BÁRDI NÁNDOR (összeáll.)
Ránki György
Oszd meg és uralkodj! Hitler és a kisállamok
Hitler számára délkelet-európai tervei megvalósítását könnyítette, hogy bátran számíthatott az itt élő kis országok állandó ellentéteire. Nem volt túl nehéz diplomáciai feladat, hogy tudatosan kihasználja ezeket az ellentéteket, a német politikát pedig a rendfenntartó, az igazságteremtő erőként állítsa be, s úgy tüntesse fel, hogy védelmezi az egyiket a másikkal szemben.
Az „oszd meg és uralkodj” politikáját az is lehetővé tette, hogy szinte valamennyi ország hol nyíltan, hol burkoltan, hol megvetésre késztető hízelgéssel, hol csak a hatalmi helyzetet reálisan tudomásul vevő megadással állandóan versenyt futott Németország kegyeiért. Ebben a sajátos vetélkedésben mindvégig lényeges szerepet játszott – saját „érdemeik” és „hűségük” kiemelése mellett – a szomszéd vetélytárs denunciálása. Vázoljuk fel az ellentétek tudatos kihasználásának taktikáját, valamint a kölcsönös vádaskodások áradatát.
Hitler és Tiso
Hitler a szlovák követtel 1939. októberében tárgyalva tudatosan fokozta a diplomatában azt az érzületet, hogy államát a magyarok fenyegetik. A kancellár elmondotta, hogy hosszú ideig ő is az ezer éves magyar birodalom részének tekintette Szlovákiát.
A magyar politikusokkal tárgyalva nem sok szó esett Szlovákiáról. A magyarokat többnyire Románia foglalkoztatta. Viszont Tisoval folytatott tárgyalásai során Hitler a „magyar veszélyt” igyekezett Damoklész kardjaként a kevés politikai önbizalommal rendelkező és a magyar vezetőkkel szembeni kisebbségi érzésektől sem mentes szlovák politikus feje fölött lebegtetni.
1943-ban arról beszélt, hogy Németország meg fogja védeni Szlovákiát Magyarországgal szemben, és amíg Németország létezik, Szlovákiának nem kell félnie a magyaroktól. Hitler becsmérelte a magyar vezetést, mert – ellentétben a szlovák kormánnyal – nem tett eleget a követeléseinek a zsidókérdés „megoldására”. Tiso rájátszva erre a kritikára, a szlovákok elnyomása miatt emelt panaszt, és arról szólt, hogy a frontra küldött magyar csapatok sorában aránytalanul sok szlovák nemzetiségű található.
A beszélgetés lényegére azonban Hitler akkor tért rá, mikor felvetette, hogy vajon nem volna-e szükséges a Kis-Kárpátokban néhány német bajonettet elhelyezni, azaz a magyar veszélyre hivatkozva Szlovákia németek megszállta területét lényegesen kiterjeszteni.
1944-ben Tiso nagy örömmel üdvözölte Magyarország német megszállását, amely szerinte nemcsak stratégiailag volt jelentős, hanem politikai és társadalmi megkönnyebbülést hoz Magyarországon. Ismét kijelentette: Magyarország azért nem küldött csapatokat eddig a keleti frontra, illetve főleg nemzetiségi alakulatokat küldött, hogy a háború után erős hadseregével visszaszerezze régi területeit. Most viszont a Führer intézkedései következtében kénytelenek lesznek ténylegesen magyar hadosztályokat a frontra küldeni.
Tiso a magyar uralkodó osztály romlottságáról beszélt, a népet kiszipolyozó zsidókról és mágnásokról. Hitler szerint „Magyarország különösen alkalmas a kommunizmusra. Ott a felső rétegek kizsákmányolják a népet, melyről Horthy is csak igavonó baromként beszél. Az ország tele van angolokkal, amerikaiakkal és lengyel menekültekkel, sőt még német emigránsokkal is.” „Horthy képtelen átlátni a helyzetet, mivel teljesen zsidóérdekeket képvisel.” Most viszont más helyzetet teremtett az ország német megszállása, ” most mindenképpen többet kell a magyaroknak teljesíteniük, mint az első világháború idején, mikor nagyon kevéssé járultak hozzá Németország és Ausztria erőfeszítéseihez”.
Hitler és Horthy
Szlovákia azonban annyira Hitler kreatúrája volt, annyira nem volt önálló tényező a térség politikai életében, hogy csak kis parasztfigura lehetett Hitler délkelet-európai sakktábláján. Az „oszd meg és uralkodj” klasszikus játszmáját román-magyar viszonylatban játszották, ahol a bábok küzdöttek az ellen, hogy bábként kezeljék őket, és igyekeztek saját önálló mozgásterüket és manőverezési képességüket – amennyire lehetséges – fenntartani.
Az 1940. évi második bécsi döntés történelmi körülményeinek megértéséhez hozzátartozik, hogy Hitler a már-már háborúval fenyegető román-magyar feszültség valamiféle megoldását elkerülhetetlennek tartotta. Természetesen őt nem az eredeti vita igazságos rendezése foglalkoztatta. A bonyolult népességi viszonyokat a német vezető is ismerte. Bár a második bécsi döntés nem elégítette ki a terület 2/3-ra irányuló magyar követeléseket, arra alkalmas volt, hogy mind Magyarországot a szerzemény védelmének vagy bővítésének a reményével, mind Romániát a további érvágás elkerülésének és az elveszett terület visszaszerzésének hitével Hitler maga mellé állítsa.
A második bécsi döntés önmagában, valamint a Magyarországhoz csatolt közel egymillió román és a Romániánál maradt félmillió magyar lakossal egyébként is megteremtette az állandó feszültség tűzfészkéz, és fenntartotta a további egymás ellen való kijátszás, beavatkozás lehetőségét. Ezt még fokozta a magyar szoldateszka szűk látókörű bosszúvágya, mely az észak-erdélyi bevonulás után néhány helyen véres kegyetlenségeket hajtott végre – Teleki és kormánya legnagyobb megdöbbenésére.
A második bécsi döntéssel kapcsolatos német álláspontot legjobban Ribbentrop német külügyminiszter megjegyzése világította meg, amelyet Simanovnak, bolgár kollégájának tett: „Mi sem bizonyítja jobban, milyen igazságos volt a bécsi döntés, mint az, hogy kihirdetése után a román külügyminiszter elájult, a magyar külügyminiszter bejelentette lemondását.”
Hitlernek a magyar politikusokkal folytatott tárgyalásairól kevesebb jegyzőkönyv maradt fenn. Továbbá – úgy tűnik – 1944-ig nagyobb „tartással” is viselkedtek, mint a románok. Ezért a román kérdés nem foglalt el olyan nagy helyet a német-magyar tárgyalások jegyzőkönyveiben, mint a magyar kérdés Hitler és a román politikusok megbeszélései során. Magyar részről csak két idevonatkozó adatunk van, közülük csupán Bárdossy 1941. március 21-i beszélgetései tartalmaztak felkínálkozást, további területnyereség fejében. „A magyar külügyminiszter – szól a jegyzőkönyv – ...biztosítja a Führert, hogy a Németországhoz való hűség különös jelentőségű az egész magyar nép számára. Magyarország helye Németország oldalán van ebben a háborúban, éppen úgy, mint a jövőben, mind geopolitikai és érzelmi, mind szellemi és gazdasági okokból. Különösen hálásak vagyunk Hitler azon igéretéért, hogy bármilyen nehézség esetén bizalommal fordulhatunk a Birodalomhoz segítségért. A bécsi döntéssel kapcsolatban Bárdossy úr kijelentette, hogy Magyarországon megértik a kompromisszumos megoldás szükségességét. Magyarország most nem kíván elégedetlenkedni, de reméli, hogy valamikor később Magyarország javára változtatást eszközölnek, mely egyébként gazdasági szempontból Németország érdeke is. A továbbiakban ismételten hangsúlyozta, hogy Magyarország milyen fontos funkciót tölt be Németország szempontjából, mint valamiféle Dél felé közvetítő ország.” Bárdossy itt az 1940. ősze óta hangoztatott magyar politikai koncepciót erősítette meg, melyben Magyarország szerepét a németek délkelet-európai szövetségi rendszerében mint a primus inter pares-t (első az egyenlők között) szerette volna meghatározni.
Bárdossy megjegyzése még a német győzelmi periódusban fogalmazódott meg. Horthy 1943. áprilisi látogatásakor tett megjegyzése viszont a német hanyatlás szakaszában már jóval óvatosabb volt. „Távol áll tőle – mondta a kormányzó –, hogy fúrja Romániát, de felolvas egy Erdélyből származó levelet, mely szerint a román király kijelentette, mihelyst elérkezik a kellő pillanat, szakítani fog Antonescu németbarát politikájával, és a román politikát a természetes érzelmek irányába fogja továbbvinni.” Nem kétséges, hogy Horthy – aki éppen akkor hallgatta végig Hitler hosszú tirádáját a magyar külpolitikai megbízhatatlanságáról és a Nyugaton folytatott béketapogatózásokról – ezzel a megjegyzéssel Magyarországról Romániára akarta terelni a megbízhatatlanság gyanúját. Az agg kormányzó nem tudhatta, hogy Hitler pár nappal korábban – ha jóval kevésbé éles hangnemben is – Antonescunak is előadott egy ilyen listát; ahogyan Horthynak a miniszterelnökét, Kállayt, úgy Antonescunak a helyettesét (névrokonát), Mihai Antonescut vádolva. Hitler a románokkal oly módon tárgyalt, hogy fenyegette őket a magyarokkal, majd bírálta előttük Magyarországot, hogy erősítse a román vezetőkben a hiedelmet: a németek oldalán vívott háborújuk meghozza gyümölcseit. Németország mindinkább Romániát tekinti jó szövetségesének, és az erdélyi kérdésben is az ő álláspontjához áll közel.
Hitler és Antonescu
A román vezetés, pontosabban Antonescu, vakbuzgalommal harcolt a németek elsőszámú csatlósa szerepéért. Hatalmas katonai áldozatokat hoztak a szovjet fronton, melynek valóban elképesztő méreteire hivatkozva egy alkalmat sem mulasztottak el, hogy a viszonylag gyenge magyar részvételt szóvá tegyék. Vádaskodtak Magyarország ellen a zsidó lakossággal való viszonylag jobb bánásmód és a nyugati hatalmakkal való titkos tárgyalások miatt; biztatták Hitlert az ország megszállására, és felajánlották ebben a részvételüket. Mindezt azért, hogy Hitler, legalábbis szóban, nyilvánítsa semmisnek a második bécsi döntést és helyezze kilátásba, hogy a területet Romániának visszajuttatja. Szomorú és megdöbbentő történet ez. A hangnem a bécsi döntést követően – miután Romániában bekövetkezett a jobboldali fordulat, Antonescu katonai diktatúrát vezette be – azonnal változott.
Az első bemutatkozó látogatás, az ismerkedés nehézségei után Antonescu Hitler legmegbecsültebb szövetségesévé vált. 1941. januárjában, a Vasgárda lázadásakor a német politika nem a fasiszta párt, a Vasgárda, hanem Antonescu és a hadsereg mellett döntött. A látogatások mind gyakoribbak, a beszélgetések mind hosszabbak és meghittebbek. Antonescu volt az első külföldi személyiség, akinek Hitler a legmagasabb német katonai kitüntetést átnyújtotta, és akinek hajlandó volt német hadtestek felső parancsnokságát is átengedni. Antonescu – miután biztosította Hitlert csodálatáról, hűségéről és közölte, hogy minden, ami korábban rossz, vagy Berlinnek nem tetsző volt a román politikában, az a bolsevizmus és a zsidók műve volt – rátért Magyarország elleni panaszaira. Ezek egy részét a magyar hadsereg brutalitásai, bizonyos atrocitásai – így számos román nemzetiségű lakos kiűzése Észak-Erdélyből – könnyen „szállították” a román állam vezetőjének, aki a számokkal viszont már egészen önkényesen bánt. Történelmi fejtegetéseiben a korabeli román sovinizmus ismert téziseit visszhangozta. A románok, a szlávok, tatárok, magyarok ellen vívott kétezer éves harcairól szólt, hangsúlyozva, hogy sem az etnikai, sem a történelmi adatok nem támasztják alá Magyarország igényét, hiszen Erdély ténylegesen csak 50 évig (ti. az 1876. évi osztrák-magyar kiegyezéstől) volt a magyarok birtokában, a székelyek pedig nem is magyarok. Hitler volt annyira ügyes politikus, hogy „megértse” Antonescu haragját és fájdalmát.
Mihai Antonescu román miniszterelnökhelyettes – 1941. november 28-án – a magyar támadásokra, határsértésekre hivatkozva arra utalt Hitler előtt, hogy ez megzavarhatja Románia belső rendjét és ellenállóképességét, majd jelezte, hogy „Románia, Bulgária, Szlovákia és Horvátország között szorosabb kapcsolatok alakulhatnak ki, és kéri a Führert, adjon tanácsot Romániának, vajon helyesli-e az ilyen kapcsolatrendszer kialakítását vagy sem”. A volt kisantant német védnökség alatt történő újraélesztése tehát világosan megfogalmazódott. A magyar-német viszony ez időben – Ribbentrop kifejezésével – „mézesheteit„ élte. Ezért Hitler a revanstörvények támogatása helyett inkább orosz területeket ígért M. Antonescunak. „Romániának, mint Németországnak – mondotta – Keleten hatalmas területeket kell benépesítenie. Román és német érdekek itt egybeesnek és biológiai döntéseket kényszerítenek ki, nevezetesen, hogy Romániának a most megszerzett területek megtartása érdekében minél többet kell saját lakosságából oda kitelepíteni, mégpedig egészen ezeknek az új területeknek a határáig. A Führer azt is megértené, ha Románia nemcsak régi határai visszaállítását követelné, de igényt tartana ezek biztosítása céljából egy megfelelő védőövezetre és Odesszára is.” 1942 februárjában, az első súlyos vereségek után, Antonescu egyre agresszívebben lépett fel Magyarországgal szemben – zömmel hasonló magyar lépésekre hivatkozva – és mind határozottabban kérte Németország hivatalos állásfoglalását. „Románia a közös háborúra mind ez ideig 200 milliárd leit áldozott és 700 000 embert mozgósított.” A román veszteségeket a következőkben jelölte meg: 5400 tiszt = a tisztikar 25%-a, 130 000 közlegény = 23%-a a legénységi állománynak. „Az újra feltöltött és felszerelt román hadsereggel – ígérte – mindig Hitler rendelkezésére áll, és kész egészen a Kaukázusig, sőt ha kell, az Uralig előrenyomulni.„ Viszont mit tesz ez alatt Magyarország? Miközben ők mind több búzát és olajat szállítanak, addig Magyarország állandóan Romániát fenyegeti. A román nép azt követeli, vagy Magyarország is vegye ki megfelelő részét a közös háborús erőfeszítésekből, vagy vonják le a megfelelő következtetést. Hajlandó 1 millió embert is a németek szolgálatába állítani, de biztosítékot kell kapnia, hogy Magyarország sem most, sem a háború után nem kerül kivételezett helyzetbe.
Az események sajátos értelmezésével, nem mellőzve a korábbi román politikára vonatkozó kritikai megjegyzéseket, Hitler a Szovjetunió elleni háború elsődlegességét hangoztatva próbálta Antonescut megnyugtatni. Mint mondotta, Ribbentrop és Keitel nemrég Budapesten tett látogatása éppen azt a célt szolgálta, hogy a magyarokat nagyobb véráldozatra bírják, és ezt – úgy tűnik – sikerült elérni. Antonescut ez szemmel láthatóan nem nyugtatta meg, „még egyszer visszatért Románia áldozataira. 40 000 halottról – melyek közül 2000 tiszt volt – és 110 000 sebesültről beszélt. Utalt az infláció veszélyére és a 34 milliárdra rúgó állami kiadásokra. Említést tett arról, hogy az 5 300 000 tonna kitermelt olajból 3 900 000 tonna a tengelyországokba került, és azt állította, hogy az ország olajexportjának 80%-a Németország és a tengelyhatalmak területére irányul. Az a tény, hogy Magyarország viszonylag csekély mértékben vesz részt a háborúban, Romániát a legnagyobb aggodalommal tölti el a háború utáni idők tekintetében.”
A végső játszma
Feltehetnők: a háború utolsó szakaszában, mikor már mindkét ország vezető körének nagy része a nyugati hatalmakkal való különbékében látta a katasztrófa elkerülésének egyetlen lehetőségét – ennek során is többnyire a másik róvására akartak jó pontokat szerezni –, Hitlernek nem volt többé módja arra, hogy uralmát a térségben a magyar-román ellentétek kijátszásával tegye szilárdabbá. Nem ez volt a helyzet. Sőt olyannyira sikerült Antonescut Észak-Erdély mézesmadzagjával Hitlernek maga mellé állítania, hogy a román vezető nemcsak támogatójává, de egyenesen ösztönzőjévé vált Magyarország német megszállásának. Mi több, hajlandónak mutatkozott abban közreműködni. Hitlernek azonban nem a román segédkezés kellett – nagyon is tisztában volt azzal, hogy ez inkább ártana, mint használna szándékai megvalósításában –, hanem a részvétel ígérete, amellyel – úgy tűnt – kellően megzsarolhatja a magyarokat.
1944. február 26-án, a beszélgetés végén, az eddigi gyakorlattól eltérően, a kancellár hozta szóba a magyarokat. Látszólag mellékesen közölte, hogy levelet kapott Horthytól, melyben a kormányzó a magyar csapatoknak a szovjet frontról való visszavonását kéri.
Antonescu nagy buzgalommal tért vissza a témára, mondván, hogy a magyarokban nem lehet megbízni, és Hitlernek komolyan foglalkoznia kell Magyarországgal. Hitler erre ígéretet is tett.
Ezek után Antonescu Ribbentropnak részletezte Magyarország elleni panaszait:
“Utalt arra, hogy Magyarország 1919 után azonnal átállt az angolok oldalára, abból a célból, hogy revíziós követeléseit érvényesítse, majd 1935 után ismét Németországhoz csatlakozott. Ha Magyarország, mint kis ország, most veszi magának a bátorságot, hogy a kormányzó a Führerhez intézett levelében valamennyi magyar egységnek az anyaországba való visszatérését követelje, akkor Magyarország nyilván bizonyos biztosítékokat kapott az ellenféltől. Őrá is gyakoroltak nyomást otthon, hogy kérje a román csapatok hazatérését, de ő erre nem volt hajlandó... A csapatok hazatérésére vonatkozó követelés gyakorlatilag a szövetség felmondását jelenti. Ezért közbe kell avatkozni Magyarországon, méghozzá lehetőleg azonnal, nehogy a helyzet rosszabbodása esetén egy bizonytalan Magyarország a front mögött rendkívüli veszélyt teremtsen... Egymillió román katona fog a közös harc rendelkezésére állni, ha egyszer a magyar veszélyt kiküszöbölik” – tette hozzá, mintegy a megszállást sürgetve a román államfő. A románok és a magyarok egymás elleni kijátszása 1944 márciusában is – úgy tűnt – ismét mesterien sikerült. Horthy azt állította, hogy döntésében, amely szerint a helyén marad, nagy szerepet játszott, hogy így elkerülhetőnek látszott a megszállásban a román haderő részvétele, amivel Hitler megfenyegette őt Klessheimben.
Március 23-án Hitler ismét magához kérette a román generálist, akivel négyszemközt a következőket közölte: „Magyarország illojális magatartása következtében – mivel a bécsi döntést őszintén sem Románia, sem Magyarország nem tette magáévá, Olaszország pedig kivált – Németország nem tartja szükségesnek, hogy továbbra is mint a bécsi döntést garantáló hatalom funkcionáljon. Kéri viszont Antonescut, hogy ezt a közlését a legszigorúbban kezelje; a megfelelő pillanatban ezt ő (Hitler) majd nyilvánosságra hozza. Most azonban még közös román és német érdek, hogy Magyarországon egy partizánháborút elkerüljenek, mivel minden német hadosztályra szükség van, melyet nem kell lekötnie Magyarország iránt, mivel nem a magyar nép határozza meg az ország sorsát, hanem a zsidók, akik a politikát irányítják. Így volt ez korábban, így van ez ma, és így marad a jövőben is.” Óvta Németországot, hogy egy felfegyverzett ellenséget épségben hagyjon, mely adott pillanatban hátba támadhatja a frontot. Ezért véleménye szerint „jobb mind hamarabb lefegyverezni a magyar hadsereget”. Antonescu – miután többször kifejezte háláját az Észak-Erdéllyel kapcsolatos közléséért – ismét hangsúlyozta a magyarok megbízhatatlanságát: „A magyar nemesség nagy része vagy zsidó, vagy angol, illetve amerikai nővel házasodott, csak saját érdekeikért fognak harcolni. Ezért viszont mindenre képesek.”
A másnapi beszélgetés során Hitler bejelentette, hogy Erdélyt hadműveleti területnek nyilvánítják, és onnan valamennyi magyar csapatot kivonatnak. Antonescu ezt örömmel nyugtázta és még egyszer jelezte, hogy hadserege, amennyiben kell, kész részt venni Hitler oldalán a Magyarország elleni harcban. „Javaslatot tett arra vonatkozóan, hogy a magyar-Erdélyből (ti. Észak-Erdély) származó román menekültekből, akik vissza akartak térni magyar-Erdélybe, esetleges partizánháború kitörése esetén, román partizánegységeket lehetne alakítani, akiket be lehetne vetni a magyar partizánalakulatok ellen.”
Mindenesetre sürgette, hogy a magyar csapatokat minél hamarabb távolítsák el Észak-Erdélyből, nehogy azok a hegyekbe húzódjanak, és mint szabadcsapatok, veszélyeztessék a román hadsereg összeköttetési vonalát.
Hitler ígéretét az események új fejleményei – nevezetesen az, hogy a magyar hadsereg nem került lefegyverzésre, és bevetették a szovjet fronton – miatt csak részben tartotta meg. Igaz, hogy a frontra küldött 1. magyar hadsereg alakulatainak többsége a korábban Erdélyben állomásozott magyar hadosztályokból származott, de Észak-Erdély teljes magyar katonai kiürítésére nem került sor.
Az események felgyorsulása miatt ez a kérdés nem vetődött fel ismét. Midőn Antonescu utoljára járt Hitlernél (1944. augusztus 5.), az aktuális katonai kérdések mellett itt már a magyar kérdés csak nagyon mellékesen került szóba. Bár egy rövid megjegyzés, melyet Antonescu megkockáztatott, nem érdektelen. A román kormányfő ismét kételyeinek adott kifejezést Magyarország magatartása iránt – mivel szerinte továbbra sem harcol. „Ha ott ma oroszok betörnek és Erdélyen keresztül Románia felé törnek előre, az egész ország nyitva áll előttük, mivel a román hadsereg a keleti fronton állomásozik.” Befejezésül biztosította Hitlert, hogy „Németország egyetlen szövetségese sem olyan lojális, mint Románia. Románia Németország oldalán marad, és az utolsó lesz, amelyik a Birodalmat elhagyja.” Még három hét sem telt el, Antonescu szavait az események megcáfolták. Románia sikeresen kiugrott a háborúból és a magyar hadsereg került jórészt abba a helyzetbe, melytől Antonescu Románia vonatkozásában – egy esetleges magyar kiugrás esetén – „óvta” Hitlert.