt 1947-es évi adat a háború után a Zsidó Világkongresszus bukaresti irodája által sebtében összeszámolt "zsidókra" vonatkozik, minden további pontosítás nélkül.

2. Zsögödön, Csíkszereda peremközségében 1900-ig egyetlen zsidó sem telepedett le. A településen 1910-ben 15, 1930-ban pedig 3 zsidót írtak össze. Az 1941-es magyar népszámlálás alkalmával a zsögödi lakosságot már a csíkszeredaival együtt számlálták össze.

 

A vasút megépítését és 1896. évi átadását követő években a városban fafeldolgozó üzemek egész sora kezdte meg működését, majd gőzmalom és sörgyár létesült, és a kisipar is erőre kapott. Ebből a folyamatból a zsidóság is kivette a részét. Klein Sámuelnek Csíkszeredában fűrészárú-gyára volt, s a városban élő zsidók jelentős része a gyimesvölgyi fafeldolgozó vállalatoknál kapott munkát. Ekkortájt telepedtek le Csíkszeredában azok a máramarosi zsidók, akik később elsősorban faipari szakmunkásként - fűrészelőként, favágóként, asztalosként -, továbbá erdőbérlőként tevékenykedtek, s ekkor kezdhettek el behúzódni a városba a környék falvaiban élő zsidók is.

A 19. század végén a letelepedettek zsidó temetőt nyitottak és Chevra Kadishát létesítettek.[33] A vallási előírásokat a helyi hitközség számára Wiesel ben Tzion brassói főrabbi fogalmazta meg.[34]

Az 1910-es évek elejére a zsidó közösség annyira megerősödött, hogy - bár előítéletekkel továbbra is szembe kellett néznie - az egykori "ribilliót" elfelejthette. Zsidó iskolát létesítettek, a gyermekek vallásos nevelésére tanítót alkalmaztak, a Lőportorony utcában álló korábbi temető helyett újat nyitottak, s a Rindwald Márk által vezetett hitközség 1913-ban úgy döntött, hogy a csíkszeredai zsidóságnak rabbira van szüksége. Viharos, az egész város életét felkavaró, a zsidóságot pártokra osztó választások után Glasner Akiba (Jakab) jelölését fogadták el[35], aki 1885-ben Kolozsváron született, a pozsonyi rabbiképzőben tanult[36], s aki a csíkszeredaiakat kiváló szónoki képességeivel bűvölte el a következő néhány esztendőben. (Glasner 1921-től a kolozsvári ortodox hitközség főrabbija volt.) Glasner főrabbivá választásával a csíkszeredai ortodox hitközség az anyakönyvezés szempontjából is levált a gyergyótölgyesi anyahitközösségről, önállóvá vált (s ezt 1913 márciusában a vallás- és közoktatási minisztérium is jóváhagyta), a korábbi hitközségi elnök helyét pedig - Bömerwald Zsigmond hitközségi tanácstag javaslatának elfogadása nyomán - Zimmerman Adolf vette át.

Áttörésnek számított az is, hogy a múlt század elején Pál Gábor, a csíksomlyói katolikus gimnázium igazgatója felvette diákjai sorába a nem sokkal korábban a városban letelepedett háromszéki szörcsei Adler József iparos fiát, Adler Miklóst (az 1980-ban elhunyt későbbi érdemes orvost, a csíkszeredai hitközség utolsó előtti elnökét), aki mint a már Csíkszeredába költözött gimnázium első izraelita vallású tanítványa 1912-ben érettségizett.[37]

A csíkszeredai zsidóság az első világháborúból is kivette a részét. A közösség férfi tagjai közül sokan harcoltak az orosz fronton a 82-es székely gyalogezred katonáiként, többen magas kitüntetéseket szereztek, s néhányan - köztük Breier Fülöp, Fischer Frigyes, Grünwald Dezső, Hoffman D. József, Magyar Herman és mások - életüket adták az őket befogadó hazáért. Fischer Frigyes hadnagy és a második világháború után hitközségi elnökké lett Ackermann arany vitézségi érdemrendet kapott.[38] 

Az első világháborús román megszállás a város nagy részét romba döntötte. A rituális fürdőt, az előimádkozó lakását és a zsidó templomot is kifosztották. Néhány zsidó származású román katona a tórákat saját regáti hitközségébe menekítette. A Tóra-szekrény ajtajára felírták, hogy hova, így a pusztítás elől a székelyek nagy részével együtt elmenekült zsidók azokat hazatérésük után visszaszerezték. A visszatértek 1920-1921-ben új templomot építettek, ebbe került a régi Tóra-szekrény is.[39]

A múlt század harmincas éveiben a hitközség élén a Gyergyóbékáson született és Madéfalván gőzgépes gátert működtető Grünberg Mátyás állt, az anyahitközösség főrabbija pedig a nagybányai Krausz Mór ortodox főrabbival kezdődő rabbidinasztiából[40] származó Krausz Rómeó volt. Bár a román érában az erdélyi zsidóság a magyarságtól politikai érdekekből bizonyos fokig eltávolodott, továbbra is megőrizte magyar kultúráját. Ezekben az években épültek fel az egykori zsidó utca házai, amelyek zömét a hetvenes évek végén lebontották. Itt laktak mások mellett Náglerék, akik bőrrel és hulladék anyaggal kereskedtek.[41] Ekkor már a térség zsidóságának jelentős része Csíkszeredában élt. A Csíkszeredai járáshoz tartozó falvakban az 1941-es népszámlálás adatai szerint 36 752 személy élt. Ezek közül azonban mindössze 36 volt izraelita vallású, akik Csíkmadarason (5), Csíksomlyón (1), Csíkszentdomokoson (8), Csíkszentimrén (2), Csíkszentkirályon (3), Csíktapolcán (15), Karcfalván (1), illetve Madéfalván (1) laktak.

A Bécsi Döntés után megérkezett magyar adminisztráció azonban már az első hetekben radikális intézkedéseket léptetett életbe. Ezt követően a város gimnáziumában egyetlen zsidó tanulót sem vettek fel[42], Éder Elemér ezredes, a város katonai parancsnoka pedig azonnal elrendelte a zsidók állampolgárságának felülvizsgálatát. Éder azt is megtiltotta, hogy a zsidóknak az új személyi igazolványokat kiadják, majd nemsokára megparancsolta, hogy a város zsidósága három nap leforgása alatt, hadisarcként, az ún. Horthy-alap számára nyolcvanezer pengőt fizessen. A határidő túllépése okán összeszedette mindazokat, akiknek állampolgárságát kérdőjelesnek ítélték, és kitoloncoltatta őket Csíkszeredából.[43] Ez az akkor már hatályos zsidótörvényekkel szemben is nagyfokú visszaélésnek minősült. Létezett ugyan egy rendelet - a 8130/1939. M. E. számú -, amelynek alapján bizonyos településekről a nemkívánatos személyeket ki lehetett telepíteni, de az országhatáron történő átdobásuk még az akkori faji törvényekkel is ellentétes volt.

Más források szerint Éder negyvenezer pengőt követelt a csíkszeredai zsidóságtól, amelynek képviselői az összegből megpróbáltak lealkudni. Erre az ezredes súlyos következményeket helyezett kilátásba, majd néhány nap elteltével megparancsolta a zsidó hitközségnek, hogy nyújtsa be a közösség tagjainak névsorát. Éder és politikai tanácsosa három kategóriába osztották a csíkszeredai zsidóságot. Az elsőbe azokat sorolták, akiket mielőbb át kell dobni a határon, s ez a csoport a zsidó lakosság mintegy 20 százalékát tette ki. A második - mintegy 60 százalékos számarányt képviselő - kategóriába azok tartoztak, akiket az ország más területeire kell kitelepíteni, harmadikba pedig a maradék 20 százaléknyi maradt, akik helyben maradhattak, s akiket a későbbiek során innen vittek munkaszolgálatra, illetve internáltak és deportáltak.[44]

Az első kitoloncolásra 1940 novemberében került sor.[45] November 4-én 24 csíkszeredai zsidó családot - köztük a közösség előimádkozójának és több személyiségének családját - Éder ezredes felszólította, hogy aznap déli 12 óráig 20-100 pengőnyi közmunka-díjat fizessen be a városi pénztárba. Mivel a felszólításokról a címzettek csak délután szereztek tudomást (oly módon, hogy a postás kézbesítés helyett csak felolvasta a címzettnek a dokumentumot), az abban foglaltaknak senki sem tehetett eleget. Az érintett családfőket másnap délután Albrecht főhadnagy, városparancsnok-helyettes hivatalába idézték, ahol fél órát kaptak arra, hogy a szóban forgó összegeket a városi pénztárba befizessék. Ezt meg is tették, de a pénztáros senkinek nem volt hajlandó a befizetett összegről nyugtát adni.

November 7-én este valamennyi családfő másnap reggel 8 órára rendőrségi idézőt kapott. Befizettettek velük fejenkénti 100-150 pengőt nyugta nélkül a város kasszájába, majd közölték, hogy a városparancsnok határozata értelmében valamennyiüket családjukkal együtt azonnal deportálják, ugyanis déli egy óráig mindannyiuknak el kell hagyniuk az országot. A rendőrség nem volt hajlandó semmilyen érvelést meghallgatni, a családfőket csendőri kísérettel hazaküldték, hogy holmijukból "annyi, amennyit magukkal bírnak vinni" összeszedjék, majd családjaikkal együtt térjenek vissza a rendőrségre.

A szuronyos csendőrök által lebonyolított akció során a magánlakásokból és az iskolákból nem csupán a felnőtteket, de csecsemőket, elemista gyerekeket és öregeket is a városi fogdába tereltek, ahonnan az egész csoportot vonattal Gyimesfelsőlokra vitték. Innen a Gyimesi-havasok legvadabb részén, az Ugra patak völgyén keresztül kényszerítették őket a Romániába történő határátlépésre. A román határőrség azonban valamennyiüket visszazavarta. A fiatalabbak a sűrű erdőben elmenekültek, a csoport nagy részét azonban hat napon keresztül étlen-szomjan a határmenti erdőkben tartották, s naponta újra meg újra megpróbálták átdobni őket a határon. Majd miután nyilvánvalóvá vált, hogy az akció sikertelenségbe fulladt, november 14-én visszahozták őket a városi fogdába. A csoport egyes tagjai eltűntek, és később sem derült ki, hogy a hideg, az éhség és a vadállatok áldozataivá váltak vagy pedig megmenekültek.

Érdemes közelebbről megvizsgálni a deportáltakat, hiszen személyi adataik sok mindent elárulnak arról, hogy kik is voltak valójában a csíkszeredai zsidók. A 24 érintett család tagjai az alábbiak voltak[46]:

1. Popper Izidor fakereskedő, felesége és két Csíkszeredában született gyermeke, Zoltán és Judit (a családfő galíciai származású volt, de 45 éve Erdélyben élt);

2. Schultz Benő fakereskedő, több kitüntetéssel rendelkező tartalékos főhadnagy, feleségével (Schultz és nemkülönben mindkét nagyapja Magyarország területén született, de az ezt bizonyító dokumentumokra Csíkszeredában senki nem volt kíváncsi);

3. Hochfelder Árpád fakereskedő, Schultzék veje, felesége és hétéves fia (Hochfelder 1900-ban Nemesőrön, felesége 1909-ben Gyergyótölgyesen, György nevű fiúk pedig 1933-ban Csíkszeredában született);

4. Berger Adolf kovácsmester, nagybeteg felesége és Manó nevű fia (Berger 1879-ben Csíkszeredában, felesége 1880-ban a máramarosi Hosszúmezőn, Manó pedig 1909-ben szintén Csíkszeredában született);

5. Brüller Józsefné (Brüller József aznap nem tartózkodott a városban, így megmenekült), cukorbeteg fakereskedő-feleség és lánya (Brüllerné a galíciai Stóban született 1882-ben, Eszter nevű hajadon lánya pedig Kézdivásárhelyen 1906-ben);

6. Werber Salamon kereskedő, felesége és két gyermeke (Werber, több felmenőjéhez hasonlóan, Szatmárnémetiben született 1886-ban, két évvel fiatalabb felesége Gyimesbükkön látta meg a napvilágot. Gyermekeik Brassóban születtek, a fényképész Menyhért 1920-ban, a még tanuló Rozália pedig 1928-ban.);

7. Grünwald Albert 79 éves szabad foglalkozású férfi, két idegbeteg gyermekével (Grünwald, akinek felmenői is magyar zsidók voltak, 1861-ben Csíkszeredában született, hatvan évet megszakítás nélkül Csík vármegyében élt, ahova Erzsébetvárosról költözött vissza. Mindkét hajadon lánya Csíkszeredában született, Róza 1894-ben, Ida pedig 1914-ben.);

8. Salamon Ernő mezőgazdasági kereskedő, felesége és kilenc éves fia (Salamon és felmenői Erdélyben születtek és éltek);

9. Mózes Manó kolompár (Gyimesbükkön született, 1896-ban, felmenői valószínűleg moldvai zsidók voltak), felesége (Galacon született 1896-ban) és négy gyermeke (Sára Galacon született 1922-ben, Mátyás és Lajos Csíktapolcán születtek 1926, illetve 1928-ban, a legkisebb gyermek nevét nem ismerjük, róla csak annyit tudunk, hogy hatéves volt);

10. Indig Zoltán (régi erdélyi zsidó család leszármazottja) kereskedő, felesége és nyolcéves lánya;

11. dr. Adler Nándor tisztviselő, két gyermeke és 78 éves édesanyja (Adler családjának több generációja Erdélyben élt);

12. Léderer László (Brassóban született, elődei is ott éltek) fakereskedő, felesége és másfél éves gyermeke;

13. Ligeti Samu zeneszerző és festő, keresztény felesége és szintén keresztény fia (Ligeti Kolozsváron született, ahol elődei is éltek);

14. Mózes Dávidné 75 éves özvegy és négy gyermeke (az asszony romániai származású volt, de ötven éve Erdélyben élt, s valamennyi gyermeke Erdélyben született);

15. Grossberg Franciska kereskedő, aki lengyel származású volt, de csaknem teljes életét Csíkban élte le;

16. Nágler Izidor bőrkereskedő és két gyermeke (Nágler ősei Galíciából származtak, de ő maga Erdélyben született);

17. Nágler Manó bőrkereskedő (Nágler Izidor fia) és felesége;

18. Glanz Emil fakereskedő (Bukovinában született, de 1916 óta Csíkban élt), felesége és gyermeke;

19. Wasser Adolf (Abaúj-Torna vármegyei születésű) kóser mészáros, felesége és két (hat, illetve tizennyolc hónapos)  gyermeke;

20. Dénes Sándor ügyvéd, felesége és 14 éves fia (Dénes Erdélyben született, felmenői is Erdélyben éltek);

21. Klein Jenő beles (állati belek tisztításával és árusításával foglalkozó) kereskedő, felesége és négy kis gyermeke (Trianon után Klein magyar útlevéllel élt Romániában);

22. özv. Wiesel Lébné máramarosi születésű napszámos és három gyermeke;

23. Herskó Dávid romániai születésű fényképész és felsége;

24. Fried László tisztviselő és keresztény menyasszonya (Fried Csíkszeredában született, szülei is Csíkszeredában éltek).

A bajba jutottak kiszabadítása végett az akkoriban  Herskovits Károly vezette hitközség minden rendelkezésére álló eszközzel küszködött. Igaz támogatóra találtak Kovács Pál református lelkészben, aki a hatóságoknál nagy befolyással rendelkező, a helyi politikát aktívan alakító Bíró Ferenc katolikus plébános útján próbált segíteni. A plébános azonban cinikusan megtagadta a közbelépést; Bíró még a 79 - más források szerint 81 - deportált csoportjában lévő három keresztény érdekében sem emelte fel a szavát.

A fogdában tartottak közül két nappal később, november 16-án 13 családot, összesen 42 személyt a máramarosi Kőrösmezőre szállítottak. Ehhez a csoporthoz a következő családok tartoztak: 1. Popper Izidor; 2. Schultz Benő; 3. Hochfelder Árpád; 4. Berger Adolf; 5. Brüller Józsefné; 6. Werber Salamon, 7. Grünwald Albert; 8. Salamon Ernő; 9. Mózes Manó; 10. Ligeti Samu; 11. Nágler Izidor; 12. Nágler Manó; 13. Wasser Adolf. Az utazási költségeket a deportáltaknak kellett állniuk.

A ma Ukrajnához tartozó Kőrösmező, ukránul Yasinának, oroszul Jaszinyának nevezett település akkoriban a magyar-szovjet határon feküdt. A deportáltaknak - akik november 21-én érkeztek meg Kőrösmezőre - a falu melletti határőrlaktanyában (a 3-as határőr hadosztályhoz tartozó zászlóalj laktanyájában) kellett várakozniuk a kitoloncolásra, tulajdonképpen arra, hogy a határon törvénytelenül és a nemzetközi joggal is ellentétes módon átdobják őket szovjet területre. Erre a magyar határőrség több csoportban kerített sort.

A csoport megérkezésekor Sándor százados, a belügyminisztériumhoz tartozó határvédelmi ezred parancsnoka úgy döntött: nem vállalja a csoport kitoloncolásának a felelőségét. Jelentést írt az ügyről, amelyre felettesétől december 2-án azt az parancsot kapta, hogy a határőrséggel közreműködve valamennyiüket át kell dobnia a magyar-szovjet határ túloldalára. A családok november 21-én két helyiséget kaptak, amelyek cementjére szalmát szórtak. Ide bezárva, nőknek és férfiaknak együtt kellett több éjszakát eltölteniük. Mosakodási lehetőség nem volt. Nappal Asztalos hadnagy a férfiakat vécétakarításra vezényelte. A legtöbben a hideg, a táplálkozás hiánya és az izgalmak miatt megbetegedtek. Hozzátartozóik leveleit csak alkalomadtán kaphatták meg.

December 5-én, a családtagok elválasztásával kisebb csoportokat különítettek el, amelyeket rendre, éjszakánként, katonai kísérettel, a Tatár-hágón, a páncélházi és a mohelki határőr-állomásokról, a határ három különböző pontjára vitték, s ott a határvonal átlépésére kényszerítették. A másfél méteres hóval, a hideggel és a magyar határőrség kíméletlenségével dacolva, néhányan visszaszöktek Magyarország területére, amelyhez szülőföldjükként ragaszkodtak. A határátdobási akciók december 9-ig tartottak, amikor a belügyminisztériumból távirat érkezett azzal a paranccsal, hogy a csoport tagjait szabadon kell bocsátani. Ekkorra azonban már csak Popper Izidor és családja, összesen négy személy maradt a laktanyában. Őket másnap - de csakis azt követően, hogy Szlávik főhadnagy Poppernével és lányával felmosatta a barakkokat - szabadlábra helyezték, és megfelelő papírokkal visszaküldték Csíkszeredába.

Az otthon maradt családtagok intervencióinak köszönhetően vizsgálatot rendeltek el, amelynek során bebizonyosodott, hogy hat család eltűnt, akiket jobbik esetben a szovjet határőrség vett őrizetbe. Nem kizárt azonban az sem, hogy ezek közül az emberek közül sokan a máramarosi erdőkben fagytak meg a nagy hóval,a hóviharokkal és a hideggel küszködve.[47] 

A katonai jelentések szerint a magyar határőrök látták, amint nyolc személyt a szovjet őrjárat elfogott, három szánra felültetett, és a galíciai Nadvorna irányába kísért. Ezek az alábbiak voltak: Hochfelder  Árpád, felesége és fia, Berger Adolf, felesége és fia, továbbá Brüller Józsefné és lánya. Ezt a csoportot december 8-án este dobták át a határon, de valamennyien visszatértek. December 9-én este 7 órakor ismét átdobták őket. A csoport szabadlábra helyezéséről szóló távirati parancs két órával később érkezett meg Kőrösmezőre, de a határőrség nem indult el az átdobottak megkeresésére. Ez utóbbi csoport szinte valamennyi tagja beteg volt (Brüllerné magas vérnyomásban szenvedett, cukorbetegségben és félig béna volt, Bergerné szintén magas vérnyomású volt, s az izgalom miatt a laktanyában fél szemére megvakult, Hochfeldernek el volt törve a lába), emiatt valószínűsíthető, hogy a szovjet határőrök minden nagyobb erőfeszítés nélkül elfogták őket. Hochfelderné szüleit az előző napon dobták át a határon, s az asszony azt sejtette, hogy étlen-szomja azóta valahol az erdőkben bujkálnak.

Az akció során összesen 36 személyt dobtak át a határon, ezek közül 21 tűnt el. Ezek a következők voltak: Hochfelder Árpád, felesége és fia, Berger Adolf, felesége és fia, Brüller Józsefné és lánya, Mózes Manó, felsége és négy gyermeke, Grünwald Albert és két lánya, illetve Werber Salamon, felesége és két gyermeke. A határőrség az itthon maradt családtagoknak, rokonoknak semmilyen tájékoztatással nem szolgált ezen személyek hollétéről, úgy vélte ugyanis, hogy a határon történő átdobásukkal feladata véget ért. Egy holttestet találtak ugyan az erdőben néhány nappal később, de azt nem tudták azonosítani.

Shultz Benő és felesége a csodával határos módon menekültek meg. Visszatértek a magyar zónába, s addig bujdostak a környéken, amíg a belügyi táviratról tudomást nem szereztek. Ezt követően megpróbálták rávenni a határőrséget és a rendőrséget, hogy az eltűntek nyomába induljon. Miután ez eredménytelennek bizonyult, s minden jel arra mutatott, hogy családtagjait a határ túlsó oldalán valóban őrizetbe vették, Schultz Benőné mindent megpróbált megmozgatni annak érdekében, hogy lányát és családját visszahozza. Jelentést írt az egész deportálási akcióról, és azt eljuttatta Slachta Margitnak, a Szociális Testvérek Társasága nevű katolikus apácarend alapító főnöknőjének, aki legitimista politikusként már az első világháború után, 1920-1922 között, Magyarországon országgyűlési képviselő volt. Schultzné végig kapcsolatban állt Slachta Margittal.

Schultzné ezzel párhuzamosan, Herskovits Károly útján, a hadügyminisztériumhoz és a budapesti szovjet konzulátushoz fordult segítségért. Az oroszok azt válaszolták, hogy a hiányzó személyek internálva vannak, s mindaddig nem fogják őket szabadlábra helyezni, amíg diplomáciai csatornákon keresztül az egész ügyet nem tisztázzák. Ez pedig hónapokat vehet igénybe. Arra kérte Slachta Margitot, hogy családtagjai kiszabadítása végett próbálja meg az ügyet a külügyminisztérium útján felgyorsítani.

Pál Gábor csíkszeredai ügyvéd, behívott országgyűlési képviselő, aki csíkszeredai túlélők szerint a zsidósággal szemben mindig rendesen viselkedett, a deportáltak ügyében több helyen közbelépett, és ismételten arra kérte a hatóságokat, hogy a kőrösmezői deportáltakat bocsássák szabadon. Slachta Margit sürgetései kétségtelenül hatással voltak Pál Gábor határozott akcióira is. A fennmaradt dokumentumok azt bizonyítják, hogy (az 1949-ben az Egyesült Államokba emigrált, és  1974-ben ott elhunyt) Slachta Margit és Pál Gábor közbelépései nyomán küldte végül a belügyi tárca a deportáltak szabadon bocsátásáról szóló távirati parancsot Kőrösmezőre.

A fennmaradt dokumentumokból az is megállapítható, hogy Slachta Margit megtett mindent, amire erejéből és hatalmából kitelt.[48] Leveleket írt világi, egyházi és katonai hatóságoknak, könyörgött, fenyegetett. Nem tudjuk pontosan, hogy a főapáca figyelmét ki hívta fel a szerencsétlen deportáltak sorsára. (Slachta Margit 1940 decemberében a munkaszolgálatosok érdekében is felemelte szavát.) Fennmaradt viszont az a levél, amelyet Slachta Margit 1940. december 9-én a kőrösmezői (Závodnyik Tibor?) plébánosnak írt, s amelyben kifejtette: Csíkszeredából kapta az elképesztő híreket a Kőrösmezőre hurcoltakról.

Csaknem biztosra vehető tehát, hogy az első jelzéseket nem Schultznétól kapta. Nem zárható ki, hogy Slachta Margit tájékoztatásában Schultzné Budapesten élő unokaöccse, Berkovits Bernát is szerepet játszott, aki a későbbiek során - Schalkház Sára (1943-tól Salkaházi Sára) técsői és Rónai Erzsébet (Petra) budapesti szociális nővérrel együtt - bizonyíthatóan bekacsolódott az eltűntek felkutatására tett erőfeszítésekbe. Slachta Margit fennmaradt irataiban az áll, hogy minden bizonnyal a Csíkban dolgozó nővérei bíztatták a hozzátartozókat arra, hogy segítségért a főapácához forduljanak.

Amint a főapáca a plébánosnak írta, intervencióját "semmi más nem vezérli, mint a Testvéri Szeretet" és a hazafiasság. "Magyarokról van szó" - tette hozzá, "akik ártatlanok", s akik sorstársaikhoz hasonló módon szenvedtek, a román fennhatóság alatt. Arra kérte a plébánost, hogy azonnal tájékozódjon a deportáltak helyzetéről és sorsáról, de ne csak a katonai hatóságoktól, hanem a deportáltaktól maguktól is próbáljon informálódni. Nézzen utána, hogy milyen körülmények között vannak elszállásolva, van-e elegendő élelmük, miért nem engedik őket haza Csíkszeredába, s mit lehet tenni megsegítésükre. Levelében a főapáca azt is közölte, hogy a plébános valamennyi felmerülő költségét megtéríti.

Intervencióinak másik eredménye az volt, hogy miután a belügyminisztérium az ügyet lezártnak deklarálta, s a szovjet zónába átdobottak visszahozataláért már senki sem mutatkozott hajlandónak közbelépni, Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa helyi szinten vizsgálatot rendelt el az ügyben.

A deportáltak itthon maradt hozzátartozói hiába követelték, hogy a bizonyítottan szovjet fogságba esetteket a magyar hatóságok hazahozzák, és hogy az erdőben talált holttestet azonosítsák. A Kozma Miklós által elrendelt vizsgálat eredményeit összefoglaló jelentésében dr. Meskó Arisztid ungvári rendőrfőkapitány tagadta, hogy az erdőben megfagyott holttestet találtak volna.

Soha nem vizsgálták ki azonban azt, hogy jogszerűen rendelte-e el Éder ezredes a deportálást, s hogy abban milyen szerepet játszott a belügyi és a hadügyi tárca.

A csíkszeredai hitközség utolsó előtti elnöke, dr. Adler Miklós úgy tudta, hogy hiányzó személyek zöme a nagy hidegben és hóban pusztult el, s a kitoloncoltak közül csupán három személy tért vissza Keletről, azok is sok évvel a háború befejezte után.

A közbelépések és az azokat követő vizsgálatok ellenére, a deportálások továbbra is folytatódtak.[49] Nincs pontos adatunk róla, de joggal feltételezhető, hogy a Kőrösmezőről 1941. július-augusztusban a galíciai katonai térségbe deportált és ott legyilkolt mintegy  16-18 ezer hontalannak nyilvánított magyarországi zsidó között Csík vármegyeiek is voltak.[50] Tudjuk viszont, hogy a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH), amely az 1941. évi deportálásokban fő szerepet játszott, hét vidéki kirendeltsége közül az egyiket Csíkszeredában működtette, Mihályi Jenő vezetésével.[51]

Herskovits Károlyné, a csíkszeredai hitközség korabeli elnöke feleségének 1942 nyarán Slachta Margittal folytatott levelezéséből tudjuk, hogy Erdély visszacsatolását követően a deportálások folyamatosak voltak.

Herskovitsné 1942 júniusában azért fordult segítségért Slachta Margithoz, mert a helyi rendőrség újabb 19 zsidó család deportálását rendelte el. Levelében Herskovitsné - aki maga is szerepelt az újabb listán - hangsúlyozta, hogy a deportálásra kiszemeltek magyar állampolgárok, nagy részük Csíkszeredában született, de a többiek is évtizedek óta a városban éltek, egyikük sem bűnöző, és senki nem árulta el soha, szavakkal vagy tettekkel, hazáját, valamennyien mindin teljesítették polgári kötelezettségeiket, és egész életükben tisztességes munkával keresték meg a kenyerüket. Közölte a főapácával azt is, hogy a helyi hatóságok a deportálásokat semmivel sem indokolták meg. A kiszemelt családok kenyérkereső férfiit már korábban munkaszolgálatra vezényelték, így a deportáltak zömében ezek megélhetési eszközök nélküli feleségei, gyermekei vagy pedig idős szülei voltak.

Később, június végén további 22 családnak kézbesítettek deportálási parancsot. Ezekben a parancsokban a szóban forgó családok tudomására hozták, hogy a 8130/1939. M. E. számú rendelet alapján rendőrségi ellenőrzés alá vonják őket. Az érintetteknek 15 napon belül írásban kell közölniük, hogy hova kívánnak a város területéről elköltözni, de megadatott a szintén 15 napon belüli fellebbezés lehetősége is. A rendőrkapitány által aláírt parancsok a deportálást - az említett rendelet alapján - azzal indokolták, hogy az érintettek jelenléte "Csíkszereda magyar városában", illetve a határzónában a védelmi és a nemzetbiztonsági érdekekkel ellentétes. A deportálási parancsokban a rendőrkapitány nagyvonalúan azt is közölte, hogy tekintettel a városi fogdacellák állapotára, eltekint az érintettek őrizetbe vételétől. A 8130/1939. M. E. számú rendelet 1. cikkelyének értelmében mindazok, akiknek a jelenléte az ország bizonyos településein a törvényesség, a gazdaság vagy a nemzeti biztonság szempontjából nemkívánatos, (a) rendőri felügyelet alá helyezhetők vagy (b) deportálhatók.

 

III.

 

Slachta Margit gróf Esterházy Móricné útján próbált hatni Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterre, hogy állítsa le végre a minden törvényességi alapot nélkülöző, titokban véghezvitt hatósági visszaéléseket. Ugyanakkor egy másik levélben báró Weiss Edith segítségét kérte. Veres Judit, Slachta Margit Kolozsváron tevékenykedő apácája Sándor Imre protonotárius kanonokhoz fordult segítségért, aki azonban azt válaszolta, hogy ő nem Majláth [Gusztáv korábbi gyulafehérvári] püspök, akinek a szavára a magyar hatóságok azonnal felfigyeltek.

Június végén fordult segítségkérő levéllel Slachta Margithoz a csíkszeredai Török Lipótné Kohn Erzsébet is, aki arra kérte a rendfőnöknőt, hogy lépjen közben deportálásának leállítása érdekében. Amint leveléből tudjuk, 52 éves férjét, közismert csíkszeredai zsidó ügyvédet az 1938-as, ún. első zsidótörvény által bevezetett és az 1939-es ún. második zsidótörvény által megszigorított numerus clausus alapján előbb kizárták a marosvásárhelyi Ügyvédi Kamarából, majd 1942 júniusában 18 éves, László nevű budapesti zsidó gimnazista fiával együtt munkaszolgálatra vezényelték. A 15 esztendős Klára nevű lányával otthon maradt asszony levelében hangsúlyozta: férje 1898 óta Csíkszeredában élt, a román érában a Magyar Párt tagja volt, ami nem csupán anyagi és erkölcsi áldozatot vont maga után, de veszélyes is volt egy zsidóra nézve, mindig támogatta a magyar iskolákat egyházakat és művelődési intézményeket, magyar tisztviselőkkel dolgoztatott, a nála megfordult gyakornokokból pedig neves csíkszeredai jegyzők és vizsgálóbírók kerültek ki. Törökné - aki Gyergyóditróban született, két gyermeke pedig Csíkszeredában - arra kérte a rendfőnöknőt, hogy az illetékes hatóságoknál érje el deportálásának elnapolását legalább addig, amíg a hazát szolgáló férje és fia haza nem térnek. A levél szerint Törökné megpróbált más erdélyi városokban lakóhelyet találni, de mindenhol azt a választ kapta, hogy létezik egy rendelet, amelynek alapján a Csík vármegyéből és a határzónából deportáltak befogadását megtiltja.  Nincs tudomásunk ugyan ilyen rendelet létéről, de tény, hogy a deportáltakat Erdély-szerte igen kevesen voltak hajlandók - akár albérlőkként is - befogadni.

A bajba jutottak érdekében Slachta Margit 1942. június 22-én levélben fordult Bíró Ferenc csíkszeredai plébánoshoz, aki a "napi áldozó" és "jó katolikus" Farkas Pál rendőrkapitánnyal kiváló viszonyban volt, és szintén levélben utasította közbelépésre Csíkszeredában tevékenykedő szociális nővérét, Stróbl Emmát, a helyi szülészotthon akkori igazgatónőjét. Bíró plébánoshoz írt soraiban a "faji fanatikusok" megdöbbentő tevékenységével szemben a keresztény értékek érvényre juttatását szorgalmazta. A plébános július 17-én keltezett durva hangú levelében utasította rendre Slachta Margitot.[52] Közölte: július 10-én szóvá tett Herskovitsné ügyét az illetékes hatóságoknál, amelyektől azt a választ kapta, hogy a rendfőnöknő már kieszközölt egy rendeletet ez ügyben a legfelsőbb magyar hatóságoktól. Bíró Ferenc egyben felszólította Slachta Margitot, hogy a továbbiakban ne vonja őt bele hasonló akciókba, mert az ilyen típusú egyházi munkát "nem vállalja".

Slachta Margit intervenciója ezúttal valamivel eredményesebbnek bizonyult, s 1942 júniusának végi erdélyi és székelyföldi útja során Muszély Viktor vallástanár Herskovitsnénak már elvihette a hírt, miszerint a deportálásokat egyelőre leállították, s valamennyi esetet ki fognak újra vizsgálni. Ehhez minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy Stróbl Emma szociális nővér Farkas Pál rendőrkapitánynál közbelépett. Hosszabb beszélgetésük alkalmával a Kőszegről Csíkszeredába került Farkas azt állította, hogy a zsidókat azért muszáj elköltöztetni a határzónából az ország belsejébe, mert valamennyi határincidens, kémkedés és felbujtás mögött korábban egy-egy zsidót fedeztek fel. A zsidók pedig angolbarátok, s a román határ mellett túlságosan közel vannak "Oroszországhoz" is, így tehát semmiképpen nem maradhatnak a térségben. Farkas áldatlan csíkszeredai tevékenységét saját gimnazista fia is elítélte.

Ez az indoklás ellentmondott azonban annak az írásos politikai jelentésnek, amelyet a helyi rendőrség 1941 decemberében Budapestre küldött, s amelyben az állt, hogy a zsidók önbizalma rendkívül alacsony szintre jutott, magaviseletük alázatos, és körükben semmilyen cionista vagy más jellegű tevékenység nem észlelhető.[53] 

A nővér humanitárius szempontjai és a budapesti intervenciók hatása azonban bizonyos fokig megenyhítették Farkast, aki még beszélgetésük napján telefonon értesítette Stróbl Emmát: a fellebbezések elbírálásáig és további központi utasításokig a helyi rendőrség nem tesz további lépéseket a deportálandó 41 családdal szemben. Ennek ellenére, 1942-ben több csíkszeredai és Csík vármegyei zsidó családot dobtak át újra a határon Kárpát-Ruténiába.

Török Lipót ügyvédhez hasonlóan sok más csíkszeredai zsidó férfit és fiatalembert is besoroltak munkaszolgálatra előbb helyi, később pedig ukrajnai magyar katonai alakulatok mellé. A vármegye területén két ilyen munkaszázadról tudunk, az egyik az Uz-, a másik pedig a Gyimesi-völgyben (Gyimesközéplokon) működött. A "muszosoknak", ahogyan a munkaszolgálatosokat nevezték, különböző feladatokat kellett elvégezniük, a védelmi rendszer megerősítésekor szükséges árokásástól, a betonkeverésig, illetve a gerendaszállítástól a katonaság kiszolgálásáig.

A munkaszolgálatosokkal katona feletteseik általában embertelenül bántak. Dr. Adler Miklós feljegyezte, hogy munkaszázadában egy tapolcai születésű, Szabó Zoltán nevű "kínzóra" akadt, aki a munkaszolgálatosokat igásló helyett szekerek elé befogta, és úgy próbálta halálra dolgoztatni őket. A később Ukrajnába vezényelt muszosok közül nagyon sokan nem tértek haza. Ezek főképpen a rossz táplálkozás, a hideg, az embertelen bánásmód, a fertőző betegségek vagy pedig a háború áldozatai lettek.

Mandel Zoltánt, Mandel Béla csíkszeredai cipőkereskedő fiát például munkaszolgálatosként lőtték le, de nem tért vissza a kivételezett Szántó főmérnök Zoltán nevű fia sem. Azok közül, akik az említett szörnyűségeket túlélték, néhányan már 1943-ban hazatérhettek Csíkszeredába. Ezek között volt az említett Adler doktor is, illetve az 1916-ban született Goldemberg Ernő, aki 1942 júliusától 1943 decemberéig másfél éven át a 110/40-es Magyar Hadsereg Ukrajnai Munkatáborában munkaszolgálatosként dolgozott, s akit végül Auschwitzba deportáltak, ahol egy évet töltött, s ahonnan szintén visszatért.

A negyvenes években a csíkszeredai zsidó közösség tagjai végig fenyegetettségben éltek, de ugyanakkor mindvégig abban bíztak, hogy a magyar hatóságokat sikerül jobb belátásra bírniuk, s azok végül csak eltekintenek zaklatásuktól. Senkinek nem fordult meg a fejében, hogy az esetleges kitelepítéseket később jóval tragikusabb események követik majd. Pedig így történt, s az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállást követő időszakban az itteni zsidóság sorsa is végképp megpecsételődött.

1944 áprilisában itt is kifosztották maradék értékeiktől a zsidókat, elkobozták a zsidó üzleteket, műhelyeket és lakásokat, a zsidó diákoknak megtiltották, hogy középiskolába járjanak, és kötelezővé tették számukra a sárga csillag viselését. A zsidók valamennyi birtokukban lévő ékszert, arany és ezüst értéktárgyat be kellett hogy szolgáltassanak a helyi Transilvania Bankba. Fölösleges is talán megemlíteni, hogy a beszolgáltatott értékekért semmilyen ellenszolgáltatás nem járt.

A csíkszeredai lakosság egy része a zsidóellenes intézkedéseket örömmel fogadta. Ezek csoportjához elsősorban a Bécsi Döntést követően az anyaországból ide került katonai és civil adminisztráció tagjai, továbbá azok a csíkszeredaiak voltak, akik a korszak faji uszításainak bedőltek, s akik a zsidók kiforgatása révén anyagi vagy pozícióbeli előnyöket reméltek.

Adler doktor - 1974 februárjában Vántsa Zoltán csíkszeredai református lelkésznek írt levelében - ezek közé sorolta dr. Ábrahám József alispánt, "aki román származása ellenére, mint nagy magyarkodó a zsidóság becsmérlésében elől járt". A hitközség utolsó előtti elnöke ugyanakkor rámutatott, hogy "ezekkel szemben hála és elismerés jár dr. Kovács Károly, dr. Pál Gábor, dr. Nagy András, ifj. dr. Gál József, Kovács Pál és még sok csíkszeredai lakótársunknak, akik felülemelkedtek az akkori piaci idők hangulatán, nem engedve, hogy a sár rájuk fröccsenjen".

Egyeseket, például László Klára édesanyját - azért idézték be a kémelhárítóhoz, hogy rájuk ijesszenek, s ennek nyomán megszakítsák a kapcsolatot a zsidó családokkal.

Április 28-án a vármegye és a város katonai és civil vezetőit berendelték Marosvásárhelyre, ahol Endre László részletekbe menően megbeszélte velük a gettózási terveket. Az értekezleten Csíkszeredából Vitéz Gaály Ernő főispán, dr. Ábrahám József alispán, Szász Gerő csíkszeredai polgármester, Farkas Pál csíkszeredai rendőrkapitány és Loór (vagy Lohr) Tivadar alezredes, csíkszeredai csendőrparancsnok vett részt.[54] A marosvásárhelyi értekezlet után Endre székelyföldi körutat tett, amelynek során Csík vármegyében Csíkszeredát, Csíksomlyót, Gyergyóvaslábot, Gyergyószentmiklóst, Gyergyószárhegyet és Maroshévizet is felkereste, hogy az utasítások végrehajtását a helyszínen is ellenőrizze.

A Csík vármegyei és köztük a csíkszeredai zsidók összegyűjtésére - csakúgy, mint mindenhol másutt Erdélyben - május 3-án, Gaály Ernő főispán irányításával került sor. (Dr. Adler Miklós levelében tévesen május 4-ét írt.) Ezen a reggelen rendőrökből, csendőrökből és detektívekből álló csoportok jelentek meg minden zsidó család lakásán. Felszólították a család tagjait, hogy azonnal öltözzenek, és a sebtében összekapkodott - illetve a sorozatos zsidóellenes intézkedések nyomán a rosszat sejtők által idejekorán előkészített - csomagokkal együtt bekísérték őket a városi rendőrség fogdájába.

Az akcióban résztvevők elsőkként dézsmálhatták meg a begyűjtöttek értékesebb holmiját. Adler doktor feljegyezte, hogy Farkas Pál rendőrkapitány "aznap délután, szokásától eltérően nem ment templomba, hanem az udvaron, egy széken, lovaglóülésben, kéjesen nézte végig a legyőzött ellenséget".

Csak néhány zsidó személy maradhatott Csíkszeredában, így a munkája miatt kivételezett Szántó Mihály főmérnök és családja, valamint a Fried és az Ackermann család. A rendőrkapitány Adler doktornak is felajánlotta az otthon maradás lehetőségét, de ő ezt "vállalva népének és anyjának sorsát" visszautasította. Dr. Nagy András Farkas Pálnál lépett közbe orvos kollégája, Adler doktor szabadon engedése érdekében. Visszaemlékezése szerint a begyűjtöttek között volt Dénes ügyvéd családjával, Török Lipót ügyvéd családjával és dr. Berkovics József gyermekgyógyász is feleségével, Popper Erzsébettel (aki az 1940-ben Kőrösmezőre hurcolt Popper Izidor fakereskedő lánya volt), illetve két fiúkkal Péterrel és Pállal.

Néhány csíkszeredai magyar családnál, akikről tudták, hogy a deportáltakkal szoros kapcsolatban álltak, a deportáltak esetleg náluk elrejtett vagyontárgyait keresve, házkutatásokat rendeztek. Ádler doktor nevelt lányának, László Klárának és  édesanyjának lakására mintegy tizenöt finánc szállt ki, de semmit nem találtak.

A begyűjtött 312 személy a fogdában töltötte utolsó csíkszeredai éjszakáját. Az öregek és a gyermekek többnyire a padlón leltek fekvőhelyre. Másnap reggel valamennyiüket tehergépkocsikra ültették, és a Sepsiszentgyörgyön létesített gettóba szállították.

Ezt a gettót a város szélén befejezetlenül álló épületben létesítették, amely - mivel sem ajtaja, sem ablaka nem volt még -  rendkívül huzatos volt. Az épület emeleti részének fapadlózatán húzódtak meg, akik tudtak, a többiek ennél is rosszabb körülmények között, a földszinti részben maradtak.  A sepsiszentgyörgyi gettóban összesen 850-950 személyt zsúfoltak össze. Hiányzott az élelem, a víz, a minimális higiéniai körülmények sem voltak biztosítva. A hideg, a huzat és az izgalom miatt sokan megbetegedtek.[55] A gettó parancsnoka egy német SS-alhadnagy volt, akinek a nevét nem ismerjük. Tudjuk viszont, hogy itt is kutattak elrejtett értékek után, a motozások és a nők esetében a vaginális átkutatások itt is megtörténtek.[56]

A gettóban Adler doktor megszervezte, hogy a gyermekeknek tejet hozzanak, s hogy néhány személyt kiengedjenek a városba a legszükségesebbeket megvásárolni. Beszereztek néhány kályhát és mosdótálat is.

A gettó lakóit egy hét múlva a szászrégeni gettóba, majd innen Désen keresztül - a kassai állomáson június 4-én áthaladó vonattal - Auschwitzba deportálták. Sepsiszentgyörgyről a gettó lakóit tehervagonokban - 70 személyt zsúfolva egy-egy vagonba - szállították el.

A csíkszeredai zsidóság zöme az auschwitzi, a buchenwaldi és a rehmsdorfi lágerekbe került. Nagyon kevesen tértek vissza. Adler doktorral együtt családja további hét tagját is deportálták: édesanyját, a nyolcvanéves Adler Irént, hajadon lánytestvérét, Jolánt, sógorát, Alter Sándor rőfös üzlettulajdonost, annak feleségét, Jolánt, és két lányát, Jolánkát és Irénkét, továbbá a doktor másik lánytestvérét, Margitot.

A német haláltáborokból az említett családtagok közül csak Adler Miklós tért vissza. Megszökött, amikor Auschwitzból Buchenwaldba szállították, aztán Chemnitzen, Zwickaun, Budapesten és Nagyváradon keresztül Aradon élő lánytestvéréhez ment, majd egykori pácienseinek első hívó szavára visszatért Csíkszeredába.

Ingóságaikból semmit nem kaptak vissza. Elhurcolásukat követően vandál kezek megrongálták a zsinagóga épületét, összetörték annak és a rituális fürdőnek a berendezését, a héber nyelvű könyveket széttépték, a sachter lakását tönkretették. Szétszedték és elhordták a zsidó temető kerítését, és a síremlékeket megrongálták.

A munkaszolgálatból és a haláltáborokból visszatértek, illetve a máshonnan - például Csernovicból - ide telepedettek a háború után újra megszervezték a hitközséget, amelynek elnöke Ackermann, "a régi csíkszeredai" lett. Csernovicból Albrecht Anna és Osias Safirstein családja telepedett le Csíkszeredában. A haláltáborokból visszatértek között volt Török Klára is, akinek ügyvéd apja és anyja odavesztek, s hazatért Kiszelnik Ferdinánd doktor - aki később Kászonban volt orvos, és talán Kézdivásárhelyen halt meg - és fiútestvére. Szintén visszatért a Lampert család, amelynek tagjai Budapesten - lányuk, Magda, például egy pesti katolikus zárdában - vészelték át a nehéz időket.

A munkaszolgálatosok közül visszatért Popper Zoltán, Bermann Samu és a bátyja, Berkovits Arnold és egy másik Berkovits-fiú is. A hitközség a zsidó egyesületek - főképp a Joint - útján kapott segélyekből rituális kantint szervezett, és irodát működtetett. Mivel a hívek száma meghaladta az ünnepi gyülekezethez szükséges létszámot, megtartották az ünnepeket, amely alkalmakra előimádkozót is szerződtetett. Aztán beindult az alija, amelynek során a hitközség tagjaival együtt a vezetők is "visszatértek Cion földjére". Ackermann után a hitközségi elnök a gyimesi születésű Berkovits Arnold lett, aki 1960-ban szintén visszatért az őshazába - alijázott. Őt Ruffel Bernát követte a hitközség élén, aki után Adler doktor lett az elnök.

Kevesen maradtak. Ha a közösségnek 1947-ben[57] még 126, 1948-ban már csak 69, 1956-ban 61, 1966-ban 11 tagja maradt. Adler doktor az elhurcoltak emlékére a csíkszeredai zsidó temetőben szimbolikus sírkövet állíttatott. 1970-ben felmérte a csíkszeredai hitközség kárát, amely akkori pénzben 550-600 ezer lejre rúgott. Becslése szerint a csíki zsidóság vesztesége elérte a 10 millió lejt. Aztán a hetvenes években a csíkszeredai zsidók már húsznál is kevesebben voltak. A hitközségi irodát bezárták.[58] 

A hitközség fennmaradt iratai szerint 1974-ben csíkszeredában élt például az akkor 71 éves Bozoky Janka, akinek a családját a gettóba internálták, s akinek a lányát "a gettói rendőrség lőtte agyon". Hosszas huzavona után, 1980-ban a hatóságok lebontották a zsidó templomot is, amelynek Tóra-szekrényét már korábban Bukarestbe szállították. A templom padjainak egy részét a temetőbe vitték. Az egykori zsidó templom helyére tömbházakat építettek. Dr. Ádler Miklós 1980-ban hunyt el Csíkszeredában.   Az utolsó hitközségi elnök Goldemberg Ernő lett, akinek 1993-ban bekövetkezett halálával a hitközség formálisan is megszűnt létezni.[59]

Mindmáig nem tisztázott, hogy hova kerültek a közösség Tóra-tekercsei. Csíkszeredában 1992-ben öt, 1999-ben pedig mindössze négy zsidó élt.

Ide tartozik az is, hogy 1996-ban megkezdődött a csíkszeredai zsidók megmentéséért oly sokszor közbelépő, de általában, a "faji fanatikusok" ellen számtalanszor erélyesen állást foglaló és a szlovákiai zsidóság deportálásáért a pápánál is közbenjáró Slachta Margit főapáca boldoggá avatásának eljárása.

 

 

 

Gyergyószentmiklós: "Voltunk 986-on, maradtunk 92-en"

 

Talán az örménység korábbi itteni megtelepedésének köszönhetően, a zsidóság beszivárgásához Gyergyószentmiklós lakossága jóval toleránsabban viszonyult, mint a többi székelyföldi település. Ennek köszönhetően a városban letelepedett zsidók száma viszonylag nagyobb volt. Az 1869-es népszámlálás 15, az 1890-es 39, az 1900-as 177, az 1910-es pedig 321 izraelita vallású személyt talált a településen. A gyergyószentmiklósi zsidó közösség az első világháborút követő számbeli megcsappanás után ismét növekedni kezdett, s az izraelita vallásúak lélekszáma 1930-ban már 619-re rúgott. Csaknem erre a számadatra jutott az 1941-es magyar népszámlálás is, amely során Gyergyószentmiklóson 559 izraelita vallású személyt regisztráltak.

Gyergyószentmiklóson a zsidóság számaránya az elmúlt százötven esztendőben az alábbiak szerint alakult[60]:


 

Év

Összlakosság

Izraelita

Arány

1850

5362

-

0

1857

5256

-

0

1869

5645

15

0,26

1880

5503

8

0,15

1890

6104

39

0,64

1900

7028

177

2,52

1910

8905

321

3,60

1920n

8820

270

3,06

1930

10355

619

5,98

1930a

10355

348

3,36

1930n

10355

593

5,73

1941

10979

559

5,09

1941a

10979

54

0,49

1941n

10979

68

0,62

1945**

 

92

 

1947*

 

204

 

1956a

10969

6

0,05

1956n

10969

70

0,64

1966a

13204

-

0

1966n

13204

36

0,27

1977n

17428

15

0,09

1992

21289

12

0,06

Megjegyzés: ** Az 1945-ös adat a gyergyószentmiklósi zsinagógában őrzött fatábláról származik, amelynek szövege: "Am fost 986, am rămas 92". Fennmaradt fényképről tudjuk, hogy létezett egy magyar feliratú fatábla is - "Voltunk 986-on, maradtunk 92-en"  szöveggel -, amelyet a román nyelvű táblával együtt az 1945-1946 telén táblaavatási szertartásra felvonulók készítettek és használtak.

 

A Gyergyói-medencében letelepedett - elsősorban Máramaroson keresztül érkezett lengyelországi, galíciai származású - zsidókat a 19. század végén nagy méreteket öltő fakitermelés által kínált megélhetési lehetőségek vonzották erre a vidékre. Ebben az időszakban az egyik első zsidó fakereskedő Székely Artúr volt, egyike az akkori tutajosoknak, akik a fát rönk formájában értékesítették.[61]

1890-ben lépett működésbe Gyergyószentmiklóson az első gőzgéppel hajtott fűrész. 1897-ben Stein Ármin bécsi vállalkozó a Lázár grófok tulajdonát képező Fekete Hagymás nevű erdőrészen épített gőzfűrészt. 1898-ban azonban már 16 fűrészüzem működött. A 2001-ben megjelent városmonográfia szerint ezek közül "csak három volt a helyi lakosság tulajdonában, a többi mind az idegenek vagyonát képezte". A fenti megfogalmazás azt bizonyítja, hogy Gyergyószentmiklós székely lakossága - az örményekkel és a zsidókkal szemben tanúsított viszonylagos toleranciája ellenére - a zsidókat mindig idegennek tekintette, s hogy ez napjainkban sincs másképp.

1903-ban felépült az első villanymeghajtású fűrészgyár, amelyet 1904-ben a Miklós és Stein cég bérelt. Ezt a fűrészgyárat a város gazdaságossági szempontok miatt 1908-ban megszűntette.

A 20. század elején elkészült vasút felgyorsította az iparosodást, és nagy változást eredményezett a kereskedelem terén is. Az első tehervonat 1905. szeptember 5-én gördült be Gyergyószentmiklósra, s a vasútállomást azon év december 7-én avatták fel. 1906-ban megkezdték a vasútépítést Gyergyószentmiklós és Csíkcsicsó között, ám ennek ellenére, a város a vasúti hálózatba csak 1909-ben kapcsolódott be végképp, amikor befejezték a Gyergyószentmiklós-Déda közötti sínpálya építését.

Ezzel párhuzamosan épültek a részben külföldi tőkével működő kisebb-nagyobb faipari vállalkozások, amelyeket nagyrészt az ide települt zsidók (Biedermann, Fritsch Arnold, Milsh) alapítottak és irányítottak. A vasút befejezése után létrejöttek az első, szintén zsidó alapítású fűrészüzemek - a Gyergyói Erdőipar, a Foresta, illetve később a Heimann Leó-féle gáter -, amelyek lehetővé tették, hogy a fa immár nem rönkökben, hanem fűrészárúként hagyja el a vidéket, ami jóval nagyobb hasznot biztosított.

A zsidó faüzemek élénk kereskedelmet folytattak. Termékeik nem csupán Erdély és Magyarország más vidékeire, de a közép-európai, sőt a közép-keleti (például egyiptomi, szíriai) piacokra is eljutottak. Feljegyezték, hogy Heimann Leó gátertulajdonos éppen Egyiptomból hazafelé jövet, a hajón lett öngyilkos, miután - a Szovjetunió dömpingje nyomán - a Karam Frere cégnek szállító vállalkozása csődbe ment.

Az első faipari üzemeket tönkremenésüket követően a Löwi, a Vágó, a Horváth és a Rubin családok vásárolták meg, akik fűrészgyáraikban Erdély északi részeiről és Moldvából érkezett szegény zsidókat alkalmaztak. Ezek a munkások képezték a gyergyószentmiklósi zsidóság nagy többségét, a kereskedelem ugyanis sokáig az örmények kezében volt.

1908 és 1944 között nyolc fűrészüzem létesült a város nyugati részén, az 1912-ben átadott keskeny vágányú vasút szomszédságában, amely a Gyergyói Erdőipar nevű fűrészüzemtől indult, és áthaladt a város déli részén, összekötve a korabeli vágtereket a feldolgozó üzemekkel.

Az első világháború folyamán az általános ipari hanyatlás Gyergyószentmiklóst is érintette. A fűrészárú-gyárak jelentős része csökkentette termelését. A háború után azonban, 1920 után a Mercur és a Foresta fűrészgyár új erőre kapott. Utóbbinak Besztercén volt ugyan a központja, de a Gyergyói-medencében és a Maros felső völgyében 11 üzemet és 60 gátert működtetett.

Az 1920-as években újabb fűrészgyárak kezdték meg működésüket. Ilyen volt a Darvas Mór és fiai nevű vállalat, a Heimann Leó-féle fafeldolgozó gyár, az 1920-ban létesített Austerlitz és Horváth-féle ládagyár (amelynek igazgatója és felesége a baloldali illegális mozgalom közismert támogatói voltak), az 1925-ben két gáterrel felszerelt Gyergyószentmiklósi Gőzfűrész Rt., az 1931-ben alakult Gottlieb Áron és fiai, valamint a Lőwy Ármin nevű fűrészárú-gyár, utóbbi kettő két-két gáterrel.

A hagyományosan az örménység által uralt állatkereskedelemben a zsidóság csak a 20. század második évtizedében tett szert erősebb pozícióra, amikor a Halász család gyergyószentmiklóson szeszgyárat létesített. A szeszt burgonyából készítették, a megmaradt seprővel szarvasmarhákat hízlaltak, amelyeket Erdélyben és külföldön értékesítettek.

Ebből a családból került ki Halász Adolf, aki hosszú ideig a helyi Zsidó Hitközség elnöke volt, s aki 1927-ben nagyobb adományt tett a város zsinagógájának felépítésére. Az egyre növekvő hitközség ugyanis a 20. század első évtizedeiben még lakóházakban gyülekezett imádságra, 1926-ban azonban zsinagóga felépítésére kért és kapott engedélyt. Az építkezéshez szükséges anyagiakat a közösség tagjai adták össze, s a zsinagógát 1927. augusztus 13-án ünnepélyesen felszentelték. Gyergyószentmiklós első rabbija dr. Krausz Mór lett. Őt második és egyben utolsó rabbiként Freund Mór követte, aki híveivel együtt a német haláltáborokban pusztult el.[62] 

Gyergyószentmiklós kereskedelmében a zsidók nem játszottak jelentős szerepet, a két világháború közötti időszakban csupán két zsidó fűszerkereskedőről tudunk. Nem volt jobb a zsidóság aránya a kisiparban sem, amelynek soraiban a zsidóságot két szűcs és két órás képviselte, illetve az értelmiség szintjén sem, ahol összesen két orvosról, három ügyvédről és egy faipari-vasútépítő mérnökről van tudomásunk.

A gyergyószentmiklósi középiskola az ukrajnai munkaszolgálaton Mihajlovszka Sztariban elpusztult Salamon Ernő (1912-1943) költő nevét 1966 óta viseli. A tífuszban megbetegedett és olasz katonák által agyonlőtt, Móricz Zsigmond által "tehetséges székely-zsidó"-ként emlegetett költő szobra a gimnázium előtt áll.

Gyergyószentmiklóson a Bécsi Döntés idején 551 zsidó élt, akik a város lakosságának 5,1 százalékát tették ki. A Gyergyószentmiklósi járáshoz tartozó falvakban azonban viszonylag kisebb volt az izraeliták száma, de mindenképpen magasabb, mint például a Csíkszereda környéki településeken. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint a járásban 48 793 személy élt, ezek közül 497 izraelita vallású volt. A járásban élő zsidók Ditróban (114), Galócáson (162), Gyergyóalfaluban (18), Gyergyóhodoson (119), Gyergyóújfaluban (4); Gyergyóvárhegyen (3), Salamáson (6), Gyergyószárhegyen (48), Tekerőpatakon (4) és Vaslábon (19) laktak.[63]

A magyar katonai hatóságok azonnal bevezették a zsidóellenes intézkedéseket, a polgári hatóságok pedig rögtön felülvizsgálták a zsidók állampolgárságát. Sokakat "kétes" állampolgárságúaknak minősítettek, a külföldieket ellenőrző hivatal (KEOKH) hatáskörébe utaltak vagy őrizetbe vettek, s ezek egy részét Kőrösmezőre hurcolták, ahonnan átdobták őket a Szovjetunióba. Mivel Gyergyószentmiklós a határ mellett feküdt, a vidéki zsidóságot beköltöztették a városban, vagy pedig Marosvásárhelyre[64], s ennek köszönhetően a gyergyószentmiklósi zsidóság lélekszáma mintegy négyszáz fővel megnőtt. A numerus clausust úgy értelmezték, hogy a gyergyószentmiklósi gimnáziumban például csak négy zsidó gyereket vettek fel. Ezek közül az egyik kivételezettnek számított, a másik három pedig "kikeresztelkedett" volt.[65]

A magyar hatóságok 1942-ben a 18 és 48 év közötti zsidó férfiakat Gyergyószentmiklósról is összeszedték, és munkaszolgálatra a 110/41. "musz század" keretében Ukrajnába vezényelték. Elsősorban azokat mozgósították, akik ellen keresztény környezetük valamilyen okból "kifogást" emelt. Ennek során - a helyi Tarisznyás Márton Múzeumban őrzött névsor tanúsága szerint - 51 férfi életét vesztette.

A Gyergyói-medence 986 helyben maradott zsidó lakosának másik részét 1944 áprilisában több ízben - törvényes előírások alapján - megfosztottak értékeitől, kötelezővé tették számukra a sárga csillag viseletét, majd májusban az auschwitzi haláltáborba deportálták. A begyűjtés előtti napokban Gyergyószentmiklóson járt Endre László, aki a Marosvásárhelyen kiadott utasítások végrehajtását ellenőrizte. A zsidóellenes hangulatkeltésben, az antiszemita uszításban a zömében anyaországi városvezetés tagjai mellett, a városban kiadott Gyergyói Lapok című újság is jelentős szerepet játszott.[66] 

A Gyergyói-medencében élő zsidókat - a kivételezetteket is - május 3-án a Gyergyószentmiklós központjában álló elemi iskola udvarára gyűjtötték össze, dr. Tóth Mátyás polgármester és Polonkay Géza rendőrkapitány irányításával. Polonkay elődje, Örményi Antal rendőrkapitány nem vállalta a feladatot, és inkább lemondott tisztségéről.[67] Voltak, akiket éjszaka szedtek össze, és vittek át az iskolába. Köztük volt Szmuk Sándor kivételezett 75 százalékos első világháborús hadirokkant is, valamint az évekkel korábban kikeresztelkedett 70 éves Kondor Jenő, akit a kórházból hordággyal szállítottak át az iskolába.[68] László Ignác főesperes Kondort a gyűjtőhelyen megáldoztatta, de szabadon engedése végett nem lépett fel. A zsidó családok egy részét már korábban bizonyos kijelölt házakba összeköltöztették, másokat a légó közületekbe éjszakai őrségbe osztották be, hogy repülőtámadások esetén a környékbeli lakosságot riaszthassák.

Néhány becsületes székely felajánlotta zsidó ismerőseinek, hogy segít nekik átszökni Romániába, ezt azonban a zsidók elutasították. A fiatalok azért, mert szüleiket nem akarták magukra hagyni, az öregek pedig azért, mert úgy vélték, osztozniuk kell a többi zsidó sorsában.[69] Sokan tartottak attól is, hogy szökésükért a közösség tagjain esetleg tizedeléssel állnak majd bosszút a katonai és csendőri hatóságok. A hatóságok pedig valóban éberek voltak. Bizonyítja ezt Ferenczy László csendőr alezredesnek a belügyminisztérium XX. osztályához 1944. május 7-én Kolozsvárról intézett egyik bizalmas jelentése, amely szerint "Gyergyószentmiklóson B. Kis János rendőrtiszthelyettes zsidó értékeket rejtegetett a lakásán."[70]

A begyűjtöttek körében, az iskolaudvaron kezdetét vette az első értékek utáni kutatás, amelyet a helyi rendőrség tagja, Ferenczi Béla irányított. Később magyar katonatisztek "tartottak szemlét" az összeszedett zsidók fölött, akiket egyes források szerint három, mások szerint nyolc napig gyakorlatilag étlen-szomjan tartottak az iskolában.[71] Polonkay Géza rendőrkapitány mindent az irányítása alá vont: a zsidók begyűjtésétől a begyűjtött nők vaginavizsgálatáig. A keresztény lakosoknak Polonkay Géza rendőrkapitány megtiltotta, hogy a begyűjtötteknek élelmiszert, vagy legalább a gyermekeknek tejet juttassanak, azt ordítva, hogy "a zsidók nem méltók a sajnálatra, s már amúgy is eleget ettek".

Végül a begyűjtötteket, az engedélyezett holmikkal megrakva (egyeseknek engedélyezték, hogy élelmet és poggyászt vegyenek magukhoz, másoknak azonban nem), gyalogszerrel a mintegy kilométernyire lévő vasúti állomásra vittek. Túlélők visszaemlékezése szerint a város lakossága részéről részvétnyilvánulások nem történtek. Az állomáson kenyeret és vizet kaptak, majd bevagonírozták - anélkül, hogy a marhavagonok ajtaját lelakatolják - és a szászrégeni téglagyár területén létesített gettóba szállították őket.[72] Polonkay ekkor örömmámorosan több tanú előtt kijelentette, hogy "élete fő művét fejezte be".[73]

Szászrégenben a gyergyóiak közül csak a betegek és az idősebb nők jutottak be a téglaszárítók alá, a többieknek a szabad ég alatt jelöltek ki helyet. Néhányan lepedőkből, pokrócokból  készített sátrakkal próbáltak a májusi időjárás viszontagságai ellen védekezni. A szegedi csendőrök által őrzött gettóban a zaklatások már az első nap estéjén elkezdődtek, s mindennapi jelenséggé váltak. Csendőrök, rendőrök, polgári ruhás hatóságiak és a kémelhárító emberei folyamatosan értékek után kutattak. Itt is működött "pénzverde", ahol a nőket bábaasszonyok - elsősorban Lovász Irma, aki a fiatal lányokat is átkutatta, és egyúttal szűztelenítette - közreműködésével vették "kezelésbe". Lovász Irma a vaginakutatásokat piszkos kézzel végezte, s ezáltal több nőt megfertőzött. A gyergyószentmiklósi zsidók "kihallgatásában" Ferenczi Béla "segédkezett", akit kimondottan e célból hívták Szászrégenbe.

Szmuk Sándor háború utáni vallomásából tudjuk, hogy a "pénzverdében", amely az egyik ház pincéjében működött, a kiszemelt áldozatnak le kellett vennie a cipőjét, majd a harisnyáját a szájába tömték. Ezt követően a vallatók az áldozat hasára másztak, majd kezét lábával összekötözve, talpát vették gumibottal "kezelésbe". A "procedúra" végén az összevert embert kikergették az udvarra, ahol annak táncolnia kellett. hasonlóképpen verték a nőket és a lányokat is. A verésekbe két szászrégeni lány belebolondult, a gyergyószentmiklósi Moskovits Mendel pedig a "kezelés" hatására három hétig vért vizelt.

A "pénzverdéből" kikerültek ápolására, a korábban a kolozsvári Zsidó Kórházban szerzett féléves tapasztalatát hasznosítva, Erős Lászlóné Herskó Blanka néhány barátnőjével "kórházat" létesített. Erős Blanka visszaemlékezése szerint a "pénzverdében" édesapján, Herskó szűcsmesteren kívül, Berkovicsné - akinek korábban Gyergyószentmiklós Főterén órajavító műhelye volt - többször is megfordult. Ilyenkor az idős asszonyt "kibontott, vértől ragacsos ősz hajjal, összetört kézzel-lábbal, félig eszméletlenül rakták ki az ajtó elé". Szmuk Irén tanúvallomásából tudjuk, hogy Berkovics Jakabnét háromszor verték meg. Súlyos sérüléseibe még a gettóban belehalt, ott is temették el.

A gettóból több férfit egy közeli repülőtér építkezési munkálataira fogtak be, és naponta mintegy 20 zsidó nőt a németekhez küldtek háztartási és konyhai munkák elvégzésére.

A szászrégeni téglagyárban létesített gettó parancsnoka Dudás János helyi rendőrkapitány volt, de pályázott erre a dicstelen állásra Feleki Kugler György is, a szászrégeni Nyilaskeresztes Párt vezetője és Komáromi László őrnagy, a helyi csendőralakulat anyaországi parancsnoka is, akik a poszt elvesztését követően, kárpótlásképpen, a gettóban - Bányai Pál, Bíró Balázs, Fejér András és Gosi (vagy Gösi) István csendőri nyomozók közreműködésével - valóságos szadista "kutató"-orgiákat rendeztek. A városvezetés részéről a gettóért dr. Schmidt Imre polgármester felelt.[74]

A deportálás felelősei a gettózottak körében még Gyergyószentmiklóson elterjesztették, hogy Kenyérmezőre viszik őket, ahol dolgozni fognak. Így a gettó lakói - mit sem sejtve arról, hogy az auschwitzi haláltáborban kötnek majd ki - örültek, amikor június elején ismét bevagonírozták őket. A Kassa vasúti parancsnoka által összegyűjtött adatok szerint a június 4-i szászrégeni transzporttal 3149 zsidót deportáltak Auschwitzba. Ferenczy László csendőr alezredes, a deportálás végrehajtásának országos biztosa azonban május 10-i jelentésében a szászrégeni gettóba tömörítettek létszámát 4000-re tette.

A maga nemében a csodával határos módon menekült meg a haláltáboroktól a már említet Szmuk Sándor és családja. Miután kivételezett minőségét a deportálást végrehajtó magyar hatóság sem a gyergyószentmiklósi begyűjtőhelyen, sem pedig a szászrégeni gettóban nem voltak hajlandó figyelembe venni, sőt, szabadon engedési kérvényét a Szászrégenben működő bizottság elutasította, a kassai állomáson a német parancsnokhoz fordult panaszával, bemutatva a kivételezett minőségét igazoló okiratokat. Miután ügyét a magyar összekötő tisztekkel megvitatta, a német parancsnok leszállíttatta Szmuk Sándort és családját az Auschwitzba tartó vonatról, és valamennyiüket szabadon engedte.

A magyar királyi csendőrség 986 zsidónak a szászrégeni gettóba történt "szállítmányozását" jelentette. A 986 zsidó nevét tartalmazó névsort egyesek szerint a visszatértek a helyi rendőrség irattárában találták meg. Mások azonban úgy tudják, hogy listát a hazatértek emlékezetből állították össze, ezért az teljesnek nem tekinthető. 1945-1946-ban a gyergyói túlélők megállapították, hogy a 986 személy közül a Vészkorszakot csupán 92 élte túl.

A háború után a Kolozsváron működő Román Népbíróság több személyt - köztük a gyergyószentmiklósi zsidóság elhurcolásáért felelősnek talált dr. Tóth Mátyás (Máthé) polgármestert, a deportáltakkal embertelenül bánó Polonkay (Polánkai?) Géza rendőrkapitányt és Lovász (Lovas?) Irma helyi bábaasszonyt, valamint László Ignác katolikus főesperest, a felsőház tagját, aki a zsidók fizikai megsemmisítése mellett kardoskodott[75] - hosszú kényszermunka- és börtönévekre ítélt.

Az odaveszett 894 áldozat emlékére a hazatértek a zsidó temetőben emlékoszlopot emeltek, a zsinagóga falán pedig - a prágai Pinkász zsinagógát öt évvel megelőzve - kisméretű márványtáblákat helyeztek el, amelyeken azon áldozatok nevét örökítették meg, akiknek nincs sírhantjuk.

A hazatértek nagy része már 1946-ban kivándorolt Palesztinába. 1947-ben 204 zsidó élt Gergyószentmiklóson, ám ezek zöme Románia más vidékeiről költözött ide. A zsidó közösség 1956-ban 70, 1966-ban 36, 1977-ben 15, 1992-ben pedig csupán 12 lélekből állott. A holokauszt gyergyószentmiklósi áldozatai közül 2002-ben már csak 26 személy élt, túlnyomó részük Izraelben.

Gyergyószentmiklóson született Vágó Béla történész, a holokauszt jeles szakértője, aki pályáját a kolozsvári egyetemen kezdte, majd alijázott, s aki a kelet-európai zsidóság történetéről és a magyar Vészkorszakról megjelent, alapműveknek számító kötetek szerzője, társszerzője vagy szerkesztője.

Gyergyószentmiklóshoz fűződik az az esemény is, hogy a Yad Vashem 2000-ben, post mortem, a Népek Igaza címet adományozta Márton Áron néhai gyulafehérvári katolikus püspöknek, aki 1944 májusában Kolozsváron mondott prédikációjában és a hatóságokhoz intézett leveleiben nyíltan elítélte a zsidóüldözést. Miután ugyanis a címadományozást a jeruzsálemi intézet korábban elutasította, dr. Hermann László gyergyószentmiklósi sebész főorvos, a helyi zsidó hitközség nyugalmazott elnöke kezdeményezésére, a Gyergyószentmiklósról alijázott Vágó Lídia nyugalmazott tanárnő támogatása és Reuveni Sarolta, az intézet magyar nyelvterületi referensének közbenjárása nyomán, a Yad Vashem bizottsága megszavazta a kitűntetést.[76] Ezt ünnepélyes keretek között a kolozsvári Szent Mihály-plébániatemplomban a bukaresti izraeli nagykövetség egyik képviselője nyújtotta át Jakubinyi György gyulafehérvári katolikus érseknek.

 

 

Gyergyótölgyes, a vármegye első anyahitközsége

 

Egyike a vármegye legelső településeinek, amelyeken a zsidók gyökeret eresztettek, Gyergyótölgyes volt. Ezt az is bizonyítja, hogy 1913-ig itt működött a vármegye egyetlen anyahitközössége, ahova mindaddig a Gyergyószentmiklósón, sőt a Csíkszeredában élő zsidók is tartoztak. Egyes források szerint a településen, bérelt házban már 1820-ban állandó minján, 1840-től pedig zsinagóga működött, amelyet 1914-ben leromboltak, s csak később építettek újjá.[77] Ha Gyergyótölgyesen 1850-ben még csak két zsidó élt, az osztrák-magyar kiegyezés után két esztendővel, 1869-ben megejtett összeírás a településen már 168 izraelita vallású személyt talált, ami a 2168 fős összlakosság 7,75 százalékát tette ki. 1890-re a gyergyótölgyesi zsidó közösségnek már 279 tagja volt, ami a település lakosságának 10,2 százalékát jelentette.

A Keleti-Kárpátoknak inkább a napkeleti oldalán, tulajdonképpen az Erdély és Moldva közötti határon fekvő település a beszivárgott zsidóság számára ideális helynek bizonyult. Az egyre nagyobb méreteket öltő fakitermelés jó megélhetési lehetőséget biztosított a közösség számára, amelynek tagjai veszély esetén azonnal kiléphettek az Osztrák-magyar Monarchia területéről. A kereseti lehetőségek okán sokan érkeztek azonban ide Erdély és a monarchia más részeiről is.

A gyergyótölgyesi zsidóság számaránya a 20. században az alábbiak szerint alakult:


 

Év

Összlakosság

Izraelita

Arány

1900

3053

280

9,17

1910

3878

358

9,23

1920n

3464

242

6,98

1930

3883

255

6,57

1930a

3883

138

3,55

1930n

3883

240

6,18

1941

4526

198

4,37

1941a

4526

8

0,02

1941n

4526

32

0,07

1947*

 

9

 

1956n

4719

1

0,002

1992

3319

-

0

 

Amint a fenti táblázatból is látható, az első világháborút követően a közösség jelentősen megfogyatkozott, s 1941-re már csupán 198 tagja maradt, ami az összlakosságnak csupán 4,37 százalékát jelentette.[78] A vármegye legrégebbi anyahitközössége élén a deportálások idején Weiss Sámuel Dávid főrabbi állott, akit híveivel együtt végeztek ki Auschwitzban.[79]

Nem volt jelentősebb a környéken élő zsidóság lélekszáma  sem. A  Gyergyótölgyesi járáshoz tartozó falvakban az 1941-es népszámlálás adatai szerint 20 187 személy élt, ezek közül mindössze 377 izraelita vallású volt. Ezek Gyergyótölgyesen, illetve Bélboron (36), Borszéken (88), Gyergyóbékáson (46) és Gyergyóhollón (9) laktak.

 

Csík vármegyében legfeljebb százötven esztendőn át éltek zsidók. Telepesekként érkeztek ide Erdély más vidékeiről, Máramarosból, Bukovinából és Galíciából főképpen a 19. század utolsó évtizedeiben. Dolgos emberek voltak, nagy részük a Keleti-Kárpátok fatelepein és gátereiben kereste mindennapi kenyerét, mások kereskedelemből éltek.

Kevésbé ismert tény, hogy a magyar holokauszt első felvonása éppen ebben a vármegyében játszódott le. A második Bécsi Döntés után megérkezett magyar hatóságok az itt élő zsidóság egy részét kétes állampolgárságúnak minősítve deportáltatta. A szerencsésebbeket a vármegye városaiba irányították, illetve Erdély más településeire, de nagyon sok személyt Máramarosba hurcoltak, ahol átdobták őket a magyar-szovjet határon. Legtöbben életüket vesztették.

A vármegyében maradottakat 1944 május elején gyűjtőtáborokba vitték. A vármegye északi részéről származókat a szászrégeni, a vármegye déli térségében élőket pedig a sepsiszentgyörgyi gettóba gyűjtötték össze. Aztán mindkét gettót Auschwitzba deportálták, ahonnan a Csík vármegyei zsidóság zöme nem tért vissza.

A második világháború után a közösség még megpróbált talpra állni, de végül az őshazába történő kivándorlás mellett döntött. Az egykori vármegye területén 1992-ben 22, 2002-ben mindössze 13, magát zsidó nemzetiségűnek és izraelita vallásúnak valló[80] személy élt.

A Csík vármegyei zsidóság mára csak emlék maradt.


Függelék

Az alábbi táblázatok és grafikonok a Csík vármegye területén élő zsidóság sorsa alakulásának jobb megértését szolgálják.

 

Izraeliták száma az 1941-es Csík vármegye területén - népszámlálási adatok 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1850

1857

1869

1880

1890

1900

1910

1930

1941

1992

Csíkszentmártoni járás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csíkbánkfalva

0

0

0

1

0

0

0

3

3

0

Csíkszentgyörgy

0

0

0

1

0

3

0

9

1

0

Csíkszentmárton

0

0

2

0

0

29

1

77

23

0

Csíkszentsimon

0

0

0

0

0

16

19

58

30

0

Kászonaltíz

0

0

0

0

0

0

0

2

2

0

Kászonfeltíz

0

0

0

0

0

0

0

2

9

0

Tusnád

1

0

0

0

0

41

4

13

4

0

Tusnádfürdő

 

 

 

 

 

 

 

 

5

0

Összesen:

1

0

2

2

0

89

24

164

77

0

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csíkszeredai járás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csíkmadaras

0

0

0

0

0

0

0

15

5

0

Csíksomlyó

0

0

0

0

0

0

9

 

1

0

Csíkszentdomokos

0

0

0

0

0

0

9

40

8

0

Csíkszentimre

0

0

0

0

0

0

0

0

2

0

Csíkszentkirály

0

0

0

0

0

3

4

17

3

0

Csíktapolca

0

0

0

0

0

4

10

31

15

 

Karcfalva

0

0

0

0

0

0

0

7

1

0

Madéfalva

0

0

0

0

0

1

15

13

1

0

Összesen:

0

0

0

0

0

8

47

123

36

0

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyergyószentmiklósi járás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ditró

0

0

0

3

8

49

146

157

114

1

Galócás

 

 

 

 

 

 

 

183

162

0

Gyergyóalfalu

0

0

0

0

0

1

16

18

18

0

Gyergyóhodos

0

0

0

0

0

0

0

216

119

0

Gyergyóújfalu

0

0

0

0

0

0

71

1

4

0

Gyergyóvárhegy

0

0

6

19

14

17

18

0

3

0

Salamás

0

0

0

16

37

64

47

23

6

0

Szárhegy

0

0

7

8

10

3

157

71

48

0

Tekerőpatak

0

0

0

0

0

6

23

0

4

0

Vasláb

0

0

0

0

4

7

10

29

19

1

Összesen:

0

0

13

43

65

98

342

541

497

2

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyergyótölgyesi járás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bélbor

0

0

0

16

24

46

29

52

36

0

Borszék

0

0

9

20

47

63

125

151

88

0

Gyegyóbékás

5

0

22

35

43

171

171

16

46

0

Gyergyóholló

0

0

24

30

40

53

54

40

9

0

Gyergyótölgyes

2

0

168

272

279

280

358

255

198

0

Összesen:

7

0

223

373

433

613

737

514

377

0

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szépvizi járás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyimesbükk

 

 

12

25

36

133

268

224

107

0

Gyimesfelsőlok

0

0

0

0

5

10

5

9

9

0

Gyimesközéplok

0

0

0

0

5

135

139

286

115

0

Szépviz

0

0

0

0

5

12

7

5

6

0

Összesen:

0

0

12

25

51

290

419

524

237

0

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Városok:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyergyószentmiklós

0

0

15

8

39

177

321

619

559

15

Csíkszereda

0

0

5

19

13

160

241

268

299

5

 

        

 

 

 

 

 Csík vármegyei települések, amelyeken 1941-ben zsidók (már) nem éltek,

 

 

 vagy a statisztikákban korábban önállóan szerepeltek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1850

1857

1869

1880

1890

1900

1910

1930

1941

1992

Csíkszentmártoni járás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csatószeg

0

0

0

0

0

0

0

0

0

0

Csíkcsekefalva

0

0

0

0

3

0

1

0

0

0

Csíkménaság

0

1

0

2

0

0

0

0

0

0

Csíkverebes

0

0

0

0

0

0

0

0

0

0

Kászonimpér

0

0

0

0

0

0

10

0

0

0

Kászonjakabfalva

0

0

0

0

0

0

0

0

0

0

Kászonújfalu

0

0

0

0

0

1

0

0

0

0

Kozmás

0

0

0

0

0

0

0

0

0

0

Lázárfalva

0

0

0

0

2

1

1

0

0

0

Összesen:

0

1

0

2

5

2

12

0

0

0

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csíkszeredai járás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csíkcsicsó

0

0

0

9

0

0

7

1

0

0

Csíkcsomortán

0

0

0

0

0

0

0

0

0

0

Csíkdánfalva

0

0

0

0

0

0

21

0

0

0

Csíkjenőfalva

0

0

0

0

0

6

0

0

0

0

Csíkmindszent

0

0

0

0

0

0

0

0

0

0

Csíkrákos

0

0

0

0

0

0

1

7

0

0

Csíkszentlélek

0

0

0

0

0

0

0

0

0

0

Csíkszenttamás

0

0

0

0

0

0

0

1

0

0

Göröcsfalva

0

0

0

0

0

0

0

0

0

0

Vacsárcsi

0

0

0

0

0

0

0

0

0

0

Összesen:

0

0

0

9

0

6

29

9

0

0

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyergyószentmiklósi járás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Gyergyócsomafalva

0

0

0

0

0

0

14

0

0

0

Gyergyóremete

0

0

0

0

1

12

7

3

0

0

Kilyénfalva

0

0

0

0

1

0

0

0

0

0

Összesen:

0

0

0

0

2

12

21

3

0

0

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szépvizi járás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csíkborzsova

0

0

0

0

0

0

0

0

0

0

Csíkdelne

0

0

0

0

0

0

0

0

0

0

Csíkpálfalva

0

0

0

0

0

0

1

0

0

0

Csíkszentmihály

0

0

0

0

0

0

2

0

0

0

Csíkszentmiklós

0

0

0

0

0

0

0

0

0

0

Összesen:

0

0

0

0

0

0

3

0

0

0

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Izraelita vallású lakosság az 1941-es Csík vármegye területén - összesítő táblázat

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

* népszámlálási adatok alapján *

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Település/Év

1850

1857

1869

1880

1890

1900

1910

1930

1941

1992

Csíkszentmártoni járás

1

0

2

2

0

89

24

164

77

0

Csíkszeredai járás

0

0

0

0

0

8

47

123

36

 

Gyergyószentmiklósi járás

0

0

13

43

65

98

342

541

497

2

Gyergyótölgyesi járás

7

0

223

373

433

613

737

514

377

0

Szépvizi járás

0

0

12

25

51

290

419

524

237

0

Gyergyószentmiklós

0

0

15

8

39

177

321

619

559

15

Többi település

0

1

0

11

7

20

65

12

0

0

Csíkszereda

0

0

5

19

13

160

241

268

299

5

Csík vármegye:

8

1

270

481

608

1455

2196

2765

2082

22

 

Megjegyzés: A „Többi település" közé azokat a falvakat soroltuk, amelyekben 1941-ben zsidók (már) nem éltek, amelyekben a korábbi népszámlálások esetleg egy-két családtól néhány tucatnyi lélekig találtak izraelita vallású lakosokat, illetve azokat, amelyekben zsidók soha nem éltek.

 

Forrás: VEÁ-I.

 

 



[1] Jelen tanulmány statisztikai adatait az alábbi forrásokból vettem át: 1. Populaţia evreească în cifre. Memento statistic [Zsidó lakosság számokban. Statisztikai összegezés]. Congresul Mondial Evreesc. Secţiunea din România, Bukarest, 1945.; 2. Aşezările evreilor din România. Memento statistic [Zsidó települések Romániában. Statisztikai összegezés]. Congresul Mondial Evreesc. Secţiunea din România, Bukarest, 1947. (A továbbiakban: Aşezările...); 3. Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. I. kötet: Kovászna, Hargita és Maros megye. Népszámlálási adatok 1850-1992 között. Összeállította Varga E. Árpád Teleki László Alapítvány-Pro-Print Könyvkiadó, Budapest-Csíkszereda, 1998. (A továbbiakban: Erdély I...); 4. Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. V. kötet: Brassó, Hunyad és Szeben megye. Népszámlálási adatok 1850-1992 között. Összeállította Varga E. Árpád. Teleki László Alapítvány-Pro-Print Könyvkiadó, Budapest-Csíkszereda, 2002.; 5. Rotariu, Traian (coord.), Recensământul din 1941. Transilvania. Editura Presa Universitară Clujeană, Kolozsvár, 2002.

[2] Csík vármegye alatt a továbbiakban a második Bécsi Döntés után létrehozott közigazgatási egységet értjük.

[3] Vitos Mózes: Csíkmegyei füzetek. Csíkszereda, 1894, 433. old.

[4] A székely szombatosságról bővebben lásd: Kovács András: Vallomás a székely szombatosok perében. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981; uő.: Útfélen fejfa. Ballasi-Kriterion, Bukarest, 1995; uő.: Mondjatok Káddist egy székely faluért. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1997; uő.: Az erdélyi szombatosság nyomában. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999.

[5] Orbán Balázs: A székelyföld leírása. I. kötet, Pest, 1868, 147. old.

[6] Tivai Nagy Imre: Emlékezés régi csíkiakról. Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 1996, 49-51.

[7] Braham, Randolph L.: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997, 166. old. (A továbbiakban: Braham, Randolph L.: A népirtás...)

[8] Ciubăncan, Vasile T. et al.: Drumul Holocaustului. Calvarul evreilor din nord-vestul Transilvaniei sub ocupaţia Ungariei - 5.IX.1940-25.X.1944 [A holokauszt útja. Az észak-erdélyi zsidóság kálváriája Magyarország fennhatósága idején - 1940.IX.5-1944.X.25.] Editura Ciubăncan, Cluj-Napoca [Kolozsvár], 1995., 12-13. old.

[9] Ferencz S. Alpár: A csíkszeredai zsidókról. In: Székelyföld [Csíkszereda], IV. évf., 1. sz., 2000. január, 72. old.

[10] Frojimovics Kinga: Zsidó hitközségi szervezet Magyarországon 1944-ben. In: Tanulmányok a Holokausztról. (Szerk.: Randolph L. Braham) II. kötet. Balassi Kiadó, Budapest, 2002., 35. old.

[11] Dr. Adler Miklós levele Vántsa Zoltán csíkszeredai református lelkészhez. 1974. február. (A továbbiakban: Adler-levél). Részleteket közölt belőle: Voltak. Emlékezés a csíkszeredai zsidó közösségre (Szerk.: Bács Béla János, Szabó Katalin). Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999, 7-12. old. (A továbbiakban: Voltak...).

[12] Balogh Margit: A "keresztény" feminizmus. Slachta margit (1884-1974) életútja. História, 5-6. sz., 2000.

[13] Majsai, Tamás: The deportation of Jews from Csíkszereda and Margit Slachta's Intervention on Their Behalf [A csíkszeredai zsidók deportálása és Slachta Margit közbenjárása érdekükben]. In: Studies on the Holocaust in Hungary [Tanulmányok a magyarországi holokausztról] (Szerk.: Randolph L. Braham). Social Science Monographs, Boulder and The Csengeri Institute for Holocaust Studies of The Graduate School and University Center of The City University of New York, New York, 1990., 113-163. old. (A továbbiakban: The Deportation...)

[14] Voltak..., 29-31. old.

[15] Isacu, Gh.: Comandamentele militare horthyste. Mijloc de samavolnicii în stil mare, cercetate de Tribunalul Poporului din Cluj [A horthysta katonai parancsnokságok. Nagystílű önkényeskedések eszközei, amelyeket a kolozsvári Népbíróság vizsgál]. Tribuna Nouă, 100. sz., 1946. március 1., 1-3. old.; lásd még: Ciubăncan, Vasile T. et al.: i. m., 19-21. old.

[16] Carmilly-Weinberger, Moshe: A zsidóság története Erdélyben (1623-1944). MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995, 311. old.

[17] Braham, Randolph L.: A népirtás..., 559. old.

[18] Gutman, Israel (Editor in chief): Encyclopedia of the Holocaust [A holokauszt enciklopédiája]. Macmillan Publishing Company, New York, 1995., 1476-1478. old.; Részletekért lásd: Ridicarea şi deportarea evreilor din regiunea secuiască [A székelyföldi zsidóság összegyűjtése és deportálása]. Arhivele Statului Cluj [Kolozs Megyei Állami Levéltár], Fond Tribunalul Poporului [Népbírósági iratok], 11/1946. sz. dosszié, 1-49. old. (in extenso lásd: Andreescu, Andreea; Nastasă, Lucian; Varga Andrea (szerk.): Minorităţi etnoculturale - Mărturii documentare. Evreii din România (1945-1965) [Etnokulturális kisebbségek. Dokumentumok. A romániai zsidók (1945-1965)]. Fundaţia Centrul de Resurse pentru Diversitate Etnoculturală, Cluj-Napoca [Kolozsvár], 2003., 263-278. old.) (A továbbiakban: Evreii...)

[19] Braham, Randolph L.: Genocide and Retribution [Genocídium és fizetség]. Kluwer-Nijhoff, Boston, 1983, 18-21. old. (A továbbiakban: Braham, Randolph L.: Genocide...)

[20] Braham, Randolph L.: Genocide..., 36-40. old.

[21] Braham, Randolph L.: A népirtás..., 618-619. old.

[22] Braham, Randolph L.: Genocide..., 150-155. old.

[23] Uo., 155-157. old.; lásd még: Ciubăncan, Vasile T. et al.: i. m., 79-80. old.

[24] Tibori Szabó Zoltán: Élet és halál mezsgyéjén. Zsidók menekülése és mentése a magyar-román határon 1940-1944 között. Minerva Művelődési Egyesület, Kolozsvár, 2001, 66, 72. old.

[25] Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után (1939-1955). MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1995, 100-103. old.

[26] Vö.: Ciubăncan, Vasile T. et al.: i. m., 128-130. old.

[27] Arhiva Tribunalului Judeţean Cluj [Kolozs Megyei Törvényszék Levéltára]. Fond Curtea de Apel Penal [Büntetőjogi Ítélőtábla iratai], 1/1946. sz. iratcsomó, 1-106. old.; lásd még: Braham, Randolph L.: Genocide..., 201-224. old., illetve Ciubăncan, Vasile T. et al.: i. m., 177-189. old.

[28] Braham, Randolph L.: A népirtás..., 1145, 1153. old.

[29] Perri (Friedmann) Jicchák: A Maros-Torda megyei és a marosvásárhelyi zsidóság a történelemben. Kézirat, 2002, 30. old.

[30] Ferenc S. Alpár: i. m., 68-70. old.

[31] Tivai Nagy Imre: i. m., 49-51. old.

[32] Részletekért lásd még: Aşezările..., 165. old.; Erdély I..., 158, 247. old.

[33] Pinkas ha'kehilot. Romania [Közösségek enciklopédiája. Románia] Yad Vashem, Jeruzsálem, 1980, 173. old.

[34] Perri (Friedmann) Jicchák: i. m., 30. old.

[35] Ferenc S. Alpár: i. m., 75-79. old.

[36] Zsidó Lexikon (Szerk.: Ujvári Péter). A Zsidó Lexikon kiadása, Budapest, 1929, 314. old.

[37] Adler-levél, 7-12. old.

[38] Ferenc S. Alpár: i. m., 80-81. old.

[39] Uo.

[40] Zsidó Lexikon (Szerk.: Ujvári Péter). A Zsidó Lexikon kiadása, Budapest, 1929, 626. old.

[41] Voltak. Emlékezés a csíkszeredai zsidó közösségre, i. m., 21-24. old.

[42] Braham, Randolph L.: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon, 187. old.

[43] Voltak. Emlékezés a csíkszeredai zsidó közösségre, i. m., 9. old.

[44] Bodea, Gheorghe I.: Tragedia evreilor din nordul Transilvaniei - 1944 [Az észak-erdélyi zsidók tragédiája - 1944]. Editura Hiparion, Cluj-Napoca [Kolozsvár], 2001, 63-64. old.

[45] Lásd: Majsai, Tamás: The deportation..., 149-150. old.

[46] A listát több, Slachta Margit hagyatékában található forrás egybevetésével állítottam össze. A Mona Ilona birtokában lévő Slachta-hagyaték dokumentumait közölte: Majsai, Tamás: The Deportation..., 122-163. old.

[47] Vö.: Schultz Benőné és Slachta Margit levelezése. Uo.

[48] Braham, Randolph L.: A népirtás..., 1125. old.

[49] Vö.: Herskovits Károlyné, illetve Török Lipótné leveleit Slachta Margithoz. Uo.

[50] Részletekért lásd: Majsai Tamás: A magyar Holocaust első felvonása, 1941. In: Holocaust emlékkönyv a vidéki zsidóság deportálásának 50. évfordulója alkalmából. Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség - TEDISZ, Budapest, 1994., 303-309. old.

[51] Braham, Randolph L.: A népirtás..., 198. old.

[52] A leveleket lásd Majsai, Tamás: The Deportation..., 153-154., 163. old.

[53] Uo., 115. old.

[54] Braham, Randolph L.: Genocide..., 40. old.

[55] Arhivele Statului Filiala Mureş [Maros Megyei Állami Levéltár]. Fond Tribunalul Poporului Cluj, actul de acuzare 1946 [Kolozsvári Népbíróság iratai], 7130/1946. sz. iratcsomó, 67. old.; lásd még: Ciubăncan, Vasile T. et al.: i. m., 79-80. old.

[56] Braham, Randolph L.: Genocide..., 156. old.

[57] Aşezările..., 165. old.

[58] Vö.: Ádler-levél.

[59] Ferenc S. Alpár: i. m., 88-89. old.

[60] Aşezările..., 165. old.; Erdély I..., 163-164, 251. old.

[61] A gyergyószentmiklósi zsidóság hozzájárulását a város és a vidék gazdasági életéhez lásd részletesen: Hermann László: A gyergyói zsidóság. In: Gyergyószentmiklós monográfiája (Szerk.: Garda Dezső). Státus Kiadó, Csíkszereda, 2001, 185-186. old.

[62] Remember. 40 de ani de la masacrarea evreilor din Ardealul de nord sub ocupaţia horthystă [Remember. A horthysták által elfoglalt Észak-Erdély zsidósága lemészárlásának 40. évfordulója]. Federaţia Comunităţilor Evreieşti din Republica Socialistă România, Secţia Documentare, Bucureşti [Bukarest], 1985, 69. old. (A továbbiakban: Remember...)

[63] Erdély I...., 163-164, 251. old.

[64] Erős Blanka, Erős László: Soha nem engedem el a kezed. Literator Könyvkiadó, Nagyvárad, 1994, 15. old.

[65] Braham, Randolph L.: A népirtás..., 168, 187. old.

[66] Braham, Randolph L.: Genocide..., 13. old.

[67] Uo., 39. old.; lásd még: Braham, Randolph L.: A népirtás..., 423, 429. old.

[68] Ciubăncan, Vasile T. et al.: i. m., 77-78. old.

[69] Erős Blanka, Erős László: i. m., 44-45. old.

[70] Lévai Jenő: Szürke könyv magyar zsidók megmentéséről. Officina, Budapest, é. n. [1946], 102. old.

[71] Braham, Randolph L.: A népirtás..., 617. old.

[72] Erős Blanka, Erős László: i. m., 14-17. old.

[73] Braham, Randolph L.: Genocide..., 155. old.

[74] Braham, Randolph L.: A népirtás..., 617. old.; lásd még: Evreii..., 274-278. old.

[75] Braham, Randolph L.: A népirtás..., 1145, 1163. old.

[76] Gál Éva Emese: Már csak huszonhatan... Romániai Magyar Szó [Bukarest], 2002. június 19.

[77] Kaufman, I.: Cronica Comunităţilor Israelite din judeţul Neamţu [A Neamţ megyei izraelita közösségek krónikája]. II. kötet. Piatra Neamţ [Karácsonkő], 1929, 405. old.

[78] Braham, Randolph L.: A népirtás..., 165. old.; Braham, Randolph L.: Genocide..., 11. old.

[79] Remember..., 70. old.

[80] A 2002. évi romániai népszámlálás adatait e tanulmány írása idején csupán megyei összesítésben közölték. A feltüntetett számadat a mai Hargita megyére vonatkozik.