• Romániai intézmények magyar elnevezéseRomán-magyar szótárRomán állambiztonsági szótárTársadalomtudományi szótárMagyar-román szótár
• Romániai magyar lexikon
• Tematikus bibliográfiákRepertóriumokÉletmű-bibliográfiák
• Dél-erdélyi magyarság 1940-1944A romániai magyar kisebbség kronológiája 1990-2017Köztes-Európa kronológia 1756-1997Románia 1989-1996Szlovákia 1989-1998Jugoszlávia 1989-1999Ukrajna 1989-1998Horvátország 1991-1999A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
• A 2002-es népszámlálás iskolai végzettség, foglalkozás és nemzetiség szerinti községsoros adataiAz 1992-es népszámlálás nemzetiség és gazdasági aktivitás szerinti községsoros adataiErdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850-1992)Erdély etnikai és felekezeti statisztikája, 1850-2002Romániai helyhatósági választások (2000-2004)Erdély etnikai és felekezeti adatai 1852–2011Romániai parlamenti választások (1990-2004)
• Erdélyi és moldvai helységnévtárHatáron túli magyar helységnévszótárHelységnévváltozások Köztes-Európában (1763-1995)Erdélyi helynévkönyv
• A 150 legnagyobb magyar lélekszámmal bíró település adatlapjaKözoktatási kataszter 2017-2018Erdélyi Magyar NetkatalógusEurópai kisebbségi intézmények link-katalógusaNemzeti kisebbségek szervezeteinek on-line katasztereRomániai magyar kulturális intézmények adatbázisaRomániai magyar közoktatási kataszterRomániai magyar politikai szervezetek elérhetőségei
• Az észak-erdélyi autópálya nyomvonalának térképeAz erdélyi megyék közigazgatási határainak változása a középkortól napjainkigErdély nemzetiségi térképe 2002Erdélyi (bel)város térképekKöztes-Európa 1763-1993Sebők László térképgyűjteménye
• Kriza János Néprajzi Társaság fotóarchívumaMissing 1944-2008
• KönyvekFolyóiratok
• SZÉKELYFÖLDI HONISMERETI OLVASÓKÖNYVEKROMÁNIAI MAGYAR ÉVKÖNYVEKROMÁNIAI MAGYAROK – KI KICSODA 1918–2010.A MAGYAR–ROMÁN VISZONY ALAKULÁSAHELYTÖRTÉNETI ÉS HONISMERETI MÓDSZERTANA SZÉKELYFÖLDRE VONATKOZÓ FEJLESZTÉSI TERVEKDIGITÁLIS SZÖVEGTÁR AZ ERDÉLYI MAGYAR HUMÁN ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KUTATÁSOK TÖRTÉNETÉNEK TANULMÁNYOZÁSÁHOZDÉL-ERDÉLYI MAGYARSÁG 1940−1944 A NÉPSZOLGÁLAT ÉS ESZMETÖRTÉNETI HÁTTERE, ERDÉLYBEN 1945-IGTISMĂNEANU-JELENTÉSTÁRSADALOMTUDOMÁNYI ELEMZÉSEKSZEGÉNYSÉG ROMÁNIÁBANSTÁTUSTÖRVÉNYROMÁNIAI AUTONÓMIA-ELKÉPZELÉSEK 1989 UTÁNROMÁK ERDÉLYBENNACIONALIZMUSMAGYARSÁG ÉS KISEBBSÉGPOLITIKAMAGYAR – ZSIDÓ VISZONY A 20. SZÁZADI ERDÉLYBENKETTŐS ÁLLAMPOLGÁRSÁGELEMZÉSEK AZ RMDSZ-RŐLDOKUMENTUMOK ROMÁNIA MAGYARSÁGPOLITIKÁJÁRÓLDEMOGRÁFIAAZ ERDÉLYI FALU KUTATÁSAAZ "ÖTVENES ÉVEK" ÉS A ROMÁNIAI MAGYAR KISEBBSÉGA CSÁNGÓKÉSZAK–ERDÉLY 1940–1944 KÖZÖTT

• 
  Társadalomkutatók vendégoldalaiTermészettudósok vendégoldalaiÍrói vendégoldalakRégió és kisebbségtörténeti oldal kutatói oldalai
• 
  Történeti forrásokTársadalomtudományi kutatásokKönyvtárkatalógusok
• 
  A romániai denevérfajok adatbázisaErdélyi folyók élővilágának adatbankjaAz Erdélyi-medence flóra-adatbázisaTermészettudósok vendégoldalaiA romániai madárfajok adatbázisa
• 
  BibliográfiákKRONOLÓGIÁKKUTATÓI OLDALAKALAPKÖNYVTÁRAKDIGITÁLIS SZÖVEGTÁRAK
• 
  HangtárMűhely
• 
• Utazások Erdélyben

Vegyesházasságok tehát ma is körülbelül olyan arányban fordulnak elő, mint a háború előtt és a szokás szerint a magyar pap előtt vagy a menyasszony templomában köttetnek. Az előbbi mellett szól az, hogy Kide, Csomafája, Gyula, Kendilóna, Válaszút, Bonchida és Szék (3086 lakójú, kik közül mintegy 200 román) helységekben nem tudnak román pap előtt kötött vegyesházasságról, az utóbbi állítást bizonyítja az, hogy a dobokai román pap előtt kötött vegyesházasságoknál minden esetben a menyasszony volt román s a fiú magyar. A borsai két vegyesházasságnál egyik esetben a menyasszony, másikban a vőlegény volt román.

Érdekes megfigyelni, hogy a falvakban kötött vegyesházasságok nagy részében a menyasszony román s a vőlegény magyar, míg városon általános tapasztalat szerint gyakoribb eset, hogy magyar lány románhoz menjen férjhez, mint hogy magyar fiú román leányt vegyen el feleségül. Ennek az ellentétes folyamatnak a magyarázata az, hogy falun a magyar földmíves igénye a leszegényedés folytán lejjebb szállott, tehát elvesz román nemzetiségű nőt is, míg a városi román férfi igénye felfokozódott, műveltebb idegen nők felé vonzódik. Viszont másfelől városon a repatriálás és a kisebbségi egzisztenciák háttérbe szorulása folytán kevesebb parti- és karrierképes magyar fiatalember akad, ami a magyar leányokat a többségi nép fiainak karjaiba sodorja, falun pedig a románság tehetséges elemei városba vándorolván, a lányok a magyar legények felé orientálódnak.

Nagyon bonyolult kérdés a falusi gyermek nemzetiségi hovatartozandósága. Ott, ahol ellenőrizni lehetett ezt is, az eredmény a következő. Borsán a román pap előtt kötött két házasságból származó gyermekek románok, egy esetben a reformátusok javára adott reverzális ellenére a gyermek görög katholikus, egy esetben a háború előtt született gyermekek reformátusok, az azutániak görög katholikusok és egy esetben a gyermekek magyarok. Kidében előfordult, hogy a magyar leányt feleségül vett román legény gyermekeit reformátusnak kereszteltette, más esetben a gyermek görög katholikus lett, máskor gyermek nem lévén, a házastársak megmaradtak a maguk vallásán. Dobokán viszont a román pap előtt esküdt hét legény közül csak egy nem adott reverzálist. A kultusztörvény szerint (1928. április 22. 47.§ 3. bekezdés) „ha a szülők nem egy valláson vannak, az apa joga meghatározni minden egyes gyermekre nézve külön-külön, hogy a szülők két vallása közül a gyermek melyikhez tartozzék.” A valóságban ha az apa is diktálja be a gyermek vallását, az anya az, aki a gyermeket beszélni megtanítja és nemzeti érzését kialakítja. Ezt az általános szabályt ma több körülmény befolyásolja. Egyik a mi vidékünkön az, hogy Bádok, Kide, Csomafája község magyarsága nemes lévén, a románok pedig csak jobbágyok, a nép ezt a ma már jogkülönbséget nem jelentő disztinkciót megőrizte és így úribb dolognak tartja, ha valaki a nemesekhez felházasodik. Ezért hajlandó a nemesek papjánál kereszteltetni gyermekét, a vegyes házasságból születő gyermeket. Ez ellen szól az a körülmény, hogy a háború után románnak lenni bizonyos előnyöket jelent s az iskolán és politikán keresztül beadagolt hazafiság az öntudatosabbakban felébreszti azt a vágyat, hogy gyermekeiket is a görög katholikus hitben jó románnak neveljék.

Az a folyamat, mely a gyermek nemzetiségi tudatának kialakulásához vezet, természetessé válik, ha a falusi család életet és a falusi nevelést tartjuk szem előtt.

2.

A falusi család tényezői: az anya, nagyszülők, apa, testvérek. A gyermek nemzetiségi tudatának csírái.

A falusi család munkamegosztása olyan, hogy a gyermek nevelésére kevés idő jut, tehát a gyermek kifejlődése sokkal önállóbb, mint városon és nem a tanítás, hanem az utánzás fokozatain át történik. Az apa a nap jó részét a mezőn tölti, a gyermek benne fáradtan hazatérő munkásembert ismer meg, aki a család fenntartója, akinek a szava döntő a házban s így kis korában bizonyos nagyrabecsülést és tiszteletet érez iránta. Az anyját már közelebbről szereti meg a gyermek, ő az, aki a nyári mezei munka kivételével mindig otthon van, dolgozik a ház körül s a gyermeknek az anyai szoknya lesz a legfőbb védelem a világ ellen. Az anya tanítja meg a gyermeket előbb beszélni, majd imádkozni s esetleg versekre is. Itt kezdődik a gyermek nemzetiségi nevelése. A legelhagyatottabb helyeken, mint Gyulán, a gyermekek nem tudnak magyarul írni, néha a beszédet is törik, de az anyjuktól tanult imát folyékonyan el tudják mondani.

A kis gyermek nevelésével az anyán kívül még a nagyszülők foglalkoznak. Az öreg emberek meséi, amit télen vagy kukoricahántáskor mondanak, erősen foglalkoztatják a gyermek fantáziáját. A dajkamesék valószínűtlenségeivel szemben a negyvennyolcas idők történetei ma is népszerűek, s rajtuk keresztül már bizonyos nemzetiségi felfogást is sajátít el a gyermek. Az idősebb testvérekre gyakran bíznak rá kisebbeket, hatásuk azonban akkor lesz érezhetőbb, ha azok városon diákoskodnak, vagy szolgálnak s a gyermek rajtuk keresztül alkot magának képet a nagy világról.

A gyermek értelmének világosodásával és magyarul tanulásával egy időben hall már az utcán, a társaitól, a házba jövő idegenektől más hangzású beszédet, azt hamar eltanulja, s mielőtt még a magyar nyelvet egészen elsajátítaná, már többféleképpen ki tud fejezni egy dolgot. Ez a kettősség a vegyeslakosságú és vegyesszomszédságú helyeken már korán kialakul s csak azután öntudatosodnak benne éppen a nyelvi különbségekből kifolyólag a mi házunk, a mi családunk, a mi beszédünk vagy szavunk fogalmai, melyek már a nemzetiségi tudat csíráit tételezik fel.

A gyermek, akit eddig anyja legfeljebb kisebb házi feladatokra használt, akkor kapcsolódik be a családi munkamegosztásba, mikor már apja magával viszi a mezőre oda állítja marhákat őrizni, vagy legyezni, vizet hozni stb. Ettől kezdve főleg a fiú, anyjától az apja felé igazodik. Horizontja tágul, látja a föld megművelési fázisai közötti összefüggéseket, az időjárás, a munka, a föld, a termés eddig homályos fogalmai kitisztulnak és megkapják értelmüket. Hall magyarul is, románul is énekelni, tudja, hogy egyik nyelven otthon és a templomban beszélnek, a másikat a szomszédok használják, de azért ők mind egyforma emberek, egyformán művelik a földjüket, a ruhájuk sem sokban különbözik egymástól s ezt ő így jónak és természetesnek találja, talán nem is tudná elképzelni másképpen.

Változás csak akkor áll be, amikor a gyerek az iskolába kerül.

Az iskola

Felekezeti és állami iskolák küzdelme. A nemzeti nevelés nehézségei. A tanító szerepe. Az élet és az iskola. A nemzetiségi tudat lehiggadása.

Míg a magyar impérium alatt az állami és felekezeti népoktatás küzdelme az állam és az egyház belső harca volt, addig ma ez a versengés a többségi és kisebbségi iskolaügy antagonizmusává emelkedett. A magánoktatási törvény (1925. december 22.) regáti mintára a felekezeti iskolákat magániskoláknak minősíti. (1§.), viszont az állami elemi oktatásról szóló törvény (1924. július 26.) előírja, hogy „a más mint román nyelvű községekben a közoktatásügyi minisztérium által elemi iskolák létesítendők az illető népesség előadási nyelvével, ugyanolyan arányban, mint a román községekben” (7.§). Így a tanulmány tárgyát képező falvakban is háromféle elemi iskola versenyez egymással: állami román nyelvű, állami magyar szekció és felekezeti magyar iskola. Ma Borsa, Bádok, Kide és Kendilóna rendelkezik felekezeti elemi iskolával. Kidén, Bonchidán és Válaszúton állami magyar szekció van, Csomafáján, Gyulán és Dobokán pedig csak állami román nyelvű iskola működik. Szolnokdoboka és Kolozsmegye szerencsésen kívül esnek a kultúrzónán, ahol az idegen megyéből származó tanító többletfizetést, kor- és családi pótlékot, előlépései kedvezményt, sőt ha ott megtelepedik, földet is kap átlátszó kultúrtevékenységéért.

A felekezeti iskolákra a magánoktatási törvény még külön túlterheket is ró. A végrehajtási utasítás szerint ugyanazon tantervük és szabályzatuk kell, hogy legyen, mint az államiaknak (62. §.), év végén a nem nyilvános jogú iskolák tanulóinak állami bizottság előtt kell vizsgát tenniük (65. §.), ami 20 tanulón aluli iskoláknál egy központi helyiségben, azon felül a felekezeti iskolában történik (67. §.), s minden tanuló ezért minden bizottsági tagnak egy állami tanító óradíjának dupláját fizeti az összes járulékokkal együtt (71. §.). Még ezt a többletadót is elbírnák a felekezeti iskolák, ha az iskolaválasztás a tanszabadság alapján történnék. Az állami elemi oktatásról szóló törvény azonban gondoskodik arról, hogy „a román származású állampolgárok, akik anyanyelvüket elvesztették, (elfelejtették), tartoznak gyermekeiket csakis román előadási nyelvű nyilvános vagy magán iskolákban taníttatni (8. §.). Ez a szakasz az alapja a közismert névelemzésnek, amivel a visszaélések külön irodalmat tesznek ki. Az állami elemi iskola összes dologi kiadásait (helyiség, igazgatói lakás, bútorok, fűtés, világítás és a szolgaszemélyzet fizetését) a község viseli, az állam csak a tanszemélyzet fizetéséről gondoskodik (161. §.). A következő szakasz azt ígéri, hogy ahol a községek román előadási nyelvű iskolákat tartanak fenn, az állam méltányos mértékben hozzá fog járulni a kisebbségi nyilvánossági jogú elemi iskolák fenntartásához.

A falusi gyermek tehát nagy nehezen bekerül az iskolába. Az iskolába járás azonban falun hosszú megszakításokkal történik. Az őszi munkaidőben a gyermek hol a marhákat őrzi, hol a kukoricahántásnál tevékenykedik, télen gyakran nem tud eljutni az iskolába a nagy hó vagy a csúf idő miatt, tavasszal pedig a munka beálltával már nem a tanító, hanem a dolog parancsol s az iskola egészen elnéptelenedik.

Ennek ellenére is a háború utáni nemzedék megtanult írni-olvasni, már csak azért is, mert a törvény bünteti azokat a szülőket, akik nem küldik idejében iskolába a gyermekeiket. Így analfabéták ma inkább az öregek között akadnak.[3]

Ami az iskolák nemzetiségi nevelő szerepét illeti, itt ismét sajátos helyzet áll fent. Ahol tisztán román nyelvű állami elemi van, mint Dobokán, Csomafáján és Gyulán a gyermekek magyarul írni, olvasni egyáltalán nem tudnak, sőt a nyelvet is keverten beszélik, viszont a román írást olvasást is csak félig-meddig tanulják meg, hátrányosabb helyzetben lévén román társaiknál. Magyarul már nem tudnak, románul még nem. Ilyen helyeken a magyarság teljes asszimilációja csak idő kérdése. Nemzeti nevelésről így csak a felekezeti iskolákban és az állami magyar szekcióknál beszélhetünk. A küzdelem ezek között is nagyon kiéleződött. Eddig az állami iskolapolitika oda irányult, hogy a felekezeti iskolákat nemzeti jellegük miatt minél inkább meg kell ritkítani. Ma az erőszakos iskolazárásokra már nincs szükség, mert az egyház mind kevesebb helyen képes iskolát fenntartani s a magyar iskola önmagától bezárul, vagy átadják az államnak. Az állam pedig ideig-óráig fenntartja a tagozatot, minimálisra csökkentve a magyar órák számát, hogy aztán a leépítések alkalmával, erre kerüljön legelőször sor.

Felekezeti iskolákban nagyobb lehetősége volna a nemzeti nevelésnek, ha nem volnának állami tantervvel és a tanügyi hatóságok állandó ellenőrzésével megbénítva. Viszont az állami magyar tagozat, aránylag védettebb keretek között, szabadabban működhet, ha a tanítója arravaló ember. Autonóm iskolákhoz való jogunkat még nem sikerült kivívni, bár a párizsi szerződés értelmében ez úgyis csak a székely közületekre vonatkozna. A magyar oktatásügyért folyó politikai küzdelem mellett kitűnő kötelességünk felkészült és öntudatos tanítógeneráció nevelése, mert az iskolatípus legfeljebb a lehetőséget adja meg a céltudatos munkára, míg a kereteket a tanítónak kell kitölteni. Kisebbségi társadalmunk egyik legfontosabb rétege a tanítóság. Jelentősége felér a tanáréval, mert a gyermeklélekre csírájában nyomja rá bélyegét, a nép között él s így a nevelés mellett a nép társadalmi vezetője is a pappal szemben, akinek speciális munkaköre van. Viszont az új törekvések is könnyebben gyökeret vernek a tanítóban, amelyik leggyakrabban a nép fia, mint a tanárban, akit foglalkozásával járó konzervatívizmusa, vagy a papban, akit vallásos előítéletei akadályoznak a haladásban.

A tanító szerepe nemcsak az általános népoktatásban áll, hanem neki kell előkészítenie azokat, akik városra, középiskolába mennek.

Az értelmiségi osztály utánpótlását ma a falutól várjuk. De milyen lesz a jövő középosztálya, ha a faluról felkerülő nemzedék magyarul sem tud, nemhogy nemzetiségi tudattal rendelkezzék? Helyre tudja-e hozni a túlhajszolt középiskola azt, amit az alapok lerakásánál elhibáztak, s milyen tetőt rak erre az idegen nyelvű főiskolai oktatás? Ha az erdélyi magyarság sorsát a falusi gyermekre tesszük fel, a magyar népiskola és a tanítónemzedék problémája kisebbségi feltörekvésünk homlokterébe emelkedik.

Mit jelent tehát az iskola a gyermek és a falu életében?

A falusi gyermek nagy általánosságban szeret iskolába járni, mert az mintegy pihenést és felfrissülést jelent a napi munkában. A jó tanító, aki a falu társadalmi szervezésében is vezető szerepet játszik, tehát nem kívülálló tekintély s a vallásoktató pap, akit a templomból s a cura pastoralisról ismernek a gyermekek, barátságosabbá és közvetlenebbé teszi a falusi elemit, a városi iskola feszélyességénél.

Az iskolában kezd öntudatosodni a nemzetiségi tudat, ami eddig nem volt nagy probléma a gyermek számára. A felemás kisebbségi oktatás azonban itt is sajátos kettősséghez vezet. A beszéd- és értelemgyakorlati, történelmi és földrajzórán a tanító nagyobb vagy kisebb lelkesedéssel elmondja az előírt meséket és történeteket, melyek a jó állampolgár nevelésén túl a lelki asszimiláció előfeltételét is szolgálják. A falon a képek, a címer, zászló és himnusz is mind ezt a dicsőséget festik alá. Nyílik azonban alkalma az iskolán kívül a régi dicsőséget ellenkező értelemben is hallani vagy olvasni, s találkozhat – mindkét oldalról – a lebecsülés és gyűlölködés túlzásaival is. Sovinizmusra sovinizmussal felelni, – ez a mi circulus vitiosusunk nevelésben, politikában, irodalomban. Az ellentmondás azonban tovább nő, mert a serdülő ifjú látja, hogy az iskolában túlzott hazafisággal korbácsolták fel a fantáziáját, a falujában pedig román és magyar földműves békében élnek együtt. Kiábrándul tehát az imperalizmusból, mert látja annak mesterséges és életellenes voltát és nemzetiségi érzése, mely ifjúkorában gyakran elragadtatta, lehiggad. Az egyszerű gyermeklélekben, amíg ifjúvá serdül és belép a falu társadalmi közösségébe, félig öntudatlanul játszódik le ez a folyamat s ezért a megoldás is a társadalmi környezet és örökölt hajlamok szerint különbözik. Ahol a szülők nevelése hiányos, a szegénység nagy, a magyarságnak nincsenek intézményes szervei, az iskola ha nem is tanít meg jól románul, de felejteti a magyar beszédet, s ha az ifjú kikerül az életbe, ott arra hajlik, amerre a szél fúj. Hiányos nyelvi és történelmi ismeretei nem kötik egyik vagy másik táborhoz s ha román környezetbe kerül, beházasodik és nyomtalanul beolvad; ha magyarba, beszédét megtartja s mással nem törődik. Akiknél a családi oktatás kellőképpen ellensúlyozza az iskola sovinizmusát, a gyermek fejéből hamar kipárolognak a nemzeti tárgyak, belehelyezkedik a falu nemzetiségi kollaborációjába, s mint templomjáró, viseletére, származására rátartó ember éli le életét.

Az iskola ébresztő hatása a nemzetiségi tudatra kétségtelen, az élet és az iskola antagonizmusának azonban az előbbi felülkerekedésével kell befejeződnie. Az egyén életében ugyanaz a folyamat megy végbe, mint a nemzetiségi közösség fejlődésében: a gyermekkorban öntudatlanul békés nemzetiségi érzés az iskolán keresztül harcos hazafisággá fejlődik, hogyha az élet lecsiszolja azt, kialakuljon egy megállapodott életbölcselet, melyet a borsai román ember a magyarokra célozva így fejezett ki: trăim împreună ca fraţii (együtt élünk, mint testvérek).

Az egyház

Az egyházak szerepe a kisebbségi magyarság életében. A templom, iskola, vallásos egyesület, mint a falu kultúrtényezői. Generációk vallásos felfogása. A vallási és nemzetiségi öntudat kölcsönhatásai falun. Az egyház válsága.

Az erdélyi magyarság legjobban szervezett organizmusai ma az egyháznak. A világháború előtt, amíg a románság és szászság megalkotta a maga társadalmi és gazdasági szervezeteit, a magyarság az államhatalom biztos tudatában közigazgatási és közoktatásügyi úton igyekezett a maga tömegeit nevelni. Bekövetkezett az impériumváltozás s a magyar tömegek izolálódtak a vezető osztálytól, mert kezdetleges gazdasági szervezetektől, a konjunktúrától mindenkor befolyásolt szövetkezeteken, időközben elkobzott E. M. K. E. népkönyvtárakon és néhány jószándékú, de talajtalan kísérleten kívül semmi sem volt, ami az intelligenciát és a népet az államhatalmon kívül összeolvassza. Ekkor jött rá a magyarság az egyházak addig háttérben álló munkájára, mint amelyek, ha nem is tökéletes, de bizonyos hierarchikus szervezeten, a felekezeti öntudaton, az egyházközséghez való anyagi lekötelezettségen s a kis és nagypapság összekötő kapcsolatain keresztül bizonyos számú magyar embert bizonyos ideológiában nevelve a kezükben tartanak. Megindul tehát a gazdasági, társadalmi, kulturális szervezkedés a meglevő keretek között, amit még nagyban elősegít az 1928-ig fennálló ostromállapot, mely minden önálló magyar szervezkedést megbénított. Mikor aztán az útja már megnyílt volna annak, hogy önálló magyar szervek jöjjenek létre, az egyházak keretén belül is meghasonlás jött létre, vajjon fenntartsák-e továbbra is, vagy átengedjék arra hivatott magyar szerveknek az impériumváltozás után magukra vett túlterheket?

Nem vindikálhatjuk magunknak a keresztény és nemzeti szociális szervezkedés konfliktusának az eldöntését, mert véleményünk szerint gazdasági érdekvédelemre csak az azonos gazdasági érdekűek, tehát osztályok szervezkedése van hivatva. Minket azonban tanulmányunk keretében az érdekel, hogy milyen szerepet töltenek be az erdélyi magyar egyházak ma a faluban.

A templom a falusi ember életében az a hely, ahova a hétköznapok robotoló munkája után eljár pihenni, együtt látni a falu apraját-nagyját ünnepi köntösben, énekelni, tehát aktív részt venni az istentiszteletben és istenes dolgokat hallani a paptól, tehát passzív úton tanulni. Ezt a hajlandóságot az egyházak a vallási egyesületek tevékenységével még jobban kiaknázzák, ahol már a falusiaknak is több szerep jut, mint az istentiszteletben. A tanulmányozott községek közül Csomafája és Gyula kivételével mindenütt van nőegylet, bibliakör, oltáregyesület, nőszövetség, vagy ifjúsági kör. Az E. M. K. E. népkönyvtárakat Borsán, Kidében, Dobokán s a legtöbb községben átvette az állami iskola, s ott elkallódott vagy szétszórták. Kidében a gyermekek szerezték vissza a tanító által nem éppen illendőségi helyre tett és feldarabolt könyveket. A Magyar Nép csak mint folyóirat jár ide, a könyvtárra nincs ma pénz. A népkönyvtár hiánya s a gazdakörök gyengesége mind a felekezeti egyesületek malmára hajtja a vizet. Ahol hozzáértő pap vagy tanító van, ezek az egyesületek jól működnek és az iskolából kiszorult nemzeti nevelést is részben pótolják. Borsán hetenként hol vallásos, hol kultúrdélután van, amelyeken főleg nők vesznek részt. Kidében a vallásos délutánt zsákbafutás és lepényevés követi, ami a fiatalságnak egyik fő élvezete. Legnagyobb népszerűségre azonban a műkedvelői színi előadások tesznek szert, ami a szereplésre és sikerre ad a fiataloknak alkalmat s ma már kevés szervezett falu van, ahol a Betyár kendőjét vagy a Falu rosszát ne tudnák könyv nélkül. Nem kisebb öröm a szavalás, énekelés, vagy monológ, amiben egyesek nagy jártasságra tesznek szert, sőt gyakori a paraszt poéta is. A dalárdák, ahol meg tudtak szerveződni, az éneklésen keresztül az egyének a nemzetiségi közösségbe való szerves beilleszkedésével a nyelvi és nemzetiségi szolidaritás legfőbb összetartó erői. Ami kulturális tevékenység, iskolán kívüli népművelés és nemzetiségi nevelés folyik falun, annak mind az egyházi egyesületek adnak keretet és védelmet a hatóságokkal szemben. A fentiekből kitűnik, hogy falun a nemzeti nevelés szoros kapcsolatban van a vallásos neveléssel úgy az iskolában, mint az iskolán kívül. A nemzetiségi tudat kialakulását tehát csak úgy foghatjuk fel helyesen, ha előbb áttekintjük a vallásos felfogás formáit a falu különböző korosztályainál.

A gyermek vallásosságát, ha ilyenről, mint tudatos megnyilvánulásról beszélni lehet, a félelem jellemzi, hasonlatosan a primitív népekéhez, akiknél az ijedtség, a biztonsági érzés hiánya váltja ki a felsőbb hatalmakban való hitet. A növekvő ifjú vallásossága a hitoktatással már formákat ölt; rítusokon, imákon keresztül gyakorolni is tudja azt. Általános a tapasztalat, hogy a falu fiatalságából a leányok azok, akik a vallásra többet adnak, templomba szorgalmasabban járnak és az egyházi egyesületek, (oltáregylet, bibliakör) buzgó látogatói. A legényekben vagy a továbbtanulás, vagy a városi szolgaság bizonyos skeptikus közönyt vált ki a vallás dolgai iránt. Ha azonban a pap idejében hozzáértéssel és megfelelő eszközökkel kezdi meg a fiatalság nevelését, öntudatos embereket nevelhet belőlük az idősebb generációval szemben, akiket viszont konzervatívizmusuk akadályoz meg a haladásban. Egy református lelkész panaszolta nekem, hogy a falusi nép közömbös a vallás iránt: a középkornak felfogását megrontotta a háború, az öregek pedig azáltal, hogy átalusszák az istentiszteleteket, eleget vélnek tenni Istennel szembeni kötelességüknek. Valóban a középkornak vallásossága gyakran merő formalizmus s mindez nem kis részben a háború eredménye. Hogy higyjünk mi az emberek testvériségében, amit minden templomban prédikálnak, amikor a háborúban szemtanúi és részesei voltunk a keresztény emberek egymást öldöklésének? – hangzik más-más formában mindenfelőlről a kérdés s mit feleljen reá az a pap, aki annak idején megáldotta a fegyvereket? De szó fér az öregek vallásosságához is. Sok van különösen az asszonynép között, aki ha fiatalabb éveiben nem is törődött a vallással, öreg korában a végét érezve, istentiszteletre kezd járni s az az örökös templomtöltelék lesz, aki még a legátus ünnep harmadnapi beszédét is meghallgatja. Ha ez így is áll, a falusi öreg emberek dogmatikus értelemben nem vallásosak, mert a haláltól nem félnek s a túlvilág nekik nem probléma. A természeti tényezőkkel való évtizedes foglalkozás, az élet különböző formáinak elmúlása és átalakulása, amit ők közelről szemléltek, kivetkőzteti a halált és születést előttük misztikus mivoltából s megérleli bennük azt a természetes hitet, hogy „mi is elrothadunk s aztán vége”.

Meg kell még emlékeznünk a vallásosság egyik különös kinövéséről, a baptizmusról. Gazdaságilag nehéz időkben vannak, akik a valóság elől menekülni akarnak s így misztikus, transzcendentális erőkhöz fordulnak, embertestvériséget akarnak lelki úton megvalósítani. A baptizmus, amiben az egyházak konkurenciát látnak, a válságtól gyötört emberek energiáinak a levezetése lelki irányba, a reális adottságoktól való menekülés és homályos bizakodás abban, hogy a világ máról holnapra mennyországgá fog válni. Sok hiszékeny ember jóhiszeműleg a mozgalom mellé áll, de sokan abból élnek, hogy a nép figyelmét az igazi bajokról mesékkel elterelik.

Ezek után a vallás szerepe a nemzetiségi tudat kialakulásában a következőkben foglalható össze: amint a nemzeti gondolat a történelem folyamán a vallásinak egyik formájaként jelent meg, úgy az egyén életében is az iskolai és társadalmi nevelés folytán együtt fejlődnek ki. S amint a protestantizmus egyúttal a nemzeti nyelv térhódítását jelentette, úgy a vallási kultúrához is a tömegek csak a saját nyelvükön juthatnak el, tehát a vallási kultusz nyelvi és nemzetiségi kultúrát tartalmaz. Így lesz a vallási egybegyűlés a falusi ember életében alkalom a nyelv használatára, a templom alkalom a népi építészet fejlesztésére, az úrasztali terítő alkalom a népi varrottas művelésére, a vallásos egyesületi élet alkalom és eszköz ahhoz, hogy a falusi ember a maga nyelve, szokásai és életmódja szerint foglalkozzék a vallás dolgaival. Sőt amennyiben a kereszténység a jézusi alapon áll, a vallásos meggyőződés kiegyenlítő hatással lehet a nemzeti érzésre, letompítva annak harci élét és békés kollaborációra hangolva az együttélő népeket.

Az összes egyházak válsága a faluban éppen úgy érzik, mint bárhol. Kiábrándította az embereket az államhatalommal való kapcsolat, mely a papságot gyakran a szellemi szigurancia szerepére használja fel, míg az egyház adójának behajtására az állami közegeket veszi igénybe. Ezen túl az egyház társadalmi válságának fő oka a mai gazdasági renddel való összenövése, a világi hatalomra való törekvés, amivel együtt növekedett, de együtt is hanyatlik erejében. Ezeknek a belső ellentmondásoknak ellenére is az egyház ma a faluban olyan kultúrtényező, amit egy irányzat sem hagyhat figyelmen kívül.

Politika és világnézet

Politizálási hajlam. Községi és országos politika; nyelvhasználati jog. Államforma és gazdasági jólét. A király. Pártpolitika és nemzeti politika. A kommunizmus és a falu.

Kétségtelen, hogy a falusi emberben nagy hajlam van a politizálásra. Ha templomozás után, vagy amikor több ideje van, este a kapu előtt szóba ereszkedünk vele, biztosan a világ sorsára fogunk kilyukadni, amiről neki is megvan az ő különvéleménye. Ez a hajlandóság az ő kisebb körében érvényesül elsősorban, a községi tanácsban és a bíróválasztásnál. A vegyes lakosságú községekben nem jár sorra a falusi bíróság, mert még a magyar többségű helyeken is többnyire románnal töltik be a bírói tisztet, hogy kifelé több eredményt érhessenek el, viszont a tanácsban mindig sakkban tarthassák a kisebbségben levő bírót. A községi tanácsban, ahol magyar a többség, ezt a nyelvet használják, sőt előfordul, hogy a román dobos magyar nyelven teszi közhírré a tudnivalókat.

Érdekes kimutatás áll rendelkezésünkre a nyelvhasználatra vonatkozóan 1931. év elejéről, amikor még az átszervezett nemzeti parasztpárti kormány (Mironescu miniszterelnökkel) volt uralmon és választott községi és megyei tanácsok működtek. Kolozs- és Szamosmegyét ragadva ki, mint ahova községeink tartoznak, a helyzet a következő:

	Elfogadnak-e a közigazgatási hatóságok kisebbségi nyelven írt kéréseket?	Adnak-e magánosoknak kisebbségi nyelven felvilágosításokat?
Kolozs:	nem	igen
Szamos:	nem	nem

Mi a tárgyalási nyelv
	a megyei tanácsokban	a vegyes lakosságú városi tanácsokban	a vegyes lakójú községi tanácsokban	a tiszta kisebbségi lakójú község tanácsában	jegyzőkönyvek nyelve
Kolozs:	a magyar tanácsosok magyarul beszélnek		a kisebbségiek magyarul beszélnek,	magyar	román
Szamos:	azok a tanácsosok, akik nem tudnak románul, magyarul beszélnek	mint a megyei tanácsban	román	Szék, Vicze, Domokosban a tárgyalási nyelv magyar	román

Mondanunk sem kell, hogy az interimár bizottságok működése óta a helyzet lényegesen más.

Az országos politikába a választások útján volna megadva a népnek a beleszólási jog, ha az általános és titkos választójoggal a gyakorlatban is élhetne minden arra jogosult állampolgár. A liberális választások csak közelebb hozták a román és magyar falusi lakosságot, mert a terror mindeniküket egyformán sújtotta, a románok nagy része nemzeti parasztpárti lévén. Viszont 1928-ban Maniunak akkora népszerűsége volt, hogy a borsai magyarok is reá szavaztak azt mondva, hogy „mindig együtt voltunk a románokkal, legyünk ezután is egyek.” Viszont az is előfordult, hogy a románok a magyar pártra szavaztak a régi jobb idők visszatérésének reményében. Ahol a földmunkások és városba bejáró gyári munkások nagyobb számban vannak, ott a dolgozók blokkja hódít el mind több és több szavazot. Ha a választási agitáció fel is korbácsolja egy időre a nemzetiségi ellentéteket, annak megszűntével a béke is helyreáll.[4]

Lényegesen különbözik azonban úgy a román, mint a magyar nép politikai felfogása attól, amit kifelé mutat, vagy választásokon kinyilvánít. Először is náluk nincs meg az a 20törés, ami a középosztálybeli ember politikai felfogásában az impériumváltozással beállott. Amit a középosztály olyan élesen különválaszt időben magyar és román impérium között, az náluk egybefolyik, mert tulajdonképpen csak gazdát cseréltek s ők mindenképpen alul maradtak. A falusi ember nem irredenta s ha a régi világot kívánja vissza, azért teszi, mert akkor az általános jólét magasabb fokon állott. Nyíltan bevallja, hogy mindegy neki, akárki uralkodjék, csak élni tudjanak emberségesen alatta. Élete elasztikusan alkalmazkodó, csak így bírhatott ki a történelem folyamán annyi mindenféle uralmat és hódoltságot. Igényeit a minimálisra tudja redukálni, vissza tud vonulni odújába és ki tudja böjtölni a legnehezebb időket is. Becsületes önzése mindenek felett áll, kényszerűségből enged és tud opportunus is lenni, de a maga érdekét sohasem hagyja elsikkasztani. Ez az alkalmazkodási képesség és józan önzés a történelem folyamán a parasztság s így a nemzetiség fennmaradásának is egyik fő megtartó ereje volt. Hasonló a helyzet a román parasztnál, aki a magyarnál is igénytelenebb tud lenni, hiszen a földesurak is csak úgy fogadták be, ha a legszűkösebb viszonyok között is meg tud élni. Moldován Gergely[5] szerint „adjatok inkább egy darab földet annak a romániai utódnak és az érette örök időkre lemond a származás csillogó üvegeiről.”

A nép a mindenkori államformát a királyban személyesíti meg. Tetszik neki, hogy apja legyen az összes polgároknak, akit rendesen csak fényképről ismernek, de akit éppen ezért bizonyos misztikus tisztelet vesz körül. Ebben a ragaszkodásban van bizonyos menekülési szándék. A hűbéruralom idejében a földesúrral szemben egyedül a király volt a nagyobb, a felebbezési fórum, akitől a jobbágy az oltalmat várta. Ma a kormányzati rendszerrel és a hatósági visszásságokkal szemben szintén a királyhoz apellál a nép, mint a földi igazságszolgáltatás legmagasabb személyéhez. Gyakran hallhatjuk mondani, hogy ha ezt, vagy azt a csúfságot megteszik velem, egyenesen a királyhoz fogok menni panaszra. A sorok írójának volt is alkalma meggyőződni arról, hogy a falusi ember nemcsak mondja, hanem meg is teszi azt, hogy leutazik sőt gyalog is lemegy Bukarestbe, hogy a királlyal személyesen beszélhessen és az igazát elismertethesse. A jó király emlékét a nép sokáig megőrzi. Mátyás királyról legtöbb helyen tudják, hogy pártolta a szegény embert. Ferenc József és a Habsburg család csoportképe még sok házban megvan, magyaroknál és románoknál egyaránt de megfér mellette az aradi tizenhárom, meg Kossuth Lajos is. Mihály, vagy Károly király naptáros képe szokta kiegészíteni a sorozatot. Ferenc Józsefről román paraszt mondotta: azóta sem volt olyan jó királyunk, akkor volt csak jó dolgunk. Viszont Ferdinánd és Károly királyt hallottam magyar falusi embertől nagyrabecsüléssel dicsérni.

A be nem tartott ígéretek kiábrándították a falusi embert a politikai pártokból, mert látják, hogy akármelyikük van uralmon, a helyzetükön lényegesen változtatni nem tud. Nincs közvetlen hasznuk a pártokból, s ezért közömbösekké válnak a pártpolitikával szemben. A románság zöme nemzeti parasztpárti; a nemzeti pártot szokta meg még magyar világból s vezetői erdélyiek lévén, akik közül Maniut és Vajdát még bizonyos személyi nimbusz is veszi körül, rájuk adja leggyakrabban szavazatát. A vagyonosabb parasztok között, akiknek bankérdekeltségeik is vannak néha, a liberális párt hódít. Újabban a polgári radikális pártok próbálják levezetni a nép forradalmi feszültségét, s kamatellenes (Lupu) és inflációs (Junian) jelszavakkal még mindig lehet híveket toborozni. A magyarok nemzetiségükből folyó kötelességből szavaznak le a magyar pártra s ugyanígy vannak a szászok és zsidók.

Az utóbbi időben a kommunizmus az, ami mindinkább foglalkoztatja a falusi ember fantáziáját. A kollektív társadalomról meglehetősen zavaros fogalmaik vannak. Forrásaik az orosz hadifogoly, aki bő információt szolgáltat arról, hogy a háború után hogy élnek ott az emberek, a gyári munkás, aki a városról ünnepnapokon hazajön s kurenciában tartja az újabb eseményekkel, amiket az újságoknak nem szabad megírni, néhány jobb és baloldali lap, ami kézről-kézre jár s azok a röpiratok, amikre a csendőrség csak utólag szokott rájönni. A kommunizmus a földmunkásság és az elszegényedett törpebirtokosság között hódít. Az előbbi réteg helyzete a gyári munkásságéhoz hasonló, földje nincsen, amit elveszíthet, munkáját bérbe adja csekély ellenérték fejében; szétszórtságuk és osztálytudatlanságuknál fogva azonban semmiféle szervezettségük nincsen. Ide számítható még az a törpebirtokos réteg, amelyet az agrárreform hozott létre, de fennmaradásukról nem gondoskodott s lassan úgy elsüllyedtek a beruházásokban és adósságokban, hogy már a konverzió sem segít rajtuk. Bár nem számít az agrártermelők közé, de a faluban él az ipartelepek vidékén a falusi munkásság, amelyik a határozott bolsevizálódás útján van s már bizonyos szervezettséggel is rendelkezik. A falusi kisiparos és kereskedők között is találunk a baloldali világnézet számára híveket. Mégis a kommunizmus terjedésének falun komoly akadályai vannak, amik miatt vidékünkön is az agitáció csak Dobokán, Borsán és Kidén tudott mélyebb gyökeret verni. Elsősorban az agrárreform szinte mindenkit földhöz juttatott, kielégítve a földigénylést és a minimálisra csökkentve a földmunkások számát. Igaz, hogy voltak, akik a földön hamar túladtak és visszaestek a földmunkások sorába, mások pedig a városba vándoroltak, de a parasztság túlnyomó többsége mégiscsak rendelkezik a felett az öt hold felett, amit a kisajátításkor kapott. A falusi ember természetében rejlik az, hogy a végletekig ragaszkodik ahhoz, amit a magáénak tud s nem adja önként fel azt a kicsi vagyont, a köztulajdonból való bármilyen nagyobb részesedés reményében sem. Foglalkozásával járó önzése másfelől bizalmatlanná teszi minden új törekvéssel szemben, amikor idegen emberek akarnak tőle valamit, valamire rá akarják venni. A kommunizmust is „úri huncutságnak tekinti, amit a városban találtak ki, olyan dologban pedig, amiről nem tud meggyőződni, aminél valami látókörén kívülálló központi hatalom intézi az ő sorsát, nem bízik. A városi munkássággal sem tud szolidaritást vállalni. Csak azt látja, hogy ha városra megy, sok pénzt költ, az ipari termékek, amiket a városi munkás állít elő, magas áron állanak, amíg ő a búzáért, zöldségért, ha el is tudja adni, még a befektetett munka ellenértékét sem kapja meg. Azt nem tudja, hogy a petróleum, gyufa, bakancs, penge és ekevas ára miért olyan magas és azt sem, hogy ebből mi jut a gyári munkásnak és mi a vállalkozónak, államnak, külföldi hitelezőknek.

Ahol a falun mégis terjed a kommunizmus, ott egyelőre csak destruáló hatása van, hívei szidják az jelenlegi rendet és az egyházat, de mozgolódásuk pozitív programot nem tartalmaz. Nem tudják, hogy ki az ellenségük, mert a bankokrácia láthatatlanul működik, az ipari termelés szervei a városon vannak, az államhatalmat pedig csak a jegyző, tanító, csendőr és végrehajtó képviselik. Ezért tudatos osztályharcról falun nem igen lehet szó. Nemzetiségi szempontokat véve figyelembe, magyarok és románok között egyaránt feltalálhatjuk a baloldali világnézet híveit, s ha a magyarok között helyenként nagyobb arányokat ölt, az annak tulajdonítható, hogy a kisebbségeket az általános gazdasági elnyomás mellett még külön nemzetiségi sérelmek is sújtják.

A falu nemzetiségi közössége

1.

A falusi társadalom integrálódási és differenciálódási képessége. A vagyon szerinti elkülönülés nemzetiségi vonatkozásai. Társadalmi és nemzetiségi rangkülönbségek. Vallás és nemzetiség. Generációk nemzetiségi viszonya. Rokonság és fajiság. A nyelv. Hagyománytisztelet. Alkalmazkodási képesség.

E tanulmány egyik legnehezebb részéhez értünk el, amikor a falu nemzetiségi tudatát akarjuk a társadalmi és egyéni élet összefolyó kapcsolataiból kielemezni. Mi az, ami azonos gazdasági körülmények között élő, két nyelvet egyformán beszélő, egyformán ruházkodó magyar és román parasztot egymástól megkülönböztet? Van-e olyan közös öntudat, ami a falu magyar földművesét, kisiparosát, intellektueljét összekapcsolja osztályok és felekezetek elválasztóvonalán túl? Ezekre a kérdésekre nem lehet sem igennel, sem nemmel felelni s az alábbi fejtegetés is csak szempontokat akar adni a kérdés helyes felfogásához, anélkül, hogy ezt a nemzeti létünk lényegébe vágó problémát teljesen ki tudná meríteni.

Az előbbi fejezetekben végigkísértük a nemzetiségi tudat kialakulását az egyén életében, láttuk, hogy a falusi emberre hogyan hat vissza az adott társadalmi környezet, a vegyeslakosságú falu; az iskola és az egyház mennyiben befolyásolják világnézetét s a község vezetésében, politikában, milyen mértékben és szándékkal vesz részt. Most a falu, tehát a földműves nép nemzetiségi tudatához úgy juthatunk el, ha számbavesszük a falu tagoltságait, megvilágítjuk ezeknek viszonyát a nemzetiségi közösséghez s rámutatunk a nemzetiség önálló tényezőire. A nemzetiségi közösség körülhatárolása után a falusi ember világnézetéből emeljük ki a nemzetiségi tudatot konzerváló és fejlesztő tényezőket, hogy aztán összehasonlíthassuk felfogását a többi osztályok nemzeti öntudatával és a nemzetiségi öntudatosodási folyamatról áttekinthető képet nyerjünk. Ez utóbbi kérdéscsoport a következő fejezet tárgyát fogja képezni.

A falu társadalmában, amint említettük, nagyfokú integrálódási és differenciálódási készség van. A közös érdek megvédésére a falu népe, minden egyéb különbséget félretéve, egy emberként tud fellépni, amiben a belátáson kívül a pillanatnyi fellelkesülés, vagy felháborodás játszik vezető szerepet. Az ok megszűntével azonban a falu társadalma széthull eredeti tagoltságaira, amik elsősorban a vagyon, társadalmi helyzet, felekezet és életkor szerint alakulnak ki.[6]

A földbirtokok szerinti tagolódás vidékenként változik, a nagybirtok, középbirtok és kisbirtok összefolyó kategóriák, de az elkülönülés nagygazda, középbirtokos, kisgazda és földmunkás között annál nagyobb. Kevés osztály, vagy közösség keretében találjuk meg a fokozatoknak ilyen színes skáláját. A faluban mindenki különbnek érzi magát a másiknál: a nagygazda nem adja lányát a kisgazdához, a kisgazda lenézi a földmunkást és cselédet, viszont az uradalmi cseléd kicsinyli a falu módos gazdáit is. A nagygazda nagyobb kapitalista mint a bankigazgató, viszont a földmunkások közül sok erősebb kommunista a gyári munkásnál.

Alább részletesen ki fogjuk fejteni a tulajdonviszonyok és a nemzetiségek közötti összefüggéseket; itt csak annyit, hogy a birtokmegoszlás és a nemzetiségi tagoltság az agrárreform óta a legtöbb helyen nem esik egybe. Azelőtt általános volt az elkülönülés a magyar középbirtokos és román kisbirtokos réteg között, vagy a nagybirtokos földesúr volt magyar, s a románok törpebirtokosok vagy földnélküliek. Az agrárreform nivelálta ezeket a különbségeket s a magyar és román gazda egy birtokos osztályba jutása csak tompított a nemzetiségi ellentétek gazdasági élén. Viszont az agrárreform ellenére is kialakulóban van az a román birtokos réteg, mely az elszegényedett magyar birtokosoktól megmaradt kevés földet lassan összevásárolja, vagyis kialakulóban van egy új román középbirtokos osztály. Ma egy ellentétes folyamatnak a holtpontján túl állunk, ami a magyar középbirtok román kezekbe jutása és a magyar és román parasztbirtok kiegyensúlyozódásában áll. Az előbbi gazdasági alapon álló nemzetiségi ellentéteket teremt, az utóbbi a nemzetiségi jelleg elmosódására vezet.

A vagyon szerinti megoszlás mellett a nép még mindig megtartotta a nemes és jobbágyutódok közötti válaszfalat. Ez ma már sem jog, sem vagyonkülönbségre nem támaszkodik, sőt nagyon gyakori, hogy a nemesek nagyobb nyomorúságban élnek, mint a jobbágy leszármazottak. Mégis a kurtanemes nem szívesen házasodik lefelé s még a románok is önérzettel hangoztatják: eu sunt nemes.

A nemzetiségi elkülönülés már közelebbi rokonvonásokat mutat a még meglevő társadalmi különbségekkel. A nemzetiségi öntudat egyik fő támasza, ami a nagyobbmértékű fajkeveredést is megakadályozza az, hogy a magyarok többnyire nemes utódok, a románok pedig az egykori jobbágyok leszármazottai, tehát elsősorban osztály- és rangkülönbséget látnak egymás között s csak azután jelentős a nemzetiségi eltérés. Ez a két kategória azonban nem fedi teljesen egymást, mert vannak román nemesek és viszont voltak magyar jobbágyok is. Ez utóbbi esetben, amikor tudniillik mindkét nemzetiség ugyanazon osztályhoz tartozott, sokkal nagyobb arányú a keveredés, mint olyan helyeken, ahol magyarok nemesek, a románok jobbágyok voltak. Borsán nagybirtok lévén a jobbágyok nagy része román, kisebb része magyar volt s most utódaik sokkal sűrűbben házasodnak össze, mint például Kidében, vagy Bádokban, melynek magyar lakossága kurtanemesekből származik, s ma sem keveredik össze elődei román jobbágyainak utódaival. Az asszimilációt itt a kultúrközösség hiánya, az osztálykülönbség akadályozza meg. Bár ma ez a rangkülönbség még eleven társadalmi erő, a jövőben az általános leszegényedés folytán mindinkább háttérbe fog szorulni s ugyanilyen mértékben mosódik el a nemzetiségi különbség is, elveszítve egyik lényeges indokát.

Sajnálatos némely községben az erős felekezeti elkülönülés, ami mögött nem a nép hitbeli felfogása, hanem egyes papok túlbuzgósága, a reverzálisok erőltetése és a térítések körüli nemtelen versengés áll. A felekezeti széttagoltság amúgy is fennáll a külön templom, esetleg iskola és az egyesületek társadalmi tevékenysége révén, ezen túl az agitáció éppen olyan mesterséges, mint a politikai korteskedés, amit az is bizonyít, hogy a bujtogatás megszüntével, ha a felkorbácsolt személyi ellentétek is elsimulnak, a felekezeti béke helyreáll.

A társadalmi tagoltság mellett a felekezeti az, ami a nemzetiségeket legélesebben különválasztja. Protestáns egyházak magyar jellege s a görög egyházak nemzeti színezete az, ami a falusi embert leginkább leköti nemzetiségéhez. A róm. kath. egyház speciális helyzetben van. Felekezeti szempontból közelebb áll a görög katholikushoz, viszont hívei nemzetiségi szempontból inkább a protestáns magyar hívekkel vállalnak szolidaritást. A keveredés is nagyobb római és görög katholikusok között, mivel a vallási kultúrközösség csak kedvez az asszimilációnak. Bonchidán, vagy Kidében, ahol római katholikus egyházközség is van, több vegyesházasság fordul elő, mint a protestáns vidékeken. Bonchidán görög katholikus magyarok is élnek. Maga a katholikus egyház sem tud dönteni afelől, hogy a szórványokon lakó híveit a görög katholikus, vagy a protestáns templomba irányítsa. Azok, akik Rómától várnak tanácsot, eltiltják a protestáns templom látogatásától szórvány-katholikusokat s inkább a román templomba irányítják őket. Csak az újabb egyházi és világi generációnál általános az a felfogás, hogy a vegyeslakosságú területeken első az asszimiláció megakadályozása, már csak azért is, mert az elrománosodás a görög egyházakba vezet.

A vagyoni helyzet polgári, a társadalmi rang feudális különbségeitől és a felekezeti megoszlástól függetlenül tagozódik a falu korosztályokra és nemzedékekre. Az öregek kasztja még ma is sokfelé tartja kezében a vezetést, ami teljesen érthető abban a falusi közösségben, ahol nem a szakképzettség (ami nincs, vagy hiányos), hanem a tapasztalat döntő vitás kérdésekben. A középkorúaké a munka és a falu tényleges vezetése gazdasági és adminisztratív téren. A fiatalság (még nem házasok) egyelőre az idősebbek irányítása mellett végzi munkáját; olyan mértékű generációs ellentétek, mint a mai középosztálybeli fiatal és idősebb nemzedék között, nincsenek. Ennek a falu fokozottabb konszolidációja mellett az az oka, hogy a középkorúak jórészt háborúviselt emberek, akik maguk is elég világlátottak és „haladó szelleműek” ahhoz, hogy a fiatalok esetleges újításait ellensúlyozzák.

A generációs tagolódás nemzetiségi vonatkozásait a román és magyar azonos nemzedékek viszonyában kell keresnünk. Gyermekeknél ez teljesen elmosódik, a fiatalságnál kezd csak kiütközni. A fiatalok sajátos megnyilatkozási helye a tánc. Borsán két tánc van, mindkettőben a román és magyar fiatalok együtt táncolnak. Kidében, Bádokban s ahol öntudatosabb magyarság él, a vasárnapi táncot külön rendezik meg. Ide jár be a szórványok magyar fiatalsága is, akik aztán gyakran beházasodnak az erősebb és módosabb magyar községekbe. Ami a középkorúakat illeti, a munkában és közös veszedelem idején ezek is összefognak, például kalákában, vagy tűzoltáskor. Ünnepnapokon kiülnek a ház elé vegyesen s többnyire románul beszélgetnek, Borsán, ahol még a viseletük is egyforma, semmiről sem lehet látásra megkülönböztetni, hogy melyik magyar és melyik román. Sajnos, gyakran még a házba bemenve sem tudja meg az ember, mert sok magyar családban otthon is románul beszélnek. Az öreg emberek, mint a régi világ képviselői, még inkább tartják ezt a különbséget.

Ezeket előrebocsátva, az erdélyi vegyeslakosságú falvak tárgyilagos áttekintéséből kitűnik, hogy ott a nemzetiségi megoszlás nem kizárólagos, sőt nem is elsődleges tagolódás. Láttuk, hogy nemzetiségi közösség szervesen illeszkedik be a falu többi kategóriájába s hol tovább osztja, hol áthidalja azokat. Ezek az összetevő erők feltételezik a nemzetiségi közösség önálló létezését, ami több a gazdasági, társadalmi és vallási megoszlásnál. Ennek a többnek az alapja a rokonság, vagy általános értelemben a fajiság. Szándékosan tartózkodtunk mindeddig a faji kérdés felvetésétől, mert szigorúan tudományos értelemben nem beszélhetünk magyar vagy román fajról. Még kevésbé tehetjük ezt a vegyeslakosságú vidékeken, ahol egyrészt a román és magyar fajtát közösen jellemző típusok, másrészt a keveredésből előállott új típusok miatt a lakosság nacionáléját nem lehet tárgyi ismérvek alapján megállapítani, viszont az is kétséges, hogy az egyének fajbiológiai vizsgálata fedné-e nemzetiségi bevallásunkat? A fajiságra minden nemzet fasisztái és fajvédői biológiai és történelmi jogokat építenek. Innen ered nálunk a névelemzés, amikor azokat a magyarokat, akiknek román hangzású nevük van, állami iskolába kényszerítik a Székelyföldön, a német hangzásúak tulajdonosaiból pedig svábokat akarnak csinálni Szatmáron. A fajiságnak a mi szempontunkból az a jelentősége, hogy falun, ahol a patriarchális családberendezkedés legtisztábban megmaradt, erős családi és rokoni érzés tartja össze az egy nemzetségből valókat, a nemzetségek megint községek szerint különülnek el, viszont ugyanazon nemzetség tagjai beházasodnak más községekbe és így valóságos rokonság alakul ki egy vidék magyar lakossága között, ami országos arányokba kivetítve már faji közösséget jelent. Borsán például három magyar nemzetség van, a Kallós, Kispál és Varga, a többi községekben ugyanígy, de kimutatható birtokmegoszlásban, községi adminisztrációban, egyházi és kulturális életben a családi politika. Természetesen nem lehet ezt a rokoni-faji összeköttetést minden más kapcsolat felé emelni, mert amint egy nemzetség keretén belül is osztálytagolódás indul meg, a rokoni kapcsolatok felé emelkedik az osztályérdek s erősebb szolidaritás alakul ki az érdekközösségben levők között. Mégis ez a családi, rokoni, faji együvétartozás az, ami a nemzetiségi közösség alapját képezi, s ami a nyelvközösség folytán nagyobb néptömeget is összekapcsol.

A közös nyelv a nemzetiség tulajdonképpeni ismérve, ebben nyilatkozik meg és egyesül az egész nemzetiségi közösség, ha egyes elemei között fajrokonság nincsen is. A mindinkább elmosódó faji jelleg és az eredet ellenőrizhetetlen ténye mellett a nyelv bizonyul a nemzetiséghez tartozás legbiztosabb kritériumának. Az ember az anyanyelvén tudja magát leghűbben kifejezni, a nyelv határai között gondolkozik s a nyelv rányomja bélyegét egész egyéniségére.[7] A nemzetiségi közösség pedig addig marad fenn, amíg tagjai a közös nyelvet beszélik s amíg saját nyelvű kultúrája van. Az asszimiláció ott kezdődik, amikor az ember csak töri az anyanyelvét s amikor már elfelejtette, eredeti nemzetisége számára elveszettnek tekinthető. Ezért a kisebbségek legelső joga a szabad nyelvhasználat és az iskolai autonómia, amiben a nemzetiség fennmaradásának legfőbb biztosítéka rejlik.

A nemzetiségi közösség tehát a fajiságon (rokonságon) épül fel és a közös nyelvben jut kifejezésre. A falusi ember nemzetiségi felfogásához azonban úgy juthatunk el, ha ezeken túl rámutatunk világnézetének két alapvető jellemvonására, ami a hagyománytisztelet és az alkalmazkodási képességben foglalható össze s ami a népi kultúra kialakulásának és megmaradásának is magyarázatát adja.[8]

Ezek a fogalmak látszólag ellentétben állanak egymással, hiszen köznapi használatban a konzervatívizmust a társadalmi formák megmerevülésének, alkalmazkodásra való képtelenségnek jelzésére szokták használni, alkalmazkodás alatt pedig az opportunitást és kaméleon-politikát értik. E fogalmakat elemezve a falu konzervatívizmusa egyrészt a környezet változatlanságának és az évszakok szabályos változásának az eredménye, ami a földművest bizonyos periodikus, évszázadok alatt kitapasztalt munka beidegzéséhez vezette, másrészt a bizalmatlanság, amit az új kezdeményezésekkel és rendesen hátsó gondolatokkal hozzá közeledő városi emberrel szemben érez. A hagyománytisztelet, amire a politika és világnézet tárgyalásánál már rámutattunk, elsősorban a miliőből és az anyagi megkötöttségből ered, ami konzerváló erőként átterjed a földművelő szerszámok használatára, az építkezésre, ruházatra, dialektusra s általában minden szellemi megnyilvánulásra. Jellemző, hogy például Borsán közvetlen a háború előtt még faekével szántottak s csak amikor a szántóversenyen bebizonyították a vaseke nagyobb munkaképességét, a szomszéd falusiak azt kezdték használni s csúfolták a borsaiakat elmaradottságukért, akkor vitte rá, nem az ökonomikus belátás, hanem a szégyen Borsa lakóit arra, hogy régi ekéiket kicseréljék. Az új kezdeményezésekkel szemben tanúsított bizalmatlanság viszont megérthető a földműves osztályhelyzetéből, amikor a történelem folyamán mindig ő volt legalul és sok jót fentről nem várhatott. A jobbágyfelszabadítás után pedig kortesek és ékesszóló vigécek lepték el a falut s a falusi ember megismerte a földesúr után az intelligenciának egy másik képviselőjét, amelyikben még kevésbé bízott, mert az előbbi ura, de egyben védője is volt, míg az utóbbihoz legfeljebb be nem vált spekulációk fűzték. Ezeknek alapján a falusi embert közfelfogás szerint konzervatívnek tartják, bár – Weisz István szerint – több joggal nevezhető liberálisnak. Felszabadulása, osztálykifejlődése a liberalizmus korába esik, létalapja a magántulajdon és szabad kezdeményezés, felfogása elmaradt a múlt század szabadelvűségénél, melynek előnyeit nem élvezhette, de hátrányai annál inkább sújtották.

Akár konzervatívnek, akár liberálisnak nevezzük a magyar parasztot, konzerváló erejének alapja és liberális kezdeményezésének határa nagymértékű alkalmazkodási képessége. Amint fentebb említettük, csak így tudott megmaradni mongol-, törökdúlás, váltakozó főurak és német nyomás alatt; beszolgáltatta a tizedet, később lepengette az adót és visszahúzódott odújába. Ugyanezt tapasztaljuk napjainkban, amikor az impériumváltozáson legsimábban a falvak népe esett át s a kisebbségi sorsban ők találták fel leghamarabb magukat.

Ez a konzerváló erő, ami a földműves életberendezkedésével jár, a magyarázata annak, hogy a nép a dialektust, viseletet, szokásokat sokkal tisztábban őrizte meg, mint a városi ember, aki közvetlen kapcsolatban lévén a technikai kultúrával, mind többet vetett le eredetiségéből és uniform európai típussá fejlődött. Ameddig a faluban őstermelés folyik, ezek a népi sajátosságok kevés módosulással megmaradnak, amint a falu is áttér a racionalizált termelésre, ugyanolyan mértékben veszít eredetiségéből, mint ahogy a falusi legény gondolkozása is teljesen átalakul, ha gyári munkásnak szegődik el. Ezek a ma még élő népi sajátságok s a primitív népi kultúra csak a falusi ember nagymértékű alkalmazkodási képessége folytán tudtak megmaradni, amit szintén a jobbágy történelmi osztályhelyzete determinált. A földesúrral, államhatalommal és betörő idegenekkel való megalkuvás menthette át csak a népi kultúrát, amit ha nem szájról szájra adtak volna át, hanem fennhangon hirdettek volna, ma már nem lennének sem népdalok, sem népmesék.

A falu társadalmának nemzetiségi tudata tehát a fajiságon (rokonságon) nyugszik, a közös nyelvben jut kifejezésre, amihez a konzerváló és alkalmazkodási képességgel átmentett tradíciók, szokások, viselet járulnak s ez az érdek és érzelmi kapcsolat egyrészt szétválasztja a falu társadalmának azonos tagoltságaiba tartozókat, másrészt magasabb nemzeti egységbe fogja össze őket.

2.

A kisiparos és a nép. Az intelligencia nemzetiségi tudata. A birtokososztály mai szerepe. Nemzetiségi öntudatosodási folyamat.

A falu nemzetiségi helyzetéről alkotott képünk csak úgy lehet teljes, ha megvizsgáljuk a falu más osztálybeli lakosságának viszonyát a parasztsághoz. A kisiparos és kereskedő különálló jelenség. A parasztokból él, de mégis lenézi őket s az osztálykülönbséget lehetőleg érezteti velük, viszont emezek nem becsülik sokra az otthoni ülőmunkát és a spekulálást, amíg ők a mezőn dolgoznak és izzadnak. A kocsma vagy a bolt a falu kaszinója, oda jár az újság, ott tárgyalják meg a világ sorsát. A viszonteladó kereskedőt vagy a rendelésre dolgozó kisiparost a nagyipari konkurencia gyakran balra tolja s akkor a bolt meg a műhely valóságos szabadegyetemmé alakulnak át. A kisiparos a gyári munkással szemben mégis a konzervatív és hazafias elemek közé tartozik, a gyárak ellen szónokol és azt szeretné, hogy mindenki magyar csizmát, vagy ködmönt viseljen, aszerint hogy mi a foglalkozása. A tanító sokféle eleven társadalmi munka kezdeményezője s a néppel együttélő intellektuel is. Az állami tanító sovinizmusa ma már a politika közhelyévé lett. Hozzátartozik a falu nemzetiségi képéhez, néhol a múltat sirató pap, akinek a tétlenséghez ez a jogcíme. Jártam olyan községekben, ahol a pap nem ért rá a gazdálkodástól arra, hogy a gyermekeket a szülők kérésére magyarul írni, olvasni megtanítsa, mert a községben csak román iskola van; voltam községekben ahol nincs, aki hittan órát tartson s román pap keresztel és temet. De láttam olyan helyet is, ahol a konfirmációi előkészület és a vasárnapi iskola keretébe illeszti be a pap a magyar irodalomtanítást. A tanító, pap, középbirtokos, vidéki orvos, gyógyszerész, ügyvéd családjai képezik a nagyobb községek intelligenciáját. Ez a réteg tapasztalatom szerint ritkán tudja megtalálni a megfelelő kapcsolatot a néppel. A városi középosztállyal szemben érzi, hogy kiesik a haladásból, nem jut hozzá a kultúrához, s ezért görcsösen ragaszkodik mindenhez, ami városiasabbá teszi, meg akarja őrizni az uraság és kulturáltság látszatát. Mivel nincsen alkalma arra, hogy felfelé törekedhessék, magasabb körök összeköttetését keresse, lefelé zár el minden utat, a földművesek felé, akik pedig létalapját képezik. A paraszt műveletlen, a paraszt önző és ravasz, halljuk, csak a maga érdekeit nézi és igyekszik kijátszani az urat. A paraszt kommunista, ha lázadozik az uzsorakamat és az adóterhek ellen. Hogy tehát városibbak legyünk a városiaknál, hazafibbak a hazafiaknál, zárkózzunk el a falusiaktól és tartsuk örökre szerencsétleneknek magunkat, hogy a sors kivetett egy egyszerű faluba, ahonnan nincs menekvés, – ez a falusi intelligencia egyik részének beteg és szomorú ideológiája. Ezért tapasztalat szerint, ha nagyvárosi ember kimegy falura, sokkal közvetlenebbül el tud beszélgetni a falusi emberrel és szívesebben meghallgatja annak ügyét, baját, mint a falusi intelligencia képviselői, akiknek feltétlenül le kell ereszkedniük ahhoz, hogy a falusi emberrel szóba állhassanak. Ez a mentalitás tipikusan kispolgári.

A feudális berendezkedésben volt bizonyos patriarchális viszony a birtokos és paraszt között, ami ma is sokfelé megmaradt. A birtokos nemes nemcsak ura, de munkaadója és eltartója volt a jobbágynak, akit kifelé megvédett és ha munkaképtelen lett, eltartásáról gondoskodott. Ezt a romantikát a polgári rend az eladó és vevő, a munkaadó és bérmunkás közötti rideg üzleti viszonyra változtatta s ez nehezedik rá és merevíti meg a vegyeslakosságú falu társadalmi életét is. A polgáriasuló román falusi elemekkel szinte ugyanaz a helyzet. A különbség legfeljebb az, hogy itt az első úri generáció a falusi intelligencia s így a szakadék még nem mélyült annyira mint a már deklasszálódó magyar középosztálynál. Amellett a feudalizmus hátrányai nem származtak olyan mértéken át rá, az úr és paraszt közötti különbségek kisebbek s bizonyos, az új népekkel járó demokrácia hat át minden réteget. Említettük, hogy a kispolgári intelligencia, hogy polgárinak látszódjék, hazafias akar lenni és lenézi a parasztot, akinél a nemzetiségi érdek az anyagi érdek után következik. Valamely nemzetiségről keresztmetszetet készítve kitűnik, hogy a sovinizmus osztálytünet. A feltörekvő polgárság körében keletkezik, amelyiknek haszonnal jár, ha az állam megerősödik és minél több tisztviselőt tud eltartani, haszonnal jár, ha a kisebbségeket kiszorítják előbb az állami bürokráciából, majd a szabad pályákról, mert új elhelyezkedési lehetőségek nyílnak meg előtte. Amennyire megvan a feltörekvő polgárságban, amelyiknek terjeszkedésre van szüksége, éppen úgy feltalálható a deklaszálódó polgárságnál is, amelyik más megoldást nem lát, mintha a vele egy osztályban levő más nemzetiségüeket kiszorítják és ő visszanyerheti az elvesztett pozíciókat.[9] A román sovinizmus a feltörekvő polgárság hazafisága, a magyar sovinizmus a fuldokló középosztály szalmaszála.

Szükség volt részletesebben kitérni a falusi középosztály nemzetiségi felfogására, ami visszatükrözi azt a lényeges különbséget, ami nép és intelligencia életberendezkedése s mi ebből következik, nemzetiségi felfogása között fennáll. Hogy teljes legyen a kép, még megemlítjük a mindinkább elszegényedő nagybirtokos osztályt, amelyik egykor a falu ura volt. A gazdálkodás nem nemzetiségi alapon történik, hanem gazdasági alapon, vagyis a szükségletek előállításánál, az eladásnál, a személyzet megválogatásánál gazdasági szempontok az irányadók. A személyzettel való közvetlen magyar beszéd azonban felébreszti bennük is azt az érzést, hogy ha az úr nem szégyelli, akkor mi sem fogjuk szégyellni a magyar beszédet. A történelem viszont arra is számos példát mutat, hogy birtokos nemes környezete és idegen cselédsége folytán asszimilálódott.[10] Azt is tapasztaltam egy községben, ahol a birtokos család elődei megtöltötték törvénytelen parasztgyerekekkel a falut, ezek természetes apjuktól az intelligenciát és tehetséget örökölve előbb gazdasági téren, majd a nemzetiségi forradalmakban felülkerekedtek a degenerált törvényes leszármazottakon és elődjük, vagyis apai nemzetiségükön. A birtokát veszített, vagy szűkebbre szorult birtokososztály a magyar kultúrcélok, de főleg az egyház támogatásában találta fel hivatását, amit a falusi nép egymaga eltartani képtelen. A hívek zöme nem tudja megfizetni egyházi adóját, de ha egy-egy gazdag is akadna közöttük, az sem járul inkább hozzá a közös terhekhez. Így a patronátus a mai napig is fennmaradt.

*

A nemzetiségek öntudatosodását társadalmi folyamatnak fogva fel azt látjuk, hogy azok a konfliktusok, amik az együttélő népek között beállanak, ennek az öntudatosodásnak természetes következményei. Az öntudatlan együttélő népek között a nemzetiségi kérdés először offenzív jelleget ölt, a különbségek lesznek szembeötlők és minden nemzetiség a másikban előrehaladásának akadályozóját látja. Az államalkotás stádiumában érik el a nemzeti energiák maximumukat, amikor az uralkodó nemzetiség át akarja formálni az egész államot a maga hasonlatosságára. Ezt a fejlődési fokot a nyugati nagy nemzetek már a múlt század folyamán elérték, míg keleten, annak ellenére, hogy egyes népek államalkotásra jutottak, ez a forrongási időszak még mindig tart. Az agrárnépek fejlődése mindig mögötte áll az ipari államoknak, az őstermelés konzerválja a társadalmi berendezkedést s csak a racionalizálás kiterjedésével kapcsolódik be a mezőgazdaság a technikai és szellemi kultúra új formáiba. Az erdélyi falu ma még a nemzetiségi öntudatosodás legelső fokozatainál tart. Egyes vidékek vagy egyes nemzetiségek már eljutottak addig, amikor harcok kezdődnek, innen például Aranyosszék kiélezettebb nemzetisége ellentétei, ahol kulturáltabb, várossal közeli érintkezésben levő néptömegek élnek. A mi vidékünk ebből a szempontból elmaradottabb, egyedül Kide és Bádok mutatják az öntudatos együttműködés képét. A román általában csak most öntudatosodó, a magyar öntudatát veszítő nemzetiség, a szász az autarchia falai közé zárkózik, s mindezek más-más vidéken az együttélés legkülönbözőbb formáit mutatják. A fejlődés azonban nem áll meg sem a nemzetiségi harcoknál, sem egyes nemzetiségek államalkotásánál, hanem a dolgozó tömegek uralomra jutásával a nemzetiségek békés és öntudatos együttműködése felé irányul. Amint a nemzetiségi küzdelmek gazdasági éle letompul s az osztályellentétek megszűnnek, a nemzetiségi energiák megtalálják a maguk kiélési formáit a kultúrában, ami még beláthatatlan lehetőségeket rejt magában. Erdély a maga három nemzetével az elsők közé tartozott, akik a szabadversenyt kimondták a tudás területén. A nemzetiségi kérdés rendezésében már megelőzte Svájc és Észtország a megoldást, tehát mint kisebbségek csak társadalmi úton kereshetjük, a népi kultúrával átitatott magyar földművesosztály és az európai szervezettségű munkásság érdekeinek gazdasági, társadalmi és kulturális védelmében.

Az együttélő népek kölcsönhatásai

Nyelv és népművészet keveredése. Az építkezés és diszítések egyformasága. A népviselet 100 évvel ezelőtt és ma. A háziipar kezdetei. A temető.

A vegyes ethnikai területeken elkerülhetetlen a népek közötti kölcsönhatás, ami az évszázados együttélés természetes következménye. A fejlett kultúrával, művészettel és nemzetiségi öntudattal rendelkező népek között ez a kölcsönösség kevéssé észlelhető, így például a toroczkói viseletre semmi hatással sincsen a beszivárgó románság, vagy Kalotaszegen is a magyarok és románok megtartották különbözőségüket. Olyan helyeken azonban, mint Borsa és vidéke, amely állandó útja volt a betörő idegeneknek, amelyet tatár és török annyiszor végigsepert, megakadályozva nemzetibb élet és egységesebb kohézió kialakulását, ott a népek között olyan nagyfokú keveredés jött létre, hogy ma már nyelvben, építkezésben, viseletben, zenében nagyon nehéz megkülönböztetni a kölcsönösen előforduló elemek származását és hovátartozandóságát.

Eddig a borsai községcsoportot általános szempontból tárgyaltuk, az alábbiakban a helyi speciális kölcsönhatásokat szeretnők alapvonásokban ismertetni.

A nyelvre a kevertség jellemző. Magyarok használnak teljesen román szavakat, románok használnak magyar kifejezéseket. A földművelés körüli kifejezései külön megvannak magyaroknak és románoknak, a pásztorság szavai románok, az állatok nevei vegyesek aszerint, hogy melyik vásárról vették őket. Ritkább a kölcsönhatás pl. Kidében,[11] mint a kevesebb színt, de nagyobb keveredést mutató Borsán. Utóbbi helyen pl. ilyen nevű románokat találunk: Horváth, Szentpéteri, Tamás, Pásztor, Ábrahám, Kerekes, Kertész, Boros, Mezei, Német, Csákai, ami kétségtelen jele a nagyfokú elrománosodásnak. A gyakran előforduló Bochis név is a helybeliek szerint a magyar Bakosból származott.

A népművészetekre vonatkozóan Pálffi Zoltán rajztanár folytatott alapos kutatásokat, melyekből egyes részeket itt leközlünk.

A telkek beosztása és elrendezése nagy változatosságot mutat a falvakban. A ház régebben többnyire a telek közepén épült, ma inkább a szélén, tömöttebb házsoroknál a telek elején, kevésbé tömötteknél minden következetesség nélkül a telek bármely részén. A front előtt, közvetlenül az ablakok alatt gyakran primitív méhkasok láthatók. Virágoskert ritkaság. A telken levő épületek közül a csűr, vagy fészer gyakran a házhoz épült, vagy egy fedél alatt van az istállóval. A majorságól ugyancsak legtöbb esetben közvetlenül a ház mellett foglal helyet. A pince néha külön áll, máskor a ház, vagy a gabonás alá van építve. Szinte minden telken megtalálható a kukoricaszárító kas, a legkülönbözőbb formákban és kivitelben, de minden művészi díszítés nélkül. Körülbelül minden második telken található nyári sütő. A szegényebb házak szalmafedelesek és tornác nélküliek. De különben egészen bekerített tornác és különösen veranda a módosabb házaknál sem fordul gyakran elő. A szalmafedelű házak külseje dísz nélküli. A zsindellyel és cseréppel fedettek frontja és tornáca néhol fafaragással díszített. Ilyen díszítéseket találtam nagyobb számban és rajzoltam le Válaszúton, Kendilónán, Dobokán. Borsán már kevesebbre akadtam. Csomafáján még kevesebbre, Kidében pedig, amelyik legtávolabb esik a vasútvonaltól, éppen semmire. E faragások újkeletűek, erősen érzik rajtuk a kalotaszegi hatás, de van bennük invenció, ízlés, fantázia, sőt bizonyos tekintetben újszerű, partikuláris és egyéni stílus. Ezért, ha e vidék népének művészetében találhatunk valami igazán figyelemreméltót, akkor ezt elsősorban e házhomlokzatok díszítésében kell keresnünk.

Használati tárgyakon, asztalon, széken, szövőszéken, sulykon, stb. nem találtam semmi diszítést. Csak K. Lónán akadtam véletlenül egy egyszerű tulipános, bevéséssel díszített járomra. Ugyane ház előtt a kapufélfa is így van díszítve. A faragójuk és tulajdonosuk román ember.

Figurális díszt 8 faluban összesen kettőt találtam, két házhomlokzaton. A házak, a szobák belső berendezése általában szegényes. A kilincs néhol még fa-kilincs. A szokásos bútorok mellett egy szegre akasztva csüng a tálas, egy kis méretű polc, amin tálakat, csuprokat tartanak. Ugyancsak a falon csüngenek festett agyag és porcellán tálak, kancsók – kolozsvári vásáron vett holmik.

Az építkezésnél tehát nem találunk nemzetiségi különbséget, sőt a díszítések is annyira egyformák, hogy például román ember a kapufélfára és a járomra magyar tulipánt farag, az új házak homlokzatának faragásain pedig kalotaszegi hatás érezhető. A lakóház díszítésein a magyar kultúrfölény figyelhető meg, a kidei háztípusban Debreczeni László ősi gyökerű és legáltalánosabb típusú erdélyi magyar házat ismert fel.

A múlt század eleji román viseletet a következőképpen írja le Hodor Károly: „Ruházatjuk durva, önkezük munkája többnyire; némely darabjaiban egymástól vidékenként négyképen különböző. Általános a szürke vagy fekete czondra (a Székelyeknél czedele, a Szilágyságban zeke, Kalotaszegen szokmán) fehér gyapjú posztó szÚjjas nadrág, bocskor, innepeken rövid szárú csizma. Szüzei, gyakran csalfa jelül, pártával legyeskedők, innepeken rokoját piros csizmát viselnek, hajakról számos tarka-barka pántlika csügg, nyakakat ezüst pénz sorokkal ékesítik.”[12] Ez a közel százéves leírás is a régi magyar hatást bizonyítja. Sólyomkő Borend, Babucz község románjai ma is a Kajántóban még meglevő s a kalotaszegitől átmenetet képező magyar viseletet hordják.[13]

Ez elmúlt nyáron Pálffi Zoltán a következő nyomokra talált:

A ruházat szintén szegényes, a városi gyári holmi mind nagyobb teret hódít, visszaszorítja az amúgy is vérszegény és jóformán tradíció nélküli falusi viseletet. Kérdezősködtem, milyen lehetett itt a viselet 100-150 évvel ezelőtt, maradt a falun valami ruhadarab az akkori időkből. „Hát tetszik tudni, a ruha elviselődik s ha maradt volna is, csak rongyokban maradt volna.” Ilyen feleletet kaptam. Tehát nem volt a viseletnek olyan darabja, ami érdemes lett volna, hogy megmaradjon és ne viselődjék el. Egyetlen női inget és férfi gatyát találtam Borsán, ami a református kurátor állítása szerint a 48-as előtti időkből való. Ezekhez hasonlót ma is viselnek. A férfiviselet: harisnya, mejrevaló és condrakabát, vagy ing és gatya, vagy mellény, kabát, bricsesz és csizma. A női viselet: szoknya, ing, lájbi (ami nagyon hasonlít a pruszlikhoz), vagy blúz és szoknya, vagy egész egyberuha gyári anyagból. A lányok gyakran kontyot hordanak és bekötik a fejüket. A nyaklánc és fülbevaló olcsó, vásári holmik.

A viselet nemzetiségi jellegzetességei is elmosódók. Bádokban pl. az a főkülönbség, hogy a nemes magyarok városias, a románok pedig falusi viseletben járnak. Kidében a magyarok szürke harisnyát, a románok pedig fehéret viselnek. Borsán magyaroknál és románoknál egyaránt divatos az ujj nélküli báránybőr cheptor, továbbá a szokmány, ami a nagykabátnak felel meg; újabban a magyarok mintegy megkülönböztetésül szokmány helyett ujjast viselnek. A románok katrincát nem hordanak, de az egyszerűbb román ing-kivarrások mindkét nemzetiségnél feltalálhatók. Pálffi Zoltán írja:

A ruházathoz szükséges kelmét még túlnyomólag maga a nép szövi kenderből, lenből, gyapotból és gyapjúból. A varrottast régebben nem ismerték, (az írás utánit ma sem ismerik), de ma már varottas-mintákat is szőnek pl. párnahajakba, terítőkbe. A székely szőttest román házaknál is szövik. A nép otthonában csak a módosabbaknál találhatók varrottasok és mintás szőttesek, többet találtam ilyet a templomokban, mint úrasztal, vagy szószékterítőket. Ezek között igazán művészi darabok is akadnak. Kérdeztem az asszonyoktól, honnan szerzik a mintákat, azt felelték, egymáséról varrják le. De máshonnan, más módon nem szereznek-e, kíváncsiskodtam. „Hát igen, papírról is varrja, akinek van.” Elmentem egy ilyen papíros nénihez. Sok kérelem után előszedett a ládafia aljáról egy „papírt”, ami nem volt más, mint egy lapfoszlánya valami francia kiadású kézimunkagyűjteménynek, az előszedett lapon egy dán kézimunka fényképével. Több papírja nincsen? Nem volt több. De ez az egy is elég, hogy rávilágítson és megmagyarázza, miért olyan következetlenül sokféle és stílusaiban különböző az a kevés keresztszemes, hímzéses, vagdalásos munka is, amit itten találni lehet.

A temető, mely minden községben magyaroknak és románoknak külön van, nem mutat művészi szempontból különösebbet; kopjafák nincsenek, sírköveket csak elszórva találunk, s a háború óta azok is mind ritkábbak. Ezért szünetel a bádoki kőfaragás is. Figyelmet érdemel egy borsai román ember sírköve, melyre szintén magyar tulipán van faragva.

A vidék szegényes népművészetéből ezek a kölcsönös vonások emelkednek ki.

Tulajdonviszonyok

Nemzetiségi tulajdonviszonyok kialakulása; a múlt század birtokpolitikája. Birtokmegoszlás Erdélyben. Az agrárreform Borsán. A kisajátítás gazdasági eredményei és a gazdasági válság. Az agrárreform nemzetiségi mérlege.

A nemzetiségek közötti tulajdonviszonyokról tulajdonképpen a jobbágyfelszabadítás óta beszélhetünk, amikor a nemzetiségi szempontból semleges nemesi birtokot felosztották s minden jobbágy megkapta az addig művelt föld tulajdonjogát, mi után már nem úrbért, hanem adót kellett fizetnie. A nemesi birtokokra a kipusztult magyar jobbágyok helyébe betelepült jórészt idegenek most már beléptek a magyar nemzetbe, melynek politikai értelmezés szerint addig csak a főpapok, főnemesek és nemesek voltak tagjai. Erdélyben a székely és szász közületek nem ismerték a jobbágyrendszert s így a jobbágyfelszabadítás a magyar vármegyékre szorítkozott. Itt a számbeli túlsúlyban élő román népelem jutott elsősorban földhöz, úgy, hogy a jobbágyfelszabadítást méltán nevezhetjük a románság felszabadításának. Hodor[14] kimutatja, hogy Doboka megyére 1848 után 649 jobbágyvesztett birtokos közül 592 magyar, 42 román, 7 örmény, 6 zsidó, 1 szász és a királyi fiskus.

A múlt század birtokpolitikájáról nincs sok mondanivalónk, miután annak hibáit úgy konzervatív, mint radikális írók már kimerítették. A jobbágyfelszabadítás a nemzetiségek kezére juttatta az ország tekintélyes részét s ehhez járult hozzá a szabadversenyben a zsidóság és az idegenek előretörése, akik a múlt század végén a nemesi birtoknak megyénként negyedét, harmadát, vagy felét ragadták magukhoz. A liberális ideológia azonban ezt a folyamatot úgy próbálta menteni, hogy ez közgazdasági szempontból előnyös, mert olyan kezekbe juttatja a földet, akik azt inkább tudják hasznosítani. Így Láng Lajos abban reménykedik, hogy „ne feledjük a föld asszimiláló erejét, mely 1-2 nemzedéken át rendesen átalakítja az új tulajdonosok egész természetét”.[15] A föld asszimiláló erejének illúziója nyugtatta meg a közvéleményt és juttatta idegen kézbe az ország nagy területét. Tokaji László „Eladó ország” c. munkájában[16] kimutatja, hogy 1903 és 1912 között a román kisbirtokosok 126.663 kat. holdat 58,823.579 korona értékben, a szászok pedig 31.810 holdat 10,927.550 korona értékben vásároltak össze a magyar birtokosoktól. A magyarság tiszta vesztesége 10 év alatt 157.473 kat. holdat tett ki 69,751.129 aranykorona értékben. A román kisgazdák földvásárlásához a magyar bankok 21, a román bankok 24 és a 20szász bankok 5 millió aranykorona kölcsönt folyósítottak. Így a román kisbirtokosság, noha az összes kisbirtok 66.2%-a volt csak az övé, Erdély egész mezőgazdasági művelés alatt álló területének 46.32%-át foglalta el.

Erdély birtokmegosztása ennélfogva a háború előtt Bulgária és Belgium után a kisbirtok szempontjából a legkedvezőbb képet mutatja Európában. A 3,320.873 hektár mezőgazdasági művelés alatt álló földterület 69.9%-a kisbirtok, 11.6%-a középbirtok és 18.5%-a nagybirtok. Ez utóbbinak csak 32.5%-a volt magánkézben, a többi állami, községi, iskolai, közbirtokossági és egyéb jogi személyek tulajdonát képezte.[17] Az impériumváltozás tehát Erdélyben erős nemzetségi kisbirtokos-réteget talált gyengülő magyar közép- és nagybirtokos-társadalommal szemben.

A Consiliul Dirigent 1918. szeptember 10-i 3911–1919. sz. rendelete és az Avarescu kormány 1920. július 9-i 2478-1920. számú rendelettörvénye után megszületik a közismert 3610. sz. Garoflid-féle agrárreform törvény 1921. július 23-án, amelynek alapján végrehajtják a kisajátítást Erdélyben.

Vizsgáljunk meg közelebbről egy ilyen kisajátítási műveletet, például Borsán, ahol gazdasági és nemzetiségi szempontból egyaránt tanulságos következtetéseket vonhatunk le.[18]

Borsán a következő birtokokból sajátítottak ki:

Br. Bánffy Ferenc mintegy 2900 holdjából

1625 hold szántó és kaszáló, ebből 1073 hold szántó

95 hold	rét
457 hold	kaszáló
100 hold	réti szántó házhelynek,
558 hold	legelő közlegelőnek
32 hold	szántó a görögkatholikus egyházközségnek
8 hold	szántó útkaparók fizetése címen
10 hold	szántó iskolai gyakorlótér és faiskolának
16 hold	rét bikanevelésre
8 hold	szántó a csomafájiak részére
80 hold	szántó a bádokiaknak
10 hold	a bádokiaknak közlegelő céljából
60 hold	szántó a válaszútiaknak
100 hold	állami rezerva
2697 hold	összesen.

Flórián Gerő 300 holdjából 170 hold szántót és legelőt a csomafájiak részére.

Beszteri Jenő 150 holdjából 5 holdat közlegelőnek és 2¹/₂ hold szántót.

Borsán tehát csak magyar birtokosoktól sajátítottak ki, a román nagyobb birtokok (pl. egy 180 holdas házikezelésben levő) érintetlenül maradtak. Vegyük számba most azt, hogy kik kapták a kisajátított földeket.

A borsaiaknak kisajátított birtokosok közül Br. Bánffy Ferencnek volt mintegy 2900 holdja, amiből maradt 200 hold éspedig 100 hold mezőgazdasági terület, szántó és kaszáló, míg a többi belsőség és erdősítés. (A fenti összegezésnél három holddal több terület van kitüntetve, amit a számításunknál elhanyagolt négyszögölek tesznek ki.) Beszteri Jenőnek volt 150 holdja és maradt 124¹/₂.

A kisajátított 2704¹/₂ holdból 476 borsai illetőségű személy részesült. A földnélküliek 5 holdat kaptak, az 5 holdon aluliak birtokát pedig 5 holdra egészítették ki. Az agrárreform után Borsán mindössze 5 földnélküli maradt. Azok közül, akik földhöz jutottak, 425 román kapott 1762 holdat, amihez még hozzászámíthatjuk az állami iskolának kisajátított 10 holdat és a görög katholikus egyházközség részére elvett 32 holdat és 51 magyar kapott 185¹/₂ holdat.

Közös célokra és a szomszéd községeknek jutott:

558 hold	közlegelőnek
16 hold	bikanevelőnek
8 hold	a csomafájiaknak
180 hold	a bádokiaknak
8 hold	útkaparóknak
60 hold	a válaszútiaknak
100 hold	állami rezervának maradt meg.

A 100 hold házhelynek kisajátított területet a következőképpen parcellázták fel:

200	házhely á 400 négyszögöl[19]
7	házhely á 600 négyszögöl
1	házhely 1 hold csendőrlaktanyának
1	házhely 2 hold iskola építkezésnek
1	házhely 1 hold bikaistállónak

A különbözetet delelők, utak, kúthelyek teszik ki.

A kisajátítás folytán földhöz jutott Borsán:

117        törpebirtokos és

359        földnélküli.

Nemzetiség szerint	törpebirtokos	földnélküli
román:	76	41
magyar:	349	10
összesen	425	51