nyomtat

megoszt

A holokauszt és az erdélyi kérdés a II. világháború után

Holly Case

A holokauszt és az erdélyi kérdés a II. világháború után*

Előszó

 

Dolgozatom arra vállalkozik, hogy feltárja az úgynevezett erdélyi kérdés – vagyis Magyarország és Románia történelmi vitája Erdély birtoklásáért – és a holokauszt térségre jellemző utóélete közötti kapcsolatot. Mielőtt azonban rátérnénk a régió eltérő holokauszt-örökségének háború utáni fejleményeire, érdemes megemlíteni Erdély II. világháborús történelmének néhány eseményét.

A tengelyhatalmak döntését követően, az úgynevezett második bécsi döntés értelmében, 1940. augusztus 30-án Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. A terület 2 185 546 lakosának 51 százaléka magyar, 42 százaléka pedig román volt.[1] Észak-Erdélyben körülbelül 164 000 – többségében magyar ajkú – zsidó élt, a régió teljes lakosságának mintegy 7,5 százaléka.[2] A második bécsi döntést követően 30-40 ezer zsidó lakta a romániai Dél-Erdélyt.Noha a Ion Antonescu vezette román kormány formálisan elfogadta a bécsi döntést nem tett le arról, bogy visszaszerezze Erdélyt. Magyarország és Románia számos kül és belpolitikai lépését – beleértve a zsidóellenes törvényeket, a tengelyhatalmak háborús törekvéseihez való csatlakozást, de még a deportálás tervének megvalósítását is – az határozta meg, hogy a két ország hogyan látta elérhetőbbnek egymással szembeni területszerzési követeléseinek megvalósulását.

A román vezetés kidolgozta ugyan a Dél-Erdélyben élő zsidók deportálását a Dnyeszteren túlra (Transznyisztria), egy másik német terv értelmében pedig jóváhagyta Kelet-Lengyelországba történő deportálásukat is, de egyik sem az erdélyi kérdést illető területi megfontolásokból történt.[3] A román fennhatóság alá tartozó területeken 1940 és 1942 között több mint 250 ezer zsidó halt éhen, a rossz időjárás viszontagságai miatt, vagy betegségben, közülük többen a román katonák és a fasiszta vasgárdisták áldozatává váltak, és sokakat civilek öltek meg a román megszállás alatt tartott Transznyisztriába való tömeges deportálás közben vagy a Bukarestben, laşiban és más helyeken véghezvitt pogromok idején.[4]

Magyarországon csak 1944 késő tavaszán kezdték meg a zsidó lakosság többségének gettóba terelését és deportálását. A haláltáborokba küldöttek között 151 180 észak-erdélyi zsidó volt.[5] Igaz, hogy a gettósításra és a deportálásra a német megszállás idején került sor és a deportálások német kezdeményezésre történtek, de a végrehajtók magyar tisztek és csendőrök voltak, akik legfeljebb minimális anyagi és logisztikai segítséget kaptak a németektől.

Erdélynek a két ország közötti megosztottsága idején (1940–1944) mindkét állam és a régiók határain belül élő magyar és román nemzeti többség üldözte a zsidókat és más kisebbségeket. A háború alatt a román Dél-Erdély magyarjai és a magyar Észak-Erdély román lakói eltérő mértékben ugyan, de jogi, politikai, gazdasági és kulturális szempontból mindvégig hátrányos helyzetben voltak, sok szempontból osztoztak a jogfosztott, kirekesztéssel sújtott zsidók sorsában. Előfordult az ellenük elkövetett erőszak és gyilkosság is, jóllehet a két országban történt holokauszthoz nem hasonlítható méretekben. A kölcsönösen elkövetett gyalázatból fakadó feszültség ebben a térségben később meghatározta általában a háború eseményeinek értelmezését, különös tekintettel a holokausztra. Ezeknek a feszültségeknek a háborút követő utóélete és az ezekből fakadó következmények képezik dolgozatom fő tárgyát.

Az erdélyi holokauszt nemzetiesítése, elnemzetietlenítése és újranemzetiesítése a II. világháború után

1944. szeptember 12-én Románia fegyverszüneti egyezmény írt alá a Szovjetunióval abban a reményben, hogy visszakapja Észak-Erdélyt – vagy legalábbis nagy részét, amennyiben a szövetségesek megnyerik a háborút. Ezt követően a Vörös Hadsereg és a román csapatok gyorsan végigsöpörtek Dél- és Észak-Erdélyen. A háború utáni első hónapokban a szovjet katonai jelenlét ellenére Erdélyben továbbra is a felszínen maradtak a nemzetiségi ellentétek. Az új kormány első intézkedései közé tartozott az erdélyi népbíróság felállítása, hogy törvény elé vigye a háborús bűntettel gyanúsított személyeket. A bírósági tárgyalások előkészítéséül a román nyelvű lapokban rendszeresen jelentek meg tudósítások, beszámolók a magyarok románellenes atrocitásairól, visszamenőleg egészen 1940-ig.

[A bűnösök] itt, Erdélyben lesznek felelősségre vonva, azon a helyen, ahol tetteiket elkövették. Sălaj (Szilágy) megye 87 fakeresztje igazságot követel.[6]

Sălaj megye – ahol a háború alatt magyar katonák állítólag 87 románt öltek meg – említése visszautal egy korai feltételezésre, miszerint bizonyított tény, hogy a bíróság érdeklődésének homlokterében álló bűntetteket magyarok követték el románok ellen. A Magyarország és Románia (sőt a magyarok és a románok) közötti konfliktusok befolyásolták a kezdeti törekvéseket, hogy az áldozatok listájára felvegyék a zsidó halottakat is, és mindez a háború utáni legitimáció erősítését szolgálta.

A holokauszt egyik zsidó túlélője, dr. Király Jenő "Egy romániai magyar barátjához írt nyílt levél"-ben nemcsak a magyar kormányt, de a magyar szemtanúkat is felelősségre vonja, akik tétlenül nézték a Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyben történő deportálásokat. Csupán Kolozsvár (Cluj) magyar lakóinak hozzájárulásával és támogatásával – érvelt – lehetett véghezvinni ezt a bestiális tettet [a deportálást] ilyen tökéletesen [...] A mi magyar "polgártársaink" – a kilakoltatott zsidók vagyonáért tülekedve – nem sajnáltak sem erőt, sem fáradságot, hogy megbizonyosodjanak: egyetlen zsidó sem kerüli el a halált.[7]

Király azt is leírta, hogy észak-erdélyi kormányzásának négy éve alatt a Horthy-rezsim "mély sebeket ejtett mind az ott lakó zsidókon, mind a románokon". A levél elé fűzött magyarázó bekezdésekben leszögezte, bogy azoknak a magyaroknak ír válaszul, akik a román rezsim bosszúálló természetében a "román reakciót" látják megtestesülni. Következő cikke után, amely hasonlóan elítélő hangnemben íródott a zsidókkal való magyar bánásmódról a Horthy-érában, úgy jegyezte a nevét, hogy a Király vezetéknév mellett nem a korábban használt magyar forma (Jenő) szerepel, hanem román megfelelője, az "Eugen".[8]

Közvetlenül a háború utáni román sajtóban néhány holokauszt-túlélő közre-működésével a zsidók és a románok a magyar kormány, nagy általánosságban pedig a magyarok áldozataiként jelentek meg. Ezt az irányt erősítették nem hivatalosan a zsidó emigránsok, és később maga a román állam is, bár 1946 tavaszára a hivatalos román álláspont egyre kevésbé tolerálta a román sajtónak a magyarok ellen bevetett nacionalista propagandáját.

Ebben jelentős szerepet játszott a térségben élő zsidó lakosság is. Dr. Hillel Kohn már 1946 februárjában kijelentette a zsidó demokraták Kolozsvárott megtartott találkozóján, hogy "hibás [lenne] azonosítani a fasizmust a magyar néppel".[9] Ebben az irányban lépett még tovább Románia új miniszterelnöke, Petru Groza, aki 1946. március 6-án elhangzott beszédében felhívást intézett a nacionalista sovinizmus megszüntetésére, és békét hirdetett a nemzeti kisebbségekkel, beleértve a magyarokat.[10] Mindössze egy hónappal később, a Tribuna Nouă április 9-i számában már azt olvashattuk, hogy "a fasizmus nem ismer nemzetek közötti különbséget, csak társa-dalmi osztályok közöttit".[11] Az álláspont szerint tehát a fasizmus áldozatai többé nem zsidók és románok, hanem az alsóbb osztályok, míg a bűnösök sem magyarok, hanem az elavult félfeudális rend felsőbb osztálybeli irányítói. A változás nem volt gyors, és nem zajlott a régi nacionalista retorika felelevenítése nélkül, de a tavasz folyamán nyilvánvaló igazolódott elsősorban azzal, hogy a népbíróság megkezdte ténykedését.[12]

Ennek a pernek különleges a jelentősége: A háborús bűnösök között jelen van Erdély minden nemzetisége. A szász Boschner együtt ül a zsidó Chaimmal, Vitou ezredes dr. Győri Barna magyar hadnaggyal stb. Íme a bizonyíték, hogy a fasizmus nem köthető egyes nemzetekhez, ha bűntetteket és kegyetlenkedéseket vizsgálunk.[13]

Bár az állam igyekezett elsimítani a nemzetiségi villongásokat, vagy éppen emiatt, de az Erdély és a zsidóság sorsát érintő problémák más módon nyilvánultak meg. Egy 1947-es, az Erdélyben tapasztalható "soviniszta és faji megnyilvánulások" (létét dokumentáló jelentés szerzője kifejezte aggodalmát, miszerint a magyarok és a románok más-más demokratikus szervezetekhez csatlakoztak, amelyek keretén belül folytatják álságos tevékenységüket, és ezáltal sértik a tiszta demokrácia eredendő érdekeit.[14]

A jelentés 1946-ban megtörtént eseteket ír le, egyebek között azt, amikor egy faluban a magyarok bojkottáltak egy állami ünnepet, egy másik településen pedig iskolás gyerekek összetépték a román zászlót.[15] Hogy nem sikerült felülemelkedni a nemzetiségi kérdéseken, arra maga a jelentés is jellemző, hiszen hangsúlyozza: a magyar lakosság soviniszta megnyilvánulásait, míg a román sovinizmus jelenségét a bosszúreakció megfelelőjeként említi.

Annyi bizonyos – a magyarok képtelenek elfelejteni Erdélyt, de a románok meg képtelenek elfelejteni a 157 lemészárolt románt Ipből, és 86-ot Trezneából.[16]

Mialatt Erdélyben a magyar és a román lakosság a II. világháború idején kiéleződött nemzetiségi konfliktusok örökségével küszködött, a zsidók a maguk harcával voltak elfoglalva, hogy újjászervezzék közösségüket egy gyökeresen megváltozott társadalomban. Az erdélyi zsidóknak a magyarokhoz fűződő megmaradt – nyelvi, kulturális, sőt vallási – kapcsolatai fokozatosan átértékelődtek. Alexandru Şafran, Románia főrabbija 1945 januárja végén például megtiltotta a háborús üldöztetés elől korábban római katolikus – a román szóhasználat szerint "magyar" – vallásra át-tért zsidóknak, hogy újra felvegyék a zsidó hitet. "Maradjanak ott, ahol vannak, ha ennyire közömbösek a szent dolgok iránt, amelyek miatt a zsidóság immár csaknem hatezer éve szenved" – írta.[17]

Sok – főleg dél-erdélyi – zsidó viszont nemcsak hogy megőrizte a magyarsághoz fűződő kapcsolatait: némelyek még nevüket is magyar hangzásúra változtatták, amiért pedig gyakran kellett szembesülniük zsidó társaik kritikájával.[18] Egy temesvári (Timişoara) férfi így írt barátjának, aki Kolozsvárra költözött, és ott magyar nevet vett fel: Azok után, amiken átmentünk, nevetséges azon vitatkozni, hogy lehet-e a Krausból Bodrossy, a Lippnerből Lányi és a Kohnból Popescu. Csinálhatunk, amit akarunk, a bőrünkből úgysem bújhatunk ki.[19]

Ő ennél sokkal kategorikusabban bírálta meg nevet változtató barátját, mondván, hogy azért volt helytelen magyar nevet választania, mert a magyarok aljas módon bántak a zsidókkal.

Míg számosan magyar identitásukat erősítették meg, közvetlenül a háború után sok más erdélyi zsidó kereste és meg is találta a módját, hogy elhatárolódjon egykori magyarságától. Volt, aki ezentúl inkább románul beszélt, mások finomabban fejezték ki eltávolodásukat, és a magyar ábécé betűivel ugyan, de írásban román helységneveken használtak.[20] Még nyíltabb fellépést tanúsítottak például Észak-Erdély túlélő zsidó lakói 1947 októberében, amikor azzal a kéréssel fordultak a román államhoz, hogy az elkobzott zsidó vagyonokért követeljen kártérítést Magyarországtól.[21]

Ebben az időszakban azonban nagyon sok zsidó emigrált Romániából Palesztinába, és az asszimiláció, valamint az egyik vagy a másik nemzettel való együtt-működés melletti vagy elleni érvek természetesen vesztettek élükből. 1948-ra már 32 ezer zsidó emigrált, a későbbiekben pedig a becslések szerint legalább 75 ezren hagyták el az országot.[22] 1960-ban dr. Moses Rosen, Románia akkori főrabbija a következőképpen kommentálta a folyamatot: "Ha így folytatódik, öt év múlva én leszek az utolsó zsidó Romániában."[23]

A zsidók tömeges kivándorlása – legfőképpen Palesztinába (később Izraelbe) és az Amerikai Egyesült Államokba – jelentősen befolyásolta a holokauszt utóéletének megteremtését Magyarországon és Romániában. A hatvanas évek végén, nagyrészt a zsidók tömeges Izraelbe emigrálásának köszönhetően, megjelentek az első holokauszt témájú írások Erdélyről. Az első memoárkötetet Kolozsvárról 1968-ban adták ki Izraelben. Magyar nyelvű ismertetésében Simon Tibor megemlékezett a város zsidó lakóinak nagyszerű kultúrájáról és más teljesítményeiről, és levonta a következtetést: ...négy zsidótörvénynek sikerült elpusztítania egy tagadhatatlanul értékes kulturális központ teljes örökségét, és sikerült ellenünk fordítania a magyar lakosságot, sőt megerősítenie a magyarokban már veszedelmesen kifejlődött antiszemita érzelmeket.[24] holokauszt utáni visszatérésére így emlékezik:

Ott álltam a Mátyás király téren, és néztem a faragott feliratot Fadrusz János fenséges szobrának talapzatán: "Mátyás az igazságos". Keserű nevetés tört fel belőlem.[25]

Egyike volt ez az első kísérleteknek a holokauszt "újranemzetiesítésére", amelyet az emigráns történészek indítottak el.

Az 1970-es években egy másik zsidó emigráns történész, az Egyesült Államokban dolgozó Stephen Fischer-Galaţi nem csupán elmarasztalta az észak-erdélyi zsidók ki-irtásában szerepet vállalt magyarokat: valósággal magasztalta a háborús Romániát, amiért "megmentette" a területén élő zsidókat.

Tisztelet Antonescunak és a román népnek, mert az ő érdemük, hogy egyedül a román zsidók menekültek meg a végső megoldás fizikai megsemmisítésétől.[26]

Az Antonescu-éra rehabilitációja, másfelől a magyarság démonizálása a holokausztban betöltött szerepe miatt a román államnak azt a kifejezett óhaját tartalmazta burkoltan, hogy a gonosz magyarokat a román nép üldözőjének tüntesse fel a háború idején. Az 1980-as évek derekán a Ceauşescu-rezsim szövetséget kötött a holokauszt némely emigráns túlélőjével. 1986-ban kiadtak két könyvet, az egyiket Izraelben, a másikat Romániában, mindkettőt angol nyelven. Az egyik a Documents Concerning the Fate of Romanian Jewry during the Holocaust című, dokumentumgyűjtemény-sorozat tizenegyedik köteteként jelent meg, és az előző tíz kötet dokumentumainak rövid, angol nyelvű ismertetését tartalmazta. A tizedik kötet összegzésének végén a szerző leírta, hogyan kerültek elő a dokumentumok a román levéltárakból.

Ezek a dokumentumok jelzik, hogy Romániában most lép színre a történészek új nemzedéke. Új szemléletű tagjai rugalmas megközelítésben igyekeznek megérteni és értelmezni a múlt eseményeit, és készek valódi képet alkotni a zsidóság tragédiájáról. Természetesen az a szándékuk, hogy a Romániát illető kérdéseket az országot és a román népet sújtó háborús szenvedések fényében vegyék vizsgálat alá.[27]Az "CO történésznemzedék" tagjai voltak annak a könyvnek a szerzői, amelyet Romániában publikáltak 1985-ben Teroarea horthysto fascistă în Nord-vestul României, septembrie 1940–octombrie 1944 (Horthy-fasiszta terror Románia északnyugati részén, 1940 szeptemberétől 1944 októberéig) címmel. Feltűnő módon a kötet meglehetősen szűkszavúan bánt a zsidóság tragédiájával, ezzel szemben részletesen kitért a román népnek a magyarok kezétől történt szenvedéseire. Már a cím is önmagáért beszél, hiszen tagadja, hogy Észak-Erdély valaha is Magyarországhoz tartozott volna, és Északnyugat-Romániának tünteti fel a térséget.[28]

A harc a kommunizmus bukásával sem ért véget. 1993-ban napvilágot látott egy, a háború idején Romániából emigrált zsidókról szóló dokumentumkötet. Bevezetőjének hangvétele nem különbözik az 1986-ban kiadott összeállításétól:

[...) Románia sosem gördített akadályokat a határain belül élő zsidóság ki-vándorlása elé, ezt bizonyítják a más országokból a végső megoldás elől ide menekült zsidók, akik biztonságos helynek vélték Romániát, de legalábbis ideiglenes menedéknek, amíg az emigrációra várnak. Reméljük, hogy könyvünk [...] hozzá-járul, hogy jobb megvilágításba helyezzünk bizonyos momentumokat a románok és zsidók hagyományos együttélésének történelméből román földön.[29]

A rendszerváltás Magyarországon sem törte meg az áldozatok túllicitálásának tendenciáját. Csoóri Sándornak, az irodalmi közélet neves alakjának kijelentése – miszerint a magyar zsidók asszimilálják a magyarokat – körül hosszan elhúzódó vitában Csoóri védelmére sietett Döndő Rezső, aki felpanaszolta a magyarországi holokausztról való megemlékezés túltengő "propagandáját".[...] a zsidó holokauszt jelentős része – de csak része – a magyar holokausztnak, a magyar genocídiumnak. Nekünk, akik ebben az országban élünk, fájdalmas a 6-700 000 zsidó pusztulása, csakúgy, mint a 3 millió magyar módszeres kiirtása. Tény, hogy a zsidó holokausztról az 1970-es évektől szabadon lehet beszélni. És az is tény, hogy a magyarság évtizedeken át történő pusztításáról – nem csak fél évszázada – ma sem esik egyetlen szó sem a tömegmédiumokban.[30]

A holokauszt, amelyre Döndő a cikkében utal, a Romániában, (Cseh)Szlovákiában, Horvátországban és Szerbiában (Jugoszlávia) élő magyar kisebbség szomorú sorsa.

A holokausztról való megemlékezéseket Romániában is beárnyékolja az erdélyi kérdés. Szembetűnően igaz ez Kolozsvár városának esetére, ahol Gheorghe Funar, a szélsőséges nacionalista Nagy-Románia párt tagja a polgármester. Egy 1992 júniusában a holokauszt áldozatai emlékére tartott ünnepségen Funar kijelentette, hogy, Magyarországgal ellentétben, a II. világháború alatt Romániában nem üldözték a zsidókat. Ezzel szemben a Szabadság című helyi magyar nyelvű lapban egy, az alkalomra közölt írás idézte Moses Rosen főrabbinak a Romániában erősödő antiszemitizmus miatti aggodalmait, valamint a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek mondott köszönetét, amiért emlékmisét tartatott a katolikus templomban.[31] Az írásból egyértelműen kiderül, hogy a holokauszt-megemlékezések nem elsősorban a zsidóság sorsáról szólnak, hanem arról a harcról, amelyet Magyarország és Románia folytat az akár csak a helyi zsidó közösség körében elfogadott legitimáció megszerzéséért.

A következő évben tartott megemlékezés alkalmával Rosen kifejtette, hogy az erdélyi zsidó közösségek miért nem fogadták el a magyar államnak a "magyar nyelvterületen" – beleértve Erdélyt – élő zsidók számára felajánlott támogatását. Visszautasította a "magyar nyelvterület" meghatározás jogosultságát, mondván: léteznek románok, magyarok és zsidók, de zsidó magyarok vagy zsidó románok nem.[32] Ezzel a főrabbi el akarta határolni a helyi zsidóságot, nehogy eszközzé váljon akár Magyar-ország, akár Románia stratégiai törekvéseiben, amelyekkel a maguk érdekeinek megfelelően keresik a zsidó népesség nacionalizálásának lehetőségét. A következő napon tartott megemlékezésen Rosen főrabbi utalt arra, hogy Románia még nem kért bocsánatot a zsidók meggyilkolásáért, míg Magyarország és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ezt megtette.[33] A két ország párhuzamba állítása mindenesetre arra kötelezte mindkét felet, hogy egymással folyamatosan versengve tisztázzák II. világháborús szerepüket.

Egy 1995 júniusában rendezett megemlékezésen Funar arra hívta fel a figyelmet, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség olyan politikai platformon áll, amely a románok és az ott maradt zsidók elleni atrocitásokhoz vezethet.[34] Egy hónappal később egy román újságíró cikkében köszönt vissza Funar arra irányuló törekvése, hogy nemzetiesítve a holokauszt idején elkövetett bűnöket, első számú és mindenkori elkövetőül a magyarokat nevezze meg, akár románok, akár zsidók voltak az áldozatok. Azt írta, hogy mindenképpen jogos egyenlőségjelet tenni a magyar fasizmus és a magyar nép közé.

A Horthy-rezsim négy évét megtapasztalt román emberek arra a következtetésre jutottak, hogy a magyarok és a horthyisták [...] ikertestvérei egymásnak.[35]

A második bécsi döntés 55. évfordulóján (1995. augusztus 30-án) Funar rossz néven vette, hogy egy külföldi vendég a román megemlékezési ünnepségen való rész-vétel helyett inkább a Romániai Magyar Demokrata Szövetség tagjaival barátkozott. Azt szerette volna, ha Stoëlt jelen van az ünnepségen, ahol a közönség visszaemlékezik a mai RMDSZ-tagok szüleire, akik kegyetlenségeket követtek el százötvenezer zsidó és néhány százezer román ellen.[36] Az évforduló kapcsán a szélsőjobboldali Vatra Românească álláspontját képviselő cikk szerzője is azt írta, hogy a II. világ-háború idején a magyarok erőszakkal és gyilkossággal ünnepelték meg győzelmüket a védtelen észak-erdélyi románok és zsidók felett.[37]

Néhány nappal később az Ip faluban tartott emlékünnepségen, ahol a II. világ-háború idején magyar csendőrök megöltek néhány románt, Funar felszólította Magyarországot, hogy kérjen bocsánatot Romániától a világháborúban elkövetett bűnökért, ahogy Németország is megkövette a zsidóságot.[38] Ahogy Funar megnevezi a mindenért felelős főbűnöst, az azt jelzi, hogy még most is tart a térség II. világ-háborús történelmi örökségének értelmezéséért folyó harc, közben ügyesen kölcsönöz "az elkövető bűnös az ártatlan áldozat" háború utáni narratívájából. A narratíva, amely Nyugat-Európát képessé tette arra, hogy feldolgozza II. világháborús örökségét, mára kissé megsérült a szenvedés és bűn konkurens narratíváinak nyomása alatt, amelyek többsége Kelet-Európában bukkan fel (újra).

Az utóbbi években a II. világháború alakjainak szobra és emlékműve tölti ki a háború utóélete fölötti rendelkezésért folyó versenyt. Nevezetesen két olyan személy – Ion Antonescu marsall, a háború idején Románia diktátora, és Wass Albert író, akiket a kolozsvári népbíróság 1946-ban elítélt a románok és a zsidók ellen elkövetett tetteikért – vált a tisztázási kísérlet, sőt felmentés, mi több, a dicsőítés tárgyává, akiknek tevékenységét a háború utáni hivatalos román államhatalom mélyen elítélte.

Egy 2002-es, az Antonescunak állítandó szobor kapcsán kirobbant parlamenti vita során a kormánypárti (PSD) Adrian Păunescu szenátor kijelentette, hogy "ha van európai nemzet, amelyik bűnös a holokausztban, az a horthysta Magyarország".[39] Corneliu Vadim Tudor szenátor, a Nagy-Románia Párt (PRM) elnöke hozzátette: "Míg Magyarország [zsidókat] gyilkolt, Románia megvédte a határain belül élő zsidókat."

Egy évvel később – azt a határozatot követően, amely szerint a szászrégeni (Reghin) római katolikus templom udvaráról el kell távolítani Wass Albert szobrát – a magyar sajtó két ok miatt is bírálta a vezetést. Abból a tényből indult ki, hogy egyrészt lebontatták a szobrot, de Marosvásárhelyen (Târgu Mureş) még mindig nem változtatták meg az Antonescu utca nevét, holott egy évvel korábban ígéretet tettek rá.[40]

A kiadóvállalatok háza tája kínálkozott hasonló terepnek, ahol ugyanezekben a kérdésekben ütközhet a politika és a kultúra. Magyarországon a jobboldali lapkiadás reneszánszát éli, aki akar, országszerte vásárolhat antiszemita és revizionista a sarki kioszkokban. Figyelemre méltó, hogy Wass Albert regényei - amelyek a szerző kétes múltja körüli botrány óta hiánytalanul megjelentek új kiadásban – fel-feltűnnek a világméretű zsidó összeesküvésről és a Trianon utáni borzalmakról szóló irományok között. Bár ezek a munkák – a Wass-regények kivételével – csupán marginális, egy kisebbség által terjesztett kiadványok, mindazonáltal a legnagyobb magyar ellenzéki párt szócsövének tekintett lapok hirdetik őket.[41] S ami a leglényegesebb, megerősítik azt a tényt, hogy a zsidókérdés és a területi revízió problémája még most is szorosan összefonódik[42]

Befejezésül

Stephen Fischer-Galari 1974-ben írt, A fasizmus, a kommunizmus és a zsidókérdés Romániában című tanulmányában felteszi a kérdést: Miért éppen a zsidókérdés vált nagy horderejűvé a két háború közötti Romániában, és nem a magyar vagy az orosz ügy?... A valóságban mindenképpen kevésbé volt fontos a magyar vagy az orosz kérdéshez képest.[43]

Stephen Fischer-Galaţi kérdése mindazonáltal feltételezi, hogy az úgynevezett zsidókérdés megkülönböztethető, elválasztható a magyar vagy az orosz ügytől. Elemzésemben rámutattam, hogy a kettő nagyon is összefonódik, és tény, hogy a zsidókérdés ezért vált olyan gyakran a magyar és a román állam számára sokkal "jelentősebb" területi revízió ügyének kifejezési formájává. Az erdélyi zsidók, akár Észak-Erdélyben éltek, akár a déli részen, magyar vagy román fennhatóság alatt, mindenképpen a terület feletti rendelkezésért folytatott, szűnni nem akaró harc részesei voltak. Időnként a harc szenvedő alanyaivá váltak, és előfordult, hogy tevékenyen belebonyolódtak, de a két ország irántuk tanúsított magatartását sok esetben az befolyásolta, hogy a felek miként látták elérhetőbbnek maximális területi igényeik kielégítését és történelmi legitimációjuk biztosítását.

A Magyarország és Románia közötti háborúnak a történelmi színtéren vége. Ám Magyar Nemzeti Múzeumban például több helyet szánnak a második bécsi döntéssel és Magyarország egyéb háborús területváltozásaival kapcsolatos műtárgyaknak, mint a magyar holokauszt dokumentumainak. Hasonlóképpen van mindez Romániában is, ahol az iskolás gyerekek azt tanulják, hogy Antonescu érdeme, hogy ellenezte a végső megoldás bevezetését Romániában és a romániai zsidó lakosság kiirtását. Ezzel szemben a Horthy-megszállás alatt tartott Észak-Erdélyben a zsidóknak üldöztetésben volt részük, majd végleg deportálták őket, de Romániában mégsem került sor a végső megoldásra.[44]

Hogy a régióban élő zsidók kiszakíthatatlanul a közepén állnak a csatározásnak, az bizonyosan kiderül a kommunizmus bukása után előkerült bőséges irodalomból, amelynek vitái legtöbbször követik a két ország közötti nemzeti harc törésvonalait. Az elemzés azt is bemutatta, hogy ennek a – sok szempontból nagyon régi keletű és kemény – harcnak a zsidók általi értelmezése és a benne való, eltérő szerepvállalása miként járul hozzá a régión belüli holokauszt utóéletéről szóló vitákhoz.

Ha az erdélyi kérdés szemszögéből tekintjük a holokauszt eseményeit, értelmet nyernek azok a máig létező jelenségek, amelyek közül a holokauszt felszínre került a II. világháború után. További elemzés tárgya, hogy feltárja a nemzetiesítés vagy az újranemzetiesítés különféle kísérleteit, valamint azt, hogy a holokauszt áldozatai és elkövetői miként alakítják az országoknak és az etnikai csoportoknak a régió múltjáról alkotott képét és történelemfelfogását.

Fordította Balázs Éva

Ugrás az oldal tetejére