Egy magyar girondista Erdélyben

 

Az életpálya váza

 

Mikó Imre (1911–1977) életútját négy nagy korszakra különíthetjük el.[1] Az 1940-ig, a második bécsi döntésig tartó első szakaszon belül 1928-ig tartottak a kolozsvári Unitárius Kollégiumban végzett elemi és középiskolai tanulmányok. 1934-ig, a jogi doktorátus megszerzéséig,[2] az egyetemi előadásoknál sokkal inkább az Erdélyi Fiatalok tevékenységében és a főiskolás mozgalmakban való részvétel határozta meg fejlődését. Ekkor született publikációi ezekhez a mozgalmakhoz, illetve ezzel szoros összefüggésben a falukutatáshoz kötődnek. A mozgalmakban nyert tapasztalatait és egyetemi tanulmányainak eredményeit szintetizálta az 1932 decemberében megjelent, és most újra kiadásra kerülő könyvében.

Szakmai és világnézeti fejlődése szempontjából különösen fontos az 1934 őszétől 1936-ig tartó budapesti és párizsi ösztöndíjas időszak.[3] Ekkor fogalmazta meg részletesebben az, az erdélyi magyar ifjúságra váró – 1932-es könyvében már érintett – társadalompolitikai feladatokat, és a nemzetiségi együttélés történelmi tanulságait. Franciaországban gyűjtötte az anyagot az erdélyi kérdés nyugat-európai megítélésének a XIX. század második felében bekövetkezett változásáról és ennek mechanizmusáról. De a legfontosabb hozadéka ennek a két évnek, hogy eldöntötte: a kisebbségi jog elméleti kutatásával akar foglalkozni. Visszatérve Romániába, a következő négy évben a kisebbségi jogvédelem gyakorló szakembere lett az Országos Magyar Párt bukaresti titkárságán, majd a királyi diktatúra bevezetése után a Magyar Népközösség jogvédő irodájának vezetőjeként. A munkaköréből adódó befolyásán túl, a Vásárhelyi Találkozó előkészítése és utóélete révén, illetve az 1937-es képviselőjelöltsége nyomán bekerült a romániai magyar politikai élet 15–20 fős elitjébe.[4] Elméleti ambícióit a Magyar Kisebbség állandó melléklet, az 1937-ben induló Kisebbségi Jogélet szerkesztésében illetve kisebbségjogi publikációiban kamatoztatta. Ez az időszak értékválasztásait és publikációit tekintve a Hitel köréhez kapcsolta őt.[5] Ekkor készült írásai szakszerű jogi és politikai elemzések, szociológiai, társadalompolitikai kérdésekkel külön nem foglalkozott.

A pálya második nagy korszakát a kisebbségi helyzetben folyt politikai szocializációja után az új többségi helyzetbe kerülés, és ezen belül a sajátos erdélyi adottságok, érdekek érvényesítésére tett erőfeszítések határozták meg.[6] Miután 1941 májusától az Erdélyi Párt főtitkáraként dolgozott, gyakorlatilag a regionális erdélyi érdekek kormányzat előtti megjelenítése lett a fő feladata. 1943 után pedig a háborúból való kilépés erdélyi előkészítőinek egyike, a zsidónak minősített személyek megmentésében Mester Miklós munkatársa volt.[7] A kolozsvári hatalomváltással várható megrázkódtatások mérséklésére szerveződő Magyar Tanács meghatározó tagja, de paradox módon a maga szabadságát nem tudta megvédeni: 1944 októberében három év és kilenc hónapra a Szovjetunióba deportálták.[8] 1941-ben jelent meg máig alapvető munkája a romániai magyarság két világháború közti helyzetéről (Huszonkét év). Három évvel később elkészült és publikálta egyetemi magántanári értekezését a magyar nemzetiségi jogalkotás történetéről (Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika). E két, Mikó tudományos munkásságát meghatározó könyv mellett 1941-ben adta közre az Erdélyi politika c. tanulmányát, amelyet érzékenységét, szakszerűségét nézve az életmű legkiemelkedőbb teljesítményének tartok.

Élete harmadik nagy korszaka két részre bontható. 1949–1958 között a volt unitárius gimnáziumban (akkor 1. számú fiú középiskolában), tanított orosz nyelvet és irodalmat. Ebben az időszakban több tucat orosz munkát fordított magyarra, illetve jó néhány orosz nyelvkönyvet állított össze. A gimnáziumból történt eltávolítása után a megyei könyvterjesztő vállalatnál helyezkedett el. Előbb az üzemi könyvstandok elosztójaként, majd évekig az Egyetem utcai könyvesbolt eladójaként dolgozott. A hatvanas években Rousseau Társadalmi szerződésének lefordítása után esszéket kezdett publikálni, majd az erdélyi múlt művelődéstörténeti hagyományainak feltárásával foglalkozott.[9]

Az utolsó, a hetvenes évekre tehető alkotói korszakában, mikor a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségében dolgozott. A Téka sorozat beindítása mellett a két világháború közti hagyományok feltárásán túl, újra nyelvpolitikai, kisebbségjogi kérdésekről publikálhatott, külföldi konferenciákon vett részt, és megkezdte életrajzi visszaemlékezéseinek megírását.[10]

Adottság és kényszerpálya

Mikó Imre életpályájának fordulóit (is) külső tényezők határozták meg. Válaszait, azaz egyéni döntéseit[11] közéleti elhivatottságának, szakmai felkészültségének és erdélyiségének (a döntések és kérdések Erdély jövője szempontjából való mérlegelésének) viszonyrendszerében értelmezhetjük.

Közéleti aktivitását eleve meghatározta a családi környezete. Dédapja, Mikó Lőrinc kolozsvári ügyvéd, majd a szabadságharc leverése után az unitárius egyház autonómiájának és iskoláinak védelmezője volt. Apja, aki a háború előtt járásbíróként dolgozott, miután 1922-ben hazatért a hadifogságból, az unitárius egyház titkára lett, mintegy „a kisebbségi jogvédelem technikusaként tevékenykedett. A közvetlen rokonsághoz tartozott Kelemen Lajos, az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárosa, történész nemzedékek nagy hatású segítője. Jancsó Béla, a húszas–harmincas évek kolozsvári ifjúsági mozgalmainak, de elsősorban az Erdélyi Fiatalok mozgalmának kulcsembere, unokatestvére volt Mikó Imrének. Középiskolás korában a Kriza Önképzőkör tagja, majd vezetője volt. Az egyetemre kerülve a Dávid Ferenc Ifjúsági Kör tagja, a kör lapjának, a Kévekötésnek munkatársa, később az unitárius főiskolások csoportjának vezetője. Az előbbi kör és a Székelyek Kolozsvári Társasága Ifjúsági Bizottsága vezetőségi tagjaként került az Erdélyi Fiatalok munkaközösségébe, ahol 1930 februárjától 1933 áprilisáig főmunkatársként a kisebbségi jogi szeminárium vezetőjeként tevékenykedett. 1932 januárjától, egyetemi tanulmányait megszakítva, Bukarestben, az Országos Magyar Párt parlamenti irodájában dolgozott. 1932 őszétől 1934 nyaráig befejezte egyetemi tanulmányait, és közben (illegális) marxista szemináriumokat is látogatott. Az ösztöndíjas évek után, miközben fenntartotta baloldali kapcsolatait, a Hitel körrel együtt az Országos Magyar Párt és a hagyományos magyar intézmények belső megújítására törekedtek. 1937 októberében megtartott Vásárhelyi Találkozó egységfrontja végleg megbomlott, amikor az első bécsi döntés ellen tiltakozó baloldaliakhoz, Balogh Edgárhoz, Bányai Lászlóhoz és másokhoz nem kapcsolódott az új, Mikó Imre és Venczel József vezette huszonéves elit.[12]

Mikó szakmai fejlődését is nagyban elősegítette szabadelvű, felvilágosult környezete (családja és középiskolája).

A visszaemlékezéseiben is emlegetett egyetemi oktatóin túl[13] Romul Boilă nevét kell megemlítenünk, aki a Nemzeti Parasztpárt politikusaként az elbocsátott magyar tisztviselők nyugdíjazásának ügyében tanúsított korrekt eljárása nyomán komoly érdemeket szerzett a magyar közvélemény előtt. Szakmai szempontból fontos, hogy román részről éppen ő az, aki 1931-ben egy olyan alkotmányreformot dolgozott ki, amelynek az alkalmazásával a történelmi országrészek megnövelt autonómiája révén, a kisebbségek nyelvhasználati problémáinak egy részét kezelni lehetett volna.[14] Ezirányú érzékenységének lehet a következménye, hogy Mikó pont nála készítette el doktori értekezését a székely közületi kulturális önkormányzatról. Pontosabban arról, hogy az érvényes nemzetközi jogi keretek között hogyan lehetne megvalósítani azt. Ebben a munkában a tucatnyi előzetes terv után egy jogilag koherens modellt dolgozott ki. Saját fejlődése szempontjából ez azért érdekes mert Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés könyvében is megfogalmazott társadalompolitikai elképzelésnek (jövőképnek) önkormányzati dolgozatában próbált jogi kereteket adni. Jogtudományi szemléletének fejlődésére Boilánál nagyobb hatással volt azonban Balogh Arthur, a kisebbségi jog nemzetközileg elismert képviselője. Bár ő az egyetemen nem tanított, de a Felekezetközi Tanulmányi Bizottság által szervezett kisebbségjogi szeminárium keretében találkoztak.[15]

Mikó társadalomtudományi felfogását, mint ahogyan azt első könyvének bírálói is megjegyezték, Jászi Oszkár „történelmi materializmusa határozta meg. A nemzetiségi kérdés mibenlétéről és kezeléséről az impériumváltás előtt folytatott vitát nézve Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés egyértelműen Jászi álláspontjára épít, és bizonyos később tárgyalandó vonatkozásokban meg is haladja azt.[16]

A nemzetiségtörténeti és vegyeslakosságú települések kutatása tekintetében Asztalos Miklós tekinthető Mikó szemléleti forrásának. A magyarországi kisebbségkutatásról folytatott vita során Asztalos a történelmi jogok és a sérelmek feltárásával szemben a kisebbségi kérdés megoldására helyezte a hangsúlyt, csak társadalomtudományi szempontokat ismert el ezen a szakterületen. A Mikó könyvében részletesen leírt megállapításokat előlegezi meg elvi síkon Asztalos: „Mert a kisebbségi kérdésnek mi az egyedüli megoldása? Az, ha a keverékfajú társadalom heterogén fajú összetevő rétegei, felismerve az egységbe tartozást, érdekközösségen alapuló értelmi együttműködésre hajlandók.”[17]

Mikó szakmai fejlődésének és társadalompolitikai elképzeléseinek legbonyolultabb része a marxizmushoz való viszonya. Az életmű késői értékelői, Gáll Ernő és Balázs Sándor olvasatában az életműből egy a marxizmushoz közelítő világnézeti pályakép bontakozik ki.[18] Ha most csak Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés c. munkát vizsgáljuk, több faktum válik nyilvánvalóvá. Magától Mikótól tudjuk, hogy az Antal Márk vezette marxista szeminárium munkájában csak 1932 őszétől, Bukarestből való hazatérte után vett részt, amikor első könyvének kézirata már elkészült. Másrészt a könyv elméleti összefoglalójából nyilvánvalóvá válik, hogy nem csak a leninista, sztálini (szovjet) értelmezést ismerte, hanem az ausztromarxisták munkáit és az angol munkáspárti ideológiát is. Az ausztromarxizmushoz való vonzódása nem tárgyalt könyvéből derül ki, hanem doktori értekezéséből, hiszen a székely közületi kulturális autonómia Karl Renner és Jászi koncepcióihoz, nem pedig a lenini, nemzetállam létrehozását célzó elképzeléshez áll közelebb. Az 1924-es parlamenti választások nyomán uralomra került angol Munkáspárt vezetőjének J. Ramsay MacDonald magyarul is megjelent könyvét Mikó ismerte, és hivatkozik is rá munkájában. Az 1925-ben megjelent kötet előszavában Migray József részletesen áttekinti az angol munkásmozgalom fejlődését. MacDonald felfogásában a „szocializmus nem egyéb, mint a társadalmunk kölcsönös segítés szempontjából való kritikája és olyan politika kidolgozása, amely a kölcsönös segítség elvén alapul”.[19] A szövetkezeti mozgalmat, a társadalmi önszerveződést, a szocializmust mint erkölcsi nemesedést előtérbe helyező politikai gondolkodás az osztályharcnak nem tulajdonított alkotó értéket. Ebben a nézetrendszerben a „szocializmus az egész társadalom fejlődését jelenti, nem pedig egy osztály erőrekapását. Ha öntudatot kelt, nem egy osztály gazdasági együvé tartozásáért, de a társadalom egy-voltának szerves egységgé fejlődéséért kelti.”[20] Mikó sokat idézett, a könyvét záró társadalompolitikai feladat meghatározása (a Vásárhelyi Találkozó programjának és a népszolgálat–ideológia csírája) az előbb idézett a gondolatkörhöz áll közel: „Beállunk közkatonának a magyar jövő: munkások és parasztok sorába s az ő érdekeik értelmi szolgálatában keressük letűnő középosztályunk új nemzedékének a jövő társadalmához való jogát.”[21] Összefoglalva: Mikó többféle marxizmus/szocializmus felfogást ismert meg és lebontva ezeket az ideológiákat, alkalmazta a történelmi materializmus/marxizmus társadalomelemző- és kutatási módszerét. Így mikor 1933-ban az Erdélyi Fiatalok munkatársi vitáján a 100%-os tudományos szocializmusról beszélt, mint a megközelítések szükséges szemléleti alapjáról, a mából visszatekintve feltehetően nem a dogmatikus szocializmus mint világnézet mellett érvelt.

Számomra az életpálya látszólagos fordulatainak (baloldali társadalomtudományi értékrendben gondolkodva egy értékőrzésre, parlamenti jogvédelemre berendezkedett párt szakértői munkájába való bekapcsolódás, majd 1943-ban szövetséges keresés a baloldalon) kulcskérdése, hogy miért nem artikulálta tudományos szemléletét politikai síkon is? A választ erdélyi önazonosság-tudatában látom. Mert a politikai döntési helyzetekben ugyanazzal élt, amit könyvében a nemzetiségi társadalom stratégiájaként fogalmazott meg: a külső körülményekhez való állandó alkalmazkodást próbálta egyensúlyba hozni a történeti hagyományokkal, adottságokkal. Ez azonos korai transzszilvanizmus programjával.

Kós Károly Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés bírálatában, az Erdélyi Fiatalok mozgalmáról, Mikó Imre mint a huszonéves korosztály „típusként jelentkező aktív tehetsége” kapcsán, a következőket írta. „Az ifjú katolicizmus, illetve a történelmi materializmus világszemléletét vállaló fiatalok két táborán kívül ez a harmadik tábor, melynek nincsen, mert nem akar világnézetet vállalni, illetőleg a két szélsőséges nézet közül egyiket sem tudja vállalni, tehát a kettő között elhelyezkedve az egyensúlyt igyekszik tartani, az éleket letompítani, az összeütközést megakadályozni. Ma még számosan vannak, de ahogy az új és fiatal évfolyamokba tartozó intellektuelek száma szaporodik, úgy apad ezeknek a »girondiaknak« arányszáma.”[22] E csoport alapvető dilemmája, hogy protestáns lévén „vallása megtagadása nélkül nem állhat az ifjú katolikusok forradalmához,[23] viszont tradicionális meggyőződése, neveltetése, polgári lelki berendezettsége vagy választott élethivatása lehetetlenné teszik a történelmi materializmus aktív táborába[24] való bevonulását is.”[25]

Mikó Imre három évtizeddel később, a harmincas évek ifjúsági mozgalmaira visszatekintő önéletrajzi kéziratában, a „magyar gironde” önkritikus értékelését adta: „akik a megváltozott körülmények között is folytatni próbálták az »elvtelen egység«[26] keretei között a »politikamentesség politikáját«[27] amire a kisebbségi sors ránevelt, azok legfeljebb a kispolgári és módosabb falusi rétegekben tudtak talajra találni, akiknek a személyes sérelmeivel, szövetkezetekbe tömörítésével, iskolai és vallásos nevelésével, gazdasági szervezésével foglalkoztak, de ezek viszont a társadalomnak a legpasszívabb rétegei voltak, akiknek a forradalmi átalakulások idején a szerepe nem a sodrás, hanem a sodródás. A mellett mindkét szembenálló fél részére gyanús volt, hogy legalább is jámbor reakciónak hatott az, aki habozik és várja az események kialakulását, aki a világnézeti harcban való állásfoglalás elől azzal tér ki, hogy ő »a dolgot önmagát nézi«[28]. Így azután a magyar gironde ide-oda csapódott, arra az oldalra, ahol a társadalom dinamikus erői sorakoztak fel, ahol több erőt és biztonságot érzett. A vásárhelyi találkozó idején ott találjuk baloldalon, a bécsi döntés után jobbfelé tolódik. Bármilyen többsége van az ifjúsági parlamentben[29] vagy a magyarság politikai képviseletében[30], a hatalom mégsincs az ő kezében, mert azt nála nagyobb erők irányítják jobbra vagy balra. Azért, hogy az osztály- és pártharcokat lecsillapíthassa, engedményt tesz ennek is és annak is, ami csak olajat önt a tűzre. A legalitást akarja megőrizni, és közben illegális cselekedetekbe kényszerül bele. A reformot hirdeti, de ennek szükségességéről nem tudja meggyőzni a hatalmon lévőt, és nem tudja leszerelni azt, aki a forradalom útján tör a hatalomra. Nem az adott emberanyagra épít, hanem olyan emberekre, akik szeretné, hogy legyenek, de nincsenek. Visszariad az erőszak alkalmazásától és maga is erőszaknak esik áldozatul. A saját lábán akar járni, de közben jobbról is, balról is kihúzzák a lába alól a talajt. Nem akar felelősséget vállalni egyik irányba sem, hogy végül a nyakába szakadjon más bűneiért is a felelősség.

Ma már kétségtelen, hogy a gironde eszmevilága történelmi absztrakciókból indult ki, és nem tartott lépést a tömegekben forró indulatokkal és a politikai élet reális hatalmi tényezőivel. A tömegeket átnevelni és depolitizálni akkor, amikor a legnagyobb politikai és társadalmi kérdések eldőlnek, és egyesek számára ezen vagy a másik oldalon a legnagyobb lehetőségek nyílnak meg, természetesen nem lehet. Az a kor, amiben a gironde az angolos jogfolytonosság alapján történelmi szerepet játszhatott volna, nem következett be, s aki ettől az ideológiától nem tudott idejében megszabadulni, az vagy mindenünnen kimaradt, vagy mindenbe belesodródott.”[31] Szinte minden fent idézett sorhoz konkrét életélményeket, közéleti akciókat lehet kapcsolni.[32]

Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés kézirat változatának[33] bevezetőjéből egyharmadnyi rész maradt a kiadott könyv bevezetése illetve több elem átkerült belőle a IV. fejezetbe. Eredetileg „az erdélyi gondolat új tartalma, a transzilvanizmus szociológiája” alcímet kapta. A kimaradt négy oldalban az erdélyi gondolkozásmód sajátosságának azt tekinti Mikó, hogy a kis dolgokban keresi a nagy dolgok megoldásának nyitját. Másrészt a Kelet-Nyugat közötti létezés az erdélyi politikust mindig rákényszerítette arra, hogy túlnézzen a maga osztály- és nemzeti keretein, és a Kárpátokon. Ebből az állandó körültekintésből alakult ki az erdélyiség új tartalma. „Egyéni és faji életünket világáramlatokba kapcsolni be. Ez a kettős beállítottság biztosítja azt, hogy éppen partikularizmusunknál fogva a világ mozgató erőit nemcsak szemléljük, hanem igyekszünk azokat a mi életünkbe bekapcsolni, s így erdélyiségünk egy magyarabb és európaibb életnek a kulcsa. A feladat tehát megtalálni a mi szűk körünkben minden építésre alkalmas gondolat megvalósítási módját és szintézisét s így kisebb közösségekből kiindulva a helyi válság megoldásával az általános válságot fokozatosan kiküszöbölni. Könnyű ellenvetés erre az, hogy a válság rajtunk kívülálló általános bajoknak a következménye s ennek a fenntartás nélküli elfogadása feljogosít a tétlenségre és csodavárásra. Csak utalni szeretnék Makkai »Magunk revíziójá«-nak alaphangjára: ne fogadjuk el egyetlen történés külső okát, addig amíg annak csak egyetlen oka is bennünk rejlik. Az erdélyi gondolat lényege éppen világáramlatoknak a mi sajátos körülményeink szerinti megvalósításában áll, a koncepciók helyessége pedig a helyi viszonyokra való alkalmazásuknál derül ki. Ez a demokratikus alulról felfelé építés visz ma minden gondolat megvalósításánál a faluba, mert szerves megújulási folyamat csak az erdélyi magyarság 72%-át kitevő földművelők életnívójának emelésével érhet célt. A vezetésre készülő fiatalság előtt pedig ott áll a kettős probléma: a falu primitív életfunkcióinak öntudata, szervezett megnyilvánulásokká tenni és ráalkalmazni világáramlatok gyógyító írját az erdélyi falu sebeire.”[34] Az előbb feltett kérdés válasza: állandó, széleskörű tájékozódás, és a társadalmi viszonyokat számba vevő politikai józanság lehet Mikó belső iránytűje.

Mikó Imre és az Erdélyi Fiatalok; a kötet megjelenésének háttere

A húszas évek második fele fordulópont volt a magyar ifjúsági mozgalmak történetében. Magyarországon és a határokon túl saját értékrendet és ideálokat teremtő csoportok jelentkeztek: Csehszlovákiában a Sarló-mozgalom, Magyarországon a Bartha Miklós Társaságon belül és a szegedi egyetemen, Jugoszláviában a szabadkai Népkörben. Romániában az Erdélyi Fiatalok képviselték ezt az új nemzet- és társadalomfelfogást. Ezeknek az ifjúsági kortárs csoportoknak a politikai szocializációja (középiskolai, egyetemi tanulmányaik időszaka) már az impériumváltás utáni korszakra esett. A magyar közgondolkodást a húszas években a történelmi határok elvesztésének tudata és a két forradalom bukása határozta meg. A közvélekedést a liberális és szocialisztikus nézetekből való nagyfokú kiábrándulás uralta. Ebben a helyzetben az ifjúsági csoportok újra értelmezték a haza és a nemzet fogalmát, és az önálló államiság keretei közé került volt magyarországi nemzetiségekhez való viszonyt. A kisebbségbe került magyarság fiatal értelmisége számára használhatatlanná vált a nemzeten a történelmi osztályokat értő felfogás. Az új körülmények között egyértelművé vált, hogy önazonosságuk, a kisebbségi magyar kultúra alapja csak a népi kultúra lehet, mert a falusi lakosság adja a kisebbségi társadalom döntő többségét.[35] Egy másik meghatározó szempont, hogy a határon túli magyarság körében hatalmas társadalmi és gazdasági átrétegződés ment végbe, s ez erős szociális érzékenységet indukált, amelynek elemzése nem nélkülözhette a komoly szociológiai megalapozottságot. Harmadrészt az is világossá vált, hogy a nemzetiségi viszony tekintetében a kérdést a szupremáciára való törekvés nem rendezheti. A magyarságnak azonban ahhoz, hogy a nemzetállami törekvések között közvetítő szerepet tölthessen be, saját kulturális azonosságtudatát is meg kell erősítenie.

Mikó Imre a új nemzedék erdélyi indulását a következőkben foglalta össze: „Ady Endre, Szabó Dezső és Móricz Zsigmond volt az a szentháromság, akire a fiatalság felesküdött s Bartók és Kodály nyomán indult ki a faluba népdalokat és tapasztalatokat gyűjteni, népegészségügyet, szociális helyzet]et], nemzetiségi együttélést tanulmányozni. A falukutatók nagy része városi volt, akik a narodn]y]ikok mintájára a faluban látták az eszményi életközösséget, és a parasztságban a jövő társadalmának alapját. A háttérben tudatosan vagy öntudatlanul az is közrejátszott, hogy mivel a városban a román középosztály hódított teret, az új magyar értelmiség a faluban akart elhelyezkedni, s így alakult ki benne a falusi nép „vezetésének” és a falu „megszervezésének” hivatástudata. A szövetkezeti mozgalom, agrárszocializmus, a primitív autarchia, a dunai parasztnépek szövetsége ennek a kornak kedvenc jelszavai közé tartozott.

A népi magyarság mellett az erdélyiség volt az ifjúság ideológiájának másik forrása. A magyar államhatalomnak Erdélyben bekövetkezett megszűnése után az itt maradt és itt felnőtt írók Erdély történetéből, tájegységéből, a három nép együttéléséből, a vallásszabadságból, a székely eredetiségből merítették az ihletet s az ifjúság is a román állampolgársága és magyar nemzetisége mellett Erdélyben találta meg a maga egyetlen hazáját. „Eredj ha tudsz” volt a jelszó azokkal szemben, akik repatriálni akartak és „Ahogy lehet” azok számára, akik megpróbálták Erdélyben megalapozni a magyarság jövőjét. A transzilvanizmus eszmevilágát ez a fiatalság tehát az előző nemzedék íróitól, közíróitól és művészeitől már készen kapta, de ebből a szellemi tőkéből gazdasági, társadalmi és politikai mozgalmat igyekezett formálni.

És végül a népiség és erdélyiség mellett az európaiság volt az új magyar értelmiség legjellemzőbb vonása. A ]D]nyeszternél akkor valóban vasfüggöny húzódott s a világba való kitekintés útjai csak nyugat felé állottak nyitva. A katolikusok számára Róma és a »Quadragesimo anno«, de mivel a harmincas évek ]erdélyi] fiatalsága protestáns vezetés alatt állott, ez utóbbiaknál a Sorbonne vagy a svájci, holland, angol és amerikai teológiák tették rá a koronát egyéniségük kifejlődésére s onnan a nyugati demokráciák és a népszövetségi pacifizmus ideológiájával tértek vissza szűkebb hazájukba.”[36]

Szabó T. Attila az erdélyi társadalomkutatás eredményeit összefoglaló tanulmányában a húszas évek végén fellendülő falukutatás legnagyobb gyengeségének a szakmai felkészületlenséget tartotta, amelyen az Erdélyi Fiatalok 1930-tól működő faluszemináriuma próbált meg segíteni.[37] Az elsősorban egyházi ifjúsági szervezetekben elindult falumunka-mozgalomban nehezen különült el a falujárás (a falu megszervezése, közművelődésének segítése) a falu életének tudományos tanulmányozásától, és az ifjúsági sajtó propagandájától. Az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolai Szakosztálya 1928-1929 óta működött. Gyallay Domokos vezetésével faluszemináriumot szerveztek, és Sulyok István segítségével kérdőívet állítottak össze, majd 1929 tavaszán pályázatot írtak ki egy erdélyi falu társadalmi, kulturális, gazdasági helyzetének leírására. Később konkrét szövetkezetszervezési, gazdaságpolitikai, világnézeti kérdések felé terelődött érdeklődésük. Az Erdélyi Fiatalok Faluszemináriuma volt az első olyan intézmény, amely kifejezetten a falumunka érdekében jött létre a katolikus népszövetségi szakosztály tagjainak közreműködésével (1930 novemberében)[38]. A Venczel József, majd Demeter Béla vezette szeminárium célja „a falu-kérdés tudományos tanulmányozása. Arra törekszik, hogy tudományos anyagot, eszközöket és szempontokat adjon az erdélyi magyar intelligencia jövendő munkásainak a falvak gazdasági, szociális és kulturális problémáinak megoldására. A Faluszeminárium alapja az a meggyőződés, hogy az erdélyi magyarság életének legdöntőbb kérdése a magyar falu, amelyért elsősorban a magyar intelligencia felelős.”[39] A szeminárium keretében 1930-31-ben 13, a következő tanévben 8, 1932–1933-ban két előadásra került sor. Három faluestet, egy falukutató kiszállást, több falusi gyűjtést szerveztek meg. Három alkalommal falupályázatot hirdettek, amelyre összesen 17 pályamunka érkezett be.[40] A nagyívű pályázati témakörök és a szerzők szakmai előképzettségének hiánya miatt ezeknek a dolgozatoknak nem tudományos mondanivalójukban, hanem az érdeklődők nevelésében volt szerepe. A falukutatás eredményeit rendszeresen közölték az Erdélyi Fiatalok-ban és külön Falufüzet sorozatot adtak ki. Ebben jelent meg Mikó Imre most újra közreadandó munkája is. Venczel szerint alaposabb falutanulmányok azért nem készülhettek, mert a szerzők nem rendelkeztek az alapos, több hetes, hónapos megfigyeléshez szükséges szakmai és anyagi háttérrel. Ilyen jellegű csoportos kutatómunkára a harmincas években két alkalommal került sor Erdélyben. 1931-ben Báró Bánffy Ferenc támogatásával Kolozs és Szolnok-Doboka megye néhány községében, és 1936-ban, Dimitrie Gusti közbenjárásával és a református egyház támogatásával Bábonyban.[41]

Az Erdélyi Fiatalok táborozását Demeter Béla a következőkben foglalta össze. „Kolozsborsa, Kide, Csomafája, Kendilóna és Doboka falvak tanulmányozására Mikó Imre, Miklós András, Pálffy Zoltán, ifj. Delly-Szabó Géza és Demeter Béla főiskolai hallgatók vállalkoztak. Báró Bánffy Ferenc jóvoltából az anyagi problémák nem okoztak gondot. Néhány hét leforgása alatt Mikó Imre a nemzetiségi kérdés és a falu, Demeter Béla a falu a szellemi áramlatok középpontjában című problémákat tanulmányozták. Miklós András a gazdasági természetű adatok feldolgozásával kapcsolódott be az akcióba, ifj. Delly-Szabó Géza népdalok, Pálffy Zoltán pedig népművészeti és háziipari adatgyűjtéssel tevékenykedtek. A Kolozsborsa környékén gyűjtött tanulmányanyag Miklós András munkakörének kivételével a szeminárium rendelkezésére áll.”[42] A táborozás eredményeként született meg a falufüzetek 3. és 4. kötete.

Az Erdélyi Fiatalok Falufüzeteinek első száma Gyallay-Pap Zsigmond: A nép és az intelligencia című tanulmányát adta közre. Az akkor még főiskolás szerző – a szeminárium pályázatán nyertes dolgozatába – az impériumváltás előtt kialakult, a falut lenéző szemlélettel szállt szembe. A társadalom megújulását ő is a falu felemelésétől várta. A falusi társadalom tagoltságát a korosztályok, a nőtársadalom és az intelligencia (a pap és a tanító) viszonyrendszerében írta le. Gyallay-Pap szerint az osztályharc csak a falusi földtelenek jellemzője. „A viszálykodás nem osztályok között folyik, hanem az egyes osztályok belső életében külön-külön.”[43] A vegyes lakosságú falvak esetében Mikó könyvének megállapításait megelőzve kifejtette, hogy a nemzetiségi alapú konfliktusoknak az intelligencia valamelyik képviselője volt a hátterében, nem maga a falu társadalma. A dolgozat konkrét programot is tartalmaz a falusi és városi rétegek kölcsönös, előítéletmentes megismertetésére, és a falusi társadalom (a pap és a tanító általi) megszervezésére.

A második füzet egy átfogó kérdőívet adott közre Demeter Béla összeállításában. A 110 kérdés a falu történelmi, földrajzi, gazdaságföldrajzi, népességi, mezőgazdasági, ipari-kereskedelmi, kulturális, erkölcsi, néprajzi, háziipari, népegészségügyi viszonyait vette sorra. Demeter előszava jól példázza a korabeli falu-ideológiát. „Kizárólag a falu által bukik el vagy él továbbra is az erdélyi magyarság. Közöttük megvan még a szolidaritás, kultúrájukhoz való ragaszkodás és a végletekig való szívós kitartás. A falusi ember akármilyen nagy nyomor közepette felneveli hét–nyolc gyermekét és nem fél a gyermekektől. Ők a fajfenntartás termőföldjének szerepét töltik be. Ezért akarjuk mi a szociológia útján elsősorban a falusi nép helyzetét tanulmányozni. Megismerjük a nép életmódját minden vonatkozásban s ezzel kapcsolatban adatokat gyűjtünk össze, amelyekből levonjuk a tanulságokat, hogy ilyen úton a falunak a jövőben olyan felkészültségű vezetői legyenek, akik ismerve a nép szociális helyzetét, segíteni is tudnak rajtuk.”[44] A szerkesztők azt tervezték, hogy a szeptemberre a Kolozsvárra visszatérő diákok hozzák a kitöltött kérdőíveket, és ezeket később tudományosan feldolgozzák. Másrészt egy-egy részprobléma kidolgozást kérték. Ezek megvalósításának nem sikerült nyomára bukkanni.[45]

A Falufüzetek harmadik száma szintén Demeter Béla munkája: Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok. A vallás, a kapitalizmus, a szocializmus és a nacionalizmus hatását vizsgálta Kolozsborsán és további 40 faluban szerzett tapasztalatai alapján. A parasztság szellemiségét akarta megragadni abban a köztes helyzetben, amikor a falu még „tárgyilag a kapitalista rendszer függvénye”, de azt lakói nem érzik a magukénak, és ez nem jár együtt a szociális irányzatokhoz való kapcsolódással. A könyvet, általánosító stílusán túl, a közvetlen faluszervezési tanácsok és a tudományosnak szánt megállapítások keveredése jellemezte. A sorozatnak ez utóbbi és a Mikó által írt kötetének megjelentetését anyagilag Bánffy Ferenc támogatta. Két másik füzet kézirata is elkészült, de előfizetők hiányában ezek kiadására nem került sor.[46]

Mikó falukutatás iránti tájékozódását egyrészt a szomszédos országok magyar ifjúsági csoportjainak addig elért eredményei befolyásolták, amelyek inkább a szándékirodalom kategóriájába tartoztak, hiszen mindaddig nem születtek ezekben a körökben tudományos munkák. Másrészt hatással lehetett rá Jancsó Béla, aki a szegedi egyetemről tért haza, és ezen a téren kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett. Mikó 1930 nyarán Budapesten járt, és ott Fábián Dániellel találkozott, aki a Bartha Miklós Társaságon belül a falumunka elindítója volt. 1931 márciusában az Erdélyi Fiatalok Faluszemináriumában a külföldi magyar ifjúsági mozgalmakról tartott előadást. A Kévekötésben és az Erdélyi Fiatalokban szintén Mikó közvetített a kortárs csoportok magyarországi és csehszlovákiai falumunkájáról.[47] Román vonatkozásban 1930 decemberében vette fel a kapcsolatot Bukarestben Dimitrie Gusti professzorral, amikor az önálló magyar egyetemi egyesület ügyében a fővárosban járt. Gusti, a román falukutatás és a monografikus szociológia megteremtője kérdőívekkel és szakirodalommal látta el a tizenkilenc éves fiatalembert.[48] Mikó Imre 1931 augusztusában ment Kolozsborsára. A támogató Bánffynak azt jelezték, hogy a falu kulturális életének és világnézeti problémáinak vizsgálatával foglalkozna.[49] Jancsó Bélával folytatott beszélgetésében azonban már konkrétan megfogalmazta, hogy „a nemzetiségi együttélést szeretném tanulmányozni, hadd lássuk végre, mit is jelent a nép körében a transzszilvanizmus, amelyért mi akkor – a szárnyát bontogató erdélyi irodalom könyvélményétől áthatva – annyira lelkesedtünk.”[50] Még kiutazása előtt az egyetemi könyvtárban Kelemen Lajos segítségével feldolgozta az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárában a Borsa völgy településeinek történetére vonatkozó levéltári anyagot.[51] Az itt feltárt történeti folyamatokat a terepen szembesítette a korabeli viszonyokkal. Bánffy Ferenc biztosította szállását és az ellátását. Sorra látogatta gyalogosan a községeket. „Mire voltam kíváncsi? A népszaporulatra, vegyes házasságokra, a gyermekek nemzetiségére, mindezt többnyire az egyházi anyakönyvekből igyekeztem kimutatni. Érdekeltek a család- és tulajdonviszonyok, a nemzetiségi együttélésnek ezek a csomópontjai. Figyeltem az iskola, az egyház, a politikai pártok befolyására s arra, ami ezektől némileg függetlenül alakul, a nemzetiségi tudatra. Alapja a rokonság, kifejezési formája a nyelv.”[52] Egy zárójelentés már a helyszínen elkészülhetett, hiszen ennek nyomán ígérte meg Bánffy, hogy kiadja a kötetet. A tanulmány első változatát Mikó 1931 decemberére készítette el.[53] Azon az őszön szervezte újjá az Erdélyi Fiatalok Kisebbségi Szemináriumát, amelyet 1932 januárjáig vezetett. Itt „a nemzet, faj, kisebbség fogalmi analízisével, a nyelvhasználati joggal Romániában, a kisebbségi intézetekkel és több előadás keretében a romániai magyar iskolaüggyel foglalkoztunk.”[54] A könyv kéziratos jegyzeteiből is kitűnik, hogy ebben a körben összegezte a kötet elméleti kereteit, különösen az I. fejezet fogalomrendszerét.[55] Mikó 1932 márciusában azt kérte Jancsó Bélán keresztül, hogy Szentimrei Jenő és Balázs Ferenc is olvassa el a kéziratot.[56] Arra vonatkozólag, hogy ez megtörtént-e és mi volt a véleményük, nem találtam forrásokat. Május elején a népművészeti rész átnézésére Debreczeni Lászlót, az agrárreformmal kapcsolatos adatok ellenőrzésére pedig Bánffy bárót kérte. Egy előzetes közlés szempontjából A falu nemzetiségi tudata és a Tulajdonviszonyok című fejezeteket tartotta a legfontosabbaknak.[57] Néhány nappal később Mikó a közeli megjelenésben reménykedve már a felkérendő recenzenseket is megnevezte. Szeptember elején még mindig a bukaresti vagy kolozsvári sokszorosítás lehetőségeit latolgatta, és egyes részeket szeretett volna átdolgozni, de a pártirodán olyan sokasodó munka miatt erre feltehetőleg már nem maradt ideje.[58]

Ekkor következett be az Erdélyi Fiatalok második őszi konferenciája, amelyen nyilvánvalóvá váltak a mozgalmon belüli irányzatok. „Az ifjú katolicizmus magának vindikálta az egész erdélyi magyarság megtartásának jogát, viszont az ifjú marxisták úgy léptek fel, mint az igazi haladás egyetlen képviselői.”[59] Ráadásul a konferencián Demeter János nyilvánosan megtámadta Szentimrei Jenőt, aki addig egész közéleti súlyával támogatta az Erdélyi Fiatalok mozgalmát. A konferencia után megindult a mozgalom szétesése. A marxista, neokatolikus, liberális, evangéliumi református irányzatok közül az utóbbi kettő a háttérbe szorult, miközben a Kolozsvári Székely Társaság és az Erdélyi Fiatalok vezetése továbbra is a kezükben maradt. A közvéleményt a szeptember végén, Demeter János szerkesztésében induló, a Kommunisták Romániai Pártja irányvonalát képviselő Falvak Népe körüli ügyek, illetve a megerősödő katolikus akciók (Mailáth-kör, Erdélyi Lapok, Márton „Áron erőteljes közéleti szereplése) érdekelték.[60] Mikó Imre is a konferenciát követően kapcsolódott be az Antal Márk vezette szeminárium munkájába.[61]

Az októberben Kolozsvárra hazatért Mikó december elsején javasolta Jancsó Bélának, hogy hívják össze az Erdélyi Fiatalok főmunkatársi értekezletét, döntsenek könyve kiadásáról, és a lap irányáról, vagy esetleges felszámolásáról. Ennek az volt az előzménye, hogy még Bukarestben levelet kapott Bánffytól, aki arról érdeklődött, hogy mit szól az Erdélyi Fiatalok szerkesztősége Demeter János lapjához? Ő ugyanis csak akkor támogatná Mikó könyvének megjelentetését, ha az nem az Erdélyi Fiatalok kiadásában jelenne meg. Jancsó Béla ebben szabad kezet adott a szerzőnek: ha a támogatás sorsa ezen múlik, publikálja munkáját az Erdélyi Fiatalok közreműködése nélkül. Közben azonban az Erdélyi Fiatalok novemberi számában elhatárolódtak a Falvak Népétől. Ezt követően Bánffy hozzájárult ahhoz, hogy a munka, a szerző kívánsága szerint, a Falufüzetek sorozatban jelenjék meg.[62] A kötet 1932 decemberében került ki a nyomdából. A főmunkatársi értekezletre, a lap jövőjének megtárgyalására csak 1933 tavaszán került sor. Jancsó Béla úgy látta, hogy Mikót akkoriban olyanok befolyásolták, akik „szellemi és erkölcsi értéke mélyen az övé alatt van.”[63] Feltehetőleg a baloldali kapcsolatokra gondolt. Éppen ezért László Dezsővel együtt szerették volna közelebb hozni a szerzőt a laphoz. Fölajánlották a faluszeminárium vezetését, illetve egy külön társadalomtudományi rovat szerkesztésének lehetőségét a lapban. E javaslatokra Mikó nem adott határozott választ. Márcsak azért sem mert 1933 március elején az Erdélyi Fiatalok munkájával kapcsolatban a szerkesztőségnek kifejtette, hogy „a mozgalom súlypontját az alapítókról a főmunkatársakra kell átterelni. Ez annál is inkább szükséges, mert az alapítókban változás már nem állhat be, viszont világnézeti és mozgalmi szempontból egyaránt szükség van a haladásra, tehát ellenkező esetben az alapítók kasztja, mint eddig volt, megkötné a mozgalom kibontakozásának a kezeit.[64] A március 9–10-én tartott alapítói gyűlés során Mikó a fegyelmi ügyekben a többséggel ellentétes álláspontot foglalt el: Péterffy Jenőnek az OMP-i képviselőjelöltsége és Demeter Jánosnak a Falvak Népe című lap, illetve a Falubarátok Szövetsége mozgalom beindítása miatti kizárása ellen szavazott. A személyi ügyek tárgyalásakor Mikó és Jancsó Elemér ragaszkodtak Rohonyi Vilmosnak az alapítók közé való felvételéhez[65]. Ezzel szemben Jancsó Béla és László Dezső egy külön főmunkatársi kategória (alapítói tulajdonrész nélküli) megteremtését javasolta. Erre Mikó azt indítványozta, hogy a tulajdonjog maradjon az alapítóké és a szerkesztésben is maradjon meg a döntő súlyuk, „de a lap és mozgalom közvetlen és részleteiben való megvalósítása a főmunkatársaké, akik között az alapítóknak többségben kell lenniök.”[66] Ezzel szemben a néhány nappal későbbi főmunkatársakra vonatkozó szervezeti szabályzat kimondta, hogy „a szerkesztő bizottság tagja csak alapító tag lehet”.[67] Mivel Mikó Imre javaslatának elfogadásához kötötte további részvételét az Erdélyi Fiatalok munkájában, egy hónappal később azt kérte, hogy míg tisztázza viszonyát a folyóirathoz, vegyék le nevét a lapról.[68] Három évvel később Balogh Edgárnak úgy nyilatkozott, hogy szívesen közeledne a laphoz, de az Erdélyi Fiatalok annyi feltételt támaszt, hogy inkább a Hitelben publikál.[69] A konfliktus elvi oldala kettős. Egyrészt a világnézeti alapelveket tisztázó alapítói vitában Mikó a „100%-os tudományos szocializmust ajánlja olyan szemszögnek, amiből minden sajátos problémánkat megvizsgáljuk”[70]. Tehát a világnézeti függetlenség megtartása mellett határozott módszertani álláspontot képviselt. Másrészt a mozgalom védekezéséből adódó megmerevedése ellen a szerkesztőség megújításával, fiatalok bekapcsolásának lehetőségével próbált védekezni.

Önismeret új nézőpontból

Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés fennmaradt kéziratváltozata és töredékes jegyzetanyaga alapján úgy tűnik, hogy magára a kötetre inkább a kisebbségjogi, mint a faluszemináriumi tanulmányok voltak hatással. Ezt bizonyítja az is, hogy a munka nem mint falukutató dolgozat, hanem mint a nemzetiségi önismeret korabeli kulcsműve került a köztudatba. Mikó a kézirathoz fűzött megjegyzésében jelzi, hogy az első – A nemzetiségi kérdés tanulmányozásának szempontjai és módszere – és a negyedik fejezetet – A nemzetiségi kérdés jövője – szeretné még átdolgozni. Tehát igazából nem a leíró fejezetek, hanem az elméleti keretek szintetizálása jelenthetett nehézséget számára. A történeti rész elkészítéséhez Kelemen Lajos komoly segítséget nyújthatott, hiszen Mikó történelmi előtanulmányok nélkül is átgondoltan és szakszerűen használta a forrásokat és a legkorszerűbb szakirodalomra támaszkodott (Asztalos Miklós, Mályusz Elemér). A kéziratban valószínűleg ezért mondott a szerző Bánffy mellett Kelemen Lajosnak is köszönetet. Ez a megjelent kötetből már hiányzik. A legérdekesebb változás a kézirat és a kiadott könyv között a már idézett, az „erdélyi gondolat” új tartalmával foglalkozó bevezetés lerövidítése. Erre valószínűleg a kötet történeti – szociológiai – társadalompolitikai síkjai egyensúlyának megteremtése miatt, a korabeli önismereti irodalom átideologizált szándék/programadó jellegét akarta a szerző elkerülni.

A kötet önismereti újdonságai közül négy témát szeretnék külön jelezni.

1. A tanulmány címválasztása meghatározta a fogalmi kereteket. A korszakban általános kisebbség (nemzeti kisebbség) önmeghatározás helyett, amely jogi, politikai viszonyrendszert fejez ki, a nemzetiség kategória használatával társadalmi közegbe helyezte a vizsgálandó problémát. Tehát a nemzetiségi együttélést nem politikai-közjogi síkon, hanem mint társadalomtörténeti kérdést vizsgálta, ezzel többek között Sulyok István korabeli szemléletén lépett túl.[71] Mikó a társadalmat változásban lévő organikus rendszernek fogta fel, amelynek részegységéből az egész működését tanulmányozhatjuk. Ehhez kapcsolva, a történelmet az integrációs és differenciálódási folyamatok összességének tekintette. Ezért számára a nemzetiségi kérdés egy olyan látens és állandóan változó probléma, amely a különböző rendszerekben más-más megoldást nyer. Mindez Jászi Oszkár után nem számított újdonságnak a magyar szakirodalomban, csakhogy munkássága – politikai okokból – egyáltalán nem épült be korabeli közgondolkodásba.

2. A történeti részben leírt folyamatokat már régebben ismerte a történetírás, de hasonló mélyfúrások addig alig történtek. A kis régió nemzetiségi viszonyai átalakulásának bemutatása mellett Mikó a magyar nemzetiségpolitika történetét is áttekintette. Ezzel mintegy Asztalos Miklós felhívásának tett eleget, aki a kisebbségi történetírás feladatát épp a múlt tapasztalatainak tudatosításában látta. Egy másik üzenete ennek a fejezetnek a korabeli hivatalos román propagandával szemben a latin kontinuitás közvetett, elegáns cáfolata. A fejezetet azzal a konklúzióval zárta le, hogy a politikatörténeti változások ellenére „a népiség története azonban zökkenő nélkül tovább folyik”.[72] Ez az elképzelés (és ez a könyv egészére érvényes) a hagyományos falusi világ fennmaradásával számolt. Akkor még nem vehette még figyelembe a gazdasági világválság után megerősödő állami beavatkozás szerepét.

3. Mikó szerint a vegyes lakosságú falu tagoltsága elsődlegesen nem a nemzeti hovatartozás, hanem a vagyon, a társadalmi helyzet, a felekezet és az életkor különbözőségei szerint jön létre. A nemzeti közösség ezzel együtt létezik, és a gazdasági, társadalmi, vallási megoszlásnál több, mert a rokoni együvé tartozás az alapja, és a nyelvközösség révén nagyobb tömegeket kapcsol össze. Ezzel a megállapítással az a közvélekedés állítható szembe, hogy a nemzeti hovatartozás minden szinten meghatározza a társadalmi hovatartozást. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy Mikó a rendi világból ébredező falvakat vizsgált és nem tudni, hogy a hagyományos paraszti világ megszűnte után érvényes-e megállapítása? Az időkorlátok miatt (még csak huszonéves volt, a már többségiként szocializálódott első erdélyi román nemzedék) az sem bizonyított, hogy az iskola harcos hazafiságot ébresztő hatása „életbölcseletté csiszolódik” az állandóan karbantartott nemzeti propaganda árnyékában.

4. Mikónál a nemzetiségi küzdelmek és az osztályharc egymást nem kizáró fogalmak. Miközben a korabeli magyar közvélemény előtt az „osztályharc” a magyar egység megbontását, az ennek garanciáját jelentő történelmi osztályok legitimitásának megkérdőjelezését jelentették. A fölműves egyszerre egy elnyomott nemzet és egy alul lévő társadalmi osztály tagja. A rétegenkénti gazdasági szerveződés egybekapcsolva (az önálló magyar politikai közösség és nemzeti tudat mellett) az önálló gazdasági szervezetet adnának. A nemzetiségi együttműködést pedig a gazdasági rétegszervezetek együttműködése biztosítaná. Kései bírálatként újból felvethetnénk, hogy Mikó elhanyagolta a „nemzetépítő állam” beavatkozásának szerepét vagy épp azt, hogy a példaként felhozott szakszervezeti mozgalmak terén, a magyarság (a társadalomtörténetileg kialakult) urbanizáltsága, szakképzettsége révén messze felülreprezentált volt és meghatározó pozíciókkal rendelkezett. A fő tanulság azonban az, hogy Mikó nem valamiféle egyveleg közösségben, hanem külön identitással és intézményesült szervezettséggel rendelkező nemzeti közösségek együttműködésében gondolkodott.

Visszhang[73]

Mikó könyve, műfaját és tartalmát tekintve úttörő munkának számít, hiszen Erdélyben addig a kisebbségi önismeret a történelmi múltra és a kisebbségi sérelmekre koncentrált. Bizonyos váltást jelentett a „Vallani és vállalni” vita épp úgy, mint Kacsó Sándor Vakvágányon, Szilágyi András: Új pásztor és Tamási Áron: Címeresek című regényének megjelenése. A komoly ifjúsági propagandával rendelkező, különböző országokban működő falumozgalmak sem teremtettek Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdéshez hasonló színvonalú munkát.

A legélesebb kritikát Sulyok István az Országos Magyar Párt és a katolikus intézmények vezető társadalomtudományi szakértője írta a könyvről. Egyben ő volt az Erdélyi Fiatalok Faluszemináriumával többször súrlódó Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolai Szakosztályának társadalomtudományi mentora is. Nem tartotta jónak a vizsgált településegység kiválasztását. Szerinte Kisküküllő megye sokkal jobban reprezentálta volna az erdélyi valóságot, hiszen ott a szász vonatkozásokat is figyelembe lehetett volna venni. Így túlságosan borúlátónak tartja a tanulmány következtetéseit. Bírálata lényege azonban az, hogy a szerző, a Huszadik Század folyóirat, Sulyok által „lesipuskás liberalizmusnak” nevezett szemléletének híve a szerző. „Ennek a liberalizmusnak szofizmája például az, hogy a falu magyar és román népe testvérként él együtt. Mikó is hirdeti. Ebben nyíltan vagy burkoltan benne van a forradalmi tanítással való kacérkodás: az, hogy az osztály jobban összekapcsolja az embert, mint a nemzet.”[74] E mögött a homo privatus és a homo publicus az egyéni és közszféra felcserélését látta. Így véli a békási és a hárói földbirtokharcokra hivatkozva (ahol magyar és román községek álltak egymással szemben), hogy a harc Erdélyszerte folyik. Mikó társadalompolitikai elképzeléseit a fasiszta és kommunista államkísérletek kereszttüzében naiv reakcióknak nevezte. Másik éles kritika az erdélyi közéleten belül konzervatívként elkönyvelt Pásztortűzben jelent meg Szász Ferenctől. A földműves osztály elnyomatását merő frázisnak tekintette, „elvégre valakinek az istállót is ki kell takarítani, hiszen a piszkos és kellemetlen szagú trágya után ontja a föld az arany kalászokat!”[75] Szerinte osztályelnyomásról azért sem lehet beszélni Romániában, mert az agrárreform és a konverziós törvény[76] olyan előjogokat biztosított a földműveseknek, „amelyek példátlanul állanak a kapitalisztikus termelésre berendezett államok történetében.”[77] A román–magyar közeledés tekintetében addig, amíg a legelemibb kisebbségi jogokat sem tartják be, képtelenségnek tartja a gazdasági együttműködést. Szász szerint a közeledést az erősebb félnek kell őszintén kezdeményeznie és akkor az Országos Magyar Párt is nyitni fog ebbe az irányba.

Az erdélyi lapokban megjelent kritikák alapvetően üdvözölték a könyvet. általában a történeti résszel voltak elégedettek, az utolsó fejezeteket inkább csak tárgyilagosan ismertették. Jakabffy Elemér a Magyar Kisebbségben a frázisnélküliséget emelte ki és úgy vélte, hogy a közölt adatok „a kisebbségi fegyvertár legértékesebb részei lesznek. Az esetleges hiányosságokra, stiláris problémákra nem tért ki, csak erre vonatkozólag – barátságosan – megadott néhány oldalszámot.[78] Kós Károly már idézett bírálatában a kilenc falu viszonyait kevésnek tartja a tanulmány általánosításaihoz. Az Erdélyi Fiatalok „világnézeten kívüliség programjára és társadalmi helyzetükre vezeti vissza a szerző ellentmondásos álláspontját az egyházzal kapcsolatban. Egy helyütt Mikó az egyházzal szembeni közönyről írt, majd másutt az egyházat nevezte az egyedüli kulturális, gazdasági nevelő és szervező intézménynek. Szintén a világnézet nélküliségre vezette vissza, hogy nem választott a nemzeti és az osztály elv között. S úgy értékeli, hogy a megfelelő módokat és eszközöket nem tudja, nem is tudhatja megjelölni.”[79]

A magyarországi ismertetések alapvetően pozitívak. Olyanok írták, akik szemléletmódjukban közel álltak Mikóhoz: Asztalos Miklós, Móricz Miklós, Kemény Gábor. Asztalos szerint a könyvnek a szenzáció erejével kellene hatni a magyarságra, ha annak volna érzéke a „nemzetiségi kérdés realitásai iránt.[80] A könyv végén összegzett társadalompolitikai elképzelést (a nemzeti kultúra erősítése az asszimiláció megakadályozása érdekében és a gazdasági együttműködés kialakítása) azonosnak tartotta a transzszilvanisták hirdette életformával. Móricz természetesnek tartja, hogy a kilenc falun túlmutató általánosításokat tett a szerző és megdöbbentőnek tartotta a felhalmozott adatokat. Kemény úgy véli, hogy Mikó a nemzetiségi kérdést „gazdasági és osztálykérdésnek látja s ott látja mint nehezéket azt a sérelmi pluszt, amelyet a világháború előtt Jászi látott meg a magyarországi nemzetiségi kérdésben.”[81]

A könyvet román részről Ion Costea, Mikó volt középiskolai tanára ismertette a Patriaban. Egyértelmű elismeréssel beszélt az új nemzedékről, amellyel már nem paktumot, hanem megegyezést lehet kötni. A tanulmány végkonkluziójáról kifejtette, hogy ezzel a nemzedék képviselői megtalálták az egészséges utat a két nép közeledéséhez.[82]

A Korunkban Méliusz József a könyv apropóján az Erdélyi Fiatalokat bírálta. Az ott maradt csoport ideológiáját ellentétesnek tartotta Mikó „tudományosan verifikált szociológiai alapelveivel és iránymutatásaival”. Az tanulmány vezéreszméinek tisztázását még kialakulatlannak vélte, de az utolsó fejezettel már meg volt elégedve. A történeti fejezetet az osztályfejlődés megvilágításának, a helyzetképet a gazdasági tényezők primátusának felismerésének tartja. A könyv konklúzióját saját olvasatában átértelmezte: „Mikó végül is a munkásság és a parasztság szolgálatában keresi 'az új nemzedéknek a jövő társadalmához való jogát'. Ez a vallomástétel annak a dialektikus szükségességnek a felösmerése és vállalása, amit az E.F. regresszív-idealista szárnya érdekei és romantikus faji ideológiája káprázatában megtagad.”[83]

A harmincas években az erdélyi falumunkáról illetve a társadalomtudományi kutatásokról szóló két összefoglalóban épp csak említést tettek a könyvről.[84] A második világháború után született munkák elsősorban társadalompolitikai konklúziója miatt értékelték pozitívan Mikó Imre munkáját.[85]

Mikó Imre a nép felé fordulva nem szűkítette le a nemzetet az etnikai népre, az idő haladtával egyre kevésbé mitizálta értékrendjét, ellenben felmérte annak helyzetét, szembesítette ezt a kor igényeivel, programot alkotott önazonoságának védelmére és felemelésére. A nép polgári nemzetbe emelésére törekedett.[86] Ezzel Venczel József mellett Kovács Imre és Bibó István eszmetársa. Ezen az úton az első jelentős lépés volt a helyzet feltárása Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című tanulmányában. Tíz év múlva a következőkben foglalta össze a korszak tanulságait. „A kisebbségi sors mérlegén az aktívák között a legelső helyet az a tény foglalja el, hogy a magyarság osztályai között sok tekintetben leomlottak a társadalmi válaszfalak és a kisebbségi magyar társadalom olyan belső átalakuláson ment keresztül, ami más népeknél forradalmi úton szokott végbemenni. Ennek csak a külső jele az idegenkedés, amivel az erdélyi magyarok a címeket és a rangokat fogadják. De a belső tartalmát az a népi szellem és szociális felelősségtudat adja meg, mely már a magyar kisebbségi irodalmat is előnyösen jellemezte, a tudományos kutatás irányát a falu felé terelte, szociálpolitikát csinált a társadalom önadóztatása utján, gazdasági érdekvédelmi hálózatot épített ki önkormányzati szellemben s a politikában nem a közjogi hatalmi állásokért, hanem a magyar nép anyagi és nemzeti létéért küzdött.”[87]

     Bárdi Nándor

Ennek a könyvnek a megjelenése elsősorban a báró Bánffy Ferenc érdeme, aki alkalmat adott egynéhányunknak arra, hogy Kolozsborsán és a szomszédos községekben szociográfiai munkát végezhessünk, s e tanulmány kiadását is anyagi hozzájárulásával lehetővé tette. Hálás köszönetünk és munkánk eredménye legalább részben viszonozza őszinte és önzetlen támogatását.