MIKÓ IMRE
II. A nemzetiségi kérdés múltja
– A tanulmányozott községcsoport története az erdélyi társadalomtörténet keretében. –
A legrégibb időktől a románság tömeges megjelenéséig.
Települési viszonyok. A lakosság etnikai összetétele. A magyar feudalizmusnak a nyugatitól eltérő jellege. A kétrétegződésű társadalom: nemesek és jobbágyok. Jogi és tényleges viszonyuk. Osztályharcok, idegen betörések, a lakosság kipusztulása.
A nemzetiségi kérdés múltját a tanulmányozott községcsoport népiségének történetén keresztül fogjuk bemutatni, kilenc község történetét beállítva az erdélyi társadalomtörténet keretébe. Célunk a nemzetiségi rétegződések pontos kimutatása, a múltbeli küzdelmek helyes értelmezése, annak az útnak a felvázolása, amelyen az erdélyi nemzetiségi kérdés elérkezett napjainkig. Nem kutatjuk a történelmi jogokat, mert alapmeggyőződésünk, hogy Erdély nem azoké, akiké volt, hanem a ma benne élő népek tulajdona. Nem akarunk perbeszállani a kontinuitási elmélettel, mert nem az a fontos, hogy kik jöttek előbb be, hanem az, hogy kik tették Erdélyt azzá, ami ma. A településre és bevándorlásra vonatkozó állításaink csak a tanulmányozott községeket érintik, általánosítani csak akkor lehetne, ha minden községet egyenként végigtanulmányoznánk. A falutörténet szempontjait tartva szem előtt, a hangsúlyt nem a nemesség és birtokosság küzdelmeire, hanem a falu mai népességének kialakulására kívánjuk helyezni, s az előbbit csak az utóbbi szempontjából fogjuk tárgyalni.
*
A tanulmány tárgyát képező községcsoport történetén a források hiányossága és hozzáférhetetlensége miatt csak úgy mehetünk végig, ha felváltva tárgyaljuk azokat a községeket, amelyekről az illető korból adatok állanak rendelkezésünkre. Okleveles történetünk a tizennegyedik század elején kezdődik, azelőttre csak a magyar történelem általános kútfőiből lehet következtetni.
A legrégibbi nyomok itt élő szláv lakosságra engednek következtetni. Hodor Károly, akinek nagyértékű munkája[1] történetkutatásunk egyik fő nyoma, Anonymus után azt írja, hogy „895-ben Tuhut vezérlete alatt a mai Szentpétervára, Gyulatelke, Árokalja völgyébe léptek bé legelőbb a Magyarok, minekelőtte Ogmánd kémek által a fegyverben álló oláhok táborát az Almás vize mellett titkon megvizsgálták volna, s ekkor foglalták el e földet és Erdélyt.” Hodor nyilván az Anonymusnál előforduló vlach szót fordítja oláhval, ami azonban akkor szlávul nem nemzetiséget, hanem foglalkozást: a pásztornépek gyűjtőnevét jelentette. A helység és határnevek bizonyítják, hogy az itt talált pásztornép nagyon vegyes népiségű konglomerátum volt, melyben a szláv elem dominált.
A honfoglalás után a kunok pusztítják Doboka megyét, míg 1070-ben Salamon király, Gejza és László végképp leverik őket. Hodor szerint ekkori település Doboka, Kendilóna és Bonchida. Ezzel egybevágnak a Szolnok-Doboka Vármegye monográfiájában közölt adatok is.[2] Ezek szerint Doboka nevei 1205-35 közt Dubukai, 1265 Dobka, 1279 Dobakawarfalva, 1306 Dubucha, 1513 Oppidum Doboka, 1545. Doboka (possessio falu). A név az ószláv dluboku, duboka szóból ered, ami magas hegyek közt mély völgyet jelent. Dobokát 1173-96 közt említik először; 1205-35-ben mint vár, 1279-től mint falu szerepel. Kendilóna nevei 1315-ben Lona, 1524 Lonya, 1631 Magyar Lona, 1721-ben Kende Lona. Lona szintén szláv szó, kebelt, öblöt jelent. Tehát úgy Doboka, mint Kendilóna elnevezése kétségtelenné teszi azt, hogy ott először szláv település volt, míg Kendilóna névváltozásából kitűnik, hogy a XVII. században magyar többségű volt, a XV. századtól a XVII. század első negyedéig pedig a Kendiek bírták. Ugyanebben a korban a pápai dézsmák registrumába a következő községeket találjuk felvéve, ami ottani római katolikus, illetve magyar lakosság mellett bizonyít: 1332 Borsa: Domokos pap 16 denár, Válaszút: István pap 15 denár, Bonchida: Márkus pap 40 denár. 1333 Doboka: János pap 42 garas, Csomafája: Domokos pap 11 kolozsvári banalis. Bonchidáról annyit tudunk, hogy temploma a XIII. század végén újra épült, miután a tatárok, akiknek Radna és Nagyvárad között útvonalukba esett, feldúlták. Központi helyzete és fontossága mellett bizonyít az, hogy már 1337. december 2-án közgyűlést, majd 1338. január 18-án törvényszéket és 1340-ben újból közgyűlést tartottak itt a vármegyei nemesek[3] 1370 körül jut Bonchida a Bánffyak birtokába, akik Kalotaszeg egy részével együtt kapták s benépesítették onnan hozott jobbágyokkal. Hodor szerint[4] a Bánffy-család 1377-ben egy sereg falvakkal együtt (köztük Válaszút) kapta adományban Borsát I. Lajos királytól. Egy 1370. június 3-án Gyulafehérváron kelt latin nyelvű oklevél,[5] melyben az erdélyi káptalan I. Lajos király parancsára Bonchida királyi helység határait megállapítja, következtetni enged a lakosság ethnikai összetételére. A nevek Zsuk felé: Swk (bogár) = Zsuk, Zomus = Szamos, Sospotok = Sóspatak, Chypkesberch = Csipkésbérc (hegy), Woryaspotok = Varjaspatak, Buzusberch = Bűzösbérc, Buzus = Bűzös-, Büzüsföld. Lóna felé: Zozholm = Szászhalom, Inokhaza = Énokháza, Wyzzomus = Szamos vize, Kyoupeturhaza = Kjopétörháza, Jeneupotoka = Jenőpataka, Hassasberch = Hársasbérc, Hassasberech = Hársasberek, Hassaspotok = Hársaspatak. Szomszédos helyek: Kerestus = Keresztes, Zyk = Szék.
Az 1370. évi határnevek szerint tehát magyarok lakták ezt a vidéket, de hospesek is említve vannak, s ugyanakkor a Szászhalom határnév szász lakosokra enged következtetni.
Olyan területtel állunk tehát szemben, mely kicsiben mutatja Erdély nagy részének települési képét. A honfoglaló magyarság leigázza az itt talált vlach (pásztor) népeket, kik között a helység és határnevek bizonysága szerint a szláv elem dominált. Gyakori besenyő és tatárdúlás, majd a kunok betelepülése teszi változatossá a lakosságnak még ki nem alakult nemzetiségi összetételét. Ehhez csatlakozik a szászok bevándorlása, amivel egyelőre nyugvópontra jut a nemzetiségi település és megindul a természetes asszimiláció. Ennek eredménye, hogy a magyarság beolvasztja a kun és besenyő szigeteket. A szászok csak ahol tömegesen laknak (a mai Beszterce környékén) tartják meg önálló nyelviségüket, a pásztornépek pedig izoláltan, a völgyekben dúló gyakori mongol pusztításoktól és „mirigyhalál”-tól[6] aránylag tisztán őrzik meg a hegyek között faji és nyelvi sajátosságaikat.
Ez a nagyon vegyes etnikumú népesség az árpádházi királyok alatti feudális államrend keretében élt. A magyar feudalizmus azonban lényegesen különbözött a nyugati rendi államoktól. Nyugaton az ország területe a király személyes tulajdona volt és a nemesek, vazallusok, le egészen a jobbágyokig, fokozatosan és lépcsőzetesen függtek egymástól, végső fokon pedig a királytól, úgy, hogy az állam azt a benyomást tette, mint egy sokfelé elágazó láncfonat, melynek a végét az uralkodó tartja a kezében. Magyarországon a király személyi és közhatalom, az utóbbit azonban a nemzet ruházza rá a választás és a koronázás tényeivel. A király tehát nem adhatott nemességet és birtokot, amíg meg nem volt koronázva. A közvagyon itt az ország vagyona, a királyi adományok a nemesi család kihalásával az országra szállanak vissza, amit a koronás király, mint a kincstárét adományozhatta újból el az érdemek jutalmazására. Nyugaton tehát sokkal nagyobb volt a személyes lekötöttség a királyhoz, míg nálunk a király csak mint a közhatalom birtokosa állott felül a nemeseken. A király közjogi hatalmával szemben a nemesek csak magánszemélyek és birtokosok voltak.
A feudalizmusnak ez a magasabb formája természetesen hosszú küzdelem eredménye, ami a király és a nemesek között folyt le. Szent István a nyugati feudalizmust akarta meghonosítani, ami ellen a nemesség többször fellázadt, s ez a földért való küzdelem lett később a pogány lázadások egyik fő anyagi mozgató ereje. Az 1350-i ősiségi törvény aztán végleg leszögezte azt, hogy a kapott birtok a családé marad, amíg annak valamelyik birtokosa király és ország elleni hűtlenséget nem követ el, vagy a család ki nem hal. Ez a törvény volt 1848-ig a nemesi birtoklás alapja.
Az árpádkori feudális társadalom lényegében kétrétegződésű volt. Egyik az ősfoglalás, vagy a királyi adományok alapján nyugvó szabad birtokú nemesség.
A magyar nemesség[7] kialakulása a honfoglalással van szoros összeköttetésben, amikor a hét nemzetség bírja és alkotja a magyar államot. Később a leigázott népek is befogadtatván a magyar állam keretébe, a különbség jelzésére a hét nemzetség utódai s a közben megnemesítettek kiváltságos rendet alkotnak, melynek létalapja, a közösen szerzett föld védelme, az ő kötelességük maradt. Az 1351. XI. törvénycikk kimondja ugyan a nemesek közötti jogegyenlőséget, mégis bizonyos elkülönülés indul meg a vagyon és a viselt tisztségek szerint. Az országgyűlés két táblára válásával a jogegyenlőség annyi módosulást szenved, hogy az egyháznagyok és a főtisztségek viselői (a mohácsi vész utáni főnemesek) mint főrendek, személyesen vesznek részt a törvényhozásban, a köznemesség pedig mint alsóbb rend képviseleti úton. A nemesség sarkalatos pontjaira azonban az egyenlőség továbbra is fennmarad. Verbőczy e jogokat a következőkben foglalja össze: 1. a nemes ember csak a koronás királynak van alávetve; 2. bírói ítélet nélkül le nem tartóztatható; 3. közterhektől ment, csak honvédelmi kötelessége van; 4. a királynak, ha az alkotmányt sértené, ellenállhat. A nemesek együtt alkották a politikai magyar nemzetet.[8]
A hűbéri társadalom másik rétege jobbágyokból és zsellérekből állott. A földmunkát nem ismerő és szinte kizárólag a harcnak élő honfoglaló magyarok a leigázott bennszülöttek életét, birtokát és korlátozott személyi szabadságát bizonyos szolgáltatások ellenében meghagyták. A jobbágyok szolgálatai[9] a következők voltak: 1. munkabeli szolgálatok (robotok), melyeket a jobbágy sajátmaga, vagy marhájával, lovaival, szekereivel teljesített földesurának; 2. adózások, mégpedig pénzbeliek (census, terragium) és terménybeliek (dézsma decima és nona, vagyis a termények egy tized, illetve kilenced része), 3. Közvetett jobbágyi terhek voltak a földesúrnak fenntartott haszonélvezetek (italmérési-, mészárosi-, vám-, piac-, halászati jog stb.) A szolgáltatásokat megállapító összeírást urbariumnak, a jobbágyszolgálatokat pedig úrbérnek nevezték. A zsellérek ideiglenes szolgálatra szegődött földbérlő szolgák voltak, akik a földesúrnak bérlettel és terménnyel adóztak, de szabadon költözködhettek. 1514-ig gazdasági és társadalmi helyzetük a jobbágyokéval azonos.
Ez a feudális berendezkedés, bármennyire is megfelelt a középkor szellemének, mégis számos összeütközésre adott alkalmat a jobbágyok és nemesek között Erdélyben. A jobbágyban a földesúrhoz való lekötöttség, a gyakori kizsákmányolás és az elnyomás érzése képezte a lázadáshoz szükséges gyújtóanyagot. A nemesek pedig a jobbágyszökések szabályozására hoztak szigorúbb rendszabályokat, mert különösen a határvidékről, ahol állandó betöréseknek voltak kitéve, vagy a zsarnokibb birtokosoktól a jobbágyok csapatokban költöztek és szöktek békésebb területekre. Ezek a harcok, bármennyire is igyekeznek őket a hazafias történetírók nemzeti színben tüntetni fel, osztályjellegűek voltak. Hodor írja,[10] hogy 1437-ben „az erdélyi több nemtelenekkel együtt e megyei köznép is pártos fegyverét emelte vala földesura ellen Vajdaházi (e megyei) Nagy Pál vezérlete alatt.” A három nemzet uniója (vármegyei nemesek, székelyek és szászok) a kiváltságosok és szabadok szövetsége volt egyrészt a fellázadt közös ellenség a jobbágyság ellen, akik közt minden nyelvű jobbágy egyaránt képviselve volt, másfelől pedig a mind gyakoribbá váló török pusztítások ellen. 1466-ban Mátyás király bosszúja a köznépen szintén nem tett különbséget a jobbágyok között nyelv és nemzetiség szerint. Az 1515-ös Dózsa forradalomból, „melynek pór hada e megyéből is növekedett”,[11] a nemesek kerülve ki győztesen az 1514. XIV. törvénycikkel végleg megszüntetik a jobbágyok szabad költözködési jogát. A még nagyobb török veszedelem közben benyomul Magyarországra s a mohácsi csatavesztés után Erdély elszakad az anyaországtól. A fejedelemség első századában Erdély lakossága állandóan ritkul, mivel hol a török, hol Péter (1529, 1543), Petraskó (1545) moldvai vajdák, majd Ilyés (1552) mindegyre betörnek, azonkívül pedig pestis és éhség pusztít. Így érünk el a század végéig, amikor Mihály vajda hadjárata és Básta seregei olyan pusztítást visznek véghez, amit csak egy század alatt heverhetett ki Erdély.
A románság tömeges megjelenésétől a jobbágyfelszabadításig
1.
A lakosság kipusztulásának nemzetiségi arányai. Új népvándorlás a Balkánról; a románság tömeges betelepülése. Bonchida, Válaszút, Doboka, Bádok, Borsa jobbágyneveinek kicserélődése a XVII. és XVIII. században. Doboka, Kendilóna, Bádok határnevei ugyanezt a képet mutatják. A románság elhelyezkedése a faluban.
Amint az első fejezetben kimutattuk, Erdély lakossága a XVI. században állandóan ritkult és apadt. Ennek oka a gyakori törökdúlás, parasztlázadás, moldvai betörések, pestis, éhség, sáskajárás, a század fordulóján pedig Mihály vajda hadjárata és Básta pusztításaiban rejlik. A lakosság pusztulásának nemzetiségi arányait véve figyelembe, Erdély végigpusztítása legsúlyosabban a magyar és a honfoglalás óta jórészt felszívódott nemzetiségi konglomerátum-jobbágyságot érintette. A magyarság a völgyekben, folyók és utak mentén rendezett falvakban lakott, tehát útjába esett mindenféle pusztító hadjáratnak. Még a pestis is, mely érintkezés útján terjed, a falvakban végezte leginkább pusztítását. A hegyek között elszórtan élő pásztornépet, melyről már Anonymus is említést tesz, nem zavarták sem hadjáratok, sem járványok s így ezek úgy életüket, mint nyelvüket, szokásaikat sokkal tisztábban meg tudták őrizni, mint a völgyekben lakó áldozat-magyarok. Az elpusztult falvakat tehát be kell népesíteni, a nemesi birtokokra jobbágyok szükségesek, legyenek azok bármilyen származásúak és nyelvűek, fő a dolgozó kéz, olcsó és igénytelen munkaerő. „Az idegen nemzetiségű pásztorok és jobbágyok beszivárgásának, s az ország idegenekkel való elárasztásának a feltétele tehát a török pusztítás és a nagybirtok meliorációs politikája” – írja Szekfű Gyula.[12]
Acsády szerint ez a folyamat már a három nemzet unióját megelőző parasztlázadás idejében megindult, „amikor a magyarság egy része kiirtatott, a többi rabigába vettetett s így Erdély ugyanakkor, amikor a török minduntalan támadta, magyarságában pótolhatatlan kárt szenvedett. A kiveszett magyarság helyébe az urak oláhokat telepítettek meg s ezzel e részek eloláhosodásának ajtót-kaput nyitottak.”[13] Valóban Drinápoly elfoglalása után már megkezdődik a vándorlás a „kisebb szociális nyomás” törvénye szerint Balkánról Erdély felé. Amott főleg a román vajdaságok területén, a könyörtelen török fennhatóság, tatár és kozák betörések, a bojárok és görögök kegyetlen uralma elviselhetetlenné tette a lakosság életét. A pusztuló Erdélyben mindezek békés otthont találhattak s a hegyek közül leereszkedő pásztornéppel együtt benépesítve az elhagyott falvakat, a földesurak birtokára telepedtek jobbágynak. A bevándorlók nagyobb része román menekült, kisebb idegen része pedig ezek mellé települve felveszi vallásukat, s a románság nagy asszimiláló képességénél fogva hamar beolvad.
Mivel ebben a korban alakul át Erdély etnikai arculata s történelmünk nemzetiségi szempontból fordulóponthoz ér, elsőrendű feladatunk a migráció lefolyását a szóban forgó községcsoport területén részletesebben feltárni és bizonyítani.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület páratlanul gazdag levéltári anyagának gr. Bánffy, Mikó és Rhédey levéltári csomóiból rekonstruálhatjuk a XVII. és XVIII. századbeli átalakulások képét. Ezeknek legjobb bizonyítéka a jobbágynevek kicserélődése s a helység és határnevek változása. Az előbbi mutatja a nemesi birtok szerepét a bevándorlásban, miután jobbágy conscriptiokból és birtokpereknél tett tanúvallomásokból kitűnik, hogy melyik birtokon mikor milyen nemzetiségű jobbágyok éltek, a népies helységnevek pedig kiegészítik a nemzetiségi rétegződések tényleges kialakulásának bizonyítását. Az alábbiakban táblázatszerűen, időrend szerint soroljuk fel az adatokkal rendelkező községekben előforduló jobbágyneveket.
BONCHIDA[14]
1640. XII. 2. Boros János kezesei: Veres Pál, Demién István és János, Bencze Ferenc, Kis Lőrinc.
1641. VII. 14. Stephan Tamás kezesei: Boka Tivadar és Ignát, Szőke János.
1643. X. 20. Boros Jánosért kezesek a fentemlítettek és még Pap Tamás, Lukács András, Bencze János, Máté János, Küs Lőrinc, Gáspár János jobbágyok és Gyeke András szabad személy.
1640. II. 10. Béres János kezesei: Máté István, Kovács Balázs, Nagy István, Puskás János.
1646. VII. 1. Boka Tivadar kezesei: Major Mihály, Kalotai. Pap János oláh pap, Serban Tivadar, Florea Elekes.
1648. VII. 30. Szőke Péter kezesei: Major Mihály, Kis Lőrinc, Kalotai Mihály, Bán György.
1649. IV. 3. Mari Simonért kezesek: Boka Tivadar, Darabont Tamás, Sánta Tivadar, Puskás János, Béres János, Balog László, Kis István.
1651. VI. 15. Boros János kezesei: Damosi János, Kocza Kosztin, Vonis Gergely.
1652. III. 29. Kodorman Gyermánért kezesek: Demien János, Halász János, Serbán Tivadar és Ignát, Csonka Kosztin.
1653. IX. 7. Boka Ignát kezesei: Kalotai Mihály, Serbán Gergely, Laszin Dán, Paska Márton, Jónás Koszta, Parja Péter.
1656. VI. 1. Mazinas Máté kezesei: Farkas Kovács, Serbán Gergely, Marék Simon, Kis Lőrinc.
1668. V. 10. Fatuly János Bonchidáról elszökött jobbágy ügyében tanúk:[15] Baraboly György 36, Serbán Ignát 32, Jónás Kosztin 30, Bálnoki Márton 45, Gáspár Mihály 39, Német Péter 38 éves jobbágyok a Bánffy Dénes birtokáról és Boros János 40, Nagy András 34 évesek, a Bánffy Farkas jobbágyai.
1679. IV. 11. Badaló Tivadar jobbágy lesz.
1683. I. 28. Vallatás Bonchidán arról, hogy néhai Gál István, Bánffy Farkas malommestere Tóth Ferenc molnárlegénnyel hogyan veszett össze 1682 karácsonyakor s Gált a molnárlegény hogyan sebezte meg halálosan. Tanúk: Szilasi András 50, Demien András 40, Boros Mihály 53, Német Péter 50 éves, Bánffy Farkas jobbágyai. Töczéky Mihály 28, Kecskeméti György 40 éves nemesek. Jósa Tamásné, Kuti András 40, Vég János 20 éves, Bánffy Farkas jobbágyai. Jósa István 70, Demien Márton 33, Német Márton 16, Kardos András 45 éves, Bánffy György jobbágyai. Töczeki András 18, nemes, Nagy Mihály 30, Szakács Istók 20, Molnár Pál 18, Kolosi Mihály 30, Vincze János 30 éves szabad személyek.
1690. VI. 1. Kocsis vagy Peczér Mihály jobbágyságra köti magát.
1694. VI. 15. Adok nevű cigányjobbágy kezesei: Lunguy, a gubernátor cigányjobbágya, Kolosi Fejér Mihály cigányjobbágy és vajda, Páska János cigányjobbágy.
Az 1721. XII. 10-i összeírás szerint a bonchidai Bánffy udvarban a következő szolgák és cselédek nyertek alkalmazást: Oltyán János tehénpásztor, külső erdőségre, Kis Péter Debilis, Lomsz Ferkő udvari szolga, a két hajdú Continnus szolgák, Lomsz Péter (ez már Szátu), Nemes Márkus udvari szolga, Jancsi a kukta Continnus szolga, Poharnok Samu Debilis, Beress Tódor Continnus szolga, Nuculy vincellér, udvari cseléd, Szűcs Pável udvari cseléd, Mojses a kovács conventios szolga, Bálnok István udvari Din, Onuly kisbíró, Szakács Jankó, Omuly a vadász, Veress János Bial Pásztor, Illyési Mező Pásztor, Román Péter Ménes Pásztor, Demjen Mihály, Nagy Mihály Csürbiró, Puskák Moga Puskás, Nemes Márton nőtlen.
1765. VIII. 1. Vallatás a magyarok temetője és a Farkas Márton telke közt lévő pusztáról, melyre Bánffy Dénes gróf Sütő Demeter nevű jobbágya házat kezdett építeni. Tanúk: Gonza Lupsa 70, Kulcsár Ursz 71, Nyága Vazul 70, Német István 50, Szilágyi István 50, Kis Mihály 72, Szöllősi István 60, Német Márton 50, Péter György 54, Siminyán Gligor 70, Irimia Togyer 50, Balog Márton 70, Blaga Vonucz 65, Oltyán Gligor 55, Moldován Antonie 55, Liska Von 70, Iklodán Simon 60, Pakulár Ilie 60, Oltyán Tyirilla 56, Tyirilla Gyorgye 70, Kolcsár János 60, Kallós Pál 60, Pastyán Juon 60, Marosan Pintye 80, Marosan Vonyige 50, Balme Gavrilla 65, Balme Tógyer 50, Sütő Gligor 70, Koman Dimitri 60, Mester Vony 50, Mester Togyer 46, Blaga Nyikulaj 60, Moldovan Timoszie 60, Gadalány Tomu 50.
VÁLASZÚT:[16]
1651. VI. 15. Válaszúti jobbágyok, kik Boros Jánosért vállalnak kezességet: Kalota Márton, Faragó János.
1695. V. 3. Moldován Marián válaszúti jobbágyért kezesek: Pura János, Drinde Tivadar és Siket Páskuly 40 frintig.
1766. Rákosi Benedek, Kováts Kretsun, Retsan Jánosia; Daniel István jobbágyai.
1766. Persa Vonul, Falkusán Von, Krisán Marián és Györgyi, Bácsi Mihály és János, Krisán Gavrilla, Ördög Istvánné; gr. Bánffy Dénes jobbágyai.
DOBOKA[17]
1627-ben jobbágyok Dobokán: Márk gáspár falusbíró, Fábián István, Jeney István, Madarasy Gáspár, Kádár Mihály, Asztalos Miklós, Imre János, Hevesi Tamás, Láposy András, Bereczk Mihály, Bácsy András és Balázs, Barla János, Balog Simon, Molnár János, Almásy Filep, Kádár Balázs.
1670-ben Doboka földesurai: Nyiresy István, Balog István, Zakariás Zsigmond, Szilvásy András, Kakusy Imre, Tordai Imre, Zakariás Istvánné, Zámbó Mihály, Károlyi János.
1713. XI. 23. Babai János 60, Babai Lupuly 70, Budosán János 60, Menesán Gábor 50 éves jobbágyok.
1715. XI. 22-ből származó „Conscriptio seu Inventatio” szerint Rhédei Pál dobokai és borsai birtokán találták a következőket: jobbágyok: Mattyás Simon, Babai János, Lupuly és Ignat, Duma Juon, Babai Péter és Tivadar, Duma Vaszil; zsellérek Szund János és Pirlé Péter; fugitivusok: Kamsán v. Patak János, Duma Simon, Romány Vaszilia és Jakab, az első Gerebenesen, a két utóbbi Gyaluban és Oláh Fenesen lakik, Duma Simon lakhelye ismeretlen.
1720. VII. 29. Dragán Jeremia 70, Jakab István 60, Bacsó György 56, Prundár Danila 30, Szücs Pintye 40, Duma János 50 éves jobbágyok és Nemes Filep nemes.
1731. X. 20. Soós Gergely 85, Lup György 80, Persa László 38, Babai Ignat 50, Meskő Murza 48, Jakab Miklós 36, Falkusán Vonul 46, Orosz Péter 50, Krisán Mihály 56, Persa Onucz 50, Meszesan Vonul 50, Valjan Kosztin 60 éves jobbágyok, Fejszés Ferencné 77, Fejér László 40, Sárközi János 60 éves nemesek.
1733. VIII. 29. Falkusán Vonul 46, Tódor 50, Moldován Jakab 38, Meszesán Stefan 40, Vonul 56, Jakab Péter 26, Fejér László 45, Persa László 31, Duma Péter 22, Mezei György 35, Antal György 40, Orosz Péter 50, Krisán Szamoila 29 éves jobbágyok. Mezei Von 50, Gurdár Togyer 56, Jakab Márton 64, Meszesán Ignat 60, Földvári Ferentz jobbágyai, Bátsi Mihály 60, a Vajna Zsigmondé. Ugyanez évben a következő jobbágyok szerepelnek tanúként: Triff Filep 40, Meszesán Jon 84, Popa Gavrilla 80, Nyikulaj 56, Kirtyés Togyer 60, Pop Togyer 54, Uszár Mátyás 76. Földvári Ferentz jobbágyai: Pop Gavrilla, Prundus Von, Antal Ignátz, Ungur Von, Pakulár Von, Dumbár Von, Antal Nyiguj, Drágos György, Kimpán Togyer, Mokán Illyés, Persa Gavrilla, Szabó János. Gr. Rhédey Farkas jobbágyai: Petrás Vonul, Babos János, Bot Von és Nyikuláj, Csizmás Vaszij, Popa Nyikuláj. Gr. Kun Miklós jobbágyai: Falkusán Vonul Gavrilla, Kirilla, Simonka Gavrilla.
1771. XII. 30. Tanúk: Kováts Krecsun, Pop Togyer, Miksza Anton, Prundas Von, Turbuczán Dumitru, Pulhák Petre, Csizmás Vaszilia, Moldován Irimia és Kifor jobbágyok; Persa Togyer, Cserdár Togyer zsellérek, Csiple Popa Györgyi gör. kath. pap, Dotzán Mihály, Moldován Kifor felesége Virva, Csiple Péter felesége Nyége, fogadósné, Csiple Popa Nyikulaj felesége Morár Irinia.
1845. VI. 1-én a Gr. Rhédey Ádám-féle birtokon talált jobbágyok: Vlájk Gligorás, Falkusán Vonucz, Tot Gyurka, Onák Vaszilika, Krisztolczán Tódor, Merjes Jákob, Rácz Tódor, Demnyán Juon, Krisztolczán Dávid udvari bíró, Persa Nucz, Gyibolár Stefan, Meszesán Flora udvari Bács, Mezei Tyimók, Román Gavrilla, Budusán Kosztin, Csizmás Feri a Jósinczi Curiában, Falkusán Togyerás, Oltyán Toma, Simonka Logyin, Krisztolczán Simon és Dávid, Gyibolár Szimion, Prundus Irimnyie, Krisztolczán Demián, Polplisán Juon, Dersán Vonya, Rácz Tódor, Oltyán Maftyei, Falkusán Juon, Recsán Máftye, Petresán Pável, Muresán Vaszilika, Simonka Indrej, Csizmás Stefan, Gyibolár Vaszilika, Oltyán Juon, Budusán Kosztin, Krisztolczán Maftye, Topán Vaszilika, Vlájk Jovuj, Fatusán György, Gergely Minya. Számadó tiszt Andrási Ferenc, Persa Lup, Kimpán Simon, Bersán Juon, Pap Nyesuj béresek, Márin Stefán bihajos, Falkusán Juon udvari sütő, Mezei Simon majoros, Katusán György udvari kertész, Gergisza Minya udvari kovács, Bot Vila udvari méhész, Muresán Flora bács, Beszteri Márton borsai korcsmáros, Keczán Vaszi második borsai fogadós, Blaik Joszif dobokai erdőpásztor.
BÁDOK[18]
1774. I. 22. Goron Vaszilij, Orosz Nyikuláj, Moldován György, Béres Kosztán, Pásztor Ursz Aldobolyi Vida Pál zsellérei és jobbágyai. Pásztor Lázár Mezei Sámuel jobbágya. Balog Jánosért, Vida Pál béreséért kezességet vállalnak.
1780. II. 11. Erdőperbn vallók Bádokról: Damián Von 40, Balog György zselére. Nyámtz Gyorgye zsellér, Káplár Danilla, Obresz Irimia zsellérek. Bota Vonya, Tyetrár Györgyi, Pulhák Péter özvegye, Bott Nyikuláj, Persa Togyerás, Gál István jobbágy, Krisztolczán György béres.
1845-ben bádoki szolgáló emberek a Gr. Rhédey birtokon: Persa Vaszilika, Fejurgyán Nuczuj, Simon és Vaszilika, Bondor Juon, Persa Szamoila, Horváth Juon, Morár Vaszilie.
BORSA[19]
1618. IV. 8-i vallatás tanúi: Tassi András Lónán lakó 65, László Bálint borsai 50, Maré Gáspár 75, Bereck István dobokai, Bereczk András bádoki 70, Nagy Gáspárné 90, Kis Benedekné 100, Imre Jánosné 60, Nagy Miklós 50, Sylveszter Albert 60, Kőrös Pál 60 éves borsai jobbágyok.
1624. IX. 9-én Moni György ellen folyt vallatás tanúi: Basa István paraszt személy, Nagy Miklós 60, Küs Pál 80, Gerath Benedek 62, Nagy János 60, Öreg Imre Jánosné 70 éves jobbágyok.
1633. III. 15. Moni Györgynek Tatrosi ăron András és Szilágyi Mihály jobbágyságra kötik magukat.
1670. IX. 11. Tanúk: Egyed János 75, Lőrincz János 65, Szilágyi István 40, Király András 38, Keczeli Márton 40, Szombat Menyhért 70, Székely Péter 65, Koszó Márton 40 éves jobbágyok.
1694. I. 15. Tanúk: Pakucsi István nemes ember 45, Király András 60, Szabó György 60, Kis György 56, Orosz László 80, Sózó Márton 60, Orosz Dénes 70 éves jobbágyok.
1715. XI. 22. Jobbágyok: Gerebje Péter, Demeter és Tódor.
1721. I. 10. Tanúk: Varga István 58, Orosz Marián 51, Tamás János 54, Borkuti György 40, Várady Mihály 68, Kolozsvári Márton 58, Dersány Vaszil 45, Orosz Gábor 45, Filep 50, Varga Ferenc 30, Nemes János 36, továbbá Major Vaszil, Szilágyi Urszán, Petra Stefan, Csatári Tódor, Baki André, Rusz Flora és Krecsun, Szaporán János, Varga Péter, Krisán Páskuly, Szőcs Irimie, Bokor Irimie, Keczán Gyorgye jobbágyok.
1845-ben a Gr. Rhédey birtokon szolgáló emberek: Badokán Vaszilika, Sugye Gavrilla, Morár Alexe, Keczán Nyetyite, Sintyorán Vonyiszie, Sintyorán Vaszilika bíró, Szücs Ignát, Boki Vonyiszie öregebb, Sukán Gavrila, Sulyán Jákob, Mokán Flora és Irimnyie, Bádokán Vonucz, Togyán Gavrila, Kriszte Silimon, Szücs Togyer, Petrás Vonucz, Bokis Demnyán, Moka ădám, Bodokán Simon, Broszkoj Petruj bíró, Sukán Vaszilika, Bokis Vonyiszia, ifj. Mokán Vaszilika, Keczán Flora, Sulyán Oniszia, Háj Juon, Broszkoj Juon, Háj Nyikoláj.
Végigtekintve Bonchida, Válaszút, Doboka, Bádok és Borsa lakosságában a XVII. és XVIII. században beállott változásokon, tisztán megfigyelhetjük azt a folyamatot, mely a magyar nevek megritkulásában, sőt kipusztulásában és a román nevek túlsúlyra emelkedésében áll. Különösen szembeötlő ez Dobokán és Borsán.
E két községben a XVII. század folyamán csak elvétve találunk román nevet, a XVIII. század elején indul meg a kicserélődés, ami a század végén a románság abszolút túlsúlyra emelkedésével folytatódik, úgy, hogy 1845-ben a Rhédey-féle birtokon, már csak románokat és elrománosodott magyar szolgákat találunk. Ugyanezt a képet mutatja továbbá Bonchida és Válaszút is, csakhogy itt a románok már a XVII. század folyamán elérik a magyarok számát. Megfigyelhető továbbá az is, hogy a románok térhódításával számos magyar asszimilálódik, ami a magyar vezeték és román keresztnevekből válik evidenssé. (Mezei Von, Antal Nyiguj, Kováts Krecsun stb.) A jobbágyok kicserélődésének ellenére a földesurak a XIX. századig magyarok maradnak s ezeknek teljes háttérbe szorulása a jobbágyfelszabadítás és a liberális kor következménye lesz, bár igaz, hogy a románok nemesítése által ez a folyamat már előbb megindul. A birtokpereknél még a nemzetiségi szolidaritás első csírája is megfigyelhető: magyarokért magyarok, románokért románok vállalnak felelősséget.
Ugyanezt a változást láthatjuk a határneveknél, melyeket kiegészítésképpen szintén felsorolunk:
DOBOKA[20]
1501. Medvés erdő.
1589. Kenderkút, Verőfél, Kántorberke, Magyarós, Iszék, Körtvésaj.
1658. Dobokavize.
1673. Boros László birtokán előforduló határnevek: Lozsárd felőli fordulóban: Sóshíd, Akasztófa, Tekenős, Újszőlő, Oláh ösvény, Nagy Völgy. Borsa felőli fordulóban: Körtvélyes aj, Büdös kút, Üvér árka, Üvér felett Berek, Mogyorós domb, Mogyorós árka, Nyár malom, Előláb.
1768. Dombrava, Medgyeskert, Brányista, Bugyigó, Pojén, Magyarós, Csonkás erdő, Gartz, Styubéj, Medvés erdő. A román határnevek szláv jellegűek.
1821 és 1823. Bogdán Mihály részére jutott földek: Szántók: Csonkás felett, La kalye Borsi, La Pulhák; Kaszálók: Csonkásuluj la Petrensel, Pe Grape, Koszte Balogoluj, Padure luj Boros. Szántók a verőfény fordulóban: La gregyina Rhedei, la drumu Luserduluj. Borsa felé: La pero Csonkásuluj gyin zsosz.
1826. Persa Gábor eladja dobokai jószágát gr. Rhédey ădámnak azért, hogy jobbat vehessen. A felsorolt határnevek szinte mind románok. Lónára (falurész) = Alunară = Magyarós, La Kolya Luzerduluj, La ritu gyin face, La ritu gyin Doz, La perovu (părău) Mariánului, La pedura lui Boros. Erdők: Dumbrava, Gyilkos, Medvés.
KENDILÓNA[21]
Kádár József[22] azt írja róla: „Tisztán magyarlakta község hajdan. Magyar népe 1658. után a hadjáratok, a török-tatár pusztítások következtében nagyon megfogyatkozván, helyébe a múlt században oláhság húzódott, mely a község nagyobb részét teszi.” Határnevei is ezt bizonyítják:
1315. Szászhalom hely, Orr, Sioun, Sicon pataka, Pasha ajja, Háromhalom.
1429. Paptelekfő, Barsanta út, Szászhalom.
1592. Horgas, Körtvényes.
1654. Régi tóhely, Kettős határ, Toók mellett, Hidegalj, Szűzdomb.
1864. Valea Lupuluj, Facza din zsosz és din szusz, Poptelek, Podosu mari, Sesz, Szénafű.
BÁDOK[23]
Félreeső helyzeténél fogva később románosodik el s így 1728-ban határnevei még magyarok.
1728. III. 28. Szatmárnémeti Szentgyörgyi György meggyilkoltatásakor összeírott javaival kapcsolatban a következő határneveket találjuk. Erdők: Derzse felé: a Szurduk árka, Kerek erdő. Szántók: kidei fordulóban az északos oldalon, a szőlő alatt: Oszló-fél, Csere megett. Derzse felé: Gál mezeje. Kender aszó, Ebhát, Vakarós oldal, Borsós hegy. Széna rét árka, Kötő-út, Csorgó, Sóskút. Csomafájára menő út mellett: Büdös kút. Borsós oldal. Kaszálók: Hideg-kút tere, Sós kert. Kenderaszó rét, Egyház erdeje alatt.
1728. VII. 7-én, midőn Boros Borbála átveszi a Szentgyörgy-féle részt, a házak után járó földek felsorolásánál a következő határnevek fordulnak elő a már előbbieken kívül: Csorgó árka, Hármas, Hidegkút, Köves patak, Sadány árka, Omlás, ătal kelő, Czucz vára oldala, Cserehát, Kender aszó pataka, Közös erdő, Kide felé járó ösvény.
A határnevek – amint láthattuk – szintén alátámasztják a tanúvallomásokból és jobbágyösszeírásokból levont konklúzióinkat. Sőt itt a kicserélődés még később következik be, ami érthető is, mert a jobbágy nevek a község új lakóit már a megjelenésükkor mutatják, míg a dűlők és fordulók átkeresztelése hosszabb ottlakás eredménye, a közhasználatba pedig az új fogalmak még később mennek át. A határnevek közül sok s éppen a régebbiek, valamint a Doboka és Lóna községnév szláv eredetű, a román elnevezések jó része pedig a magyar nevek egyszerű fordítása, ami szintén a szláv, magyar, román rétegződés egymásutánja mellett bizonyít.
A román betelepülők a községekben lakóhely szerint is megkülönböztethetők. Válaszúton és Dobokán, ahol a nagybirtokosok védelmében húzódott meg a románság, az agrárreformig tisztán látszott, de még ma is megvannak a nyomai a völgyben és víz partján az első magyar településnek, a hegyoldalon körös-körül a román rétegnek (ezeknek templomuk és temetőjük a falu szélén van) s a falu végein a cigány telepeseknek. Ez utóbbiak a XVII. századtól napjainkig vándoroltak be, s velük kialakul a falu végleges települési képe. A kisbirtokos községekben, mint Kide és Bádok a magyar és román házak rendszertelenül össze vannak vegyülve, ami azzal magyarázható meg, hogy a kisbirtokos kurta nemesek a saját házuk körül adtak helyet a betelepülő román jobbágyoknak, hogy kéznél kaphassák őket, s így egy-egy magyar nemesi kuria körül egész öve alakult ki a román jobbágykunyhóknak.
2.
A betelepülőkkel szemben alkalmazott politika. Az erdélyi románság jogi helyzete: nemesek, jobbágyok. Vallási asszimilációs törekvések. Eredmény: a román irodalmi nyelv kialakulása és a nemzetiségi öntudatosodás megindulása. A románság számbeli erőviszonyai Erdélyben. A románság vallási helyzete Doboka megyében. Nemes és jobbágy összeírások. Újabb pusztulások; második bevándorlási folyamat. A románság abszolút többsége emelkedik.
A betelepülőkkel szemben alkalmazott politika semmiképpen sem mondható nemzetinek. A jövevényeket főleg a magyar vármegyék birtokosai minden további nélkül befogadják, s csak a székely és szász székek tudták tartózkodásukkal megőrizni aránylagos fajtisztaságukat. Az osztályöntudat keretén belül a nemzetiségi különbségek keveset számítottak, s ha asszimiláció történt a magyarok javára az nem kényszerből, hanem ez utóbbiak számbeli és kulturális fölényéből s abból a körülményből származott, hogy a nemesítéssel (az asszimilálódás aránylag itt a legnagyobb) gazdasági és jogi előnyök jártak. A nemzetiségi kérdés abban a pillanatban megoldódott, mihelyt a földesúr a bevándorlókat birtokára fogadta, hogy befogadja őket, arra külön törvényt hoztak, mely az „oroszokra, oláhokra, a muntyánokra s más egyéb nemből levő lézengő emberekre vonatkozik, akiknek a megfogattatását és jobbágyságra kényszerítését azoknak a földesuraknak, akiknek a jószágain találtatnak, 200 forint büntetés terhe alatt hagyja meg.”[24] A magyarság kényszeríti tehát falvakba és veszi oltalma, de egyben fegyelmezése alá a XVII. és XVIII. század bevándorlóit.
A XV. században kialakult Erdély három nemzetének, a XVI. században pedig a négy recepta religio rendszere. A feudális közjogi Erdéllyel tehát szemben állott a bevándorlók nagy tömege, akiknek be kellett illeszkedniük ezekbe az évszázados formákba. Az említett politikai alakulások megváltoztatták a románságnak és szlávságnak már meglevő vajdaságait és kenézségeit (Hunyad, Krassó-Szörény és Temes régebbi településű helyein, Doboka megyében szintén nyomát találjuk a szláv kenézségnek). A vajdák beolvadtak a nemességbe, a kenézek vagy a vajdák sorsát követték, vagy lesüllyedtek a jobbágy illetve parasztbíró színvonalára. A három nemzet szövetségének eredménye volt, hogy a románság az önálló Erdély korában jórészt parasztokból állott.[25] Az újonnan bevándorlók egy részének jogait azonban a fejedelmek és fejedelemasszonyok kiterjesztik, egyeseket „megnemesítenek aszerint, hogy boérrá teszik.”[26] A románságnak tehát kialakul egy kisebb nemesi rétege a régi kenézek és vajdák helyébe, melynek egy része asszimilál, más része pedig asszimilálatlanul élvezi a nemesi előjogokat s belehelyezkedik Erdély közjogi formájába. A románság nagyobb tömege azonban jobbágysorban marad. A mohácsi vész előtt a nem keresztény (irtvány vagy oláh) földeken lakó román parasztok csak ötvenedet fizettek, tizedfizetésre csupán a keresztény (eredetileg is jobbágy) földeken voltak kötelezve. A mohácsi vész után a nemességnek az állam védelmére költséges kötelességeket kellett teljesítenie, s hogy ezeket fedezhesse, az erdélyi törvényhozás tizedfizetésre kötelezte a román parasztságot s ez által a kóborló románokból földműves jobbágyokká tette őket.[27] Az erdélyi fejedelemség idejében nem volt különbség nemes és főúri jobbágyok között, mint ahogy magyar és román jobbágy is ugyanolyan bánásmódban részesült. A jobbágy ingóság volt, akivel a földesurak azonban csínján bántak; ha betört vagy lopott, nem akasztották fel, – bár erre joguk volt – hanem legfeljebb elítélték, de megkegyelmeztek neki, mert az élete és munkaereje anyagi hasznot jelentett számukra.
Erdély vallási egységébe már sokkal nehezebben lehetett beilleszteni az ortodox románságot, akiknek ha nemzeti öntudatuk nem is volt, de éppen primitív életfelfogásuk miatt a vallásos hitre sokat adtak és pópáikat is magukkal hozták.
A XVI. században, a reformáció korában tehát az erdélyi szászok és magyarok hozzálátnak a románok vallási asszimilálásához. Az eszköz ehhez a protestantizmus általános fegyvere volt: a reformáció elveit a népekkel saját anyanyelvükön ismertetni meg. A szász reformátorok kezdik meg ezt a munkát Brassó környékén; 1546-ban nyomtatják ki az első ciril betűs román kátét; Coresi diakonus román egyházi munkái, a gyulafehérvári nyomda tevékenysége ebbe a korba esik, sőt a református románoknak már püspökük is van György személyében. Bethlen Gábor s a két Rákóczy György támogatásával megindulnak Erdélyben a román nyelvű görögkeleti istentiszteletek, hiába tiltja el a metropolita a Havasalföldről, (ahol az egyházi nyelv szláv volt) a román nyelvet, mely „bárdolatlan voltánál fogva nem való az istentiszteletre.” [28]
A kevés sikerű vallási asszimilációnak a románság részéről megvolt az az óriási eredménye, hogy kiszorította a szláv nyelvet az istentiszteletekről és a kiadott román vallásos könyvekkel megalapította a román irodalmi nyelvet. Ma kétségtelen, hogy a fejedelmek és a szászok által támogatott román nyelv használata adta meg az erdélyi románok nemzetiségi öntudatosodási folyamatához az első lökést.
A vallási asszimiláció kérdése a hosszas vajúdás után 1700-ban létrejött görög katholikus unióval egyelőre nyugvópontra jutott, a reformációtól indítást nyert nyelvi és nemzetiségi öntudatosodás azonban átnyúlik a XVIII. és XIX. századba.
Hogy mennyire nem volt probléma a nemzetiségi kérdés az erdélyi fejedelemség korában, azt bizonyítja az is, hogy csak nemesi, jobbágy és vallási összeírásokat végeztek, s az első hivatalos nemzetiségi statisztika 1761-ből származik. Jancsó Benedek felsorolja az ezt megelőző nemzetiségi adatokat: a mohácsi vész után a románság száma akkora, mint bármelyiké a három nemzet körül (Verancsics); 1640-ben Erdély lakosainak egy harmadát teszik ki (Vasilie Lupu); a leopoldi diploma után számuk 200.000 körül áll (jezsuita összeírás); a XVIII. század végén az erdélyi lakosság aránya: magyarok és székelyek 150.000, szászok 100.000, románok 250.000.
A tanulmányaink szűkebb körébe eső Doboka megyében érdekesen tűnik ki a vallási, osztály és később nemzetiségi leírásokból a románság egyházi és vallási, majd nemzetiségi térhódítása.
Hodor szerint[29] az eredetileg ortodox románok nem veszik be a Bethlen Gábor-féle reformációt, de egy részük később mégis hajlandó az egyesült görög hitet felvenni, így e megyében 1697, 1761. és a legtöbb 1780-ban kezdett csak egyesülni. „Az elsőbb keresztény Magyar századokban az itt honos Oláhok[30] és Tótok[31] után előbb Magyarok, majd Szászok szállván meg sok vidékét a földnek, miután ezeket a gyakori honi háborúk igen elemésztették volna, a szapora Oláh nemzet egy pár utóbbi század alatt helyöket annyira kipótlá, hogy a nép fogyatkozata szembe nem tünt s ma[32] már négy falut kivéve nincs – sőt Szék városában is igen számosan találtatnak – oly zugoly, a hol itt Oláhok nem lennének, nem egyesült és egyesült Görög hitüek; némely cigányok is e hitet vallván.” A papokról ezt írja Hodor: „Van köztek oly miveletlen, ki egyebet az Oláh olvasás- és irásnál nem tanult s nem tud; de vannak s hová többen, akik a papi széknek minden tekintetben diszei, mint emberek mivelt érzésüek, nyelvtudósok, az egyházi leczkéken kivül a szép tudományokkal is esmeretesek.” (Gyulai születésű Bob János püspök, akinek az egyesülés körül nagy szerepe volt.) Vagyonuk sovány; 4–5 hold szántó és legelő. „Az egyesült Görög esperesek gyüjtik be kevés mennyiségben hiveiktől a himlő oltás dijt s az illető kir. adóbévevőnek befizetik.” A nép a Julián Calendárium szerint él, gyakran bőjtöl, babonás, temetési menetben gyakran megáll, imádkozik, vagy ha nem tud, a pap végzi ezt helyette s „nincs egy nemzet sem, mely a paradicsomot jobban hinné, mint ők.”
A XVIII. század első feléről csak nemes és jobbágyösszeírások vannak. ═gy Doboka község a következő változásokat mutatja.[33]
1700-ban van 20 ház, 16 jobbágy, 4 nemes lakos.
1721-ben 2 házban lakik 8 jobbágy, 10 zsellér, 6 kóborló, 6 udvari szolga.
1750-ben 63 jobbágy vagy 19 telken 37 házban s ilyen özvegy 4, 2 telken, 3 házban; 18 zsellér van 8 telken 17 házban; 17 kóborló s 1 özvegy és 1 cigány.
Kendilónán.[34]
1603-ban van 63 jobbágy családfő ugyanannyi házban.
1700-ban van 11 jobbágy családfő ugyanannyi házban.
1721-ben van 3 jobbágy családfő, 7 zsellér családfő és 11 udvari szolga.
1750-ben van 63 jobbágy 301/2 telken 48 házban, 2 zsellér 11/2 telken 2 házban, 11 szegény zsellér 1 házban, 9 kóborló 7 házban és 3 cigány családfő 2 házban.
Feltűnő a jobbágyok és zsellérek apadása a XVIII. század elején, ami több körülménnyel magyarázható meg. A jobbágyszökés ebben a korban volt a leggyakoribb, nagy volt a kivándorlás a száraz esztendőkben, azonkívül 1738-ban a pestis is végigpusztította az utak mentén levő magyar területeket. Viszont román települők csoportosan költöztek be Munteniából és Olténiából a török hódoltság alól felszabadult Bánátba. Itt egy idő múlva megtiltják a további bevándorlást s az oda menekültek most észak felé veszik útjukat, tehát vidékünkre friss utánpótlás érkezik délről. Ennek az eredménye, hogy a század közepén már kezdték észrevenni a nemzetiségi kérdés fontosságát és 1761-ben először összeszámoltatták Doboka megye románságát a következő eredménnyel:[35]
„12.358 háznép, lélek 45.891, pap 275, egyházfijak, éneklők 's harangozók 224, templom 165.”
Öt évvel később, 1766-ban egy vallási összeírás szerint[36] „öszvességgel 42 e. megyében[37] vólt evang. reform. lélek az egész várm. 6266.” „Ev. Lutheranus, akkór hat e. megyében, vólt két nemen: 1571; ezeken kivül Bonczhidján (hol ma egy sincs) 32.”
Amíg Doboka megyében a XVII. század elején nagyrészben magyar jobbágyokat és nemeseket találunk a XVII. század folyamán megtörténik a nagy kicserélődés s a kipusztult magyarok helyét román bevándorlók foglalják el. Ez a folyamat a XVIII. században újra megerősödik s az erdélyi fejedelemség bukása után, az új Habsburg uralom alatt tetőfokát éri el. Amikor a felvilágosodás és a francia forradalom kibontja zászlóját, Doboka megyében, s egész Erdélyben a lakosság szinte kétharmada román.
3.
Társadalmi átalakulások: főnemesek és nemesek elkülönülése; a városi polgárság kialakulása és nemzetiségi képe. A románság öntudatosodása, a Horia lázadás szociális és nemzeti jellege, a szabad költözködési jog megadása. Községcsoportunk osztály- és nemzetiségi tagoltsága a XIX. század elején. Hodor jellemzése a lakosság nemzetiségi sajátságairól.
Nem volna teljes ez a nemzetiségi kialakulásról adott kép, ha nem ismertetnők összefoglalóan azokat a társadalmi változásokat, melyeken az önálló fejedelemség megalakulásától az elrománosodásig Erdély átment.
Az eredetileg kétrétegződésű feudális társadalomban már korán differenciálódás állott be. A teljesen egyenjogú nemesekből kialakul a király körül az egyházi és világi nagyok csoportja, akik ellen a király gyakran vette igénybe a szabad nemesek támogatását. Ezért a nép is bizonyos bizalmat érez a király iránt, aki egyedüli fellebbvalója földesurának. 1526 után a Habsburgok behozzák Magyarországra a grófi és bárói címek adományozását, s a vagyoni és tisztségbeli tényleges elkülönülésnek most már külső jogi formája is van. Erdélybe csak a fejedelemség bukása után kerülnek be a grófi és bárói titulusok, amiket az udvarhoz hű, előkelőbb és vagyonosabb nemesi családok kaptak.
Mialatt azonban a nemességnek ez az előbb vagyoni és tisztségbeli, majd jogi és címbeli elkülönülése végbemegy, erős lendülettel fejlődik ki a harmadik rend, a városi polgárság. Már Endre 1224-i kiváltságos levele kodifikálja a szászság jogait, akik között találunk Rajna és Mózel vidékéről települt németeket, vallonokat, flandriaiakat stb. A szász székekben ezek mint szabad, de nem nemes népek éltek. Más részük a vármegyei területeken a jobbágyok sorsában osztozott. A szászoknak az erdélyi városi élet kialakításában nagy szerep jut, amihez még a magyarságnak már az Árpád-házi királyok korában meginduló elpolgáriasulása járul. Hét városuk: Nagyszeben, Brassó, Kolozsvár, Beszterce, Segesvár, Medgyes és Szászváros a XIV-XV. század alatt alakulnak városokká. Legrégebbi magyar városi településeink: Torda, Dés és Kolozs sóbányáik miatt váltak központi helyekké. Mellettük Gyulafehérvár mint püspöki, majd fejedelmi székhely válik nevezetessé. A vásárok színhelyén szintén városias élet indul meg, így a Székelyföldön Marosvásárhelyt már 1332-35-ben Forum Siculorumnak nevezik, azonkívül a szereda nevű helységek (szláv nyelven vásárt jelent; pl. Csíkszereda; Nyárádszereda) Déva mint váralja és kincstári birtok, Enyed mint püspöki birtok alkotják Erdély első egészben vagy részben városait. A városi középosztály azonban csak az erdélyi fejedelemség idejében alakul ki.
Már a középkorban szász és magyar népesség alkotja a városok zömét, akiknek városi kiváltságuk van, ami a szabad bíró és papválasztásból, meg vásárjogból állott. Az előbbinek az volt a méltányossága és előnye, hogy az idegen városiak olyan embereket választhattak meg bírónak és papnak, akik nyelvüket és jogszokásaikat ismerték. A középkori városi kiváltságokat az erdélyi fejedelemség továbbra is fenntartotta, a városok lakossága azonban sok változáson ment át. Torda kétszeri új település eredménye: Mihály vajda után Bethlen Gábor telepíti le 323 hajdúját, 1660 után pedig Apafi a váradi menekült nemeseket helyezi ott el. Enyed lakosságát, melyben magyarokon és szászokon kívül kisebb számban románok is voltak, II. Rákóczy György ruházza fel 1656-ban egyen egyenként nemesi kiváltságokkal. Dézs bányász és kereskedő polgársága a nemesi osztállyal egyességre lépve védi a kis várost. Marosvásárhelyen a beköltözött nemességnek meghagyják régi jellegét az adózásban való részvétel feltétele mellett, Kolozsváron a beköltözött nemességnek szintén le kellett mondania nemesi előjogairól, ugyancsak a nemesség bevándorlását látjuk a védtelen faluról a biztonságban levő városokba Tordán és Dézsen. A románság beszivárgása, aránylag kismértékű volt, s azok is – mivel a céhekbe csak nemes vagy szabad származású juthatott – inkább szolgának jöttek be. Tordán a XVIII. sz. elején tiltó rendelkezéseket hoznak be a fegyelmezetlen elemeknek a városba özönlése ellen.
Amint láthatjuk az erdélyi fejedelemség alatt kialakuló városi középosztály a kiváltságos szász és az elpolgáriasuló magyar elemekből állott, akikhez még hozzájött a falusi bizonytalanságból a város védelme alá menekülő nemesség és a túlnyomóan szolgaságra szegődött román elem. A nemzetiségi kérdés azonban a városon sem volt akut probléma; a gazdasági alapon álló osztálytagolódás és a vallás volt az, ami az embereket egymástól megkülönböztette. Ahol a magyarság számbeli vagy kultúrfölényben volt, a többieket asszimilálta, ami azonban nem erőszakolt, hanem természetes folyamat volt, mert a városi közösség érzése minden egyéb szolidaritásnál erősebben egybekapcsolta a lakosságot.
Amíg a városi polgárság kialakul, a falu társadalmi élete is változáson megy keresztül. A románokkal megszaporodott jobbágyságnak, amúgy is nehéz helyzetét még súlyosbította a mócvidéken a kincstári tisztviselők zsarolása. A Horia lázadás alapmotívuma tehát a szociális elnyomás volt. Ekkor azonban a románság, mely a bevándorlás és természetes szaporodás folytán a jobbágyok zömét tette ki, már kezdett nemzeti öntudatra ébredni. Külföldön járt tanult elemei elhozzák Bonfinius tanításait s az 1754-ben alakult balázsfalvi iskola kitermeli a Klein, Sincai és Petru Maior triumvirátust, akik megalapítói lesznek a kontinuitási elméletnek, mely a Supplex libellus valachorumban kapja meg politikai kifejezését. A szociális nyomásból, úrgyűlöletből a kincstári visszaélésekből kiinduló mozgalom nemzeti színezetet ölt, pusztítással folytatódik (az eladósodott parasztoknak érdekükben állt a nemesi házakban adós és zálogleveleiket felgyújtani) s Horia mint nemzeti hős megy át a köztudatba, bár 1500 román felkelő mellett 4000 magyar is a forradalom áldozatául esett.[38] A felkelésnek azonban annyi eredménye lett, hogy II. József 1785-ben az örökös jobbágyságot eltörölte, mindenkit szabaddá tett és megadta a szabad költözködés, pályaválasztás, végrendelkezés jogát. A „nemzeti” forradalmat a császár „szociális” könnyítésekkel orvosolta.
Majd az 1840. VII. tc. megengedte a jobbágyterhek szerződésszerű megváltását, az 1843. IV. tc. pedig a nemesi birtok szerzésének jogát s így a jobbágyok helyzete tűrhető lesz.
Most vizsgáljuk meg a tanulmányozott községekben a nemesek és jobbágyok erőviszonyait és közszellemüket, amivel a felvilágosodás és a francia forradalom nagy embereit és nemzeti vívmányait fogadják a modern állammá átalakuló Magyarországon.
Hodor összeírásai az 1837. előtti évekről származnak.[39] Ezek szerint Csomafáján 84 házban él 483 lélek, közülük 133 nemes, a lakosság fele református nemes és másik fele gör. kath. román. Borsán, ahol gör. katholikus fatemplom és református kőtemplom van, 1042 lélek közül 89 nemes; összesen 233 ház van. Válaszútnál csak az összlakosságról van említés: 1118 lélek 154 házban; „a lakosai Magyarok és Oláhok; ezek azokkal az igyekezetben versenyeznek. Előbbieknek református kőtemplomuk, utóbbiaknak fatemplomuk van; két pap van a községben.” Kibéden 661 lélekből 475 nemes; 113 ház van, a magyarok róm. katholikusok, reformátusok és unitáriusok, külön templomaik és papjuk van. Bádok 454 lakója közül 174 nemes; 84 háza van. Gyulában, melynek „közlakosai Oláhok” és gör. katholikusok, van róm. kath. kápolna és ref. templom; 413 lelke közül 119 nemes, házai száma 93. Doboka 902 lelkéből 76 nemes; 168 háza van. „Közlakosai közül némely Magyarok elfajzott Oláhokká válván, ma már lakják kevés zsidók s szegénységgel küszködő Oláhok, kiknek papjuk híveivel együtt görög egyesült hitet vall.” Templomuk fából van. (A románok e területet a Rhédey grófoktól kapták.) Kendilóna népessége 828,91 házzal. Az alsó kerületben, ahol 1783-ban az „Erdélyi II. Oláh nemes ezred” 8 zászlóalj lovas dragonyosság s 12 alj gyalogsággal felállíttatott, fekszik Bonchida 180 telke 357 házzal, melyben 1641 lélek lakik. Van református, róm. katholikus kőtemploma és „nem egyesült Görög hiten lévő” híve is. Mivel a nemesek jórésze magyar, a jobbágyoké pedig román volt, ezek a számok hozzávetőlegesen mutatják a lakosság nemzetiségi arányát is.
A lakosság nemzeti és osztályjellegzetességeit éles szemmel írja le Hodor Károly.[40] „E megyei Magyar nemesség sok nemes indulatokra hajlandó, ősi törvényeihez, szokásaihoz szorosan ragaszkodó; a nemzetiséget bálványozó, idegeneket becsülő”. „A nemesség, elődjei erényeit a tulságig magasztaló, s nem igen képes elhinni, hogy a személyes érdem örökség gyanánt senkire nem szállandó...” „A több módon meggyökerezett Székelyek, kik a Magyaroknál csaknem számosabban vannak, ezekkel annyira egybeolvadtak, hogy gazdasági tüzes indulatjukat kivéve, kevés köztek a különbség. Az Oláh nemesek munkások, pazarfény megvetői, házi körök egyszerű, vagyonjokat kevélyen hirdetni a tudatni főbb tulajdonságjok, több nyomon által vetkezik le nemzeti sajátságjokat.” A nemes Szászokról dicsérettel emlékezik Hodor, a Németek jó része asszimilált.
„E megyét nemtelen Magyarok, Oláhok, Szászok, Örmények, Zsidók és Czigányok lakják.” A magyar jobbágyok egyszerű életű, vallásos és buzgó, szorgalmas gazdák. A román parasztok máig is babonásak sok természetes eszük van s a tehetősebbek tanulnak is, noha „többnyire inség, szegénység alatt sínylődők.” „A közterhek viselése lehetetlenné teszi értékbeli gyarapodásokat.” Életük rendje egyszerű, „házi körökben csintalanok.” Papjokat nagyon tisztelik; reggelijük gazdagabb ebédjüknél. „Fenyegetőzésüket végbe vívők.” Táncuk vadul fárasztó, énekeik szomorúak. „Szegény, szegény nép..., ideje, hogy sorsod ege derüljön!” A szászok igyekvő, a földmívelést modern eszközökkel végző, nem épen vendégszerető népek, akik anyanyelvükön kívül a németet is beszélik. Az örmények és zsidók vallásos kereskedő népe, meg a cigányok, „hasztalan ingyen élő lakói e megyének” egészítik ki a jobbágylakosság tarka ethnikai képét.
Ez a háborúk és belső egyenetlenség miatt teljesen ki nem alakulhatott nemesség és jobbágyság haladt végzetesen a rendi államtól a nemzeti állam felé aminek a megvalósulását század eleji kapitalizmus mind gyorsabb iramban sürgette.
4.
A nemzetiségi elv és a rendi állam közötti ellentét. A szociális probléma megoldása a jobbágyfelszabadítással. A nemzetiségi kibontakozás megindulása.
Az európai nemzetek közül az olaszok, franciák, spanyolok, angolok a XVI. és XVII. században érik el nemzeti egyéniségük teljes kifejlődését. Magyarország csak a XIX. század elején kezd kibontakozni az osztályérdek béklyóiból, az államban, tudományban, művészetben uralkodó általános emberi eszmékből és felismeri azt az igazságot, hogy az állam nem csupán hatalmi tényező, hanem forma is, melyben egy nemzet saját egyénisége szerint él és fejlődik.[41] A francia forradalom után felkorbácsolt nemzetiségi eszmének azonban, mely már nemcsak a magyarságban, hanem a nemzetiségben is csírázott, legnagyobb akadálya az alkotmány és a rendi jogrend volt. „Magyarország egész közjoga s intézményei nem a nemzetiség, hanem a kiváltságos osztályok érdekeinek biztosítására voltak alkotva; a magyar alkotmány a nemzetiség szempontjából tekintve egészen közönyös szervezet volt. Akkor keletkezett, mikor a nemzetiségi eszme még nem élt s aki összhangban érezte magát a fennálló jogrenddel vagy belenyugodott, annak szükségképp le kellett mondania a magyar nemzetiség kifejlődéséről.[42] Aki tehát a nemzetiségi eszmét végiggondolta, s komolyan meg akarta valósítani az összes következményeivel, annak a nemzeti uralom érdekében szakítani kellett a feudális osztályuralommal, s a közjogi Magyarország nemzeti egységgé alakítása mellé kellett állnia (Széchenyi, Wesselényi).
Egy évszázad lassú fejlődése, az európai eszmék beszivárgása, az országban elhatalmasodó szociális kérdés súlya és egy nemzeti forradalom állítják harcba a nemességet saját alkotmányuk, a rendi alkotmány ellen s az 1848-i reformok és a jobbágyfelszabadítás megadják a folyamatnak a végkifejlését. Ezek szerint kimondják a közteherviselést, törölik az úrbért, dézsmát, robotot, papi tizedet, az úrbéri adósságokat államadósságokká változtatják és végleg megszüntetik a jobbágyság intézményét[43][44]A zsellérek továbbra is megmaradnak bérlőknek.
A liberalizmus és a jobbágyfelszabadítás megoldották a szociális problémát, a nemzetiségi kérdés kifejlésének azonban csak a lehetőségét nyitották meg, elindítva egy évszázados szabadverseny bomlasztó és új egységeket formáló útjára.
A jobbágyfelszabadítástól az impériumváltozásig
1.
A nemzetiségi kérdés a polgáriasulással előtérbe kerül. A múlt század nemzetiségi politikája. Nemzetiségi eltolódások Magyarországon.
A Bach-korszak alatt írja Szemere Bertalan: „1848-ban végződött be a nemzeti egység nagy műve, utolsó akadálya a hűbéri rendszer is végképp eltöröltetvén s hogy van az, hogy a nemzet éppen legteljesebb erejében a csatát elvesztette? Oka, mivel az idő folytában félig titokban, félig nyíltan megszületett, fejlődött s felnőtt egy új eszme, a nemzetiségé, s roppant hatalmát más fajoknál, mi nem ismervén fel kellőleg, nem vevők azt kellő számításba.”[45]
Amint már említettük, a hűbéri Magyarország nem ismert nemzetiségi viszályokat; Eötvös József szerint a magyar történelem küzdelmei vallási, családi és osztályalapon folytak „csak egy van, mit, ha történelmünk sötét lapjain végigmegyünk, az újabb időkig nem találunk: azt, hogy e viszályoknak a nemzetiség szolgált volna alap-okául.”[46] S most jön a liberális nemzetiségi elv, mely nyugaton már elébb összeolvadt népeket ébresztett közös nemzeti öntudatra, s széleskörű választójoggal és demokratikus kormányszellemmel megnyitja nemzetiségi öntudatosodás hosszú folyamatát. A XIX. század derekán azonban Magyarország már nem a középkor tömör magyarságú európai nagyhatalma, hanem nemzeti öntudatra ébredő románok, rutének, tótok, horvátokkal tarkított nemzetiségi konglomerátum. A liberalizmus így nem a nemzeti egységhez, hanem a nemzetiségi feltörekvés felé vezetett. A liberalizmus és nemzetiség ezen konfliktusában az utóbbinak kellett győzedelmeskedni – írja Szekfű Gyula.[47]
Nem tartozik e tanulmány keretébe a múlt század nemzetiségi politikai törekvéseinek ismertetése, mivel szempontjaink elsősorban a népiség története felé irányulnak, már pedig Eötvös szerint „a különbség, melyet a tenger felszíne s mélysége között találunk, ha a víznek temperatúráját vagy a vésztől felkorbácsolt hullámokat a mélyebb rétegek hatalmas, de csöndes folyamaival egybehasonlítjuk, nem nagyobb annál, melyet a nemzetiségi kérdésre nézve a népek feltolakodó szóvivői s azoknak tömbje között tapasztalunk.”[48] Csak utalni kívánunk arra, hogy Wesselényi és Széchenyi nemzetiségi politikáját elnyomja az abszolútizmus és megkezdődik a Monarchia belső harca: az uralkodóház a nemzetiségekkel a magyarság ellen. Ebből a circulus vitiosusból mutat kivezető utat az emigráns Kossuth dunai konföderációs terve, mely a pánszlávizmus és pángermánizmus malomkövei között akarja a dunamedencei agrárnépek összefogásával Kelet-Európa gazdasági és nemzetiségi egyensúlyát megteremteni. A konszolidációt kereső Deák- és Eötvös-féle nemzetiségi törvény (1848: XLIV. t.c.) egyes jelentős intézkedései nem tudnak a gyakorlatba átmenni s a nemzetiségi autonomikus, majd szeparációs törekvések a magyar politikában is törést okoznak. A Mocsáry Lajos–Grünwald Béla, majd Jászi Oszkár–Réz Mihály probléma megoldatlan kérdése maradt a magyar történelemnek.
Milyen eltolódások állanak be ezalatt a népiség történetében?
| Magyarország* |
1787-ben |
1850-ben |
1910-ben |
|||
| összes lakosság |
8 003 000 |
11 364 000 |
18 365 000 |
|||
| magyar |
2 322 000 |
29,0% |
5 000 000 |
44,0% |
9 698 000 |
53,1% |
| nem magyar |
5 681 000 |
71,0% |
6 364 000 |
56,0% |
8 567 000 |
46,9% |
* Jászi: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. 377. l.
Nagy Iván statisztikája (A magyarság világstatisztikája, Budapest, 1931.) kisebb eltéréseket mutat a Jászi-féle adatoktól:
| Magyarország* |
1787-ben |
1850-ben |
1910-ben |
|||
| összlakosság |
8 003 000 |
11 560 000 |
18 365 000 |
|||
| magyar |
3 122 000 |
39,0% |
4 808 000 |
41,6% |
9 869 000 |
54,5% |
| nem magyar |
4 884 000 |
61,0% |
6 742 000 |
58,4% |
8 225 000 |
45,5% |
A nemzeti történelem és a népiség történetének kettőssége mellett újabb bizonyíték, hogy 1787-től mintegy 63 év alatt az elnyomás és szabadságharc ellenére a magyarság 15%-al gyarapodott a nem magyarok kárára, amiről Jászi 1,700.000 idegen beolvasztására következtet; viszont kétségtelen, hogy az asszimiláció mellett a magyarságra nézve kedvezőbb szaporulati arányszám a másik lényeges oka a nemzetiségek közötti ilyen irányú eltolódásnak. 1850–1910-ig, vagyis a kiegyezés nemzeti egybeolvadásának békés korában a magyarság száma csak 9,1%-al nőtt a nemzetiségekkel szemben.
2.
Az 1848-as események községcsoportunkban. Szolnok-Doboka vármegye nemzetiségei a XIX. század második felében. A magyarság asszimilálódása 1910. és 1920. között. Az impériumváltozás és az erdélyi gondolat.
A vázolt történelmi események keretében községcsoportunk ugyanazokat a változásokat mutatja a jobbágyfelszabadítástól az impériumváltozásig. Néhány részletet kiragadunk Hodor Károly leírásából, ahogy az Avram Jancu forradalom vidékünkön lefolyt.
„1848 májusban a robottoló nép Borsán – egész Erdélyben legelsőbben megtagadta a robottot tenni. Dragonyos-executio szállott ki a helységbe, de pálczáztatásnál egyéb eszköz nem alkalmaztatott.” „November 19-én reggel megkondul a vész-harangocska az oláh templom tornyában, és a nép bőszülten rohan a gróf Bethlen Ádám udvarába, azt feldúlja, a gazdatisztet, Jancsót, lánczra teszi... Kolozsvárra bé kisirendőt vad bántalmakkal illeti. Még az nap a völgyön felfelé Csomafájára, Ujfalura, Fodorházára és Esküllőre rohan, mindenhol a nemes udvarokat megrohanja, kirabolja... Sajnos, de igaz, hogy a fellázadt oláh jobbágyok sorában Borsának feles számú magyar jobbágyai is találtattak.”[49] „A Doboka és Szolnok megyei oláhság Válaszútra gyűlve a magyar nemeseket felverték... Mintegy 20–30-at öles hosszú kötéllel fűzének össze, így vitték őket Válaszútra. Egyik vezető az egyik magyarköblösi nemest ily szavakkal illette: „így kell nektek, miért szabaditottátok fel a jobbágyság alól az oláhokat.”[50] „1848-ban az oláhok megrohanták Csomafáját s Gombos Károly és Butka Péter udvarházait elpusztították. Butka Dénes szörnyet halt”.[51] „Bádokban Békesy Zsigmond és Kabós Károly ide való birtokosokat a rebellis oláhok meggyilkolták.” „1848. októberben Bonczhidán a megye levéltárát az u.n. gräniczer oláh katonák és az oláh nép feldulták, szét szórták.” „A magyar-oláh háborúban egyetlen példa gyanánt Erdélyben Kide hősiesen ellent tudott állani az oláh csoport és tábor megrohanásának.”[52] A forradalmi események máig is megmaradtak a nép emlékezetében. A 48-as forradalomnak egy ma is élő szemtanúja (Zsigó bácsi 90 éves), beszélte el, hogy a kidei magyarok a közeli erdőbe és a Kölyük nevű barlangba menekültek, s ott várták be a hegyi románok támadását. A falusi románok otthon maradtak. A muszka ellen azonban később – Zsigó bácsi szerint – összefogtak a helyi kevés számú románnal, akikkel mindig össze tudtak férni.
A lázadást véres bosszú követte. Csak egy példa: Dobokán „1849-ben az Approbata útján mint latrak kivégeztettek Dinár Tódor és Gyorgye, Meszesán Mihály, Bode Partenie, Vlájk Juon, Pop Nyesuj, Borsá Zaharia, Prundus Kirila, Kencsán Juon, Bott Szimeon, Petrán Stefan és Kolosy János”.[53] Ilyen eredményekkel végződött osztályharcból kibontakozó első nemzetiségi szabadságharc Erdélyben.
A szabadságharc után, a kiegyezés korában Szolnok Doboka megye népessége a következő számbeli változást mutatja.[54][55]
| Polgári népessége tízévenként, anyanyelv szerint |
||||||||
| Magyar |
Német |
Román |
||||||
| 1880 |
1890 |
1900 |
1880 |
1890 |
1900 |
1880 |
1890 |
1900 |
| 32,553 |
38,961 |
46,861 |
4,749 |
6,234 |
7,235 |
150,738 |
166,806 |
180,070 |
| tíz-, illetve húszévenkénti szaporodás %-ban |
||||||||
| 1880-1890 |
1890-1900 |
1880-1900 |
1880-1890 |
1890-1900 |
1880-1890 |
1890-1900 |
1880-1900 |
1889-1900 |
| 6,408 |
7,900 |
14,308 |
1,485 |
1001 |
2,486 |
16,068 |
13,264 |
29,332 |
| 19.7 |
20.3 |
44.0 |
31.3 |
16.1 |
52.3 |
10.7 |
8.0 |
19.5 |
A Magyar Statisztikai Közlemények néprajzi térképe szerint Szolnok Doboka megye népsűrűsége 1900-ban: 1 km2.-re 50–60 ember esik. Magyar anyanyelvű a lakosság 20–30%-a, román 70–80%; magyarul tud az összes lakosságból 30–40%. A természetes szaporodás későbbi országos arányszámai:[56]
1000 lélekre esett szaporodás, 1900-ban, 1908-ban, apadás
magyar, 13.4, 12.7, -0.7
német, 12.0, 9.4, -2.6
román, 8.9, 8.8, -0.1
A magyarság szaporodási arányszáma tehát úgy országosan, mint Szolnok Doboka megyében jóval nagyobb a románokénál, noha a magyar lakosság növekedése 1850–1910-ig visszaesést mutat az 1787–1850-es évek szaporulatához képest.
A századfordulóról Balogh Pál nyomán már községenkénti hozzávetőleges kimutatást is közölhetünk a lakosság nemzetiségi erőviszonyairól.[57]
| Összlakossága |
Többsége |
Legnagyobb kisebbsége |
Egyéb szórványos |
|
| Kendilóna |
1000-2000 |
román |
30-39% magyar |
10-19% egyéb |
| Doboka |
1000-2000 |
román |
1-9% magyar |
- |
| Válaszút |
1000-2000 |
román |
30-39% magyar |
egyéb |
| Bonchida |
1000-2000 |
román |
30-39% magyar |
10-19% egyéb |
| Borsa |
2000-3000 |
román |
10-19% magyar |
egyéb |
| Bádok |
500-1000 |
román |
30-39% magyar |
egyéb |
| Kide |
500-1000 |
magyar |
20-29% román |
- |
| Csomafája |
500 |
román |
20-29% magyar |
német |
| Gyula |
500-1000 |
román |
10-19% magyar |
egyéb |
A természetes asszimiláció tovább folytatja kiegyenlítő munkáját s így a háborús évtizedben községcsoportunkban a következő változások állanak elő:[58]
| Borsa |
Bádok |
Kide |
Csomafája |
|||||
| román |
magyar |
román |
magyar |
román |
magyar |
román |
magyar |
|
| 1910 |
1854 |
469 |
352 |
172 |
186 |
607 |
319 |
130 |
| 1920 |
2052 |
373 |
396 |
159 |
126 |
514 |
258 |
98 |
| Gyula |
Doboka |
Kendilóna |
Válaszút |
Bonchida |
||||||
| román |
magy |
román |
magy |
román |
magy |
román |
magy |
román |
magy. |
|
| 1910 |
709 |
75 |
1115 |
81 |
660 |
313 |
844 |
592 |
1243 |
1066 |
| 1920 |
764 |
64 |
1216 |
54 |
646 |
261 |
794 |
554 |
1316 |
950 |
A magyar impérium utolsó évtizede alatt, Erdély fővárosának közvetlen közelében Borsa, Bádok, Csomafája, Gyula, Doboka, Kendilóna, Válaszút, Bonchida a teljes elrománosodás képét mutatják, egyedül Kide műveltebb és zártabb helyen élő magyarsága tud ellenállni ennek a folyamatnak.
Az impériumváltozással egy korszak záródik le Erdély politikai történetében, a népiség története azonban zökkenő nélkül tovább folyik. Az új államberendezkedés első éveiben természetszerűen fordulnak elő kilengések, a falu új intellektueleinek érdekében is állott a helyzetet kiélezni. A falusi nép azonban hamar rájön, hogy csak az urak cserélődtek ki. Társadalmi együttélésük lassan visszatér a régi mederbe, a természettel való együttmunkálkodás pedig nem ismer impériumváltozást. Az örökké hullámzó nemzetiségi viszonyok között – Kós Károly szavaival – „ha megmaradt a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak, de egymástól való különbözőségük mellett jellemzi őket és minden kulturális megnyilatkozásukat az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelmek formái determináltak.”
[1] Hodor Károly: Doboka vármegye természeti és polgári esmértetése. Kolozsvárott, Barra Gábor könyvkereskedésében 1837. 374. l.
[2] Szolnok-Doboka megye Monográfiája, III. kötet. Tagányi Károly, Dr. Réthy László és saját kutatása alapján írta Kádár József, Deésen 1900., 319. l.
[3] Zimmermann Werner: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Hermannstadt, 1892. I. band. 489-90. és 505. l.
[4] Hodor Károly: Függelék Doboka vármegye esmértetéséhez. 1837-66. Kolozsvárt. Kézirat 17. l.
[5] Varju Elemér: Oklevéltár a Tomaj nemzetségbeli Losonczi Bánffy család történetéhez, Budapest, 1908. I. köt. 711. l.
[6] Hodor szerint pestis dúlt Doboka megyében az 1073., 1495., 1575., 1586., 1603., 1661., 1678., 1693., 1709., 1718., 1738. években, kolera 1831-ben, éhség 1245., 1536., 1586. években, sáskajárás 1544-ben.
[7] F Révai lexikon XIV. kötet. 324. l.
[8] Lásd mint fent.
[9] Révai lexikon II. kötet. 1. l.
[10] Hodor Károly: Doboka vármegye esmértetése, 377. l.
[11] Hodor i.m. 378. l.
[12] Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet V. kötet. Nemzetiségi viszonyok a királyi és erdélyi területen, 80-109. l.
[13] Acsády Ignác: A magyar birodalom története. Budapest, 1903. 586. l.
[14] A Bánffy levéltár bonchidai csomójából.
[15] Az évek legtöbbször csak hozzávetőleges (circiter) kort jelentenek.
[16] 1651. és 1695. évi adatok a gr. Bánffy nemzetségi levéltár bonchidai csomójából, az 1766. éviek a Mikó levéltár dobokai csomójából
[17] Az 1627. és 1670-es adatok Hodor Károly: Doboka vármegye esmértetése c. munkájának az E.M.E. példányához csatolt kéziratából származnak, a többi a gr. Mikó levéltár dobokai csomójából.
[18] Mikó levéltárból.
[19] Mikó és Rhédey levéltár.
[20] Részben Szolnok Dobokamegye Monográfiájából (III. köt. 319. l.), részben Mikó és Rhédey levéltárból.
[21] Szolnok Dobokamegye Monográfiája III. köt. 296. l.
[22] Ugyanott.
[23] Mikó levéltár.
[24] Jancsó Benedek: Erdély története, Kolozsvár, 1931. 173. l.
[25] I.m. 173, 174. l.
[26] Szekfű: Magyar történet V. kötet 80-109, l.
[27] Jancsó Benedek i.m. 174. l.
[28] I.m. 177. l.
[29] Hodor i.m. 856-871. „Egyesült görög hit” c. fejezet.
[30] Hodor mint említettem Anonymus Vlach (magyarul pásztornép) kifejezését fordítja Oláhval.
[31] Szlávok
[32] 1837-ben
[33] Szolnok Doboka vármegye Monográfiája 335. l.
[34] . I.m. 302. l.
[35] Hodor i.m. 385. l.
[36] Hodor i.m. 385. l.
[37] Egyház megye mai értelemben egyházközséget jelent.
[38] Révai lexikon 10. kötet 262. l.
[39] I.m. 572-663. l.
[40] „A megyei nemesség személyes vonásai” (495-500. l.) és „A megyei köznép esmértetése” (500-504) c. fejezetek.
[41] Grünwald Béla: A régi Magyarország 1711-1825. Budapest 1888. 47. l.
[42] Grünwald i.m. 500. l.
[43] Lásd Acsády I.: A magyar jobbágyság története 1896.
[44] K. Nagy Sándor: A jobbágyság története Magyarországon 1891.
[45] Idézi Ormos Ede: Mi okozta Magyarország szétbomlását? c. munkájában 79. l.
[46] Br. Eötvös József: A nemzetiségi kérdés. 19. l.
[47] Szekfű Gyula: Három nemzedék, Budapest 1922. 173-174. l.
[48] I.m. 54. l.
[49] Hodor Károly: Függelék Doboka vármegye esmértetéséhez. 1837-65. Kézirat 19. l.
[50] Hodor i.m. 16. l.
[51] I.m. 24. l.
[52] I.m. 27. l.
[53] Hodor kézirata az E.M.E. levéltárában.
[54] Magyar Statisztikai Közlemények Budapest. 1909. 104. 108, és 112. l.
[55] 1876. után Szolnok Doboka megye határszélét átkapcsolják Kolozs megyéhez s ezzel együtt községeinket is Doboka és Kendilóna kivételével. Mivel a történelmi fejlődés során Doboka megyét vettük alapul, a folytonosság kedvéért ennek számadataival fogjuk a nemzetiségi változásokat levezetni. Csak megemlítjük pótlólag, hogy Beksics adatai szerint 1890-ben (A román kérdés és a fajok harca 84, 85. l.) Kolozsmegye 225.199 lakójából magyar 77.271 (34.31%), román 133.277 (59.20%), német 8,081 (3.57%), egyéb 6.570 (2.92%).
[56] Magyar Statisztikai Közlemények, Budapest, 1910. 25. l.
[57] Balogh Pál: A népfajok Magyarországon. Budapest, 1902. Kendilóna és Doboka 690. l. Válaszút, Bonchida 711. l. Borsa, Bádok, Kide, Csomafája, Gyula 712. l.
[58] Dr. Jakabffy Elemér: Erdély statisztikája. Lugos, 1923.