nyomtat

megoszt

Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés
MIKÓ IMRE

I.

A nemzetiségi kérdés tanulmányozásának szempontjai és módszere

1.

Nemzetiség és nemzet. Nemzeti állam és kisebbség. Nemzetiség és faj.

A nemzetiségi kérdés helyes felfogásának nagy akadálya az a fogalmi anarchia, mely a nemzetiség, nemzeti állam, kisebbség és faj közhasználatában kialakult. Kétségtelen, hogy e szavak az idők folyamán különböző fogalmakat fedtek s így ezeknek összevetéséből kell a faj, nemzet és kisebbség mai értelmét kielemeznünk. A definíciók tömegéből csak egy-egy jellemzőre mutatunk reá; a meghatározásokat a mi viszonyainkra e munka második és harmadik részében igyekszünk ráalkalmazni.

Br. Eötvös József szerint, aki a XIX. század uralkodó eszméinek a szabadság, egyenlőség és nemzetiség gondolatát tartja, ez utóbbi „nem egyéb, mint azon összetartozásnak tudata, mely nagyszámú emberek között múltjok emlékei, jelen helyzetük, s mi ezekből foly, érdekeik és érzelmeik közössége által támad.”[1] A nemzetiségi érzésnek tehát a forrása lehet minden, amiből az emberek összetartozásának érzete keletkezik. „A nemzetiség érzete népeknél ugyanaz, mi az egyesnél személyiségének öntudata” – folytatja fejtegetéseit –, s ezért „külön nemzetiségnek kell elismernünk minden népösszeget, melyben külön személyiségének érzete felébredt.”[2] Jászi Oszkár ehhez a meghatározáshoz csupán a nyelvközösséget, mint a nemzetiség reagensét teszi hozzá, ellenben megvonja az Eötvösnél összefolyó nemzet és nemzetiség közötti határt. „A nemzet fogalma alatt ma egy olyan nemzetiséget értünk, mely az állami hatalom felett rendelkezik, míg a szoros értelemben vett nemzetiség állami hatalom nélkül egy idegen nemzetiségnek reá nézve kedvezőtlen jogi és gazdasági rendje alatt él.”[3] A nemzetnek és nemzetiségnek ez az elkülönülése természetesen hosszas társadalomfejlődés eredménye, aminek a sorrendje a hordákból alakult törzsek államalapítása volt, melyek csak sokkal később olvadtak össze nemzetiségekké. A nemzetiség mai tág értelmében véve tehát lehet: államalkotó (vagyis nemzet), államalkotás felé gravitáló (ukrán, katalán), államalkotó nemzetből lehanyatlott (a háború előtti cseh és lengyel nemzetiség) és államalkotásra nem törekvő nemzetiség (Anglia és Franciaország kelta maradványai.)[4]

A nemzetiség ezen a ponton tehát összeköttetésbe kerül az állam fogalmával s ezért próbáljuk meg a mai közjogi rendszerekből levezetni a nemzeti állam és a kisebbség helyes értelmét. Egész Európában, mint Erdélyben is két közjogi felfogás áll egymással szemben: a francia rendszer, mely a nemzet és állam fogalmát azonosítja és a volt osztrák-magyar, vagy ma mondhatnánk, kisebbségi rendszer, mely az állam keretében többségi nemzetet és kisebbségi nemzeteket (nemzetiségeket) különböztet meg. Az előbbi rendszer érvényesült a kisebbségi szerződésekben, melyek diplomatikusan csak „olyan állampolgárokról” beszélnek, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak (Párizsi szerződés 9. cikk) és Románia alkotmányában (1, 5 stb. cikkek). Az utóbbi felfogásért, vagyis a kisebbségek magánjogi, közjogi, nemzetközi jogalanyiságának elismertetéséért folyik a kisebbségi küzdelem. Élesen világít rá erre a különbségre az, hogy pl. Romániában az állampolgársági bizonyítványt „certificat de naţionalitate”-nak mondják és a „naţionalitate”-t (nemzetiség) szinonim kifejezésként felváltva használják a „cetăţenie”-vel (állampolgárság). Az imperialista nemzetállam felfogással szemben ma már Európaszerte érik a hangulat a kisebbségeknek mint közületeknek az elismerésére. Ezért küzd a német kisebbségi „Nation und Staat” mozgalom, aminek Tibal[5] szerint már a neve kész program. Ennek a lehetőségét foglalja magában a párizsi szerződés 11. szakasza, mely a székely és szász közületeknek kulturális önkormányzatot biztosít, a gyulafehérvári proklamáció, ahol az együttélő népek nemzeti jogainak fenntartásáról van szó, sőt Károly király 1931. évi trónbeszéde is már nem kisebbséghez tartozó egyénekről, hanem népekről emlékezik meg.

Amit a háború előtt „nemzetiségi kérdés”-nek neveztek, az közjogi és politikai szempontból a kisebbségi szerződések megkötése óta a „kisebbségi kérdés” (helyesebben nemzetkisebbségi kérdés) elnevezést kapta, mintegy dokumentálására annak, hogy a háború előtti nemzetiségi kérdés állami belső ügy volt, míg a háború után az utódállamokat létfeltételüket képező szerződések[6] kötelezik a nemzetközi jogi érvényre emelkedett kisebbségi jogok tiszteletben tartására. Mindezeket azért tartottuk szükségesnek elmondani, hogy megérthessük a kisebbségek jogi fogalmának meghatározását: „Kisebbségnek – Egyed István szerint – az állam lakosságának azt a csoportját kell minősítenünk, amely meghatározott vonatkozásban a lakosságnak az állam jellegét megadó részén (rendszerint a többségen) kívül áll.”[7] A nemzeti kisebbséghez való tartozás ismérvei lehetnek objektívek (eredet, fajiság, stb.) vagy szubjektívek (bevallás). Míg nálunk többségi részről ez a meghatározás gyakran jelentéktelen tárgyi kritériumok alapján (névelemzés) történik, ma már általánosan elfogadott az alanyi ismérvek rendszere, amely – Balogh Arthur szerint – az egyesek abbeli saját bevallásában áll, hogy minő nemzetiséghez tartozónak érzi és tekinti magát.[8] Észtországban ez a rendszer büntetőjogi védelemben részesül.[9]

A közjogi és politikai kisebbségi kérdést úgy foghatjuk fel, mint a társadalomtudomány körébe tartozó nemzetiségi mozgalmaknak külső megnyilatkozását, amelyeknek szabályozására, a kisebbségnek a többség elnyomásától való védelmére, ma nemzetközi jogszabályok vannak életben. A nemzetiségi törekvéseket azonban nem szabad összetévesztenünk jogi felépítményükkel, mert az előbbiek a társadalom szerves életével együtt alakulnak, forronganak vagy holtpontra jutnak, míg a jogszabályoknak csak az a feladatuk, hogy ennek a társadalmi fejlődésnek megadják az igazságos kifejlődés lehetőségét.

A nemzetiség szociológiai fogalma az idők folyamán sajátos összefüggésbe került a faj biológiai fogalmával. Linné sorozta először az embert „homo sapiens” néven az állatvilágba, az emlősök osztályába mint nemet (genus), majd Buffon mint fajt (species) említi az embert a zoológia mintájára, ahol két fajról akkor beszélhetünk, mikor azok egyedei között a kereszteződés lehetetlen, vagy meddő utódok létrehozásához vezet. Az emberek között tehát csak fajtákról (subspecies) lehet szó. Comte után a biológia fellendülésével mind többen tettek kísérletet a természettudományi törvényeknek társadalomtudományra való alkalmazására. A darwini „létért való küzdelem”-re alapítja Spencer radikális liberalizmusát, majd a De Vries-féle mutációs elmélet igyekszik a fejlődés gondolatát a degresszív, progresszív és retrogresszív változással helyettesíteni. Gobineauban megtalálja a fajelmélet első nagy teoretikusát, mely azóta szinte minden európai nacionalista vagy átértékelő törekvés zászlóján szerepel.

Minket a faji problémából annyi érdekel, hogy az nem esik egybe a nemzetiségi kérdéssel, még kevésbé a mai nemzeti államok határával. A fajtisztaság ma csak néhány vad törzsnél létezik s a nyugati államok azt bizonyítják, hogy annál magasabbrendű valamely állam, mennél bonyolultabb etnikai alkata. Az államalkotást tekintve, rendesen a kisszámú katonai hódító faj beolvadt a nagyszámú, mezőgazdaságot űző fajokba s ez utóbbiak határozták meg gyakran nemcsak a véralkatot, hanem a nyelvet is. (A longobárdok felveszik az olaszt, a normannok a franciát, majd az angolszászokét, Vámbéry szerint a hódító török nyelvű magyarok a finnugort).[10] A vérközösséget a közös múlt, az osztálytagolódás és az egymásrautaltság más fajokkal annyira elhomályosította, hogy gyakran a fajok között kisebb a különbség, mint ugyanazon faj keretein belüli egyének között. Bartucz szerint[11] a mai magyarságban van 5% nordic, 1% mediterrán, 15% alpi, 35% keletbalti, 20% dinári, 20% kaukázusi mongoloid keverék, 4% mongoloid rassz. Ilyen arányú keveredéssel állva szemben, amit Erdélyben növel a román és szásszal való összeházasodás, a magyar faj biológiailag fikciónak tűnik fel, s legfeljebb bizonyos faji viszonyokról beszélhetünk.

Amíg tehát a nemzetiség elsősorban társadalmi viszonyt fejez ki, addig a faj természeti adottságot jelent s a kettő úgy viszonylik és úgy kerül egyensúlyba egymással, ahogy az egyén élete az örökölt természet és a környezet kölcsönhatásaiból tevődik össze.

Jelen tanulmány folyamán, ennek történelmi és szociológiai természeténél fogva, a „nemzetiség” fogalmát használjuk, s a „kisebbség” csak különös jogi értelemben, a „faj” pedig atavisztikus jellegzetességek kiemelésére fog előfordulni.

 

2.

A nemzetiségi kérdés társadalomtudományi probléma. Az asszimiláció törvényei. A nemzetiségi kérdés a szerves társadalomfejlődés szempontjából: Feudalizmus és nemzetiség. Liberalizmus és nemzetiségi feltörekvés. Fajiság a szocializmusban. A szocializmus útja és a nemzetiségi kérdés.

 

Ha a nemzetiségi kérdést a maga valóságában akarjuk megismerni, elsősorban társadalomtudományi szempontokat kell figyelembe vennünk. Ezen a nyomon Asztalos Miklós[12] állapított meg bizonyos direktívákat az erdélyi múlt fiatal kutatói számára, kifejtve, hogy a kisebbségi történetírónak nem a történelmi jogok perdöntő bizonyítékát, hanem az etnikai rétegződések pontos egymásutánját és a nemzetiségi viszonyok mai arculatának kialakulását kell szolgáltatnia. Nemzetiségi szempontból tehát a történelmet olyan folyamatnak foghatjuk fel, mely a differenciálódás és integrálódás törvényei szerint hol nagy nemzeti egységekben, hol a népek széthullásához és felszívódásához vezetett. Míg Nyugat-Európában korán összeolvadt nemzeti államokat találunk, addig kelet felé csak részben kialakult s még ma is forrongásban levő népekkel és nemzettöredékekkel állunk szemben. A népvándorlás, mongol betörések, török hódoltság, a késői feudalizmus, majd a kapitalizmus térhódítása mind megannyi akadálya volt annak, hogy a Dunamedencében és a Balkánon nagyobb nemzeti kohéziók jöhessenek létre, s ezért joggal nevezi Coudenhove Kalergi Kelet-Európát Európa Achilles sarkának.

Hogy a Duna-medencében s ennek legtarkább nemzetiségi területén, Erdélyben végbemenő évszázados asszimilációs folyamatról hozzávetőleges képet alkothassunk, figyelembe kell vennünk az asszimilációnak az irányt szabó törvényszerűségét, melyek kisebb-nagyobb mértékben az együttélő népeknél mindenütt jelentkeznek. Az idevonatkozó tények tömegéből Jászi Oszkár[13]és Beksics Gusztáv[14] nyomán a következő szabályokat emelhetjük ki:

Az asszimiláció természetes és többnyire öntudatlan folyamat, mely bizonyos kultúrközösségen belül jön létre, amire legplasztikusabb példa a közös vallás. Iránya az alacsonyabb kultúrfokú népektől az egyéniség fokozottabb kifejlesztésének lehetőséget biztosító kultúrközösség felé vezet. Felidézője a gazdasági szükségesség és a magasabb kulturális színvonal utáni törekvés. Kedvezően befolyásolja az uralkodó nemzetiség számbeli, gazdasági és kulturális fölénye, azonos vallás, hasonló osztálydifferenciálódás, a beolvadó nemzetiség öntudatlansága és szétszórt földrajzi helyzete. Ez utóbbi körülményre nézve a szabály az, hogy a tenger beolvasztja a szigetet rendszerint a puszta kultúrérintkezés folytán. Az asszimiláció legfőbb akadálya viszont a nép nemzeti öntudata, amivel szemben eredménytelen marad mind az erőszakos beolvasztási törekvés, mind a gazdasági előnyök békés felkínálása.

Történelmi perspektívában a nemzetiségi kérdés a felsorolt szabályok szerinti hosszú asszimilációs folyamat képét mutatja. Ez az öntudatlan és állandó változás, a nemzetiségi kérdés, az áttekinthető társadalmi rendszerekben különböző megoldásokat nyert.

A feudális társadalmi berendezkedés, mely a királyi adományon nyugvó nagybirtokrendszeren, az ebből származó történelmi jogokon alapul, ahol a törvényhozásból és közéletből szélesebb néprétegek ki vannak zárva, mai formájában nem ismerhette a nemzetiségi kérdést. A közigazgatás, közoktatás és törvénykezésnek a néphez való alkalmazását kizárta a történelmi jogok merevsége, tehát alulról népi vagy nemzetiségi öntudatosodás nem indulhatott meg. Az uralkodó és államfenntartó rend nemzetiségi színezetét pedig elnyomta a centralizáló királyi hatalommal szembehelyezkedő nemesi törekvések gazdasági és vallási jellege, s a nemesek egymás közötti, szintén nem nemzetiségi alapon mozgó, torzsalkodása. Szent István természetesnek találta, hogy „regnum unius linguae imbecile ac debile”, a Dózsa lázadáshoz az ország minden fajtájú és nyelvű jobbágya csatlakozik, a román kultúra Bethlen Gábor és Rákóczy György pártfogásának köszönheti kibontakozását.

A felvilágosodás és a francia forradalom szabadságeszméje ad lendületet a szunnyadó nemzetiségi elv kibontakozásának. A feudális berendezkedésű államok modern ipari országokká alakulnak, az indusztrializmus és a gépkultúra kifejlődése összeköti a partikuláris gazdasági tagoltságokat, a feudális falu kaszturalmát felváltja az ipari város demokráciája, a felszabadult jobbágyság szabadon költözködő törpebirtokos réteggé fejlődik, a városok lakossága pedig gazdasági és kultúrigényei szerint csoportosul. A történelmi jogok helyébe az emberi jogok lépnek elő, s a polgári liberalizmus és demokrácia megnyitja a népek elidegeníthetetlen nyelvének és kultúrájának szabad fejlődési útját. A naturálgazdálkodás apró területi uralmai helyébe az indusztrializálódás nagy államegységek kialakulása felé vezet. Ahol a fölényesebb kultúra hatása alatt a népek már nyelvileg és érzelmileg összeolvadtak, ez az átmenet csupán gazdasági és hatalmi megrázkódtatásokkal jár, viszont ahol ez a folyamat különböző nyelvű heterogén embercsoportokat talál, kikerülhetetlenül jelentkezik a nemzetiségi kérdés. Kifejlődésében a nemzetiségek szabadversenye ugyanazt a képet mutatja, mint a kapitalizmus: a gazdaságilag fejlettebb, magasabb kultúrával és nagyobb asszimiláló képességgel rendelkező nemzetek uralma maga alá gyűri a kis nemzetiségeket, melyek vagy felszívódnak, vagy visszafojtott irredentizmussal és tudatos nemzetiségi küzdelemmel várják a felülkerekedés napját. A nemzetiségi törekvések ezen a ponton nagyon hasonlítanak a proletariátus osztálytudatos szervezkedéséhez.[15]

Ha a nemzetiségi kérdés, mint általános emberiségi mozgalom történetét egészen végig akarjuk kísérni, nem térhetünk ki a szocialista elméletek ilyen szempontból való áttekintése elől sem. Külön tanulmányt igényelne ennek a problémának az alapos feldolgozása s így munkánk keretei között maradva, csak néhány főbb irányzatra van módunk reámutatni. Fentebb szándékosan használtuk az elméletek kifejezést, mivel a szocializmus a marxi elgondolás szerint száz százalékban még sehol sem valósult meg, illetve vagy elpolgáriasult (Anglia, Németország, Ausztria) vagy csak a proletárdiktatúra stádiumában áll (Oroszország). Nem foglalkozunk itt az úgynevezett nemzeti szocialista elméletekkel, (Hitlerizmus, Kemálizmus, Fasizmus, velük rokon Szabó Dezső „Új magyar ideológiája”[16], Bajcsy Zsilinszky Endre „Nemzeti radikalizmus”[17]) melyek a korlátolt szabadverseny, faji exkluzivitás és népi demokrácia alapelveivel mint helyi irányzatok képeznek átmenetet a polgári világnézet és a szocializmus között.

A szocializmus bizonyos korban nemzetközi formában lépett fel, de Marx és Engels is belátták ennek időleges természetét, mely egy korszak típusaként csak addig tartott, amíg a szocializmus legáltalánosabb és mindenütt egyforma munkáját végezte. A faj alatt Engels társadalmi tényezőt értett, mely éppen ezért nem örök, hanem a gazdasági alapépítmény eltolódásaival párhuzamos változásnak van alávetve. Hugó Iltis[18] marxista antropológus ezt a definíciót úgy egészíti ki, hogy valamely emberi faj alatt olyan embercsoportot értünk, amit a szociális szerzés s az örökölhető testi vonások összességének birtoka köt össze s különböztet meg más hasonló csoportoktól. Itt tehát belép a szociális elem mellé a természeti adottság is, amelyet különben Marx is „a talaj befolyásának alapeszméjeként” Tremeauxtól átvett, mint a nemzetiségek keletkezésének és kialakulásának egyik magyarázatát. Marx azonban ezt is éppen úgy aláveti a változás törvényének, mert „miközben az ember a rajta kívül levő természetre hat és azt megváltoztatja, egyszersmind megváltoztatja a saját természetét is.”[19] Ez pedig természetszerűen hozza magával a faji és nemzeti jelleg változását is. A szocialista nemzetfogalom kiindulópontja tehát a gazdasági alap, ami alapjában meghatározza azt az embercsoportot, melyet még a testi vonások összessége és közös nyelv is egybekapcsol.

A nemzetiségi kérdés beállítására és megoldására vonatkozóan Sztálin[20] éles különbséget tesz a II. és III. Internacionálé között.

Kautsky[21] a nemzetek öntudatosodását a fejlődő gazdasági élet és az árutermelés kialakulásával magyarázza meg, mely bizonyos műveltséget tesz szükségessé. Ezt mindenkinek csak a saját nyelvén lehet megadni. A szükség szüli az intellektueleket s ebben a osztályban öntudatosodik az a gondolat, hogy tőkésre, munkásra egyaránt előnyös, ha nagy nemzet tagja, s így erősbödik a nemzeti érzés. A bürokrácia és a katonaság működését megkönnyíti az egynyelvűség, ez azonban csak nemzeti államban, vagy egy nyelvnek a lakosságra való rákényszerítésével érhető el. Ezért Kautsky szerint a modern állam követelményeinek leginkább a nemzeti állam felel meg. Mégis Kautsky elkövetkezőnek látja azt az időt, amikor mindenki több nyelvet fog elsajátítani és így részesévé válik a nemzetközi kultúrának. Vele szemben Bauer[22] és Renner[23], az ausztromarxista irány képviselői a nemzetiségi autonómiákon felépülő szövetségállam tervét dolgozták ki az Osztrák-Magyar monarchiára, a decentralizáció elve alapján, ami a technikai és nyelvi kultúra szempontjából egyaránt fontos. Bauer szerint[24] a munkásosztály minél több országban veszi át a hatalmat, annál szorosabb összeköttetésbe kerül a nemzet és a nemzeti kultúra fogalmával. Az Internacionálé célja – szerinte – nem a nemzeti jellegzetességek kiegyenlítése, hanem a nemzetközi gondolat nemzeti megvalósítása kell, hogy legyen. Leuthner[25] szintén amellett bizonyít, hogy a nemzetközi áramlatok kiegyenlítően hatnak, mert ezeknek a megvalósulása a tömegek életében nemzeti kultúrához vezet (protestantizmus, szocializmus). Az államok összefogásával párhuzamosan különülnek el a nemzetek öntudatban és kultúrában s így az életfejlődés nemzeti és nemzetközi iránya a legkülönbözőbb alakban összeköttetésbe jutnak és kiegyenlítik egymást. Renard[26] a szervezett társadalom legmagasabb formáját a kultúrnemzetben látja, amivel szemben az emberiség egyelőre csak remény. A világháború nagy ellenzői Jaures és Macdonald hasonló értelemben írnak. Külön irányt képvisel Macdonald[27], aki a Hegel-marxi dialektikát az organikus fejlődés törvényével helyettesíti be. Az egyén úgy viszonylik a társadalomhoz, mint a sejt az élő szervezethez, a társadalmi fejlődés pedig az egyén atavisztikus tulajdonságainak, cselekvésének és a szociális dinamika ellenhatásának eredménye. Az örökölt javak nagy rezervoárjának mégis a fajt tekinti, mely az egyén cselekvését befolyásolja, alakítja s így a szerves társadalomfejlődés egyik fő mozgató erejévé válik.

A második Internacionálé tág és a polgári progresszív állásponttól nem lényegesen eltérő programjával szemben a leninizmus az utóbbi húsz év alatt a nemzetiségi kérdésnek egészen új beállítást adott. Sztálin[28] a különbségeket a következőkben foglalja össze, ami egyben a III. Internacionálé álláspontjának tekinthető. Ezelőtt a nemzetiségi kérdés azoknak a problémáknak egy szűk körét jelentette, melyek a kultúrnemzetek keretében lépnek fel, megfeledkezve a gyarmatokon gazdasági és nemzetiségi elnyomás alatt élő színes népek százmillióiról. A leninizmus egy nevezőre hozza az európai és Európán kívüli, kulturált és kulturálatlan népeket, akik mind az imperializmus járma alatt nyögnek, s az államokon belüli nemzetiségi magánügyet az internacionálisan feltörekvő dolgozók és elnyomottak világproblémájává szélesíti ki. A népek önrendelkezési jogát a szociáldemokrácia a nemzeti autonómiára, sőt gyakran a csak kultúrautonómiára redukálta, míg a leninizmus a gyarmatok felszabadításáért és a nemzetiségeknek az önálló államalkotásra való jogáért küzd. A nemzetek egyenjogúságának ünnepélyes proklamációjával szemben azt látjuk, hogy a nemzetek egy kisebb csoportja élősködik a többin és tartja leigázva őket. A III. Internacionálé, amelyik az elnyomás és a kizsákmányolás ellen küzd, a nemzetek egyenjogúságának elvét égi magasságú deklarációk helyett a földre akarja lehozni és megvalósítani, – írja Sztálin. Az ellenforradalmi álláspont különválasztja a nemzetiségi kérdést a kapitalista uralom és a proletárforradalom ügyétől, a leninizmus szerint a nemzetiségi kérdés is csak a proletárforradalommal oldható meg, vagyis a nyugati proletariátus és a gyarmati népek forradalmi mozgalmának összekapcsolása útján. A nemzetiségi kérdés így az egyetemes proletárforradalom és a proletárdiktatúra részletkérdésévé válik.

A nemzetiségi kérdés megoldásánál a leninizmus a következő meggondolásokból indul ki. A világ két táborra oszlik: néhány kultúrnemzetre, amelyik a tőkét a kezében tartja és a túlnyomó többségben levő kizsákmányolt és gyarmati népekre. Ez utóbbiak képezik az imperializmus elleni harc erőforrását és tartalékcsapatát. Az elnyomott népek gyakran megismétlődő szabadságmozgalmai a világkapitalizmus válságához fognak vezetni. A proletáriátus érdeke, hogy ezeket a nemzeti törekvéseket megnyerje a közös ellenség, az imperializmus ellen s közös forradalmi frontot alakítson ki. Viszont a gyarmati népek is csak akkor szabadulhatnak fel, ha az anyaország imperializmusát a proletáriátus osztálytudatos küzdelme megtöri. Marx szerint „az a nép, amelyik másokat elnyom, nem lehet szabad”. A nemzetiségi kérdés megoldásának így két iránya alakul ki: az egyik az imperialista államok alól való felszabaduláson át önálló államalkotás felé vezet, a másik a független nemzetek egyesülése világpiac kialakításának érdekében. A kapitalista társadalmi rend keretében, mely nem tud kizsákmányolás nélkül élni, ez megvalósíthatatlan. De az uralkodó államok szociálsovinista pártjaitól (Anglia, Franciaország, Amerika, Japán stb.) sem lehet ezt várni, akik a maguk keretében sem oldották meg a problémát. Lenin[29] tehát az elnyomott dolgozókhoz apellál az elnyomók ellen s az internacionális kapitalizmus ellen az internacionálisan feltörekvő munkásságot állítja sorompóba, amelynek győzelme a gazdasági felszabaduláson keresztül önálló nemzetek nagy szövetségállamához s a népek nemzeti kultúrában való kiteljesüléséhez vezet. Szovjet-Oroszország ma a területén élő nemzetiségek szövetségállama, amelyeket a szovjet kormány ellátott iskolákkal és intézményekkel s a saját nyelven való propaganda útján csak most kezdenek kulturális és nemzeti öntudatra ébredni.

*

Végigtekintve a társadalomfejlődés vonalán a nemzetiségi kérdés kétségtelen átütő erejéről győződhetünk meg, mint amely az új társadalmi berendezkedések kialakulásánál mindig lényeges szerepet játszott s így a fejlődés egyik fontos erőforrását jelenti.

3.

Az erdélyi vegyeslakosságú falu tanulmányozása. A nemzetiségi kérdés hosszmetszete: falutörténet; keresztmetszete: társadalmi helyzetkép.

E tanulmány gondolatmenete szerint az előbbi fejezetben vázlatosan tárgyalt fogalmak és elméletek úgy kapják meg gyakorlati értelmüket, ha visszavezetjük és ráalkalmazzuk őket az erdélyi falu életére. Erdély igazi történelme megiratlan marad s a nemzetiségi kérdés mai kuszáltságából sohasem jutunk ki, ha nem a falut vesszük kiindulási pontunknak. Múltunk a falu története, rajta épül fel a nagybirtokos feudalizmus, ő termeli ki a parasztforradalmak emberanyagát, belőle táplálkozik a városok kialakuló polgársága. S napjaink nemzetiségi gyűlölködése is csak azoknak reménytelen, akik azt a polgári osztály szűk szemszögéből és nem a társadalom minden rétegű nemzetiségeinek egybevetéséből ítélik meg. Agrárterületen, mint Erdély, a falu történetén és mai helyzetrajzán keresztül ismerhetjük meg az együttélő népek valódi kibontakozását és erőviszonyait, s így hatolhatunk le annak a folyamatnak a társadalmi mélységébe, melyhez képest a napi politika, amiből pedig megítélni szokták, csak időleges, felszíni megnyilatkozás. Mert a nemzetiségi kérdés jövője is végeredményben nem politikai paktumokon, hanem azon fordul meg, hogy a falusi dolgozó és nemzetfenntartó tömegek hogyan találják meg a szociális és kulturális együttmunkálkodás útjait.

Meddő dolog volna az erdélyi nemzetiségi kérdést statisztikai, történelmi és néprajzi általánosságokból levezetni, amíg a falutörténet óriási levéltári és még összegyűjtetlen anyaga feldolgozva nincsen, s amíg legalább a főbb falutípusok monográfiája hiányzik. De a faluval való tudományos foglalkozásnak éppen abban kell különböznie a szociológia más irányaitól, hogy emez nem felülről és elvi általánosságokból indul ki, hanem alulról, konkrét példákból, egyes községekből. S a segítő munka irányát is csak úgy szabhatja meg, ha egy közösség speciális problémáit áttanulmányozza, ami magában rejti nagyobb közösségek problémáit, ha nem vész el a falu szemléletében, hanem egyes falvakat vesz irányadónak, ahonnan szélesebb körökre is kiterjeszkedhetik.

Így e munka is kilenc községet vesz kiindulópontul Kolozs- és Szamosmegye határán, Kolozsvártól észak felé mintegy negyven kilométerre, melyek együtt bizonyos egységet alkotnak. Lakosságuk aránya Erdély nemzetiségi megoszlásához közel áll, közöttük minden társadalmi osztály feltalálható, történelmük az asszimiláció érdekes képét mutatja, tehát a községcsoport sokoldalúságánál és tipikus helyzeténél fogva lehetőséget nyújt az ott nyert eredmények általánosítására. Mégis tulajdonképpen részlettanulmányról van szó, melynek többletértékét legfeljebb az adja meg, hogy a történelmi részben a kilenc község históriája egész Erdély társadalmi és nemzetiségi kialakulásába van beállítva, a mai helyzet ismertetésénél pedig az Erdély más pontjain tapasztaltakkal összemérve a tanulmány általánosnak van kiszélesítve, s a felvett községcsoport inkább illusztrációként szerepel.

A nemzetiségi kérdést hosszmetszetben a falutörténet rávonatkozó adatainak kiválogatásával mutathatjuk be. A falutörténet a történelemírásnak kevéssé járt útja, mely sajátos kettősséget mutat az eddig általánosan művelt nemzeti történetírással. Ez az uralkodó s így történelemcsináló osztályok politikai küzdelmeire szorítkozik, amaz a történelemből kiesett névtelen emberek és tömegek életét van hivatva történelemmé emelni. A történelmet lehet kikerekíteni s a nemzeti dicsőség egyetlen szempontjára beállítani, de a tárgyilagos néptörténet rámutat azokra a gyakran ellentmondó tényekre, melyek – a konzervatív történetírás beismerése szerint is – „a népek évszázados békés együttléte mellett bizonyítanak. Ilyen bizonyítékunk pedig az egész magyar múlt – folytatja Mályusz Elemér –, világosan tanúskodva egy jobb, új élet lehetősége mellett, csak szólaltassa meg végre történetírásunk.”[30] A falutörténet adatain keresztül megismerhetjük a nemzetiségi kérdés kialakulását, ami megadja a helyes perspektívát a jelen társadalmi szemléletéhez.

Ami a falu mai nemzetiségi viszonyait illeti, ezt a falu társadalmi helyzetéből, s annak tényezőiből vezethetjük le. A mai társadalmi berendezkedés két pilléren nyugszik: az egyik a család, a másik a tulajdon. A különböző nemzetiségű lakosok együttélésének vizsgálatát tehát a családdal kezdjük, mint legelemibb közösséggel, ahol a nemzetiségi kérdés felmerül, és a tulajdonnal végezzük, mint amely alapjában rányomja a bélyeget a földműves egész életberendezkedésére, gondolkozására. E két alapvető tétel köré csoportosulnak a nemzetiségek mai viszonyának többi tényezői. Legelőször statisztikai összefoglalás a nemzetiségek számbeli arányáról, a tényleges és természetes szaporodásról s az asszimiláció irányáról. A családból kiindulva s az egyén nemzetiségi tudatának kialakulását kísérve tárgyaljuk az iskola, az egyház és a politika szerepét, bemutatva ezeknek kihatását a falu közösségére is. A falusi nemzetiségi közösség c. fejezetben azt a társadalmi öntudatot keressük, ami az egy nemzetiségűeket összefogja minden más tagolódás elválasztóvonalán túl. Az együttélő népek kölcsönhatásai az előbbi kérdéskomplexumot egészítik ki.

A tárgyalás menete így az egyszerűbbtől a bonyolultabb kérdések felé vezet, az egyéntől a társadalmi közösség felé párhuzamba állítva kifejlődésüket és kölcsönhatásaikat. A változás és fejlődés törvényét tartva szem előtt, megállapításainkat nem kötjük bizonyos sarkigazságokhoz, vagy abszolút értékkel felruházott tényekhez. Ezt annál kevésbé tehetjük, mert a faluban az öntudatos nemzetiségi megnyilatkozásokat olyan embrionális alakban találjuk meg, hogy nem beszélhetünk kijegecesedett formákról, nemzeti öntudatról, legfeljebb a népek szociális, kulturális és öntudatbeli viszonyáról. Tehát nem végezhetünk nyugalmi állapotban levő abszolút értékű méréseket, hanem a nemzetiségi kérdést folyamatnak fogva fel, viszonylagos, de dinamikus beállítottságú eredményeket igyekszünk leszűrni.

A tárgyilagosság mellett egyetlen szempontunk lehet: a múltban és jelenben a jövő kibontakozásának útjai után kutatni.

 



[1] Br. Eötvös József: A nemzetiségi kérdés. Révai gyűjteményes kiadás. Budapest, 1903. 9. 1.

[2]  I.m. 10. l.

[3] Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Budapest, 1912. 2. l.

[4] I.m. 3. l.

[5] Les tendances du mouvement minoritaire. L'Esprit International. 1. janv. 1931.

[6] Romániára vonatkozóan az 1919. december 9-i párizsi szerződés

[7] Dr. Egyed István: A kisebbségi kérdés. Budapest, 1930. 8. l.

[8] Dr. Balogh Arthur: A kisebbségek nemzetközi védelme. Berlin, 1928. 80. l.

[9] Csekey István: A nemzetiség bevallási szabadságának büntetőjogi védelme. Magyar Kisebbség. 1932. 9-10. sz.

[10] Jászi, i.m. 4. l.

[11] Idézi dr. Fenyvessy László: A faj tudományos jelentősége. Új Magyar Föld. III. sz. Budapest, 1930. 30. l.

[12] A magyar kisebbség és a történelem Erdélyben. Magyar Kisebbség 1927. 8-9. szám. A kisebbségi történetírás feladatai és módszere. u. o. 1929. 5-6-7. szám.

[13] Jászi: i.m. 228-231. l.

[14] Beksics Gusztáv: A román kérdés és a fajok harca Európában és Magyarországon. Budapest, 1895. 127-131. l.

[15] Jászi: i.m. 520. l.

[16] Élet és irodalom. Auróra, Budapest, 1923.

[17] Budapest, 1931.

[18] Volkstümliche Rassenkunde Jena, 1930. Lásd Otto Heller: Az antiszemitizmus és fajkérdés. Korunk 1932. sz. 87. lap.

[19] Marx: Kapital I. 140. l. lásd i.m. 84. l.

[20] Staline: Les Questions du Léninism I. Paris 116-124. l.

[21] Kautsky: Nationalität und Internationalität. Ergenzungshefte zur Neuen Zeit 1908. 1. sz. Lásd: Földes Béla: A szocializmus. 1910. II. kötet 403-411. l.

[22] Otto Bauer: Nationalitätenproblem und Sozialdemokratie. 1908. és 1924.

[23] Renner tervét lásd: Jászi: A Monarchia jövője című munkájában.

[24] Hermann Heller: Sozializmus und Nation. Berlin, 1931. 93. l.

[25] International und National 1909. lásd Földes i.m.

[26] Le socialisme á l'oeuvre. Lásd Földes i.m.

[27] R. Macdonald: Szocializmus és társadalom, Magyar ford. Budapest, 1925. 39. l.

[28] I.m. 116. l.

[29] W.I. Lenin: Über die Nationale Frage. Quellenbücher des Leninismus, Band 4. Berlin.

[30] Hóman Bálint: A magyar történetírás új útjai (1931) c. kötetben Mályusz Elemér: A népiség története. 263. l.