Búcsú Varga E. Árpádtól

(Ernszt Árpád, 1952. április 11.−2011. május 1.)

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Kedves Barátaim!

Nagyon nagy veszteség ért bennünket, mert elveszítettünk egy végtelenül jó embert, aki teljes énjével, tiszta szívével és teljes lelkével a miénk volt még nemrég.

Harmincegy esztendőn át, 1980 óta, barátok voltunk. Sokszor, amikor megérkeztem hozzá a Práter utca 56-ba, a 12. emelet ablaktalan kis konyhájának kockás abroszára csendes, sejtető mosollyal tette le elém a tiszteletemre előkészített balatoni szürkebarátot, ami mellett aztán sokszor eleredt közöttünk az éjszakába nyúló őszinte beszéd.

Ha most azt kérdeznék tőlem, hogy milyen ember volt ő, csak annyit tudnék mondani, hogy Árpád jó volt, hogy tele volt a szíve az emberek iránti megbecsüléssel és szeretettel. Nem volt megkeresztelve, de nem ismertem nálánál nagyobb, igazibb keresztényt. Lehet, hogy ezért is nem akart egyik egyháznak sem tagja lenni, mert olyan jóság, emberség lakozott a szívében, amelyhez a világban élő intézményes egyházak még csak közelébe sem férkőzhettek. Valóban kiüresítette önmagát, mert ideadott nekünk mindent, amije csak volt, amit csak adhatott, úgy, hogy nem várt cserébe semmit, soha, senkitől.

Más értéket nem ismert el, csak a legemberibbeket, a legegyszerűbbeket: a szeretetet, az emberséget és a pontosan elvégzett munkát. Alázatos és szerény ember volt, de éppen erre az egyszerű értékrendre alapozva mindig, mindenkivel szemben határozott, nyílt és egyenes. Nem hajbókolt senkinek, nem csatlakozott soha semmiféle hadhoz, az ő vezére valóban belülről vezérelt.

Tudom, hogy férfiemberhez illő néma és hűséges szerelemmel szerette Magyarországot, a magyar tájakhoz tartozó embereket és az emberek által teremtett szép értékeket. Szerette a Dunántúlt, az ősök szülőföldjét, szerette Kispestet, ahol a gyermekkorát töltötte, szerette Szombathelyt, ahol a főiskolán tanult, és persze Erdélyt, ahová újra és újra hazatért. Azt hiszem, egyformán szerette Kaposvárt és Kolozsvárt, Kőszeget és Kézdivásárhelyt, a Józsefvárost és Marosvásárhelyt, a budai és a székely hegyeket.

 Hozzánk, erdélyiekhez valami mély és különös kapcsolat fűzte. Nem tudjuk ennek a gyökerét, talán ő maga sem tudta. Húsz éves volt, amikor 1972-ben Dél-Erdélyben egy forró augusztusi napon ezt írta útinaplójába: „Nagyon elfáradhattam, mert több mint 11 órát aludtam egyfolytában. Dél van, mire az elágazás után kiállok a Râmnicu Vâlcea felé vezető útra. Hosszas, sikertelen próbálkozás után visszaindulok Szebenbe. Egy borostás arcú sofőr vesz fel teherautójára. N’am ban – mondom. Nevet és a kezét nyújtja. Kézfogásra, nem pénzért. Ez visszaadja a lelkierőmet.” A soknépű Erdély valóban második hazájává lett: mi a mienknek tartottuk őt, és tudom, hogy ő is a magáénak tartott minket. Alább így folytatja tovább abban a bizonyos útinaplóban: „Kővárra »haza« érkezem. Sőt jobb, ha az idézőjelet elhagyom, így igazabb.”

Tizenkilenc éves kora óta, 1971-től rendszeresen járta Erdély tájait, egykor ő is az ún. „autóstoppos magyar fiatalok” közé tartozott. Mint főiskolai hallgató fényképeket, kézi rajzokat, térképeket készített, útinaplót vezetett − ma bárki megnézheti ezeket az interneten. Ekkor szövődött baráti kapcsolatai közül sok élete végéig megmaradt. A diktatúra utolsó éveiben, amikor a legnehezebb volt az élet odaát, volt úgy, hogy évente 12-14-szer is elutazott Erdélybe. A maga diszkrét és rendkívül figyelmes módján mindenkinek azzal segített, amire az illetőnek a legnagyobb szüksége volt. Egyformán jó barátai voltak a székelyföldi falusi tanítók-tanárok, a sepsiszentgyörgyi városi munkások, az öreg, betegeskedő magányos kalotaszegi falusi emberek, a gyimesi zenészek és az illegalitásban titokban szervezkedő nagyváradi és kolozsvári értelmiségiek. És ő egyformán figyelmes volt mindenkihez, mindenki baja-bánata, reménye és öröme egyformán fontos volt neki. Most utoljára köszönjük, Árpád, a műanyag kéziszatyorban és hátizsákban éveken át hordott gyógyszereket, a gyermektápszert, a kávét, a kockacukrot, a csokoládét, a Tiszatáj és a Mozgó Világ számait, a Néprajzi Lexikon és az Erdély története köteteit, a fénymásolt újságcikkeket, a határon nagy kockázattal átcsempészett információkat, a fényképeket, a nekünk küldött kéziratokat, leveleket − de csak maga a Jóisten az igaz tudója annak, hogy mi mindent kellene még megköszönnünk Neked. Minden nap ünnep volt, amikor jöttél, és minden perc ajándék volt, amit együtt töltöttünk. Akkor és azóta annyiszor.

Mert szerettél minket és mi szerettünk Téged, hát nagy most a mi veszteségünk, Árpád. A határon túl és a határon innen egyaránt.

De a nagy bánatban se legyünk önzők, barátaim! Ne csak a magunk veszteségéről, ne csak a magunk emlékeiről beszéljünk, hanem szóljunk arról az életműről is, amit Árpád maga után hagyott, ami nemcsak a miénk, a barátaié, hanem a mindenkori jövőé, a még meg sem született gyermekeké, az utókoré. Mert mi is egyszer, ki előbb, ki utóbb, elmegyünk utána, de a Mű, amit Ő hátrahagyott, itt marad örökre, és általa emlékezni fognak rá az emberek időtlen időkig.

Tizenkét napja már, hogy meghalt, és az újságok nem írnak, az elektronikus médiumok nem beszélnek róla annyit, amennyit kellene, amennyit méltán megérdemelne. Sem ideát, sem pedig odaát. Pedig a tudományos idézettségi mutatója, az ún. „hivatkozási indexe” otthon nálunk nagyobb, mint bárki másé, aki csak élt valaha Transzilvániában, nagyobb még az Orbán Balázsénál is, akinek főműve, A Székelyföld leírása Erdély leginkább ismert és legtöbbet idézett tudományos munkája.

A nagyvilág hallgatásának oka az, hogy nem alakult ki mítosz körülötte, pedig amit létrehozott, az valóban mitikus méretű és mitikus jelentőségű is. De mert semmi sem volt idegenebb előtte, mint a magamutogatás, mert mindig menekült az ún. „szereplések”, a konferenciák, a nagy nyilvánosság, a nyilatkozatok elől, ezért hát most is csend van körülötte. Még meghalni is úgy tudott, olyan csendben és olyan észrevétlenül, hogy a nagyvilág alig vette észre, hogy elment. Tudom, ha tehetné, most tőlünk, a barátaitól is elnézést kérne, sután mentegetőzne, hogy halálával szomorúságot, gondot-bajt okozott nekünk.

Mi az ő életműve tehát?

Az életmű tudományos részének egyszerű, de egészen határozott, szerényen tárgyszerű és egyetlen címe van: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Összeállítását sok évtizeddel ezelőtt, még 1985-ben kezdte el, bár ekkor, amikor az első számításokat elvégezte, még maga sem sejtette, hogy voltaképpen magába a Nagy Műbe, magába az életműbe fogott, olyan hatalmas munkába, ami majd csak évtizedek múlva nyeri el végső, kiteljesedett formáját. Ekkor, 1985-ben még csak adatokra és legfőképpen térképre volt szükség az erdélyi magyarság területi elhelyezkedéséről egy emberjogi fórum Nyugat-Európából érkezett résztvevői számára, és ő, a Magyarságkutató Csoport Erdélyt jól ismerő munkatársa, elvállalta ezt a hozzá közel álló feladatot. Az Ernszt Árpád polgári név mellé ekkor választott egy másik nevet is magának: hogy a román titkosrendőrség figyelme ne terelődjön rá, édesanyja családnevét használva, Varga E. Árpád néven kezdett publikálni, és ezt a nevet mindvégig megtartotta.

És ettől kezdve nem volt megállás. Soha egyetlen pillanatig sem. Az első tanulmány után egyéb munkák, felkérések következtek, sokszor egymással párhuzamosan: 1987-ben az 1806-os Lipszky-féle térkép erdélyi szelvényeinek újrakiadásához elkészített egy kötetnyi terjedelmű történeti helynévmutatót, 1988-ban és 1989-ben a falurombolási terv kapcsán az észak-erdélyi megyék magyar többségű vidékeinek etnikai viszonyaival foglalkozott, majd megírta az erdélyi városok elrománosítási folyamatát bemutató hatalmas tanulmányát. (Ez utóbbi kérdés azóta is az Erdélyről szóló demográfiai kutatások legkényesebb témája.) És eközben kikristályosodott az a módszer és tudományos szemlélet, amely az egész életmű alapját képezi, amelyre a fokról-fokra terebélyesedő hatalmas és egységes statisztikai adatbázisa ráépült: a hivatalos magyar és román népszámlálások anyanyelvi, nemzetiségi és felekezeti adatait a mai (értsd: az 1968-as ún. „megyésítés” utáni) közigazgatási beosztásnak megfelelően, települések szerinti bontásban időrendben tette közzé, illetve számította ki az ún. „jelenkori” Erdély teljes területén. A forrásközlésnek ezt az eljárását ő dolgozta ki, és erre a módszerre alapozta az életművét.

A nagy mű első része, amely az 1850−1992 közötti erdélyi népszámlálások adatsorait tartalmazza, 2001-re készült el, majd meg is jelent öt impozáns kötetben, amit a 6. kötetben egy ugyancsak monumentális történeti helységnévtár egészített ki. Később ezt a hatalmas adatbázist − az időközben lezajlott 2002-es népszámlálás adataival kiegészítve − elektronikusan is hozzáférhetővé tette. A hat kötet mellé hetedikként oda kívánkozik a Nyárády R. Károly irathagyatékából gondosan szerkesztett és megfelelő tudományos apparátussal ellátott Erdély népesedéstörténete című, 2003-ban megjelent kötet is, amely voltaképpen ugyancsak az ő munkája. A hét kötet − teljes terjedelmük mintegy 5 000 oldal − valóban lélegzetelállító vállalkozás. De munkája nem merült ki ebben a forrásközlésben: a statisztikai adatbázisok szerkesztésével egyidejűleg elemző-értelmező tanulmányok sorát írta meg ugyancsak több ezer oldal terjedelemben, amelyekből reprezentatív válogatást nyújt a Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből című, 1998-ban megjelent tanulmánykötete.

Az elvégzett munka végén nagy elismerést és szakmai megbecsülést jelentett számára, hogy 2002 tavaszán a Központi Statisztikai Hivatal a Fényes Elek Emlékéremmel tüntette ki, amit rajta kívül az intézeten kívülálló kutató addig nem vehetett át.

Az életmű ekkor, már tíz évvel ezelőtt, lezárulni látszott: a világos rendben közzétett adatsorok minden vonatkozásban teljesek és örökérvényűek voltak. Mintha a kegyetlen sors is teljesnek látta volna ekkor az életművet: az orvosok 2001 kora őszén diagnosztizálták azt a súlyos betegségét, amellyel aztán egy évtizeden át harcolni kényszerült. Az első műtét után a halál árnyékában élt, de ő éppen úgy dolgozott tovább, mint azelőtt. Munkahelyére, a Kulturális Innovációs Alapítvány könyvtárába ezután is nap mint nap bejárt, sőt tudományosan új, hatalmas munkához fogott: a II. József korabeli 1785-ös összeírások erdélyi demográfiai adatainak feldolgozásán kezdett el dolgozni a korábban lefektetett módszertani alapokon, azaz a történelmi időben visszamenve olyan területre lépett, amelyen előtte még senki sem járt.

És a sors megadta neki, hogy az azóta eltelt egy évtized alatt ezt a munkáját is befejezze, de a sajtó alá rendezésre és a megjelentetésre betegsége elhatalmasodása miatt már nem tudott sort keríteni. Az életmű eme második, 18. századi forrásfeltárást megvalósító részéről nemrég, utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával már súlyos betegen azt mondta nekem, hogy ennek elvégzése sokkal nagyobb munka volt, mint a 19. és 20. századi első részé, amelyet tíz évvel ezelőtt, 2001-ben sikerült lezárnia. Nincsen kétségünk afelől, hogy munkatársai és barátai az elkészült újabb mű sajtó alá rendezését ugyanolyan lelkiismeretességgel fogják majd elvégezni, mintha ő maga tenné meg ezt, és hogy így az életmű az utókor számára valóban és ténylegesen mindörökre kiteljesedik. Ha az adatsorok nyilvánosságra kerülnek, e munka eredményei − amint ezt elejtett szóbeli megjegyzéseiből sejthetjük − minden bizonnyal meg fogják változtatni a 18. századi erdélyi demográfiai viszonyokról kialakított képet.

Tisztelt Gyászoló Testvéreim! Ilyenkor szokás azt mondani, hogy a hátrahagyott életmű kerek egész, és hogy az elmúlásnak, a romboló időnek nincsen hatalma egy ércnél maradandóbb életmű felett. És ez most valóban és szó szerint így is van. Legyen ez számunkra is vigasztalás, mint ahogy vigasztaló volt ez a gondolat neki magának is. Biztosan tudom ezt, mert amikor utoljára beszélgettünk, két nappal kórházba kerülése előtt, a rá jellemző szerénységgel célzott arra, hogy munkáját illetően neki tiszta a lelkiismerete. Noha nem érte meg a Mű második felének megjelenését, de úgy halt meg, hogy tudta: ő megtett mindent, amit csak megtehetett, és hogy erőfeszítése sikeres volt, élethivatását beteljesítette.

Nem tudjuk, ő választotta-e a feladatot vagy a feladat választotta-e őt. De az önként felvállalt feladatot maradéktalanul sikerült elvégeznie, amikor eljött érte a tíz évig körülötte settenkedő halál. Akár azt is mondhatjuk tehát, hogy kegyes volt hozzá a sors, mert nem maradt félbe-szerbe az a mű, amelybe előbb 1985-ben, majd a folytatásába 2001-ben merészen, nagy hittel belefogott.

Egy nagy embertől búcsúzunk ma, barátaim, aki csendesen, őszinte alázattal tudott nagyon naggyá lenni.

Drága Árpád! A Mű, amit alkottál, egyedülálló. De te nem ezt tartottad a legfontosabbnak az életben. Te mindenekelőtt ember voltál közöttünk. Életednek az emberi szeretet volt a legfontosabb része, és csak emellett dolgoztál minden erőddel és évtizedeken át azon az életművön, amelyet halálod pillanatában készen hátrahagytál. Soha nem fordult elő, hogy munkád miatt, bárkit − a legkisebbet vagy a legnagyobbat közülünk − félretettél volna, vagy akár kisebb figyelemben részesítettél volna − azt mindenki tanúsíthatja, aki Téged ismert. Mindig azt éreztük, hogy számodra nem a holt számok, hanem az érző, szenvedő, küzdő és örvendő emberek a legfontosabbak. Ezer tanú van rá, hogy bármikor és azonnal felálltál az íróasztal mellől, ha valahol valóban szükség volt Rád, ha szívességet tehettél valakinek, és hogy soha nem sajnáltad tőlünk az időt, amiből pedig már olyan kevés volt Neked.

Lényednek ez a halhatatlan, emberi része csak bennünk él, ezt csak mi, a szeretteid, a barátaid őrizzük, és adjuk tovább tudva vagy öntudatlanul. Lehet, hogy a világ számára csak sok ezer oldalnyi szám és betű vagy, de mi ismerjük az arcot, a Te arcodat, mert minket kitüntettél azzal, hogy megmutattad nekünk magadat.

Kedves Barátaim! Nekünk kell megőrizni meghalt barátunk arcát, hangját, mosolyát. Nekünk kell emlékezni arra, amit megtanultunk Tőle. Ki-ki tudja és szívével érzi közülünk, hogy mire kell emlékeznie, mert most mindannyiunk lelke tele van emlékekkel. Ezer és ezer nekünk szóló személyes figyelmességét, ami a legritkább dolog a mai világban, nem feledhetjük el.

Árpádnak nem lesz sírja, ahová elzarándokolhatnánk, ahová letehetnénk majd a kegyelet gyertyáit és virágait. Ő akarta így, és lehet, hogy még nem vagyunk elég bölcsek ahhoz, hogy megértsük, vajon miért akarta így. Egyet azonban tudok: a lélek, az a nagy lélek, aki ő volt, él bennünk, és az Ő emléke kapocs lehet közöttünk. Lehet, hogy ez a belső örök emlékezés fontosabb a helynél, ahová majd eljöhetnénk. Talán azt akarta, hogy ne egy sírhalom, hanem ő maga költözzön be mindannyiunk lelkébe, akik egy különös kegyelem folytán barátai lehettünk.

Köszönjük Árpád, hogy voltál nekünk, és köszönjük Neked az utolsó ajándékot, a legutolsó figyelmességet, hogy amíg élünk, itt maradsz velünk.

Isten veled, drága jó barátom!

Tánczos Vilmos

Elhangzott Pestszentlőrincen az Árpád-házi Szent Margit plébániatemplomban, 2011. május 13-án.