Glück Jenő

A gyulafehérvári izraelita hitközség története

 

Gyulafehérváron található a történelmi Erdély legrégibb, máig folyamatosan működő izraelita hitközsége. A középkorban időnként felbukkanó zsidó kereskedők nyomán a 16. század végén tartósabb céllal érkeztek családok a fejedelemség fővárosába. Jelenlétükre egy 1591-re utaló lengyelországi ítélet utal, amely felülbírálta a gyulafehérvári izraelita vallási törvényszék (bet-din) határozatát. Igaz, egyesek kétségbe vonják ennek az adatnak a hitelességét, viszont egy 1595. évi forrás már bizonyítja jelenlétüket. Ekkor ugyanis a Spanyolországból kiűzött, török alattvalóvá vált és Erdélybe került szefárd zsidókat a Portával szembeforduló Báthory Zsigmond fejedelem pogrommal sújtotta.

Tartós megtelepedésük Bethlen Gábor fejedelem (1613—1629) engedélyéhez kapcsolódik, aki a fővárosban biztosította lakhatásukat a kereskedelmi forgalom élénkítése céljából. A szervezetüket képező ”compania” az 1848—49. évi forradalomig élt, és jogilag magába foglalta a fejedelemségben fokozatosan terebélyesedő zsidó lakosságot. Soraikat nem csak további szefárdok megtelepedése növelte, hanem 1700 után nyugatról askenáz zsidók érkeztek, elsősorban Cseh- és Morvaországból, majd elkezdődött a galíciaiak bevándorlása is. Így a gyulafehérvári zsidóság kétnyelvűvé vált, a szefárdok a ladinót, az askenázok pedig a jiddist beszélték. A hitközségi szervezet kiépülését tükrözi temetőjük létrehozása (1637), a zsinagóga működéséről pedig 1656-ban értesülünk.

A 17. század folyamán fejedelmi alárendeltségben élő "compania" a törökök Magyarországról történő kiűzése után (1688) hányatott éveket élt meg. Végül 1720 után az egykori fejedelmi palotával és uradalommal együtt a gyulafehérvári Zsidó utca lakói is az újjáalakult római katolikus püspökség joghatósága alá kerültek, valamiféle hűbéri viszony keretében. Évenkénti pénzbeli kötelezettséggel tartoztak a püspöknek, ami gazdasági helyzetük és létszámuk növekedésével együtt emelkedett. A 18. század folyamán növekedett a gyulafehérvári magisztrátus vezette városrészbe települő zsidók száma is.

Az erdélyi zsidóság egészének jogállását fokozatosan rendezték, és ennek keretében került sor 1754-ben az országos főrabbi állás megszervezésére, amelynek joghatósága vallási téren az egész erdélyi fejedelemségre kiterjedt. Működése ténylegesen 1868-ig tartott, amikor a magyarországi országos izraelita kongresszus új alapokra helyezte a hitközségek tevékenységét. A főrabbi hatáskörébe tartozott a hitközségek ellenőrzése, a személyzet kinevezése, valamint a vallási és iskolai szolgálat irányítása. Megválasztását esetenként a Gubernium által megállapított feltételek mellett a helyi hitközségi tagok vagy az egész Erdélyből érkező megbízottak határozták el.

Az 1848. évi forradalom győzelme után összeülő kolozsvári országgyűlés által elfogadott intézkedések nyomán megszűnt a hűbéri jogviszony a püspökség és a hitközség között. Az újonnan megválasztott magyar országgyűlés intézkedést fogadott el a püspök joghatóságának megszűnéséről a főrabbinátussal szemben. Habár ez a határozat a szabadságharc megindulása miatt nem kapott királyi szentesítést, a püspök a továbbiakban már nem élt korábbi jogaival. Igaz, 1858—1860-ban iskola-felügyelői jogokat gyakorolt az erdélyi zsidó iskolák felett, ez azonban állami megbízás keretében történt.

Az 1848. évi forradalomban a hivatalban lévő főrabbi tevékenységét nagymértékben korlátozta a várat uraló császári katonai parancsnokság, majd a nehézségeket fokozták a forradalmi hadsereg által körülzárt város ellátási gondjai.

A forradalom és szabadságharc után a gyulafehérvári hitközség helyzetét az abszolutista rendszer intézkedései határozták meg. A korabeli akták hiánya miatt más forrásokból értesülhetünk arról, milyen fájdalmasan érintette a hitközséget Friedmann Ábrahám főrabbi sikertelensége, hogy helyet kapjon az országgyűlésben, amely végül figyelmen kívül hagyta a zsidó emancipációt. Ugyancsak más forrás tudósít arról, hogy örömmel fogadták a magyar országgyűlés határozatát a zsidóság egyenjogúsításáról (1867).

A következő évben sorra kerülő országos kongresszus többsége által elfogadott modernebb irányzatú alapszabályokat elutasító hitközségek között találjuk a gyulafehérvárit is. Végül az ortodox irányzatú hitközségek országos szervezetéhez csatlakoztak, amely 1870-ben alakult.

A közgyűlés 1886-ban úgy rendelkezett, hogy kilépnek az ortodox hitközségi szervezetből és független tevékenységet folytatnak saját alapszabályuk rendelkezése szerint. Az úgynevezett "status quo" irányzata nem jelentett vallási téren bármilyen eltávolodást a feltétlen hagyományhű vonaltól. Végül 1923-ban került sor újabb változásokra, amikor csatlakoztak az újonnan alapított erdélyi ortodox hitközségi szervezethez. A bukaresti székhelyű federációba 1948-ban kényszerítették be a gyulafehérvári hitközséget.

Ortodox vallású vonalvezetés uralta az egyes egyesületek tevékenységét is, amit a századfordulón megújított magyar nyelvű új alapszabályaik is kifejeztek.

A gyulafehérvári hitközség közel négy évszázados tevékenységének felderítése jelenleg is folyik. Sajnos, az iratanyag nagyobb része megsemmisült vagy szétszóródott magyarországi, romániai és izraeli levéltárakban. A legösszefüggőbb anyag a gyulafehérvári római katolikus érsekség birtokában van (1720—1848, 1858—1860). A gyulafehérvári városi tanács iratai a helybeli állami levéltárban találhatók, ezek főképp bírósági vonatkozásúak.

A hitközség birtokában csupán a 19. század első feléből maradt fenn kisszámú dokumentum. Rendszeres anyaggal az 1860-as évektől számolhatunk, körülbelül 1950-ig. Tekintettel a helybeli hitközségi vezetők által mutatott érdektelenségre, az állag megvédése érdekében a múlt század '90-es éveinek elején az iratokat több részletben Bukarestbe szállították, és a Zsidó Történeti Intézet Levéltárában helyezték el.[1] Az anyag rendezése folyamán a szétszórt dokumentumokat dossziékba csoportosították, beleértve a vallásos egyesületek iratainak maradványait is.

Az egykori izraelita elemi iskola anyagát (1858—1948) az államosítás után egy másik hasonló intézménybe szállították, míg végül egy jelentéktelen töredék a helyi Nemzeti Levéltárba jutott. Ugyanott találhatók az 1950-ben beszolgáltatott születési, házassági és halálozási anyakönyvek (1895-ig), a továbbiak sorsa ismeretlen.

A rendelkezésre álló anyag 1867 előtti része német, illetve jiddis nyelvű, ezután fokozatosan átálltak a magyar nyelvre, ami 1895-től kezdve lényegében kizárólagossá vált. Hasonló folyamat jellemezte az egyesületek ügyvitelét is. Valójában a dokumentumok tükrözik Alsó-Fehér megye zsidóságának magyarosodását. Az 1881. évi népszámlálás szerint a vármegye izraelitái közül 53,1% jelentett magyar anyanyelvet, míg 1911-ben 89% tett hasonló nyilatkozatot. A gyulafehérvári hitközség tagsága a vizsgált időszakban lényegileg a városra korlátozódott. Az 1877. január 1-jén készített felmérés szerint 1115 hívő volt, közöttük 156 hitközségi adófizető. Az 1910. évi adatok szerint a hívek száma elérte az 1586 főt.

A hitközség vezetőségét választás útján jelölték ki, időszakonként változó 3-5 éves időtartalomra. A napi munkát több fizetett személy végezte, az elnök, illetve a vezető bizottság intézkedései alapján.

A főrabbi és a kántor választása élethossziglan tartott. Adataink szerint 1754-et követően hat főrabbi működött, közöttük a jelentősebbek Levi Margoliott (1778—1817) és Ezekiel Paneth (1823—1845) volt. Friedmann Ábrahám működését (1846—1877) beárnyékolta az ortodoxok és reformerek küzdelme. Tevékenysége " eredeti címének fenntartásával " 1868 után nyugdíjazásáig (1877) a helyi hitközségre korlátozódott.

Átmeneti megoldások után Fischer Sándort választották főrabbinak (1892—1932), helyi hatáskörrel, anyakönyvezési megbízatása azonban az egész megyére kiterjedt. Működésének alapelve a Sulchan-Aruchban lefektetett vallási szabályok töretlen megtartása, a szertartási előírások biztosítása és az egyre terjedő magyar nyelvű prédikációk színvonalának emelése. Különös gonddal őrködött a felekezeti iskolából kiszorult fiatalság nevelése felett.

Krausz Mór főrabbi (1932—1947) szintén elődje vonalán haladt, sőt 1934-ben arra igyekezett rávenni a kereskedőket, hogy szombaton munkaszünetet tartsanak. Gondolatvilága azonban már ekkor összekapcsolódott a cionizmussal is, ami arra késztette, hogy végül családjával Izraelben találjon otthonra.

Utánpótlás hiányában a mindinkább összezsugorodott szefárd csoport azonosságának jobb megőrzése érdekében, 1900 körül mozgalmat indított külön imaegylet létesítésért, amit az askenáz többség elutasított.

Az eredetileg 43 hitközségi tag által kezdeményezett megoldást támogatta a megye vezetése, ami végül elősegítette a kormányszintű jóváhagyást is. Rabbit választottak a ladinó nyelvet ismerő Paneth Sámuel személyében, aki az egykori híres, hasonló nevű főrabbi leszármazottja volt (1908—1946).

Magyar nyelvű új alapszabályukat 1911-ben 165 hívő tette magáévá. Vallási tevékenységük számára a régi zsinagógában biztosítottak megfelelő helyiséget.

A vallási élet és bizonyos szociális feladatok biztosítása súlyos terhet jelentett a hitközségnek és az imaegyesületnek egyaránt. Az iskola fenntartása csupán a hitközségi hozzájárulásra támaszkodhatott. Valójában 1870 után mind szembetűnőbbé vált Gyulafehárvár fejlődésének lassulása és elmaradása a felfutó Kolozsvárhoz és Marosvásárhelyhez viszonyítva. Ilyen körülmények között növekedett az ellentmondás az igények és hívek fizetőképessége között. Így pl. 1910-ben a hitközség költségvetési hiánya közel 1000 koronát tett ki. E helyzet következtében mindent elkövettek az anyagi források biztosítása érdekében. Így erélyesen tiltakoztak 1908-ban a kóser hús forgalmazása ügyében kibocsátott, szerintük sérelmes miniszteri rendelet ellen. A pászkasütés törvényes monopóliumának birtokában a hitközség erélyes hatósági beavatkozást igényelt 1912-ben az egyes magánszemélyek által alacsony áron forgalmazott termék árusítása ellen.

A továbbfejlődés előmozdítása érdekében a hitközség élére általában társadalmi, sőt politikai súllyal rendelkező személyiséget választottak, akinek működését elősegítette az 1867-ben törvénybe iktatott emancipáció. Elsőként az új korszakban Mandl Mózes, majd Jónás Adolf állt a hitközség élén, mindketten a városi tanács aktív tagjai voltak. Az első világháborút megelőző években az elnöki tisztet dr. Mayer Ödön ügyvéd töltötte be, akit 1910-ben kormánypárti programmal országgyűlési képviselővé választottak.

Az imaegyesület élén 1911-ben első alkalommal Salamon Náthánt választották kurátorrá. A hitközség és imaegyesület viszonya a jogi keretek tisztázódása után sem volt felhőtlen. Az imaegyesület a maga részéről igyekezett autonómiáját szélesíteni, főleg önálló költségvetése megfelelő biztosítása érdekében a vallási kötelezettségek és adományok megfelelőbb megosztásával.

A fenti anyagi korlátok közepette a jótékonyság gyakorlása elsősorban a Chevra-Kadosára hárult, amely 1727 óta megszakítás nélkül működött. Mivel iratainak nagyobb része elveszett, tevékenységének teljes körű felderítése ma megoldhatatlannak látszik. Így csupán 1913-ban találunk adatokat taglétszámáról, amikor 148 tagot számlált, lényegileg valamennyien hitközségi adófizetők voltak. Anyagi forrásai általában a hitközségi bevételek felét jelentő szinten mozogtak. Az 1910-es évben 11 093 koronával rendelkezett, míg a hitközség 21 864-el. Jelentős szerepet játszott az idők folyamán a múlt század elejéig 101-re felszaporodott alapítványok kisebb—nagyobb kamata.

Az egyesület alapfeladatai közé tartozott az elhunytak temetése, a vallási szabályok előírásai szerint (1910-ben 39 temetés). A 19. század elejétől fenntartottak egy kisebb kórházat és biztosították a szegények orvosi és gyógyszerellátását. Adataink szerint 1873-tól évente segélyeket osztottak. Az 1911. évi kimutatás szerint 47 rászoruló tűzifát és ruhát kapott, 29-en pedig pénzbeli segélyben részesültek.

Bizonyos adataink vannak a Malbim-Arumin egyesület működéséről is, amelynek központi feladata a szegény iskolás gyermekek évenkénti felruházása volt. Így pl. 1899-ben 14, 1902-ben 34 és 1905-ben 23 tanulót segítettek. Az egyesület nem csak a felekezeti iskola tanulóit segítette, hanem valamennyi helybeli iskola izraelita növendékeit, főképpen a vidékről bejárókat.

A Maskil-Dal (segítő egyesület) 1862 és 1909 között működött, és a szegények istápolója volt időnkénti segélyosztás révén. Megszűnése után vagyonát és alapítványait a Chevra-Kadosa vette át.

A hitközség és az egyesületek összefogásából további jótékonysági kezdeményezések születtek. Ilyen kezdeményezések biztosították a gyulafehérvári helyőrség katonáinak ünnepi megvendégelését. Nem feledkeztek meg a szamosújvári fegyház izraelita foglyairól sem. Számukra a nagy ünnepek alkalmával gyűjtést rendeztek és kóser ételekkel látták el őket.

Erőfeszítéseket tettek az első világháború (1914—1918) idején az izraelita katonák rituális étkezési gondjainak megoldása érdekében. A gyulafehérvári hitközség csatlakozott a központi izraelita szervezetek széleskörű akcióihoz is, beleértve a hadikórházakat. Az első világháború idején időlegesen igénybevett helybeli Chevra-Kadosa kórház teljes ellátását is biztosították.

Világszerte felháborodást váltott ki Kisinyovben (ma Chişinău, Moldávia) 1903-ban kirobbant pogrom, amelynek többszáz zsidó esett halálos áldozatul. Az Oroszország demokratizálását követelő erők ellen a cári titkosrendőrség " az Ohrana " felbujtotta a helyi nem zsidó lakosságot. Ugyanakkor mintegy 4000 otthont is kiraboltak A világszerte folyó gyűjtésbe Fischer főrabbi felhívására a gyulafehérváriak is bekapcsolódtak.

A zsidó öntudat megnyilvánulása volt csatlakozásuk az Aliance Israelite Universelle tevékenységéhez. E szervezet felvállalta a világ zsidósága társadalmi és kulturális érdekeinek védelmét és az antiszemitizmussal való szembenállást. Adataink szerint a gyulafehérvári hitközség 1877 és 1895 között folyósította tagdíját a bécsi központon keresztül.

A hitközség 1901-ben úgy döntött, hogy megmarad az korábbi években a palesztinai szegény zsidók számára folyósított adományok szintjén, amelyet kisebb-nagyobb megszakításokkal a 19. század eleje óta biztosított. Hasonló feladattal bízták meg 1910-ben Fischer főrabbit, aki Jeruzsálemben felkereste a 19. század második felében alakult erdélyi "kollelt", amelyet Erdélyből elszármazott vallásos izraeliták alapítottak.

A középkor szomorú örökségeként a vérvád a 19. század végén Garamkisszőllősön bukkant fel. Az ottani izraeliták egy csoportját azzal gyanúsították, hogy meggyilkoltak egy személyt, vérének rituális célra való felhasználása érdekében. Az antiszemitizmus e primitív megnyilvánulása nyomán sorra kerülő törvényszéki eljárás keretében Guth Soma ügyvéd sikeresen védte meg az ártatlan vádlottakat. A gyulafehérvári hitközség üdvözlő levélben méltatta az ügyvéd munkáját.

Gyulafehérváron 1897 után éreztette hatását az Erdélyben jelentkező cionista mozgalom, amelynek élén a balázsfalvi Rónai János állt, aki részt vett az első cionista kongresszuson is (1897). Nézeteit a magyarországi cionisták nagy többségéhez hasonlóan összeegyeztette a magyar hazafisággal és a palesztinai kivándorlást elsősorban az emancipációt nélkülöző oroszországi és romániai hitsorsosainak szánta. Ugyanakkor a gyulafehérvári hitközség többsége a jelek szerint elhatárolta magát a cionizmustól, amit bizonyít az a tény is, hogy 1910-ben nem szavaztak meg segélyt a palesztinai kivándorlást támogató cionista Nemzeti Alapra. Ez az alapállás azonban nem akadályozta meg, hogy 1915-ben a Chevra-Kadosa adományokat gyűjtsön a hatalomra jutott "ifjútörökök" nacionalista kormányzata által nyomorba taszított palesztinai izraeliták számára. Újabb kétségbeesett felhívás késztette adakozásra Bécsen keresztül a hitközséget a Safetben élő évezredes hitközség mintegy 500 éhezője megmentésére.

A levéltárban nem maradtak fenn pontos kimutatások az első világháború keretében kifejtett erőfeszítésekre. Csupán egy 1918 februárjából származó szűkszavú jelentés jelzi, hogy az adófizető tagság több mint egyharmada a harctéren teljesített szolgálatot.

A felekezeti iskola épületét 1915—1916-ban időlegesen a hadikórház rendelkezésére bocsátották, amelyben Nathan Ábrahám hitközségi orvos is tevékenykedett. Az ágyak száma 13 volt, ez később valószínűleg növekedett.

1916-ban a román hadüzenet után az erdélyi szélekről Gyulafehévár vidékére érkező menekültek segélyezéséről is gondoskodtak. Pozitív választ adtak 1918-ban a csíkszeredai hitközség kérésére, amely segítséget kért a háborúban megrongálódott intézményeinek újjáépítésére.

Az iskoláról " irattára pusztulása miatt " pontosabb adatokról csupán a hitközség határozataiból értesülünk. Az első jelentős esemény a Friedmann főrabbi kezdeményezése nyomán 1874-ben felépített, akkor modernnek számító iskolaépület volt, amely tornateremmel is rendelkezett. A tanmenet 1868 után igazodott a magyar állami iskolákéhoz, beleértve a számtant, fizikát és kémiát. Oktatták a magyar, a német és a héber nyelvet. Ez utóbbi összefonódott a hitoktatók működésével.

Az iskola általában négy osztállyal működött, a hitközség költségvetése azonban csupán két tanító javadalmazását tudta biztosítani. Szigorúan megkívánták a tanítók törvényes képesítését. Az iskola mintegy száz tanulót oktatott, és 1895-től alapvetően magyar tannyelvű volt. Segédnyelvként az 1903—1904. évi tanévig a német is szerepelt. Az iskola figyelemreméltóan járult hozzá a magyar nyelv terjesztéséhez, így pl. az 1903—1904. évi tanévben tíz német és 13 román anyanyelvű tanuló sajátította el a magyar nyelvet.

Felekezeti leányiskola hiányában az izraelita családok a római katolikus Notre Dame nővérek magyar tannyelvű iskoláját vették igénybe. Valamennyi forrás hangsúlyozza a nővérek ökumenikus hozzáállását a más vallású növendékek esetében. A hitoktatást, illetve a héber nyelv tanítását a rabbinátus biztosította. A századforduló után több izraelita diák az állami iskolákat látogatta.

Az 1918. december 1-jén Gyulafehérváron tartott román nemzetgyűlés, majd az 1920-ban aláírt trianoni békeszerződés nyomán bevezetett román közigazgatás új helyzet elé állította a hitközséget. Ezekben az években egymást érték a felhívások az új helyzetbe történő beilleszkedés végett a Román Nemzeti Tanács, a Szebeni Erdélyi Kormányzótanács és nem utolsósorban a Zsidó Nemzeti Szövetség részéről. Ez utóbbi cionista hangvétellel, önálló kisebbségi politikával működött, majd végül a később megalakuló Zsidó Párthoz csatlakozott. Egyelőre helyzetük bizonytalanságát igyekeztek feloldani. Nem felejthetjük el, hogy a múltban ”status quo” irányzatuk következtében csupán saját erejükre támaszkodhattak annál is inkább, mivel az utolsó kísérletek ezen irányzatú hitközségek tömörítésére 1917-ben kudarcba fulladtak. Végül 1923-ban rászánták magukat, hogy csatlakozzanak a Désen 1920-ban, illetve 1921-ben megalakult erdélyi ortodox hitközségi szervezethez. Igaz, helyzetük bizonytalanságát jellemzi, hogy a kormányzat csupán 1932-ben részesítette szervezetüket állami elismerésben. Megjegyzendő, a dési határozat az ortodox zsidóságot nemzeti kisebbségnek nyilvánította és ezen az alapon igényelte jogainak biztosítását Románia keretében.

Alapvető változás következett a szefárd imaegyesület és a hitközség kapcsolatában. Az 1908-ban alakult imaegyesület 1921-ben külön hitközséggé alakult és befolyásos bukaresti szefárd tényezők közbenjárására állami elismerést kapott. Az új jogviszonyok közepette sem sikerült azonban közöttük zavartalan kapcsolatot létesíteni. A közös anyakönyvezés, az imahelyek megosztása, de főképp a részesedés tisztázása a jövedelmekből, megterhelte a légkört. Az ortodox hitközségek szervezetének közbelépésére 1931-ben megállapodás született, amely azonban csupán 1938-ig működött. Ekkor újabb tárgyalások hoztak időleges megegyezést.

Forrásaink tükrözik az első világháború után végbement demográfiai változásokat a hívek körében. A szebeni kormányzótanács által 1920-ban végrehajtott népszámlálás a zsidókat hivatalból nemzetiségnek nyilvánította. Gyulafehérváron szám szerint 1770 főt jegyeztek fel. Pontosabbnak tekinthetjük az 1930. évi népszámlálást, amikor tágabb teret engedtek az állampolgári nyilatkozatnak. Ez alkalommal 1558 izraelita vallásút jegyeztek fel, közülük 1480 nyilatkozott mint zsidó nemzetiségű. Az 1942. évi zsidó népszámlálás rasszista alapon határozta meg az egyének hovatartozását, ekkor 1654 személyt jegyeztek fel.

A gyulafehérvári hitközség az új helyzet közepette is megtartotta magyar ügykezelési nyelvét. Természetesen 1920 után az állami hatóságok fokozatosan megkívánták a román nyelvű beadványokat. Az 1932-ben jóváhagyott alapszabály kikötötte a román ügykezelési nyelvet, a tanácskozási nyelv azonban továbbra is túlnyomórészt magyar maradt, csakúgy, mint a prédikáció nyelve a zsinagógákban, illetve a temetéseknél. A román nyelvtudás hiánya miatt a fogalmazványok nem egyszer magyarul készültek, majd románra fordították. Az egyesületi iratok, elsősorban a Chevra-Kadosa iratai, megtartották a magyar nyelvet.

Az 1929—33. évi világgazdasági válság szele elérte a gyulafehérvári hitközséget is. Megrázkódtatást jelentett, hogy 1932-ben csökkenteni kellett az alkalmazottak fizetését. Halovány segítséget jelentett az 1921. évi földreform rendelkezése, amely földhöz juttatta a plébániákat. Hosszú huzavona után a gyulafehérvári hitközség hét hold szántóföldet kapott, ennek jövedelme azonban csupán 1933-tól kezdve folyt be.

A hitközség továbbra is elsődleges feladatának tekintette intézményei fenntartását és lehetőség szerinti fejlesztését. Így pl. az askenáz zsinagógában cserépkályhákat állítottak fel, majd bevezették a villanyvilágítást. Igyekeztek fenntartani a rituális étkezés lehetőségét. Biztosították a kóserhús állandó szállítását, az ünnepi pászkát és a megfelelő borokat. Az ajánlatok meghirdetésével sikerült a korábbinál alacsonyabb árszintet elérni. 1938-ban pedig biztosították a rituális fürdő felújítását.

A hitközség élén a két világháború között lelkes csoport állt, amelynek oszlopai Fuchs Ferdinánd, Glück Fülöp és Schäter Mór elnökök voltak. Mint már jeleztük a szorosan vett vallási tevékenység élén Fischer Sándor főrabbi állt, akit 1932-ben bekövetkezett halála után Krausz Mór főrabbi követett, mindketten a város egész lakosságának részéről köztiszteletnek örvendtek.

A nehéz gazdasági viszonyok és a már a '20-as években megerősödő antiszemita légkör okozta hátrányok megkövetelték a jótékonykodás további kiépítését. A hagyományos iskolai ruhaosztás és a szegények tűzifa-ellátása kiterjesztésén túlmenően, égető problémává vált a Chevra-Kadosa által fenntartott kórház felújítása, pontosabban az ingyenes ágyak számának növelése, ami 1921 után fokozatosan történt meg.

A növekvő munkanélküliség nyomán szaporodott a városba érkező vagy átutazó munkakeresők száma. Támogatásukra 1934-ben alapot létesítettek, amely felett a főrabbi rendelkezett.

A hitleri üldözések elől menekülő német zsidók számára is segélyt biztosítottak 1933 után, majd az osztrák zsidók hulláma következett 1938-ban. A hitközség adományait a kolozsvári segélyközponton keresztül juttatták el a reászorulóknak. Rendkívüli esetekben közvetlen támogatást is juttattak. Így pl. 1940-ben gyors gyűjtés révén 33 000 lejt juttattak a szulinai kikötőben rekedt 2800 menekülő részére, akik képtelenek voltak kifizetni a Palesztinába induló hajók megemelt szállítási díjait. Szükségessé vált a hívek jogvédelmének megszervezése is. Így 1939 elején két ügyvéd önkéntes részvételével jogvédő irodát szerveztek a szegény tagok segítségére. Elsődleges feladatuk volt a Goga-kormány (1937—1938) által indított állampolgársági felülvizsgálati ügyek felügyelete, illetve az érintett személyek védelme.

A két világháború között legsúlyosabb antiszemita kilengés 1938-ban következett be. A '20-as évektől megerősödött szélsőjobboldali szervezetek közül előtérbe került a Cuza-féle irányzat, majd a hitleri mintát követő Vasgárda súlya növekedett meg. Ilyen körülmények között 1938. október 20-án egy ismeretlen merénylő " vélhetően vasgárdista " házi készítésű bombát hajított be az askenáz zsinagógába ahol 18 hívő végezte reggeli imáját. Szerencsére csupán tetemes anyagi kár keletkezett.

A rendőrségi vizsgálat nem állapította meg a vétkesek kilétét, így sohasem fogták el őket. Igaz, hírek terjedtek el letartóztatásokról, de végül kiderült, hogy azok csupán a közvélemény félrevezetését célozták. A zsinagóga újjáépítése a hitközséget terhelte, mivel az állami hatóságokhoz benyújtott segélykérést néhány szavas leiratban elutasították. Végül, gyűjtés nyomán 1939-ben foghattak hozzá a munkálatokhoz, de ekkor is csak a legszükségesebbekre szorítkozhattak.

A gyulafehérvári askenáz hitközség 1918 után is fenntartotta négyosztályos, két tanerős iskoláját. Az általános ismereteket egyelőre magyarul tanították, de 1920-ban bevezették a román nyelvet mint tantárgyat. Negatív fordulatot jelentett az Anghelescu közoktatási miniszter kezdeményezte iskolatörvény, amely az erdélyi izraelita felekezeti iskolákat választás elé állította a román, illetve héber tanítási nyelv között. Mivel az utóbbi megoldás kivihetetlen volt, az 1923—1924. évi tanévtől a fő tanítási nyelv a román lett, hébert a hitoktatás keretében tanítottak. A bukaresti kormány e változás nyomán az iskola számára államsegélyt helyezett kilátásba, de azt valójában nem folyósították.

A '30-as évek kisebbségellenes intézkedései között szerepelt számos felekezeti iskola nyilvánossági jogának elvonása. A gyulafehérvári izraelita iskolától 1936-ban vonták meg a nyilvánossági jogot. Ezután kötelezték a tanulókat, hogy vizsgadíj fizetése mellett állami iskolában tanúsítsák előmenetelüket.

A '20-as évek elején a kormányzat kizárta az izraelita növendékeket a keresztény felekezeti iskolákból, ami elsősorban a Notre Dame zárda leánynövendékeit érintette. Tekintettel az állami iskolába járó izraelita növendékek nagy számára, a főrabbik különös hangsúlyt fektettek a hitoktatás színvonalára.

A gyulafehérvári hitközség szerepvállalása a cionista mozgalomban a '30-as években erősödött fel. Az 1935. évi közgyűlésen a többség hangsúlyozottan a cionista életvitel mellett foglalt állást, és kifejezetten támogatásukról biztosították a kolozsvári székhelyű Zsidó Nemzeti Szövetséget. A következő évben a hitközség képviseltette magát a nem sokkal korábban alakult Zsidó Párt Temesváron tartott kongresszusán. Elküldték megbízottaikat a párt bukaresti tanácskozásaira is.

A hitközség fokozott mértékben támogatta a palesztinai kivándorlást. Legjelentősebb hozzájárulásuk a Zsidó Nemzeti Alapnak szólt, és ezen belül a földvásárlásokhoz, illetve az ottani kibucok gazdasági és társadalmi helyzetének megerősítéséhez járultak hozzá. E küldemények érdekében pótdíjat számítottak fel a hitközségi szolgáltatásokra, ami elsősorban a pászkaeladás alkalmával biztosított jelentősebb bevételt.

Az első világháborút követő évtizedek bel- és külpolitikájának csődje nyomán 1940 nyarától kezdve jobboldali fordulat következett Románia életében. A gyulafehérvári hitközség helyzetét meghatározta az a tény, hogy a bécsi döntés nyomán (1940. augusztus 30.) Dél-Erdély Románia része maradt, ugyanakkor az ország kormányzása Ion Antonescu tábornok irányítása alá került, aki Hitler-barát diktatúrát vezetett be (1940. szeptember 6.), és 1941 januárjáig együttműködött a Vasgárdával.

Az első rasszista törvény " még II. Károly király aláírásával " 1940. augusztus 9- én látott napvilágot. A gyulafehérváriakat súlyosan érintette, hogy a törvény csoportokra osztotta a zsidóságot, amelynek keretében az erdélyiek a legkedvezőtlenebben besorolást kapták. A gyulafehérvári hitközséget súlyos feladatok elé állította 1941-ben Antonescu rendelete, amelynek eredményeképpen Fehér megye székhelyén összpontosították a területen élő zsidóságot, amely 2451 főt tett ki. Így mintegy 800 fő elhelyezéséről, élelmezéséről és megélhetésének biztosításáról kellett gondoskodni. Időleges könnyítést jelentett, hogy 1942-ben hazabocsátottak 360 nagyenyedit, majd a marosújváriakat, igaz 1943-ban újra az összpontosítás került napirendre. Végig Gyulafehérváron laktak Tövis, Erzsébetváros, Balázsfalva, Marosludas, Szászsebes és Dicsőszentmárton zsidó lakosai.

A hitközség számukra 1914—42-ben szükségkonyhát működtetett és különböző juttatásokat biztosított saját forrásaiból, valamint néhány jelentősebb hitközség (pl. Temesvár) adományaiból. A teljes megoldást azonban a hívek nagy többségének áldozatkészsége biztosította, jóllehet, több tehetős személy nehezen volt rábírható az áldozatvállalásra.

A zsidók kizárása 1940-ben a hadseregből együtt járt a kötelező munkaszolgálat bevezetésével. A szolgálatra kötelezettek katonai irányítás alatt álltak és különböző nagy beruházások alkalmával foglalkoztatták őket. Végül legnagyobb részüket 1944-ben egy dél-moldvai erődvonal építéséhez vezényelték ki. A hadsereg azonban semmiféle egyéni felszerelést, sőt ruházatot sem bocsátott a munkaszolgálatosok rendelkezésére, amit saját forrásból nagyon sokan nem tudtak előteremteni. Az élelmezés is hiányos volt, sőt olyan megdöbbentő események is napvilágra kerültek, mint a dévai helyzet 1944 elején, ahol éhhalál veszélye fenyegetett. A gyulafehérvári hitközség az országos zsidó szervezet erőfeszítésein túlmenően számos alkalommal külön segítséget küldött munkaszolgálatos tagjainak. Így pl. 1942—43-ban havonta támogatta Szebenbe kirendelt tagjait.

Nem feledkeztek meg a Transnistriába deportáltakról sem. Az Antonescu-kormány borzalmas körülmények között a román közigazgatás alá helyezett Dnyeszter és Bug közötti területre deportálta a besszarábiai, a bukovinai és a moldvai dorohoi megye zsidóit. Kisebb csoportokat " beleértve gyulafehérváriakat is " szintén ugyanoda deportáltak. Részükre pénz és ruhaneműek gyűjtése folyt. Említésre méltó a hitközség 1943. november 25-én kelt határozata, amelyben vállalták 25 anyátlan—apátlan árva befogadását a trasnistriai táborokból.

Mindezen nehézségeken túlmenően a hitközség és tagjai állandó zsarolásnak voltak kitéve. Törvényrendelet kötelezte a rasszista törvények hatálya alatt álló személyeket, hogy súlyos börtönbüntetés terhe alatt ruhabeadást teljesítsenek a hatóságok számára. A gyulafehérvári hitközségnek 140 olyan tagja volt, akiket a közadakozás mentett meg. 1942-ben a tagok 30-as csoportokban voltak berendelve a hitközségbe, hogy állami megbízott előtt nyilatkozzanak az államkölcsön aláírása ügyében. Befizetéseket kényszerítettek ki a háborús rokkantak elhelyezésére szolgáló "palota" számára, amit Antonescu személyesen kezdeményezett (1942). Egy összesítő jelentés szerint 1941—43 között a hitközség, illetve tagjai hasonló célokra mintegy 10 millió lejt fizettek be. Nem hiányoztak a megalázó intézkedések sem. Így pl. 1943 áprilisában Paneth Sámuel szefárd rabbit lakásából utcára tették, mivel az épületet mondvacsinált okok alapján lefoglalták. Betiltották a kóserhús forgalmát is.

A gyulafehérvári zsidóság felett ott lebegett a teljes kitelepítés veszélye. Antonescu a transnistriai deportálások végeztével 1942-ben a dél-erdélyi zsidóság deportálását tűzte napirendre. Végrehajtásra azonban nem került sor, egyrészt a belső ellenállás " amelyben Elena anyakirálynő jelentős szerepet játszott ", másrészt a külföldi tiltakozás, főképpen a pápai nuncius és a svájci követ fellépése nyomán. Érdekes, hogy a hitközség irataiban e súlyos kérdés nem szerepel, mivel a készülő végrehajtás előkészítését állami vonalon végezték. A hadi helyzet kedvezőtlen alakulása miatt a kérdést levették a napirendről, sőt engedélyeztek bizonyos kivándorlást is.

A gyulafehérvári hitközség a fenti nehézségek ellenére gondját viselte hagyományos tevékenységének is. A hívők létszámának növekedése szükségessé tette segédrabbi alkalmazását Ernester Géza személyében. Hasonlóképp biztosították az immár kétszáz fős tanulólétszám iskolázását, mivel az állami iskolából kizárták az izraelitákat. A tanmenetet a kötelező hétosztályosra egészítették ki. Nagy nehézségek árán biztosították a tanítást; a tanítók között ideiglenesen keresztények is voltak. Az iskola iratait állami kezelésbe vették, magát az épületet 1940-ben a vasgárdisták vették birtokukba, aminek következtében a tanítás felváltva irodahelyiségekben történt. Igaz, 1943-ban részben visszaadták az iskolát.

Problémák merültek fel askenáz—szefárd viszonylatban is, amelyet végül egy 1944. április 10-én kötött megegyezéssel rendeztek.

A Románia háborúból való kiválása előtti hónapokban menekültek érkeztek Gyulafehérvárra Észak-Erdélyből, akik a haláltáborokba történő deportálás elől kerestek menedéket. Az 1944. augusztus 23-i fordulat nyomán a hitközség újabb feladatokkal találta magát szemben. Igaz, visszanyerte ingatlanjait, de számos kérdés nyitva maradt, mint pl. az elkobzott vagyontárgyak ügye és a kártérítési igények. Továbbra is megoldatlan kérdés maradt, hogy a városba kényszerített hívek nagy része Gyulafehérváron maradt. Intézkedéseket követelt a feloszlott vidéki hitközségek vagyonáról történő gondoskodás, főképpen Nagyenyeden, Szászsebesen és Tövisen.

Segélyezést igényelt egy, a magyar honvédséghez beosztott 33 fős munkaszolgálatos csoport, akik 1944 őszén román hadifogságba estek. A gyulafehérvári hitközség segítette az Észak-Erdélybe, Lengyelországba és Szlovákiába tartó volt deportáltakat, akiknek átmenetileg segélyt biztosítottak.

A rákospalotai rabbi felhívására 1945 tavaszán élelmiszert gyűjtöttek az egykori budapesti gettó reászorulóinak, sőt az év folyamán egy ottani gyermekcsoportot láttak vendégül.

A hitközség 1944 őszétől folytatta teljes körű hagyományos tevékenységét is. Így pl. biztosították az Antonescu-rendszer által betiltott kóserhús forgalmazását. Az újjászervezést azonban akadályozta a növekvő pénzromlás, de főképpen a meginduló kivándorlás, amely nagyrészt Palesztinába irányult. Eltávozott többek között Krausz Mór főrabbi és Paneth Sámuel rabbi is, helyüket pedig nem tudták betölteni. Komoly segítséget jelentett viszont az amerikai Joint által folyósított források felhasználása. Így, működtetni tudták az öregek otthonát és egy gyermekmenhelyet.

Az iskolaépület teljes visszaszerzése és az irattár visszavétele nyomán, 1944 őszén újraindult az iskola hétosztályos keretben. A nyilvánossági jogot azonban csupán 1946-ban nyerte vissza. Az államsegélyt elvben folyósították, kifizetése rendszertelen maradt. A tanítást keresztény tanítókkal biztosították. A hitoktatás a főrabbi felelőssége volt, távozása után a kántor vette át munkáját.

Az iskolát 1948 nyarán államosították. A tandíjak elvesztése nyomán hitoktató alkalmazására nem volt fedezet. A tanulókkal közölték, hogy a hitközség székhelyén a megfelelő személy díjazása nyomán vehetnek részt hitoktatáson.

A hitközség 1944—1947 között alapszabályszerűen folytatta tevékenységét, az elnök meghatározása szerint alapjában véve cionista vonalvezetéssel. Ebben az időben jelentek meg a Román Kommunista Párt irányítása alatt létesített kisebbségi szervezetek. Ezek egyike a Zsidó Demokrata Bizottság volt, amely kezdetben a meglévő szervezetekben igyekezett befolyását érvényesíteni. Gyulafehérváron 1947 második felétől vált szembetűnővé a Zsidó Demokrata Bizottság befolyása. A november 2-i gyűlésen Löwe Ernő elnök bejelentette, hogy szükségessé váltak az e szervezettel történő egyeztetések.

November 29-én az elnök már beszámolt részvételéről a Zsidó Demokrata Bizottság bukaresti ülésén. Újabb lépést jelentett a Zsidó Demokrata Bizottság megbízottjának bejelentése 1948. május 30-án, amely szerint e szervezet mintegy vezérkara a zsidókra vonatkozó ügyeknek, és ugyanakkor javaslatot fogalmaztak meg a hitközség vezetőségének átszervezésére.

A vezetőségben történt változás nyomán augusztus 22-én a Zsidó Demokrata Bizottság titkára tudtul adta, hogy ezentúl a felszólalások nyelve csupán román vagy jiddis lehet. A hitközség kulturális tevékenységét átruházták a jiddis nyelvű szervezetre, amely megalakította gyulafehérvári szervezetét. A továbbiakban újabb átszervezésre került sor, amelynek eredményeképpen a hitközség vezető testületét "egészséges", többnyire munkás származású elemekre bízták.

A hitközség egyre zsugorodó tevékenységét az 1950. február 4-én érvénybe léptetett alapszabály határozta meg, amely lényegében megszüntette a hitközség autonómiáját. Ez az intézkedés egyet jelentett a gyulafehérvári hitközség besorolásával a Bukarestben székelő federáció egységei közé, amely általános működési szabályokat állapított meg, ellenőrizte a pénzkezelést, és biztosította bizalmi embereinek jelenlétét. Itt jegyezzük meg, hogy a Zsidó Demokrata Bizottság feloszlatása után (1953) ennek vezetőit általában a hitközségekhez helyezték át.