nyomtat

megoszt

Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés
MIKÓ IMRE

IV. A nemzetiségi kérdés jövője

A nemzeti öntudatosodás társadalmi iránya. A dunamedencei agrárválság. Az erdélyi magyar földműves Európa legelnyomottabb osztálya. Nemzetkisebbségi feladataink: a magyarság megtartása. A szászok programja és az erdélyi székelység, magyarság, románság. Az asszimiláció megakadályozása. A falusi magyarság továbbfejlesztése. Gazdasági kultúra és autarchia. Szellemi kultúra és népi szabadegyetemek. Az együttélő népekkel való gazdasági együttműködés. Munkásság és parasztság. Az ifjúság és a falu.

A nemzetiségi kérdés múltját és jelenét úgy tekintettük át, mint a társadalomfejlődés egyik szerves részét: hosszmetszetben láttuk a probléma kialakulását, keresztmetszetben a mai társadalmi rendszerrel való összefüggéseit. E helyzetanalízis után a nemzetiségi kérdés jövőjét is csak úgy foghatjuk fel, mint a nemzeti társadalmak fejlődésének egy következő fokát, amely korban a feudalizmus alatt semleges, a kapitalizmus idejében harcos nemzetiségi elv eljut a népek békés együttműködésének stádiumába. Leszögezve, hogy az erdélyi agrárnépek ereje elenyésző és sorsunkra világgazdasági áramlatok gyakorolnak döntő befolyást, nem vindikálhatjuk magunknak azt a jogot, hogy saját elgondolásunk szerint formáljuk át az egész erdélyi medence gazdasági és társadalmi arculatát, hanem ha tényleg a jövőt akarjuk munkálni, világáramlatokba kell bekapcsolnunk a magunk csekély erőit s azoknak kell megtalálnunk a sajátos megvalósulási módjait Erdélyben.

Nem pusztán sodródni akarunk, mert ez az elsodrás veszélyével járhat, hanem dolgozni akarunk, de abba az irányban, amelyik felé a termelő erők átalakulása logikusan mutat. Az elméleti felkészülés mellett, feladataink másik fontos része a gyakorlati helyzetismerés, az általános világmozgató erők tanulmányozása mellett a speciális dunamedencei, romániai, erdélyi problémákban való elmélyülés.

Az erdélyi nemzetiségi kérdést tehát be kell állítanunk a világ gazdasági erőviszonyainak mai helyzetébe. A dunamedencei népek létalapja a mezőgazdasági termelés, ami itt az őstermelés formájában történik. Ez egyrészt csekély mennyiségénél, másrészt a termelés primitív voltánál fogva nem tudja felvenni a versenyt az amerikai és a szovjet racionalizált termelési úton előállított és óriási mennyiségben, olcsó áron piacra dobott búzájával. Innen a dunai államok mezőgazdasági válsága, ami a ipari túltermelés mellett az általános gazdasági válság másik alapoka. A financtőke a nehéziparba menekül, a nehéziparnak pedig háborúra van szüksége, hogy termékeit el tudja helyezni. Az agrárválság a dunamedencében csak akkor enyhülne, ha a szovjettel sikerülne a búzaexportban megállapodásra jönni (ezt célozzák a megnemtámadási szerződések is), mivel a termelés teljes racionalizálásáról egyelőre nem lehet szó, de ha ez részben sikerülne, akkor sem tudná a csekély mennyiség miatt a versenyt Amerikával és a Szovjettel felvenni. Az adott helyzetben a dunai államok éppen az említett mezőgazdasági válságnál fogva teljesen el vannak adósodva a nyugati kapitalizmusnál s itt elsősorban Franciaország a főhitelező, ahova a háború után a világ aranykészletének jórésze felhalmozódott. A dunai agrárállamok tehát tartoznak a nyugati financkapitalizmusnak. Románia az adósság törlesztésére a pénzt adózóin hajtja be. Az adózók háromnegyede földműves. Románia adójának több mint felét Erdély fizeti. Erdélyben is elsősorban a földműveslakosságot és speciálisan a kisebbségi magyarságot sújtják az adóterhek, amelyiknek nyolcvan százalékát a falusi nép teszi ki. – De az általános gazdasági terhek mellett az erdélyi magyar földművest még különös kulturális terhek is húzzák. Az állami hozzájárulás hiányában ő tart fenn iskolát, fizet egyházi adót, sőt a kultúrzónás iskolák esetében még saját elrománosításával járó költségeket is vele fizettetik meg. A magyar földművesből él tehát az állam, de belőle él a saját polgári rétege is. – Ezeket szem előtt tartva Erdély nem egyéb, mint egy gyarmatterület, amelyiknek termését közvetlenül az ország polgársága és közvetve a nyugati tőke aratja le. Az erdélyi magyar földműves pedig Európa legalsó és legelnyomottabb rétege, amelyik a saját polgárságának eltartásán kívül még az államhatalom birtokosainak és azok hitelezőinek is adózik. Ebben az elnyomatásban még a munkásság osztozik vele, amelyik viszont az ipari tőke kizsákmányolásában nemzetiségre való tekintet nélkül alul van.

A vegyes lakosságú falvakban tehát adva van egy többségi és egy kisebbségi nemzetiség földművesrétege. A román földművest az általános gazdasági válság éppen úgy sújtja, mint a magyart, ez utóbbi azonban még egy fokkal kedvezőtlenebb helyzetben van, mert külön kulturális terhekkel is meg van róva.

E tanulmány második részében rámutattunk arra, hogy falun a kölcsönös asszimiláció nem mutat lényeges eltéréseket a háború előtti aránytól, aminek egyik oka az, hogy a románok polgárosodó része a városokba vándorolt. Ha azonban a városok elrománosodását összehasonlítjuk a változatlan faluval, az eredmény mégiscsak a magyarság fokozatos asszimilációja. A falut kell tehát megerősítenünk, ha a magyarság teljes beolvadását meg akarjuk akadályozni. Nemzetkisebbségi feladataink így a falusi magyarság megtartásánál, továbbfejlesztésénél és az együttélő népekkel való együttműködés megteremtésénél határolódnak el.

A romániai magyarság megmaradását a kisebbségi szerződésben biztosított jogok csak részben garantálják s ezért e jogok érvényesítéséért folyó politikai küzdelem csak egyik oldala a kérdésnek. Politikai hatalom hiányában a társadalmi mozgalmak eleven erejét kell felhasználnunk a magyarság megtartására, vagyis az asszimiláció megakadályozására. Az asszimiláció természetes folyamat, – állapítottuk meg fentebb s így ha közvetlenül nem is tudjuk azt megakadályozni, első feladatunk olyan előfeltételek teremtése, amik az asszimilációt a minimálisra redukálják, vagy kizárják. Hogyan konzerválta magát az erdélyi szász nemzetiség hétszáz éven át és szolgálhat-e ez nekünk példának? Dr. Heinrich Siegmund összeállításában jelent meg ezelőtt tíz évvel egy munka[22], mely parancsolatszerűen foglalja össze azokat a kötelességeket, amikkel a szász ember nemzetiségének tartozik.

A 78 pont közül ezek a fontosabbak: Ne vándoroljatok ki. Bárhol is élj, tevékenykedjél a szász nép érdekéért. Tartózkodj a vegyesházasságoktól. Legyen legalább 7 gyermeked. Csak szász szolgákat és munkásokat tarts, szászoknál vásárolj, szász intellektuelhez fordulj. Írj gót betűkkel. Csak német színházba járj, német lapokat járass, német könyveket olvass. Birtokod ne terheld meg adósságokkal. Mozdítsd elő a szász nép letelepedését az országban. Légy minden áldozatra kész, hogy megőrizd és szaporítsd a szász földet.

Ezek a pontok oly nép nemzetvédő eszközei, amelyik a történelem folyamán sajátos előjogokat élvezett, bizonyos autarchát épített ki és ma is azoknak a történelmi jogoknak következtében kompakt népi tömeget képez. Az osztálydifferenciálódás nem választotta olyan élesen külön, mint a magyarságot, s így azt a demokratikus, patriarchális egységet őrizte meg, ami egykor a céheket jellemezte. Helyzete közelebbi rokonságot mutat a székelységgel, amelyik szabad kisbirtokos köznemesekből állott, tehát a hűbérúr és a jobbágy közötti ellentétet csak helyenként ismerte. A szászság meg tudta tartani a maga évszázados gazdasági kereteit, de a székelyföldet ellepte az örmény és zsidó elem, ehhez csatlakozott a székelység városi része, amelyik a fakitermelés, borvizek és bányák elfoglalásával megteremtette az eddig ismeretlen osztálykülönbségeket a termelő eszközök tulajdonosai és a nép között. A legteljesebb osztálykifejlődést mégis a vármegyei magyarság mutatja, amelyik a hűbériség megszűnése után a múlt század szabadversenyét teljesen kihasználta és úgy ipari, mint mezőgazdasági téren a polgári rendre jellemző társadalmi ellentéteket hozta létre. A románság polgáriasulása a háború után vesz nagy lendületet s az útirány ugyanaz, ami a magyarságé volt a kiegyezés után, csak tisztább nemzeti tartalommal. – A nemzetiség megtartásánál felvázolt eszközök bizonyára beválnak a szász nemzetiségnél, átültethetők bizonyos mértékig a székelységre, de nehezen alkalmazhatók a magyarság zömére, amelyik lényegesen más társadalmi helyzetben él. Autarchiára már csak szétszórt helyzetünknél fogva sem rendezkedhetünk be, erre lehetőséget legfeljebb a párisi szerződés 11-ik pontjában biztosított autonómia nyújtana, de az is csak a székelységnek és csupán kulturális ügyekben. A nemzetiségi összetartás, kölcsönös segítés, kultúrcélok támogatása természetes és szükséges követelmény, de nem hoz teljes megoldást és nem vihető olyan mértékben keresztül, mint a szászoknál, akik kompakt tömegben élnek.

Az asszimiláció törvényeit tartva szem előtt, elősegíti azt a beolvasztó nép kompakt tömege a beolvadó nép szétszórtságával szemben. A magyarság Erdélyben a székely vármegyék kivételével valóban szétszórtan és a románságba beágyazva él, de még a politikai hatalom birtokában is illuzórikus volna az asszimiláció kizárását telepítéssel oldani meg, amit pedig kisebbségi részről már hangoztattak komolyan. Az ipari munkásság telepítése elé nagyobb akadályok nem gördülnek, ugyanazon földrajzi területen (pl. alföldön) agrárnépet is lehetne egyik vidékről a másikra telepíteni, ahol ugyanazok a termelési feltételek megvannak, de olyan országrészben, amelyik vidékenként a legkülönbözőbb geológiai alakulatot mutatja, amelyikhez a nép évszázados munkával teljesen hozzáidomúlt, a telepítés, ha erőszakkal keresztülvihető is volna, feltétlenül káros következményekkel járna. – Elősegíti az asszimilációt az uralkodó nép gazdasági fölénye s a két nép közötti kulturális közösség is. Ezen a ponton gyakorolhatunk döntő befolyást a népre, ez azonban már átvisz a magyarság továbbfejlesztésével járó kötelességeink körébe.

Kultúrnép asszimilálására nem mutat példát a történelem, állapítottuk meg fentebb s ez megszabja falusegítő munkánk irányát. De kultúra alatt nemcsak műveltséget, hanem gazdasági és szellemi kultúrát kell értenünk, ami egy nemzetiség megszervezése szempontjából egyaránt fontos és nélkülözhetetlen.

Gazdasági téren egyesek a szövetkezeteket, mások az önellátást ajánlják. A szövetkezeti mozgalom tulajdonképpen a termelés, illetve fogyasztás megszervezését célozza, gépek beszerzésére, szakértők szerződtetésére ad alkalmat, a mellett a szövetkezet tagjainak bizonyos anyagi előnyöket biztosít. A szövetkezeteket az állam is jó szemmel nézi s a Mihalache-féle szövetkezeti törvény valóságos privilégiumokat biztosít számukra. Ma a szövetkezetek megalakítása elé már komoly anyagi akadályok gördülnek, a meglévők pedig az általános gazdasági bajok miatt nehezen tudnak prosperálni. A szövetkezeti mozgalom tulajdonképpen kicsiben mutatja a trösztösödés példáját, amikor az egyesek nem tudnak érvényesülni a piacon, a földműves egyedül nem tud piacra nyereséggel termelni, összeállnak többen és lényegében ugyanazt csinálják: nyerészkedésre dolgoznak és a nyereséget szétosztják egymás között (termelő szövetkezetek). Vagy pedig közösen szerzik be nagy mennyiségben a szükségleteket és szétosztják falvak között az egyes fiókoknak, ahol a városinál valamivel olcsóbb áron adják tovább az élelmi és egyéb cikkeket (fogyasztó szövetkezetek). Ha így bizonyos megtakarítást is lehet eszközölni s a szövetkezeti részvényesek jutalékot is kapnak nyereség esetében, a lényeg nem változik, mert a szövetkezet alá van rendelve a piac mindenkori hullámzásának.

A szövetkezet a kis emberek kapitalizmusa s ha helyenként számításai be is válnak, nem tud a mai gazdasági élet rendszerbeli hibáin segíteni s ugyanazoknak az ellentmondásoknak lesz áldozata, amibe az egész rendszer belesüllyedt.

A szövetkezeti alapon önellátásra való berendezkedés tervét dolgozta ki és valósította részben meg Balázs Ferenc az aranyosszéki Mészkőn és vidékén.[23]

A szükségletek a szervezés három irányát szabják meg: mezőgazdasági (élelmezés), ipari (ruházat stb.) és fizikai meg szellemi munkások beállítása. Legegyszerűbb a helyzet a mezőgazdaság terén, mert a községcsoport lakossága mezőgazdasági őstermelő, szinte minden család a maga erejéből elő tudja állítani az élelmét. Itt tehát a szövetkezésre a termelés racionalizálása szempontjából van szükség; a községek vegyenek közösen gazdasági gépeket. Az ipari ellátást szövetkezeti műhelyek beállításával gondolja megvalósíthatónak. Ezek a műhelyek csak a tagok között való szétosztásra termelnének s a termelt mennyiség egyenlő lenne a vidék szükségleteivel. Mégis maradnának olyan cikkek, amiket a vidék nem termelhet s amikért a városhoz kell folyamodnia. Ezeket a városból szerezné be a mezőgazdasági termékek eladásából, mint eddig. A lényeg ellenben nem a piacra való termelés, hanem az önellátás s a piacra csak olyan mértékben termelnének, amilyen mértékben falun elő nem állítható ipari cikkekre van szükség. Végül ugyancsak szövetkezeti alapon szellemi munkásokat is alkalmazna a faluszövetség, akik teljes ellátásért és a lakosság által összeadott havi járulékokért teljesítenének szolgálatot: a gazdasági szakértő tanáccsal szolgálna, az orvos preventív intézkedéseket tenne és gyógyítana stb.

A primitív autarchia kiépítése napjainkban átmeneti megoldásnak látszik s azáltal, hogy egy közösséget függetlenít a világpiac változásaitól, kikerüli az általános válság közvetlen hatásait arra a vidékre. Csupán helyi szempontokat véve figyelembe, kétséges azonban, hogy egyes vidékeken hogyan lehetne keresztülvinni ezt az izolálódást. Nagyon kevés, különösen kisebb területet lehetne megjelölni, amelyik önmagát teljesen el tudja látni úgy mezőgazdasági, mint ipari termékekkel. A mezőség nélkülözi a fát, a bányavidék nem képes előállítani a szükséges mezőgazdasági termékeket, a havasokon nem terem meg a búza, stb. Bármely vidék, ha végigtekintünk Erdélyen, rá van szorulva a piacra, mert egyrészt a természeti adottságoknál fogva nem rendelkezik mindennel, másrészt nem érdemes, hogy olyan dolgokat állítson elő drágán, amit a maga termékeit eladva, a városon olcsóbb áron szerezhet be. Ha pedig az egyes faluszövetségek egymás között megkezdik a termények kicserélését, akkor ismét csak piaccal állunk szemben. A mi vidékünkre hivatkozva, mezőgazdasági önellátásra be tudna rendezkedni, amikor alapjában véve ma is az a helyzet, de már petróleum, só beszerzéséért, továbbá cipő, gazdasági szerszámok, részben ruházat előállításáért a városhoz kellene folyamodnia. Az is kétséges, hogy a családonkénti minimális anyagi hozzájárulást az orvos, gazdász fizetéséhez elő tudná-e teremteni Borsa vagy Gyalu elszegényedett magyarja, aki hetekig pénzt sem lát. Az említett kollektivizálási tervezet a mai adott helyzetben a törvényes keretek között egyedüli időleges megoldás a leszegényedett földműves számára, de ereje attól függ, hogy milyen mértékben tud egy kis társadalmi közösséget a piactól függetleníteni.

A gazdasági kultúra mellett, ami a nemzetiségeket egyesíti, az asszimiláció tulajdonképpeni ellenszerét a nemzetiségi kultúra kifejlesztése adná meg. Eddig a társadalmi rangkülönbség választotta el a nemes magyarokat és a jobbágy románokat, illetve ezeknek utódait; ma egy fokra sülyedtek le s ami természetes különbséget állíthat közéjük, az egyedül a nemzetiségi kultúra lehet. A kulturális felvilágosító munkának legjobb eszköze a Balázs Ferenc által már megvalósított Népfőiskola, ami a városokon divatozó szabadegyetemnek felel meg. Nem kell alatta valami nagy apparátust érteni, egy pár szakemberből áll, akit minden vidéken lehet találni, akik rendszeresen előadásokat tartanak egyes kérdésekről a kurzusokra jelentkezőknek. Az általános gazdasági ismeretek, számtan, mértan, természetrajz, egészségtan mellett ugyanitt lehet történelmi, irodalmi, szociológiai kurzusokat tartani s ide lehet összpontosítani az egész elméleti falufejlesztő és felvilágosító munkát. Az egyházi egyesületek egyoldalúsága mellett a falusi népfőiskola szabad és független szervvé nőheti ki magát, amelyik lassan átveszi a falu szellemi vezetését és rendszeres kiképzésben részesíti a falu tehetséges és ambiciózus rétegét. Tudomásom szerint rendszeres tanfolyamokat Mészkőn kívül még az udvarhelymegyei Okland községben tartott volt Fekete Mihály ügyvéd s már többfelé mutatkoznak ennek a mozgalomnak a kezdetei. De könnyen be lehetne állítani egy falusi szabadegyetemet Borsán, ahol magyar pap, tanító, gyógyszerész, jogvégzett ember van, csak valamelyikük vállalná a kezdeményezést. A gazdasági szervezkedés nehézségekkel jár, míg a kulturális munkát azonnal meg lehet kezdeni, mert nincsen olyan vidék, ahol ne akadna olyan szakember, aki a maga ismeretei köréből ne tudna a falusi embereknek rendszeres felvilágosító előadásokat tartani. – Az ilyen munka természetesen több volna, mint valami iskolai továbbképző tanfolyam. Előírt tanterve nincsen, formája az, hogy egy héten valamelyik este, vagy többször alkalmas helyen összegyűlnének a jelentkezők, akiket szükség esetén kor és képzettség szerint csoportokra lehet osztani, s az ács mértant, az orvos egészségügyet, a tanító és pap történelmet, irodalmat tanítanának, amit később idegenek bevonásával szélesebb körre is ki lehet terjeszteni. A hazajáró diákság is bekapcsolódna ebbe a munkába a vakációkon (rendszeres kurzusokat télen lehet csak tartani) s ő kötné össze a központokban folyó életet és mozgalmakat a perifériákkal. – Az elméleti kiképzés mellett, ami az intelligenciától a nép felé halad, a népnek is kellő szerepet kellene biztosítani s a népfőiskola volna az a szerv, amelyik feldolgozza az egyes falvak szociográfiáját, néprajzát s ő szolgáltatna anyagot annak a kisebbségi szociográfiai intézetnek, amit a felvidéki ifjúság is programjába vett, s amit csak a népfőiskolák anyaggyűjtésén keresztül lehet Erdélyben felépíteni. – A főiskolai hallgatóságra egyelőre csak a segítés és a várossal való összeköttetés feladata hárul. Alapos és beható munkát csak az végezhet, aki állandóan a faluban tartózkodik, együtt él a falusi emberrel és nap nap után tanáccsal szolgálhat ügyes-bajos dolgaikban. A mai főiskolai hallgatóság a falu tulajdonképpeni megszervezését csak akkor kezdheti meg, ha már végzett és letelepedik valahol, mert a röptében tartott előadások, népünnepélyek vagy konferenciák lezajlanak és semmi nyomuk sem marad, ha nincs aki utána állandó, rendszeres munkával keresztülvigye a valóságba az ott felvetett gondolatokat. Ez a munka annál is inkább beindulhat, mert a mai főiskolások legfőbb elhelyezkedési lehetősége a falu, tehát jó részünk előreláthatólag falun fogja leélni az életét. A főiskolai hallgatók feladata ma a felkészülés erre a faluszervező munkára, úgy szaktárgyaik területén, mint világnézeti kérdésekben.

A nép gazdasági és szellemi kultúrában való segítése és öntudatosítása az asszimiláció megakadályozásán túl a magyarság nemzetiségi megszervezését és osztálytudatosítását is jelenti. A földművest arról kell meggyőzni, hogy ő egy kisebbségi elnyomott nemzet tagja s amellett egy szintén alul levő társadalmi osztály részese, tehát helyzete javulására csak úgy lehet remény, ha erős marad nemzetiségében és küzd osztálya elnyomatása ellen. A vegyeslakosságú területeken azonban további kérdés az együttélő népek közötti együttműködés megteremtése. A gazdasági szervezkedés határát nem lehet megvonni ott, ahol olyan mértékű keveredés van, mint a tanulmányozott községekben. Sokat hallottuk már azt a jelszót és párt is alakult abból a célból, hogy a magyarságot gazdaságilag megszervezzék. Ha végiggondoljuk, a magyarság nem gazdasági fogalom s így szinte olyan lehetetlen helyzettel állunk szemben, mintha valaki valamely vallásfelekezet híveit akarná gazdasági alapon megszervezni. Gazdaságilag egy szervezetbe vonható például a kisbirtokosság vagy a munkásság, de nem a magyarság mint olyan, amelyikben minden társadalmi réteg benne foglaltatik. A magyarság gazdasági szervezését, amint fentebb is érintettük, úgy kell érteni, hogy a magyar kisbirtokosság megalkotja a maga gazdasági szerveit, a magyar munkásság szakszervezetekbe tömörül, a kisiparosság szövetkezik a nagyipar ellen. Az egyérdekűek, tehát osztályok külön érdekvédelmi szervei alkotják együtt a magyarság gazdasági szervezetét. Ezek a szervek lépten-nyomon összeköttetésbe kerülnek a románság hasonló szervezeteivel. Itt mutat a két nemzetiségi szervezkedés találkozópontokat: a vegyeslakosságú területeken a románsággal való együttműködés a románság hasonló, osztályalapon álló gazdasági szervezeteinek az útján teremthető meg. A magyar kisbirtokos gazdasági érdekei azonosak a román kisbirtokoséval, a kisipart, akár román, akár magyar, egyaránt sújtja a nagyipari konkurencia, a munkásság a közeledésben odáig ment, hogy a szakszervezeteknek magyar és román munkás egyaránt tagja. A közös gazdasági érdek összekapcsolja mindkét nép azonos osztályait és még inkább az alul levőket, mert csak együttes öntudatos munkával várhatják sorsuk jobbra fordulását. Amit a munkásság már keresztülvitt, annak a kezdetei a faluban is mutatkoznak, úgy, hogy az együttélő agrárnépek közös gazdasági fronton egyesülnek s csak a kultúrai különbség természetes elválasztófala marad meg közöttük.

A magyar intellektuel ifjúság pedig mit tehet? Beállunk közkatonának a magyar jövő: munkások és parasztok sorába s az ő érdekeik értelmi szolgálatában keressük letűnő középosztályunk új nemzedékének a jövő társadalmához való jogát.

Ugrás az oldal tetejére